07 Ez is elég eklektikusnak ígérkezik.

Az első színházi élményem a Budai Vigadóhoz fűződik, imádtam, erről írtam már. A Kisbojtár című táncjátékot többször is láthattam, utóbb már betéve tudtam, mikor mi következik. Nem csak az énekes és táncos lányokkal voltam jóban, hanem a Mackó bácsival is, aki szerepe szerint egy medvebundában, medve fejjel – mily meglepő – egy jóindulatú medvét táncolt, aki az eltévedt kisbojtárt nem szaggatta miszlikbe, hanem megvédte a rátörő haramiáktól.

Ez a kedves, naiv mese-táncjáték nem mellesleg megalapozta azt, hogy felnőttként szerettem, és többé-kevésbé értettem a klasszikus balettet.

(időugrás)

(Még Huba utcás diákkoromban láttam például az Operában Hacsaturján és Seregi remekművét, a Spartacust, meghatározó élmény volt. Egyébként is sokat jártam az Operába anyámmal. Neki ez társadalmi esemény volt, alkalom arra, hogy megmutassa magát felékszerezve a szép csinos új ruhájában. -  Biztos emlékszel a munkahelyi közönségszervezőkre, miattuk volt egy-egy előadás közönségében annyi egymást ismerő ember. - Nekem viszont hatalmas élmény volt minden egyes előadás. Puccini Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony, A Nyugat lánya,  imádtam mindet. Vagy például Gershwintől a Porgy és Bess Házy Erzsébettel és Radnai Györggyel, amikor még nem volt ez az őrület, hogy csak afroamerikai művészek adhatják elő. Radnai végig térden járva énekli a szerepet, ezzel jelezve Porgy nyomorékságát (bocs, ez a szó van a szinopszisban), aztán az előadás végén, a harmadik meghajlásnál már rendesen jött ki, és egyértelműen hallani lehetett a közönség megkönnyebbült moraját.)

(időugrás vége)

Miután látta a színpad iránti rajongásomat, anyám elvitt egy kifejezetten gyerekeknek szánt előadásra. A legtöbb, ami megmaradt bennem, hogy egy hajóskapitány kinézetű ember, fehér nadrágban, kék zakóban, horgonyos jelvényes tányérsapkában, fonott fűzfa prakkerrel jól elveri a főgonoszt. Nagymamám ugyanilyen prakkerrel porolta otthon a szőnyegeket. Sosem voltam egy színikritikus fajta, mert körülbelül mindent imádtam, amiben festett háttér előtt festett emberek jöttek-mentek, de ez az előadás kifejezetten ócska volt, hogy ne használjam itt az exkrementum közkeletű nevét. És még nem voltam négy éves.

Ennél sokkal jobb ötletnek bizonyult, amikor apám elvitt az Erkel Színházba. Kacsóh Pongrác János vitézét néztük meg. Nekem akkor hat évesen nem mondott semmit a szereposztás, de apám annyira sulykolta, hogy néhány nevet azért megjegyeztem.
Kukorica Jancsi         Sárdy János
Bagó                         Dr. Palló Imre
Francia király            Bilicsi Tivadar
Gonosz mostoha        Gobbi Hilda
Érdekes viszont, hogy Iluska, a Királykisasszony, a Strázsamester és a többiek nem hagytak mély nyomot bennem, nem is tudom, ki játszotta őket. Viszont azt a kedves, naiv daljátékot ma is nagyon szeretem, az internet segítségével gyakran meghallgatok belőle részleteket. (A csengőhangom „Jancsi belépője”. A másik kártyámhoz pedig a Pisztráng ötös – de ez csak mellékszál.) Kacsóh méltatlanul elfeledett, vagy mellőzött alakja a népszerű magyar komolyzenének. Kár, hogy a „Rákóczi megtérése” is leginkább csak a mélymagyarok körében ismert, tisztelet a kivételnek.
A János vitéznek szinte mindegyik dalát betéve tudom.
„Én a pásztorok királya…”
„Egy rózsaszál szebben beszél…”
„Vívtam életemben sok nehéz csatát…”
„Ha egy király világra jő…”

De vissza a hétköznapokhoz! 

