12 Márti néni jó fej volt.
Már az általános iskola alsó tagozatában
elő-előbújtak kreatív ambícióim. Azt mondják, szépen tudtam olvasni, beszélni,
ez magával hozta az egyre gyakoribb szerepléseket. Az első dokumentált sikerem
egy saját verses produkció volt. Bennem nem hagyott mély nyomot, el is
felejtettem, nincs tíz éve, hogy apám a kezembe nyomta a gépelt papírt. Aztán
egyszer levelet kaptam a Magyar Televíziótól, szereplőválogatásra hívtak. A
műsorra már nem emlékszem, amiképpen a második alkalomra sem, mert a kulisszák
teljesen elvarázsoltak, akár annak idején a Corvin téren. Még 13-14 évesen is
tévéműsoros, tévéfelvételes játékokat játszottam.
Keresztanyám révén a Gyarmat utcai Filmgyárba is bejáratos voltam, Néztem a
forgatásokat, szájtátva figyeltem azokat a színészeket, akiket addig csak a
tévében láthattam. Ámulva lestem a díszletépítőket, a világosítókat a
kétemberes lámpáikkal, a szélgépeket, amelyek a zászlókat lobogtatták. Nem
beszélve arról, hogy a környezetemben senkinek nem volt ilyen gazdag autogram
gyűjteménye, mint nekem: Fülöp Zsigmond, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám,
Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Tolnay Klári – ő a buksi fejemet is
megsimogatta. És egy igazi ritkaság: volt aláírásom Görbe Jánostól is. Nem is
értem, miért nem kanyarodott abba az irányba az életem. Talán befolyásolt a
család előítélete a csepűrágás minden műfaja iránt. Aztán amikor érettségi után
a magam uraként léphettem volna, addigra megtetszett a munkás élet. Bár szinte
mindig tanultam, értelmiségi soha nem akartam lenni.
Mióta az eszemet tudom, apámék méhészkedtek. Talán már a méhekkel együtt vették a rákoscsabai ingatlant, ma már nincs kitől megkérdezni. Bár féltem a méhektől, mert folyton megszúrtak, a pergetésben mindig lelkesen részt vettem, mert a pergető tekerése fejében mézes lépet rágcsálhattam, és komolyan mondom, a lépesméz jobb volt akármilyen rágóguminál. Főleg, mert akkoriban a rágógumi még a coca-cola mámorban fetrengő amerikai fiatalok mételye volt.
Apám életében időről időre fel-fel tűnt egy-egy női személy, de az én életemben nem sok vizet zavartak. Volt, akivel apám összeismertetett, társasjátékoztunk hármasban, meg az egyik néninek volt egy aranyos lobogó farkú vörös kutyája, de aztán csak eltűntek végérvényesen. Apám válogatós volt, a pipihusit szerette, fölnőttként hallott pletyka szerint fennen hirdette, hogy amíg másnak felesége van, addig ő nem nősül meg, de ha mégis, csakis szűzlányt fog feleségül venni. Végül aztán, nem tudom hogyan és miképpen, talán újsághirdetés útján, megismerkedett egy nálánál 15 évvel fiatalabb, református leánnyal, akinek volt egy pici testi hibája: amikor fáradt volt, alig észrevehetően sántított. Ez – tőle tudtam meg később – az elhanyagolt csecsemőkori csípőficam maradványa volt. Apám szerelmes lett. Ezt én kisgyerekként onnan vettem észre, hogy sokkal simább, türelmesebb lett velem szemben is. Hármasban sétálni, kirándulni jártunk néhányszor. Az esküvőre 1964 szeptemberében került sor, és a Márti néniről hamar kiderült, hogy kedves, aranyos, van türelme a gyerekhez. A rokonság rábeszélésére anyukának kezdtem szólítani, ami – utólag már tudom – marhaság volt, hiszen élt az anyám, aki aztán emiatt kellőképpen utálta is a Márti nénit, sánta ördögnek nevezte. Feltűnően távol tartotta magát attól, hogy engem neveljen, de hogy apámnál belebeszélt, az biztos, az ő idejében apám sokkal kevésbé volt szigorú.
