13 A szakítás
A szakmunkásképző három évéről nincs mit írni,
a kezdeti beilleszkedési nehézségek után azért csak betagozódtam az
osztályközösségbe, kialakult, melyek a kedvenc tantárgyak, kik a kedvenc
tanárok.
Jutka néni, a laboroktató biztosan nem, többször széttépte a
füzetemet, mert csúnya volt az írásom, és az írásképem. Kissné, a magyartanár
kedves idősödő hölgy volt, nála többnyire jól muzsikáltam, bár emlékszem egy
esetre, amikor nem lelvén a helyes kifejezést, szaporító képzőt mondtam
gyakorító képző helyett - képzelheted a hatalmas derültséget. Rábeszélt a
szavalóversenyen való részvételre, aholis sikerült tökutolsónak lennem, amin
aztán annyira felhúztam magam, hogy a következő évben megnyertem. Egyébként is
sokat szerepeltem, nemigen volt nélkülem iskolai ünnepség. Harmadikban egyszer
az egésznek a megszervezését és lebonyolítását rám bízták, a műsor
összeállításától a lebonyolításáig. A szereplőválogatásnál igyekeztem új
arcokat bevonni, de ez kétes eredménnyel járt. Akár emlékezhetsz is erre az
esetre. Valami szocialista ünnepre készültünk, beválogattam egyebek között Tóth
Árpád: Az új Isten című versét, amelynek előadására felkértem N… Klári első
osztályos tanulót, szépen meg is tanulta, ügyesen el tudta szavalni,
gyakorlottabb versmondóként kicsit instruáltam is.
„Új isten szól hozzátok emberek!...”
Igenám, de Klárinak határozottan vörös(re festett) haja volt, úgyhogy amikor ehhez a részhez ért:
"Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!"
Kitört a mindent elsöprő röhögés.
Becsületére legyen mondva, hibátlanul végigmondta a verset, de soha többé nem vállalt szereplést. Én pedig azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a föld, vigasztalhatatlan voltam.
A szakmunkásvizsga előtt pár hónappal kevés
híján kirúgtak az iskolából. Gondolj bele, három évem ment volna pocsékba,
hiszen ilyen szakmunkásképző nem volt másik a közelben, és bár különbözeti
vizsgával talán átmehettem volna valamelyik szakközépbe, de fegyelmi kirúgás
után vajon mennyire kapkodtak volna értem?
Történt, hogy lyukas óránk volt, és bejött csőszölni bennünket a Hortobágyi
tanár úr. Bejött „jó napot kívánok”, kórusban feleltük „jó napot kívánunk”. De
volt egy disszonáns hang, valaki állítólag azt mondta, „viszontlátásra”. Én ezt
nem is hallottam, de a Hortobágyi engem szúrt ki, és közölte, hogy ezért
kirúgat. A Ceglédi igazgató elvtárs irodájában a szőnyeg szélére állítottak, és
vészjósló hangon fegyelmivel fenyegettek, hiába bizonygattam, hogy nem én
szóltam be. Tényleg nem én voltam, nem is hallottam, de ha volt ilyen beszólás,
az csak a M… nevű osztálytársunk lehetett, csak róla tudom ezt feltételezni, de
semmiképpen nem árultam volna be. Dalkóné az osztályfőnököm kifaggatott és
végül azzal mentett meg a fegyelmitől, hogy határozottan közölte a Ceglédivel,
meg a Hortobágyival, hogy ez egészen biztosan nem az én stílusom, három éve
ismer, kezeskedik értem. (A M…t később más ügy miatt kirúgták.)
Megtörtént, hogy egy este hazakísértem a
Római-parton lakó barátnőmet, és mire észbekaptam, olyan késő lett, hogy se anyámhoz,
sem a kollégiumba nem mehettem. Így ott azt hitték, otthon alszom, anyám meg,
hogy a koleszben. Mit lehet ilyenkor csinálni? Felültem a villamosra, és a két
végállomás között ingáztam egy darab ideig, aztán fölszálltam a hévre,
gondolván, hogy a gödöllői vasútállomáson elalszom reggelig, onnan megyek be a
gyárba. Igen ám, de az állomáson rendőrök razziáztak, alig bírtam elkerülni
őket. Jöhet a B-terv: elindulok gyalog Pestre, reggel hétre pont beérek.
