11 Hogyan lettem ateista? 3.

Amikor elváltak, anyám 21, apám 34 éves volt, nyilvánvaló volt, hogy nem fognak zárdai életet élni.
Anyám ’59-ben talált egy munkáskádert, egy szakmunkássá lett parasztgyerekből kiemelt személyzeti osztályvezetőt. Nyolc általános, két év szakmunkásképző, piros könyv, mindent betöltő osztályöntudat és kétségbe vonhatatlan politikai megbízhatóság elég volt ehhez akkoriban. Emberünk azonban megroppant e teher alatt, és talán a családi hagyományt is követve, meg talán az elvtársi összetartozás szép kifejezése gyanánt, masszív alkoholista lett. Legszebb emlékeim közé tartozik, amikor egy szentestét anyáméknál tölthettem, és azt hozta a Jézuska, hogy ünnepi vacsora helyett az éjfél körül hazatántorgó részeg disznó fejét foghattam, miközben okádott a lavórba a ragyogóan megterített, de használatlanul maradt ünnepi asztal mellett. Szelíd részeg volt, nem erőszakos, olyankor mindenkit szeretett és testvérévé fogadott. Amikor nem ivott, többé-kevésbé normális pasi volt, bár a hülye dolgai közül ma is velem van egy emlék: anyám kitalálta, hogy cipőt vesz nekem, el is vonultunk hárman a cipőboltba, de végül azért nem kaptam új cipőt a 42-es lábamra, mert a férjnek 41-es lába volt, és "az nem lehet, hogy egy kölyöknek nagyobb lába legyen, mint egy felnőttnek!"

Nekem nyilván nem örült, mikor odaköltöztem, bár amúgy egyébként nem voltunk rosszban, de állandóan egy háztartásban élni egy pici garzonlakásban az egészen más tészta. „Szerencsére” nem tartott sokáig a kényszerű összezártság, mert anyám addigra besokallt a sok részegeskedéstől, meg a végtelen számú megjavulási ígérettől, és közölte: elválik. Ezzel csak az volt a baj, hogy ki kellett volna vásárolni az embert a lakásból, de arra nem volt pénz, és annyit felelősen szerezni sem lehetett. Végül anyám az ő anyjához fordult, akivel pedig előtte vagy négy évig nem állt szóba. Na, ez így nagyon meredek, ezt muszáj tisztázni.
Amikor anyám hozzáment a személyzeti osztályvezető elvtárshoz – nekem legyen Pista bácsi – ő jó káderként kapott egy Ferenc körúti szoba-konyhát a Tanácstól, és elköltözött az elvált feleségétől és a két gyerekétől. Időközben anyám szülei, akik addigra már férjhez adták a másik lányukat is, a korábban emlegetett Orczy úti lakást elcserélték egy kisebbre a régi Üllői úti lakótelepre. Aztán anyámék kitalálták, hogy ebből a két kis lakásból legyen egy nagyobb, és újabb csere útján összeköltöztek a József Attila lakótelepen, egy Csengettyű utcai két és fél szobás, összkomfortos lakásba. Pista bácsi itt sem hazudtolta meg magát, mert míg józanul kedves, házias, szolgálatkész embernek mutatkozott, például a sorozatos agyvérzések miatt nehezen mozgó anyósát ölben cipelte a lakáson belül szükség esetén, ugyanakkor rendszeresen matt részegen ment haza, és olyankor roppant barátságosan folyamatosan a szeretetéről biztosította a család minden tagját, akik ehelyett éjjel inkább aludtak volna. Ebből egyre komolyabb konfliktusok támadtak, és anyám – egyébként a mai fejemmel szerintem helyesen – a házastársa pártját fogta. A széjjelköltözés elkerülhetetlen volt, de nehezen alakult, és amikor kéthetente hétvégi láthatásra mentem anyámékhoz, egyszercsak azt mondták, hogy mostantól nem kell köszönni a nagymamáéknak. Amikor ezt az én gyomrom nem vette be, akkor azért megengedték, hogy bemenjek az öregekhez beszélgetni, és ők egy rossz szót se mondtak akár anyámra, akár a Pista bácsira. Aztán csak sikerült különmenniük, az öregek Zuglóba, egy sötétkonyhás garzonba – erről a sötétkonyháról egy villanykapcsoló hiánya miatt volt már szó – anyámék pedig ugyanott a telepen, az Epreserdő utcában találtak egy garzont. Ebbe a garzonba csöppentem én ’67 nyarán, és ebből kellett volna a válás után kivásárolni a Pista bácsit. Viszont még abban az évben nyáron meghalt az anyai nagypapám, és ebből az alkalomból anyám és az ő anyja végül kibékültek. De azért azt gondolom, anyámnak nagyon megalázó lehetett szállásért, otthonért könyörögni az anyjának, aki igazából a születése óta nem is igazán szerette. Végül részben talán rám is tekintettel, részben a fél éves tapasztalat alapján, hogy tudnillik nagyon rossz dolog egyedül élni egy lakásban úgy, hogy nincs kit hazavárni, befogadott minket.