A Szabadság sugárúti Általános Iskolában 1960. szeptemberében három első osztály indult, A, B, C. Én 1.a osztályos lettem. A másik két társaságot az első tanítónénijük vitte végig az alsó tagozatban, nekünk négy év alatt öt tanítónőnk volt. (Pedig Isten bizony nem faltuk fel őket!) Az elsős tanítónőről írtam már, megkerülhetetlenül elő fog még kerülni. A második év első felében egy kedves, aranyos tanítónénink volt, azt hiszem, mindenki szerette. Számomra a családi vonatkozása miatt is érdekes volt: a férje az apámnak csurgói diáktársa és tisztelője volt (kisdiák-öregdiák viszony). Ez abban a falusi, anakronisztikus „urambátyám” világban akár még fontos is lehetett volna, de a Juhásznénál minden gyereknek egyforma protekciója volt. De ő elment szülni, így a második félévre új tanítónőt kaptunk. Az előző évihez hasonló, pengeszájú, hideg személyiség volt, bántani se bántott, felejthető.

Juhásznéra még visszatérve, hogy milyen kicsi a világ: az a kislány, akit ’62 elején szült, a kilencvenes években, a rákoskeresztúri gimnáziumban a legkisebb fiamnak osztályfőnöke volt, a nagyobbikat is tanította, az apukája pedig nyugdíjasként visszajárva mindkét fiamat tanította, és a nevükre is felfigyelt, a nagyapjuk iránt érdeklődött. Szóval tényleg kicsi a világ.

Következő évben kiebrudaltak a főépületből, és három utcával odébb jártuk a harmadik osztályt végig. A tanítónő valami se hús, se hal jelenség lehetett, nincs felőle emlékem.
Amint a negyedikesről se, kedves idős néni, semmi egyéb.

Az elsős tanítónő – nevezzük így: Nagyné - részére nagyapám még egy külön alkalmat is szolgáltatott, hogy ne kelljen engem szeretnie.
Délutáni tanítás végén Nagyné felsorolt jó néhány nevet, hogy ezek maradjanak itt, hittanóra lesz. A többiek kivonultak, aztán hamarosan bejött egy szoknyás ember. Ő volt a plébános, a tisztelendő úr bácsi, hogy miket beszélt, arra nem emlékszem, de megtanított keresztet vetni, és hogy nem mindegy, milyen irányban vetjük azt a keresztet. Amikor vége lett a hittanórának, elindultam hazafelé, tök sötét volt már. Félúton találkoztam a Nagymamával, elindult elém a sulihoz, amiért nem értem haza időben. Miután látta, hogy nem vesztem el, kiderült, hogy apám mondta a Nagynénak, ha lesz hitoktatás, engem is fogjon ott. Vacsora közben nagyapám kifaggatott, mit tanultam a hittanórán. Amikor elmondtam, hogy keresztet vetni, vörösödő fejjel kiment a szobából. Később elmondta, hogy ezen a hittanórán nem kellett volna ott lennem, mert ez katolikus hittanóra volt, nekem pedig református hittanra kell járnom.
Másnap nagyapám bement az iskolába, elmagyarázta Nagynénak, hogy mi a különbség a kétféle hittanóra között. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kulturáltan, udvariasan, barátságosan beszélt, minden csepp vitriolt egyenként mézbe csomagolva – ebben én is nagyon jó vagyok, tőle örököltem – mindenesetre ez után úgy vettem észre, hogy a Nagyné, ha lehet, még kevésbé szeret engem.
Ez volt az egyetlen eset, amikor a nagyapámon vallási türelmetlenség megnyilvánulását éreztem. Amúgy tőle tanultam életem egyik vezérfonalát: ki miben hisz, abban üdvözül. Mikor nagyobbacska lettem, ezt ki is fejtette nekem: Egy Isten van. Ugyanazt az egy Istent imádjuk, különböző neveken, különböző liturgiákkal. Isten, Jahve, Allah és mindahány – egy és ugyanaz. Ezért sincsen értelme háborúkat vívni a homo usion vagy homo iusion ürügyén.
[Jézus egylényegű (Homo usion) vagy hasonló (Homo iusion) Istennel.]
Én ugyan régen kikoptam már a református gyülekezetből, de még a felekezetből is, mégis, nagyapámnak ez a tanítása naponta elém kerül, és ezért nem szólok meg senkit a hitéért, vagy a hitetlenségéért. Nem menekülhet viszont a haragomtól és megvetésemtől a kétezer éves tömeggyilkos maffia, a római katolikus egyház. Félre ne értsd, ez itt nem hittanóra, be is fejezem a nagyapámtól megörökölt, hogy ne mondjam „uraságtól levetett” másik vezérfonallal: Leben, und leben lassen.
A konfirmálásomról, és életem utolsó istentiszteletéről majd egy másik alkalommal fogok írni.

