08 Nagymamánál folyton szólt a rádió.

Nagyon imponál, hogy leírtad, most néztél utána a balneológia jelentésének. Kérdés nem irányult erre, szándékom se. Megtehetted volna, hogy szó nélkül elkönyveled, miszerint Miklós bácsi révén tanultál valamit, oszt’ jónapot! Ez a kérdés nélküli válasz az egyenességedet mutatja, és ezért külön becsüllek.
Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az idegen szavak használatával nem elsősorban villogni akarok, de mind írásban, mind élőszóban színt visz a társalgásba, változatosabbá teszi azt, – és igen, a szellemi összetartozást is mutatja, még ha ezt kimondani nem is „píszí” manapság. Szerencsére bírok azzal a képességgel, hogy minden társasággal megtalálom az odaillő hangot, bár néha azért kilóg a lóláb. Ezért fordulhatott elő, hogy a munkahelyeimen, különböző társaságokban, többször is elhangzott felém, szó szerint: „Miklós, hogy került maga ide? Maga annyira nem közénk való!”
Pedig én nagyon igyekeztem. Isten látja lelkemet, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy idomuljak, átalakítottam a modoromat, beszédemet, öltözködésemet, de még a borotválkozási szokásaimat is. Mégis sokszor lebuktam a fölösleges okoskodásom miatt. Mondok egy példát:
Valamikor a 80-as években divat volt „LIBEREZ MANDELA” feliratú sapkával, pólóval stb. kifejezni Nelson Mandelával való szolidaritásunkat. A kollégáin túlnyomó többsége „liberót Mandelának” kiszólással viccelődöt, én meg az első alkalommal meggondolatlanul felolvastam: szabadságot Mandelának – és ezzel hosszú évek álcázó munkáját rontottam el. Pedig általában képes voltam tartani a számat, nem szóltam, nem javítottam ki helyesírási hibákat, rosszul használt idegen szavakat, akkor is fapofával hallgattam és nem röhögtem el magam, amikor a kollégám előadta, hogy őt mennyire „irrigálja” az idegen szavak helytelen használata, akkor sem vágtam pofákat, amikor valaki egy ismerőséről mesélt:
 - Megsértett, aztán persze exhumálta magát.

Az idegen szavak, illetve a közbeszédtől eltérő szavak akár egy család összetartozását is mutathatják. Gyerekkori élményem fűződik ehhez, amikor ötödikben magyarórán a családunkról kellett fogalmazást írni.
Apai nagyszüleim családjaiban jelen volt valamelyes német hatás, meg a Somogy megyei tájszavak (rosseb, sifon, vásárni, tutyi stb.), és úgy gondoltam ezt felhasználom a dolgozatomban, hogy úgy mondjam, „hangulatfestő elem”-ként.
A jó ügy érdekében kiosontam a tanári asztalhoz és diszkréten feltettem az egetrengetően fontos kérdést: hogyan kell írni azt, hogy eszcájg? A válasz kiábrándítóan „tanaras” lett: evőeszköz. Nesze neked hangulatfestés!

A nagyapámék házában reggeltől estig szólt a rádió. A konyhában, a falra szerelve egy úgynevezett néprádió, azon csak és kizárólag a Kossuthot és a Petőfit lehetett fogni. A szobában volt egy komolyabb rádió is, de azon is csak ezeket hallgattuk. Operett. Jó ebédhez szól a nóta. Már akkor is réginek számító táncdalok. Szabó család Gobbi Hildával és Szabó Ernővel. Csilicsala csodái Ráday Imrével. Moha bácsi a törpe Kőmíves Sándorral. Esténként:

 - Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már. Ma este a (…) –ról mesélek nektek. – És a végén:
 - A mesének vége. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket. Jó éjszakát gyerekek!

Meg persze a hírek. Engem gyerekként ez utóbbi nem is igazán érdekelt, az újságban is csak a vasárnapi gyermek-mellékletet olvastam el.

