10 Hogyan lettem ateista? 2.
Volt már szó róla, hogy az evésben rettentő
pipifakszos és válogatós vagyok. Amellett nyüzöge, soványka gyerek voltam, a
Nagymama mindent megtett, hogy egyek, ráadásul nem is akármit, hanem rendes
ételt (nem csokit, cukorkát, cukrászsüteményt). Abba beletörődött, hogy húst
alig-alig, csak ritkán sikerült belémdumálni, nekem rizseshús, vagy
tarhonyáshús helyett rizsestarhonyát kellett főzni. Nyilvánvaló, hogy ezt az
extra kiszolgálást apám felesége, a Márti néni, a munkába járás mellett nem
tudta biztosítani. Ezt én meg is értettem, csak az volt a kérésem, hogy ha nem
a kedvemre valót főz, akkor én hadd ehessek – mondjuk – vajaskenyeret, és ne
legyen ebből probléma. Apám szerencsére távol tartotta magát az élelmezésemtől,
mert pár évvel korábban nagyon megégette magát ezzel. Röviden: Valami nagyokos
megmondóember azt magyarázta be apámnak, hogy mindent meg kell ennie a
gyereknek, akár erőszakkal is rá kell kényszeríteni azt a büdös kölköt. Ennek
következtében egyik ősszel szőlőt kellett ennem minden nap. Apám hazajött este,
kérdezte, ettem-e szőlőt? Hazudni nem mertem, azért pofon járt. Mondom nem
ettem. Na gyere, megyünk szőlőt enni. De én azt utálom! Nem baj, majd
megszereted. És ettem a szőlőt, sírva, öklendezve nyeltem a szőlőszemeket
egymás után, apám nevelési tudományának nagyobb dicsőségére. Amikor a szőlő
szezonja lejárt, azt hittem, megkönnyebbülhetek, de gazda nélkül csináltam a
számadást. Rákövetkező tavasszal jött a cseresznye, amit ugyancsak nem
szerettem, és apám ugyanúgy, mint a szőlővel, súlyos pofonok terhe mellett
kényszerített a cseresznyeevésre. Mosolyogva állt fölöttem, szemezgette a
cseresznyét, én pedig sírva, öklendezve nyeltem egyiket a másik után, amíg meg
nem kegyelmezett. Aznapra.
Ugye nem kell mondanom, a szőlőt, meggyet, cseresznyét azóta is gyűlölöm.
Ilyen előzmények után jobbnak látta a feleségére bízni az élelmezésem gondját.
és mi ezt szépen el is rendeztük. Azért, hogy ne legyen miattam sok maradék,
azt vezettük be, hogy egy-két napra előre elmondta, mit tervez főzni, és
megbeszéltük, hogy én akkor inkább vajaskenyeret fogok enni. Nem is ültem velük
asztalhoz, megkentem magamnak a kenyeret és jó étvágyat kívánva átballagtam a
ház másik felébe a nagyapámhoz, amúgy is ott volt a hálóhelyem, meg a
holmijaim. Aztán egy napon beütött a krach.
Márti nénivel megbeszéltük, hogy ketten moziba megyünk. Délutános voltam a
suliban, apám előre, írásban kikért, hogy hamarabb eljöhessek, és odaérjek a
megbeszélt mozihoz. Ahogy hazaértem, nagyapám mérgesen, fejcsóválva fogadott.
- Ejnye, te gyerek! Milyen nagy bajt csináltál majdnem! Ha nem látom a füstöt
átjönni az ajtó alatt, az egész ház leéghetett volna.
És akkor eszembe jutott.
A hűtőben olyan kaja volt, hogy én vajaskenyeret készültem ebédelni, de a vaj
fagyos volt. A hatalmas nagy eszemmel egy kislábosban föltettem a
villanytűzhelyre és - egészen kicsire - bekapcsoltam. Aztán amíg megolvad,
kimentem játszani. Csak arra kaptam föl a fejemet, hogy idő van, menni kell az
iskolába. Berohantam a nagyapán szobájába, fölkaptam a táskámat, és spuri. A
vajról megfeledkeztem. Az pedig, eléggé el nem ítélhető módon meggyulladt,
lángra lobbantotta a közelben lógó konyharuhát, és a függönyre is átterjedt a
tűz, a karnis is megperzselődött. Ekkor látta meg nagyapám a két lakrészt
összekötő ajtó alatt gomolygó füstöt, és megakadályozta a tragédiát.
Hú, mi lesz ebből! Menni kell a mozihoz, Márti néninek bevallani a
hülyeségemet, és amit apámtól kapni fogok, az meg aztán csak az enyém lesz…
Nagyon el voltam kámpicsorodva, de a Márti néni egész jól viselte a dolgot.
- Most egy életre megtanultad, hogy ilyet nem csinálunk. Gyerünk a moziba,
mielőtt elkésünk.
Apámmal is – hogy stílszerű legyek – levajazta, hogy ne büntessen meg, elég
büntetés a lelkiismeret furdalás. A megperzselődött karnis évtizedekig a hülyeségem
mementója volt apám hétvégi házában is.