Még a suliba kerülésem előtt ért egy baleset, aminek a nyomát ma is a talpamon viselem.

Falun az a szokás sok helyen, hogy a kert sarkában ásnak egy nagy gödröt, abban gyűjtik a komposztálható kerti és háztartási hulladékokat. Belekerült egyebek mellett a stelázsin megbuggyant, elrepedt üvegű baracklekvár is, meg ilyesmi. Aztán a tavaszi ásás alkalmával nagyapám széjjelhordta az érett komposztot, beásta a földbe, és a nem odavaló dolgokat vagy összeszedte, vagy nem.

A szomszédék két unokája, Tücsi és Babi rendszeresen a nagyszüleiknél töltötték a nyarat, a kislány velem egy idős, a fiú kicsit idősebb volt. Általában jóban voltunk, a nagypapájuk is sok szuper programot talált ki, amikbe sokszor engem is bevontak. Pecázni jártunk, amihez a nagyapám gombostűt görbített horognak, madzagot kötöttem rá, a másik végét meg valami bothoz, mehetünk. Kisujjnyi valamiket fogtunk, befőttesüvegben vittük volna haza őket, de megdöglöttek odáig. (Ma már irtózom a halaktól, ha most a horgomra akadna egy, még a cájgot is eldobnám. Nem is járok horgászni.)
A szomszéd bácsi rákászni is tudott, ami rákot fogtak, azt hazavitték, s megették. Fene a gusztusukat.

Tücsiékkel többnyire jóban voltunk, de milyen a gyerek, voltak persze konfliktusok is. Egy alkalommal azon versenyeztünk, meglehet, nem is haragból, hogy ki tudja jobban leköpni a másikat a kerítés fölött. Nyár volt, meleg, meztéláb voltam, és ahogy egy köpés elől elugrottam, beletalpaltam egy kettétört befőttesüvegbe. Szétvágta a talpamat, mint annak a rendje. Vérzett nagyon, én ordítottam. Nagymama jó alaposan megmosta, bekötözte, és megfellebbezhetetlenül közölte: Ne mászkálj meztéláb!
Ennyi volt. Orvos, tetanusz? Minek az a felhajtás?!
Az a vágás a mai napig látszik a talpamon.
Mondjuk a kutyaharapással sem foglalkoztak, meg azzal se, mikor a combomat felhasította egy rozsdás szög. Ebcsont beforr. Ma már ez tiszta horrornak hangzik, de akkoriban ez lehetett a norma. Az is igaz, ha elhasaltam és sebes lett a térdem, és kiszakadt a nadrágom, arra is azt mondták: a seb begyógyul, de a nadrágot pótolni kell, de legalábbis javítani.
Ridegtartás.

Folyt. köv.

vissza tovább