Nagypapa, akit senki nem vádolhatott azzal, hogy kommunista érzelmű, - ő az angolszász típusú polgári demokrácia híve lett volna - Népszabadságot járatott. Napi szertartása volt, ahogy reggel először a leghátsó oldalt - a sportrovatot - átfutotta, majd szabályosan, az elejétől a végéig módszeresen, az első betűtől az utolsóig végigolvasta. Persze a kerti munkák idején ez egy etapban nem fért bele az idejébe, olyankor az ebéd utáni csendes pihenőjének is része volt a Népszabadság.
Fölnőtt fejjel sosem értettem, hogy az ő világnézetével miért Népszabadságot, és nem - mondjuk - Magyar Nemzetet olvasott. Aztán egyszer csak megvilágosodtam: Nálunk a kiolvasott újság útja, takarosan méretre vágva - WC-papír híján - a kerti budiban ért véget. Ez lehetett nagyapám bosszúja a rendszer ellen.

Én kilenc és fél évesen kezdtem a politikai hírekre figyelni, a JFK gyilkosság után. Föl nem foghattam ugyanis, hogy miért bántottak egy olyan kedves, mosolygós bácsit.

Az említett melléklet átolvasására csak a templom után kerülhetett sor. Minden vasárnap mennem kellett ugyanis kilencre az ifjúsági istentiszteletre a templomba. Tízkor a felnőtteké kezdődött, addigra én már otthon is voltam.
A vallásos nevelés a stratégia része volt, a karácsonyi éneklésről már írtam, de azon felül nagyapámnak arra is gondja volt, hogy konfirmáljak. Nem tudom, mennyire ismered, ez olyasmi, mint a katolikusoknál az elsőáldozás, ezáltal válik a gyermek a közösség tagjává.
Amikor nagyapámék Rákoscsabára költöztek, ő bemutatkozó látogatást tett az egyházközség lelkipásztoránál, aminek folyományaként a tiszteletes úr felvette nagyapámat segédlelkészi státuszba, ami a valamikori esperes úrnak nyilván presztízsveszteség volt, de a szégyenteljesen alacsony papi nyugdíj mellé jól jött az a kis mellékjövedelem. Mindazonáltal nagyon aktív volt, rendszeresen részt vett az Úrvacsoraosztásban, jeles ünnepeken prédikációt is mondott, és úgy általában nagyon tevékeny volt. Valami csodás előrelátással, a nagyapám kihasználta a helyzete engedte protekciót, és elintézte, hogy 14 helyett 12 évesen konfirmálhassak. Az odáig vezető út szorgalmas templomba járással, lelkes bibliaóra látogatással és a hozzá kapcsolódó tanulással volt kikövezve. A végén a tiszteletes úr levizsgáztatott, ebben már nem volt protekció, nagyon nagy szégyen lett volna, ha megbukom. Ez a veszély persze nem fenyegetett, a kérdések úgy voltak összeválogatva – belerejtve a választ – hogy lehetetlen volt eltéveszteni, főleg, hogy a tiszteletes úr még segített is, ha valaki lányos zavarában eltévesztette a válaszadást.

Bár a dolog spirituális része kevéssé fogott meg, a bibliai történeteket és a hozzájuk fűzött magyarázatokat (mire gondolt a költő?) érdekesnek találtam, a vizsga sem volt különösebben nehéz, így sikeresen konfirmáltam. A jeles alkalomból emléklapot kaptunk, és fénykép is készült a parókia udvarán. Az emléklap valahol útközben elkallódott, de a fényképet lelkesen őrzöm, már csak nagyapám miatt is.

Látnoki képességről tett tanúbizonyságot a nagyapám ezzel az intézkedéssel, mert 14 éves koromra már a kommunisták uszályába keveredtem, és ateistává váltam.
Ennek okát és történetét majd legközelebb, de lehet, hogy előbb még a zongorázásról is írni fogok.

Házi feladat: megtalálni engem a képen.

Folyt. köv.

vissza tovább