A KöGyóban dolgozott a bérelszámoláson, és ott
is mindenki kedvelhette. Azon az alapon, hogy a nevelőanyám lett, kért és
kapott SZOT-beutalót gyereküdültetésre, két hétre, Gyulára, ’65-ben és ’66-ban
is. Azok remek nyaralások voltak, a családom nélkül. Nagyon tetszett nagyapám
előrelátása: az első hét végén írtam haza, hogy kérek szépen még egy kis
zsebpénzt. Csodák csodája, másnap délben szóltak, hogy pénzem jött. Ez persze
csak úgy volt lehetséges, hogy nagyapám az eljövetelem másnapján feladott a
részemre 50.- Ft-ot, és az pont egy hét alatt oda is ért. Egy iskolai
kollégiumban laktunk, ott láttam és használtam először emeletes ágyat. Ha jó
idő volt, délelőtt és délután is a strandon lógtunk, jóformán teljesen
szabadjára eresztve, az volt az egyetlen kikötés, hogy ne fulladjunk bele a
vízbe. Ritka jó fej nevelőtanárunk volt, a második évben is átkéredzkedtem
hozzá, és ő is emlékezett rám, egy bizonyos eset miatt, fel is emlegette.
Akkora üdülő volt, hogy két turnusban kaptunk ebédet, és ha egy csoport az első
turnusból elkésett, akkor csak a legvégén, a maradékot kapták, a második turnus
után. Nos, egy alkalommal lekéstem a gyülekezőt, és miattam a csoport az ebédet.
Így aztán nem csodálkozhattam, hogy ebéd után a nevelő feltette a kérdést: Mit
érdemel az a bűnös…? Mit, mit, hát seggrepacsit. Vizes fürdőnadrágban
bokafogás, és a csoport minden tagja, ki-ki vérmérséklete szerint kisebbet vagy
nagyobbat a tenyerével rásuhint. Én korábban még sosem találkoztam ezzel a
gyermeki igazságszolgáltatással, mindenesetre több késés nem fordult elő.
A standon legtöbbet a medencékben pancsoltunk, vagy a reumások között áztattuk
magunkat. Egy alkalommal a csoportunkból egyedüliként álldogáltam a melegvizes
medence partjánál, és valahogy mellém került egy ősz hajú bácsi, aranykeretes
szemüveggel. Szervusz, mondta mosolyogva, és a fürdőnadrágomon keresztül
megmarkolászta mindazt, amitől fiú egy fiú.
Nekem ez egy csöppet sem tetszett, mert bár naturális ismereteim nem voltak
ezzel kapcsolatban, de évek óta visszatérő téma volt a környezetemben a
„cukrosbácsi”, akiről csak annyit mondtak a nagyok, hogy bántja a gyerekeket.
Úgyhogy csúnyán néztem rá, és arrébb mentem, talán a vízből is kimentem.
Viszont nem szóltam senkinek. Úgy gondoltam, hogy úgysem hinnének nekem,
büntetésből még a nyaralásból is hazazavarnának. És miután az őszes bácsi többé
nem próbálkozott, ennyiben is maradtam magammal. Ez az eset annyira nem hagyott
nyomot bennem, hogy nem is tudom megmondani, hogy a kettő közül melyik évben
volt, sőt, teljesen el is feledkeztem róla, néhány éve egy gyulai üdülés
juttatta eszembe. Most is csak a felnőttekkel szembeni bizalmatlanságon
illusztrálására hoztam elő.
Hogy miképpen alakult volna a kapcsolatunk
hosszabb távon a Márti nénivel, az sose derülhetett ki. Ő még nálam is jobban
félt a méhektől, egyszer megszúrta egy, és nagyon rosszul lett tőle. Utána
nagyon kérte apámat, hogy adják el a méheket, de apám ez esetben megmakacsolta
magát, mondván nem iszik, nem dohányzik, nem kávézik, a méhészkedés az egyetlen
hobbija. Aztán ’68-ban egy szépen indult májusi szombaton valami süteménybe
való habot kevert a verandán az asszony, majd a megjelenő méhektől megijedt,
hajkurászni, hadonászni kezdett, és megszúrták. Szinte azonnal eszméletét
vesztette, anafilaxiás sokkot kapott, apám fölkapta, bevitte az ágyra, és –
telefon híján – nagyapám sietett az ügyeletes orvosért, de az antihisztamin injekció
beadása már elkésett. A méhszúrás után háromnegyed órával a szép, fiatal, 31
éves asszony halott volt.