Ballagtam is lelkesen a 3-as úton befelé, de a lelkesedés egy idő után
szertefoszlott. Sebaj, majd stoppolok. Igaz, sose stoppoltam még – csak zoknit
– de egyszer el kell kezdeni. Aztán mire végre elszántam magam és leintettem
egy kocsit, naná, hogy pont egy rendőrautó volt. Nem éppen úri öltözékben, koszlott
szimatszatyorral az oldalamon, kicsit sem voltam gyanús az éjszakában, á
dehogy. Elhitték az előadott legendámat, de azért felírták az adataimat aztán
elengedtek. Nagyon drukkoltam, nehogy valami betörés, vagy hasonló balhé legyen
a környéken az éjjel, mert amellett, hogy gyanúba keveredtem volna, a
„gondviselőim” előtt is lebuktam volna. A következő megállónál jött egy
szolgálati hév, azzal bementem az Őrsig, addigra már öt óra volt, úgyhogy
bementem a gyárba, és az öltözőben lefeküdtem egy padra és elaludtam. Fél
nyolckor ébredtem föl, ami azt jelentette, hogy elkéstem, ha bemegyek az
tanlaborba jelentkezni. Azt nem vállaltam, helyette csináltam magamnak extra
bonyodalmat. Bementem az üzemorvosi rendelőbe és beteget jelentettem. Nem volt
nehéz, pocsékul éreztem magam az éjszakázás után, úgy is néztem ki. A doktornő
bevette a mesémet, bekevertetett nekem egy nagy adag hashajtót, mondván
gyomorrontásom van, aztán lefektettek.
Emlékszel a Nyáry Otília doktornőre? Oféliának csúfolták a háta mögött, szikár,
katonás jelenség volt. Később tudtam meg, hogy Áginak a nagynénikéje, jóban is
voltunk, de persze nem emlékezett erre az esetre.
Amikor a beadott gyógyszer elvégezte a dolgát, kaptam egy papírt a körzeti
orvoshoz, azzal elbocsátottak. Ez pénteki napon volt, de még hétfőn is, amikor
elmentem a körzeti orvoshoz az üzemorvos papírjával, olyan „remek” színem volt,
hogy felvett egész hétre betegállományba.
A szakmunkásvizsgát sikerrel abszolváltam,
szeptemberben elkezdtem dolgozni.
Pár hét múlva már három műszakba is
járhattam, az pedig elég jó keresettel járt. Az első fizetésnapon hazafelé
beballagtam az OTP-be, hogy takarékoskodni szeretnék. Ifjúsági takarékbetétre
beszéltek rá, havi 100.- Ft-tal. Ez az összeg ma már nyilván röhejesen hangzik,
akkor reális spórolási lehetőség volt. (Következő évben az első albérletemért
havi 400.- Ft-ot fizettem.) Úgy véltem, a bankban biztonságban van a pénzem –
nagyobbat nem is tévedhettem volna. Bár a fizetésem felét minden hónapban
hazaadtam, ahogy illik, december elején anyám közölte, ahhoz, hogy nyugodtan
várhassuk a karácsonyt, szükség van az én spórolt pénzemre is, menjek be a
bankba és szüntessem meg a takarékbetétemet.
(Itt most számoljunk kicsit. A gyerektartás, amit apám fizetett, 540.- Ft volt,
ez szeptembertől már nem járt. Én hazaadtam cca. 1100.- Ft-ot havonta. Ez azt
jelenti, hogy a háztartás 560.- Ft-tal több bevétellel bírt, mint addig. Mégsem
volt elég ahhoz, hogy „nyugodtan várhassuk a karácsonyt”. A furcsa pénzkezelés
mellett főként az zavarhatta anyámat, hogy az Ifjúsági takarékbetétet önállóan,
és az ő megkérdezése nélkül nyitottam.)