Hasonló hülyeséget már korábban is, vagy három éve, elkövettem, igaz, akkor
felnőtt közreműködéssel. Keresztanyám, akinek hihetetlen érzéke volt ahhoz,
hogy mindenkit személyre szabott ajándékkal lepjen meg, és az ajándéka mindig
telitalálat volt, a tizedik születésnapomra hozott nekem egy „kis kémikus”
készletet. Kémcsövek, eszközök, vegyszerek. Magában minden vegyszer teljesen
ártalmatlan volt, csak a gyermeki találékonyságot hagyták figyelmen kívül. Egy
békés nyári délután, amikor nagyapám a kertben bogarászott valamit, a Nagymama
pedig a megszolgált délutáni szunyókálását intézte nagy buzgalommal, én a
viaszosvászonnal letakart konyhaasztalon egy műanyag pohárba minden
vegyszeremből egy kicsit összeöntöttem. Egy szempillantás alatt félméteres
félgömb alakú hab keletkezett, a műanyag pohár nyomtalanul eltűnt, és ugyancsak
eltűnt a viaszosvászon egy jó nagy felületen, a régi, valódi fa konyhaasztalon
fél centi mély égésnyomot hagyva. Én önkéntelenül valami hangot adhattam, mert
a Nagymama felébredt és kijött a szobából. Egy pillanat alatt felmérte a
helyzetet, látta, hogy itt kárelhárítás nem, csak takarítás lesz, és csak
annyit dünnyögött: „Na, a Zsuzsimami, meg a csodálatos ajándéka!” Kizavart a
konyhából, és nekiállt eltakarítani a romokat. A drága vegyszereimet kímélet
nélkül, mindet belehajította a kerti budiba, szerencsére abból már nem lett
baj. A kémcsöveimben azután csak festékes vízzel játszhattam volna, el is
veszítettem az érdeklődésemet a vegyészet iránt.
Mint tudod, nem örökre.
Az égett konyhaasztal is ott figyelt apám hétvégi házában, amíg az örökös az
egészet el nem adta berendezéssel együtt.
Ez a „Zsuzsimami” talán magyarázatot kíván.
Mi reformátusok voltunk, anyám és a nővére, Zsuzsi, katolikusok. Nagymama
világképébe sehogyan se fért bele, hogy a kálvinista unokáját egy pápista
tartotta a keresztvíz alá, ezért sose volt hajlandó keresztanyámat
keresztanyámként említeni, így és ezért lett ő Zsuzsimami.
Ez a sok mellébeszélés azért volt, hogy a kenyértörés történetét elodázzam, de most akkor nagy levegő…
Bár nem szerettem a húsételeket, a kevés
kivétel egyike volt a házilag kisütött zsírszalonna, a töpörtyű. A Márti néni –
aki egyébként tényleg jól főzött -, ennek különösen értője volt. Időről időre hazacipelt
pár kiló zsírszalonnát, és szépen megadjusztálva kisütötte, amint a szóban
forgó esetben is.
Egy reggel, a nyári szünet idején – 1967-ben vagyunk – találtam a hűtőben egy
férfimaréknyi töpörtyűt, ami szinte csábított, hogy egy szelet kenyérrel mind
befaljam. Aztán mentem a dolgomra, többet nem is gondoltam rá, annyira nem,
hogy ebédelni is elfelejtettem. Aztán este, mikor bokros teendőim végeztével
hazataláltam, apám behívott a konyhába, felmutatta az üres töpörtyűs tálkát, és
vészjósló hangon közölte: MEGETTED A JÖVŐ HETI TÍZÓRAIMAT! Makogtam valamit,
hogy bocsánatot kérek, vagy ilyesmi, aztán elkullogtam. Aznap éjjel keveset
aludtam, viszont nagy elhatározásra jutottam. Reggel egy szatyorba bepakoltam
néhány zoknit, fehérneműt, és bementem anyám munkahelyére. Nem tudta mire vélni
a váratlan látogatást, és talán meg is rettent kicsit, amikor az előző esti
történet után határozottan közöltem:
- Én oda nem megyek vissza, ahol sajnálják tőlem,
amit megettem! Vagy befogadtok, vagy csavarogni fogok, és javítóintézetbe
visznek.
Nyilván nem gondoltam én ezt át egészen, de akkor ez sziklaszilárd
elhatározásom volt.
Anyám odaadta a lakáskulcsot, hogy menjek fel hozzájuk – ettől kezdve nekem is: haza - aztán telefonált apámnak. Más választása nem lévén, apám belement, hogy megváltozzon a hivatalos „családi állásom” és anyám bíróságon is kezdeményezze ezt. A nyár folyamán aztán el kellett intézni az iskolaváltozást, meg a tényleges költözködést. Ez utóbbit szándékosan úgy intéztem, hogy ne találkozzam apámmal. Fejembe vettem, hogy soha a büdös életben nem akarok vele találkozni. És hogy ez mégsem így alakult, egy igazán tragikus esemény miatt történt.
Folyt. köv.