Ez a három ember egy húsz négyzetméteres szobában, minden jószándékunk ellenére folytonos konfliktusforrás volt. Ráadásul arra is nagyon hamar rájöttem, hogy hatalmas hiba volt apámmal hirtelen indulatból szakítani és anyámhoz költözni, mert anyám teljesen rátelepedett az életemre, mintha a tíz év kényszerű különélést akarta volna valahogy kompenzálni. Nagyon korlátozott mozgásterem volt, az a kevés is folytonos ellenőrzéssel, ami a rákoscsabai szabadsághoz képest nekem nagyon nem tetszett. Azonkívül anyám a lányokkal kapcsolatban is egészen elfuserált módon gondolkodott. Megtörtént, hogy miszlikbe szaggatta egy nyolcadikos osztálykiránduláson készült képeimet, mert az egyiken az látszott, hogy egy a földön ülő lány ölébe hajtott fejjel fekszem a fűben, az osztálytársaink gyűrűjében. (Sokkal később minden szeretőmet személyesen akarta ismerni és lekáderezni, mondjuk nem voltak sokan, de anyám ebben az összefüggésben nagyon ciki volt.[1]) Ezek a dolgok vezettek oda, hogy elhatároztam, szakmát tanulok, hogy minél előbb elköltözhessek otthonról, anyám ellenőrzése alól. Igen ám, de a kétkezi szakmákhoz kézügyesség kell, ami nekem anyám szerint nagyon nem volt, így találtam rá, osztályfőnöki segítséggel a gyógyszergyártó szakmára. Drága jó Eta néni minden gyerekének a sorsát a szívén viselte, rám talán azért fordított picit nagyobb figyelmet, mert át tudta érezni a környezetem megváltozása miatti nehézségeimet.

Nos ezért nem lett gimnázium.

Sem az apai, sem az anyai családomnak nem volt oka szeretni az épülő szocializmust. Anyámékat a hírhedt Benes-dekrétumok alapján kényszerrel áttelepítették Magyarországra, nagyapám a hadirokkant állapotára tekintettel italmérési engedélyt kapott és hamarosan vendéglőt nyitott Pesten, az Orczy út 47-ben. Aztán az államosítás elérte a gaz kizsákmányolót, és nemcsak a vendéglőt vesztette el, de még B-listára is került, így nagyobbik lányuk, Zsuzsa keresetéből tudtak csak élni. A kádári konszolidáció idején már dolgozhatott, állandó éjszakás volt az Éjjel-nappal csemegében a Körút-Rákóczi út sarkán.

A családi hatások ellenére a válása után anyám a kommunisták uszályába került, párttag lett és hívő. A második férje, Pista bácsi még nyilvánvalóbban a rendszer híve és kollaboránsa volt, hiszen Rákosiék nélkül egész életében a földet túrta volna a fatornyos falujában, összkomfortos lakást talán csak képen láthatott volna. Ebbe a közegbe kerültem az apámmal való szakítás után, és nem esett különösebben nehezemre mellőzni a templomba járást, a bibliaórákat. Innen már nem vezetett volna út a konfirmáláshoz, Ruzsa nagyapám megérzése bevált.
Aztán a szakmunkásképzőben KISZ tag lettem, mint majdnem mindenki. A Marxizmus-Leninizmus, és a materializmus volt az államvallás. Nekem ezzel nem volt bajom, így lettem ateista. Az ateizmusom pedig az után is sokáig megmaradt, hogy kiléptem a KISZ-ből, amikor besúgásra akartak rávenni. Amikor pedig az MSZMP kívánt volna a tagjai közé verbuválni, mint fiatal, fizikai állományú férfit, akkor már bármiféle retorziók nélkül le lehetett rázni őket.

Olvasmányaim alapján nagyon lesújtó véleménnyel voltam és vagyok a kétezer éves tömeggyilkos maffiáról, meg a többi népbutító felekezetről, én a magam módján, egyénileg vagyok kapcsolatban azzal az egy Istennel, akiről Nagyapámtól tanultam.