Nem nagyon tetszett, hiszen a bankban úgy látszott, hogy a kis hülye kölyök nem
tud bánni a pénzével, nagyon ciki volt, de ez semmi ahhoz képest, hogy nem
akarták kifizetni a pénzemet, mondván, még nem vagyok 18 éves. A fiókvezetővel
kellett kivernem a balhét, csodálom, hogy nem hívtak rám rendőrt, olyan
modorban adtam elő magam, de nagyon kiakadtam: ahhoz elég felnőtt vagyok, hogy
a vegyiparban három műszakban robotoljak, de ahhoz nem, hogy az ezzel keresett
pénzemet felvehessem. Végül nem ezzel sikerült meggyőznöm a fiókvezetőt, hanem
azzal, hogy megmutattam a szerződéskori papírokat, azokon se volt szülő,
gondviselő aláírása, ergo az egész ügylet eleve érvénytelen volt.
Már a kezdetekkor megismerhettem a túlórázás örömét, de nem zavart, egészséges
fiatalemberként szinte korlátlannak éreztem az energiáimat. Az első szilvesztert
is a gyárban ünnepeltem, feliratkoztam éjszakára fagyügyeletre, és megbeszéltem
a délutánossal, hogy bemegyek már hét óra körül, hiszen nekem kb. mindegy, ő
meg így nyugodtan el tud menni bulizni. Köszönte szépen, nekem meg szinte
ingyen lett egy új barátom. Akkor éjjel, reggelig, kiolvastam a Párizsi Notre
Dame-ot, miközben időről időre körbejártam a területen a vizeket, gőzöket
ellenőrizni. Éjfélkor kibontottam egy 2 dl-es Tokaji aszút, reggelig
elszopogattam – akkoriban nem vették véresen komolyan az alkoholtilalmat, pláne
ünnepek idején.
Télen egy alkalommal kitalálták az illetékes
elvtársak, hogy az üzemi vízhálózat karbantartása miatt munkaszünetet tartunk,
csak fagyügyelet lesz. Elvállaltam a délutáni műszakot, vittem olvasnivalót,
elvoltam a magam csendességében. Fél négy körül jött Kenyeres Károly, a
diszpécser, hogy baj van, az ötemeletes raktárban kirepedt egy üvegballon,
szétfolyt a nitroglicerin, önkénteseket keres a feltakarítására. (Emlékszel a
Félelem bére című filmre?)
Persze, hogy vállaltam, ide nekem az oroszlánt is, a villanyszerelők, későbbi
kollégáim már ott voltak, óvatosan szórtuk a nitroglicerinre a szódabikarbónát,
aztán kisvártatva össze lehetett söpörni. Nagy hepaj volt, addigra odajött az
egész vállalati vezérkar, az üzemorvos, még egy mentőautó is, ott álltak jó
közel, ha repülünk, repüljünk együtt. A nagy izgalomra két hét múlva hívattak a
Vereczkei igazgató titkárságára, egy meleg kézfogás kíséretében kaptunk egy-egy
500.- Ft-tal kibélelt borítékot. Akkor tudtam meg, hogy a nitroglicerin 2%-os
volt, az egész felhajtásnak nem volt kb. semmi értelme.
Anyám érdekes pénzkezelése, az állandó kontrollmániájával súlyosbítva sürgőssé tette, hogy végre függetlenítsem magam. A nagymama természete is egyre rosszabb lett, még azt is kifogásolta, hogy amikor anyám későig dolgozott, én főztem a vacsorát, meg a másnapi ebédet.
Elég hamar sikerült elég jó albérletet
találni, a gyár sem volt nagyon messze, a Ruzsa nagyapám ott lakott a
szomszédban, szépen belaktam. A könyveim akkor még anyáméknál maradtak, és bár
az ágyneműt a Patyolatba hordtam, a nagyobb darabok mosásához még anyám
segítségére voltam utalva, az ingeimet nem bíztam a Patyolatra, de nekem télen
még teregetésre se volt alkalmam.
Úgy emlékszem, Erzsike ötlete volt, hogy az érettségi tételeket már az első
évben kezdjük kidolgozni – akkoriban nem változtatgattak évente, lehetett előre
készülni – ebben az albérletben sokat tanultunk együtt, a nagyapám rosszalló
fejcsóválása kíséretében, mondván: Mit fognak szólni?! Nem illik egy fiatal
nőnek így legénylakásra járni. Nem hitte el, hogy tényleg csak a tételeket
írjuk. De Kerepesen is sokat tanultunk együtt, náluk.
Folyt. köv.