Apám teljesen összeomlott, és a következő 45 évben
soha nem is heverte ki teljesen. A lelkiismeret-furdalástól haláláig nem tudott
szabadulni. Amikor a következő évben praktikus okból újraházasodott, kikötötte
az új asszonynak, hogy akármikor hal is meg, az ő imádott Mártája mellé kell
majd temetni. Milyen érzés lehetett az új feleségnek egy ilyen kikötés?
Én a töpörtyű óta nem álltam szóba apámmal, de most az anyám nagyon szép
gesztust tett: határozottan, szinte erőszakosan rábeszélt, hogy menjek el a
Márti temetésére.
- Egyetlen fia vagy apádnak, akárhogyan is, most mellette van a helyed! – így
hát kibékültem vele, bár a találkozásokat nem vittem túlzásba, majd csak az
újabb esküvője után váltak többé-kevésbé rendszeressé.
A méheket persze eladták.
Anyámmal január első napjaiban költöztünk át Zuglóba az Epreserdő utcából. Miután az már az utolsó évem volt az általános iskolában, azt beszéltük meg, hogy nem érdemes újra iskolát változtatnom, gond nélkül járhatok továbbra is a Lobogó utcába. A zűrös családi háttér persze nyomott hagyott a tanulmányi eredményemen is, de a szakmunkásképzőt ez nem zavarta. A Lobogó utcai suliból vegyes emlékeim vannak. Eta néni, az osztályfőnök, igazi pedagógus, minden gyerekhez személyre szabott kulcsa volt, nem volt, aki ne szerette volna. A matektanárnőről már meséltem a múltkor, a többi tanárra egyáltalán nem emlékszem. Az osztálytársak körében elég vegyes volt a fogadtatásom, már akkor is megosztó személyiség voltam. Idő sem, és igényem sem volt különösebben barátkozni, egy fiú és egy-két lány volt, akikkel közelebbi kapcsolatba kerültem, a gitározás, meg az énekkar révén, ez arra volt elég, hogy a szünetekben a folyosón, vagy az osztálykirándulásokon ne árválkodjak magamban. Senkivel nem maradtam kapcsolatban, fényképem sincs senkiről, a szokásos minden évi osztályfénykép sincs, pedig az előző hét évből mind megvan. Egy-két névre emlékszem, a fészen utánanéztem némelyeknek, de nem jelöltem ismerősnek senkit, nincs velük kötödésem, talán az az egy lány lenne az egyetlen kivétel, akinek az ölébe hajtottam a fejemet azon a kiránduláson, a Porva-Csesznek vasúti megálló közeli réten, de ő nincs a fészen, legalábbis a lánynevén nincs. Egy másik osztálytársam szociológus lett, könyve is megjelent, meg is vettem, nem csak a neve miatt, de érdekelt a témája is. Bokor Ágnes: Szegénység a mai Magyarországon. 1986-ban ez óriási dolog volt, hogy ilyen cím a könyvesboltokba kerülhetett.
A nyolcadik utáni nyáron életemben először dolgozni mentem: papírvizező voltam az Új Élet Temetkezési Vállalatnál. Az ottani keresetem éppen egy pár cipő ára volt. Csakhogy nem akarták kifizetni. Közölte a pénztáros, hogy csak szülő kezébe fizethet. Ez nagy baj volt, mert én azt a pénzt akkor láttam volna utoljára, nesze nekem új cipő! Nagy patáliát csaptam, hogy ha dolgozni jó voltam, akkor a fizetésemet felvenni is legyek jó. (Három évvel később ugyanez megesett az OTP-ben is.) Végül kifizettek, és az első utam a cipőboltba vezetett, haza már az új cipőmet vittem, nem a pénzt. Anyámnak az Isten pénze sem volt elég, mindig égette a zsebét, kifolyt az ujjai közül. Ezt sajnos örököltem tőle. Bár nagyjából mindenem megvolt, ami jogos igénynek nevezhető, de csak a legalsó szinten, a legolcsóbb formában. Ő viszont folyton kiöltözve, kiglancolva járt, mondjuk kellett is, akkoriban középkáder elvtársak titkárságán dolgozott, vagy üzletkötőként, ahol tényleg reprezentálni kellett.
Ezt itt most el kell vágni, mert nagyon hosszú.
Folyt. köv.