|
RÓLUNK
|
ÁCSOLT TETŐSZERKEZETEK TÖRTÉNETE
|
Minden épület egyik legfontosabb alkotóeleme a tetőszerkezet, mert egy építménynek ez a szerkezet vagy szerkezeti kialakítás fogja megadni a végleges kinézetét. Ellentétben a falak anyagával, amely kortól, földrajzi elhelyezkedéstől vagy népi kultúrától nagyon sokféle lehet. A tetőszerkezetek évezredek óta mindenütt a világon döntően fából készültek és készülnek ma is. Az alábbi képeken láthatjuk, hogy a tetőknek már régen is nagyon nagy szerepük volt, hiszen ez az eszköz védte meg az embert a külsőséges természeti hatásoktól.
|
Esőtető
|
Vermes ház
|
Zárt tető
|
Ácsmesterség
Stabil fa-, ill. gerendaszerkezeteket készítő kisipar. A középkor folyamán alakult ki az elsősorban építőipari szerkezeteket készítő mesterséget jelölő tartalma. Az ácsmesterség helyenként, elsősorban nagyvárosainkban a céhes ipari szervezettség szintjére is eljutott, azonban a 19. sz. második feléig nem volt szigorúan képesítéshez kötött iparág. A hazai ácsmesterség első okleveles nyomai a korai Árpád-korból kimutathatók. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. A nagyvárosok európai közvetítésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos középkori, de főleg gótikus eredetű szerkesztési forma él tovább paraszti, mezővárosi polgári, kisnemesi lakóházaink, gazdasági épületeink gerendakonstrukcióiban. Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb. A hazai ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi építkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak adalékokat.
Famunka
A fa különböző részeinek (kéreg, vessző, ág, törzs) használati tárgyakká, gazdasági eszközökké és épületté történő feldolgozása. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A nagyobb uradalmak éves vagy hónapos szerződéssel faragóbéreseket fogadtak, akiknek kötelességük volt mindenféle gazdasági famunka elvégzése. A paraszti famunka legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúró, a véső, a gyalu, a faragószék vagy vonószék, a faragótőke stb. egyetlen gazdaságból sem hiányozhattak. A háziipari famunkával foglalkozó községek legtöbbet gazdasági eszközökből termeltek. A zsindelyfaragás külön háziipari ágként létezett. A kívánt hosszúságúra feldarabolt fenyőrönköt (ritkán bükköt vagy tölgyet) lemezekre hasogatták, majd hornyolták. Speciális tudást igényelt a paraszti favágóktól a fatorony- (harangláb-) állítás, a boronaház-faragás. A háziipari famunkák fő idénye ősszel kezdődött és télen tartott, hogy tavasszal friss áruval tudják ellátni a parasztgazdaságok megnövekedett szükségletét. A famunkával foglalkozó falvak vásárokon adták el termékeiket. Famunkával általában szegényebb emberek (kisparasztok, napszámosok) foglalkoztak jövedelemkiegészítő munkaként.
Tetőfedő
Cserép- és palatetők készítésével foglalkozó szakember. Városok, mezővárosok igényesebb építkezéseinél az ácsmesterség és kőművesszakmák mellett elkülönült mesterség. A falvakban a kibontakozásával anyagilag ugrásszerűen gyarapodó polgárosult gazdaréteg építkezéseinél a múlt század második felétől egyre gyakrabban cserép-, majd műpalatetőket készítettek. A tetőfedő munkákra gyakran ácsok is vállalkoztak.
Tetőfedés
A falusi lakó-, gazdasági, ipari, szakrális és közösségi épületek héjazata és annak készítési technikája. A héjazat anyaga és technikája szerint a magyar nyelvterületen az alábbi tetőfedő eljárások különböztethetők meg:
a) fedés fával (zsindely);
b) nádfedés (nádtető);
c) fedés gabonaszalmával (szalmatető, zsuptető bővebben lent);
d) fedés égetett cseréppel (cseréptető).
A tető vagy tetőzet az épület, építmény belsejét védő réteg. Tulajdonképpen a legrégebbi és legfontosabb épületszerkezeti elem. A legkezdetlegesebb emberi hajlékok valójában csak tetőzetből álltak.
Tetőformák
A tető kialakításának különféle változatai. A nyeregtetők egyes változatai az egymásnak támasztott, hosszanti tetősíkok keresztirányú lezárásának módjában különböznek.
A lekontyolt tető mindkét végén ferde síkokkal van lezárva, farozatos, kanfaros, kontyos stb. néven említik.
Erdélyben is előtérbe kerültek központi területeinken, általánossá váltak az oromzatos vagy oromfalas nyeregtetők. Ezeknél a tető terét a tetősík vagy szegélye mellé épített függőleges falak, deszkázatok, sövény, nád-szövetek határolják az épület rövid oldalain. Az oromzatos és lekontyolt tetők között különféle átmeneti formák keletkeztek.
Gyakori volt, hogy ugyanazon épület egyik végén (általában az utca felől) oromzatos, de a másik végén kontyolt kiképzéssel éltek.
Kifejezetten átmeneti, keverék formaként jöttek létre az alsó, ill. felső csonkakontyos tetőformák. Ilyen esetben a tető a ház rövid oldalán, felső részén, kisebb vagy nagyobb oromzattal készült, alul pedig farozatos kiképzésű volt.
Az alsó csonkakontyos lakóháztípus É-Mo.-on s a szomszédos alföldi területeken terjedt el. Különösen alkalmas volt a kémény nélküli építmények fedésére, hiszen a felső kis oromzaton vagy lécezésén, deszkázata nyílásain könnyen eloszolhatott a padlásra vezetett füst.
A felső csonkakontyos épületek esetében éppen fordítottan jártak el, a tető csúcsánál volt kisebb-nagyobb farozat, alatta trapéz alakú oromdeszkázat vagy fal. E típus a Dunántúlon, az Alföld egyes körzeteiben, de legfőképpen Erdély polgárosult körzeteiben vált általánossá. Mind az alsó, mind a felső csonkakontyos tetőformák a polgárosodás folyamatát jelzik. Különösen azokon a vidékeken váltak gyakoriakká, ahol a 19. sz. utolsó harmadáig nagyon sok farozatos tetőszék épült.
A nyeregtetők speciális változatát jelentették az ún. üstökös tetők. Ilyenek a hevesi, borsodi, alföldszéli falvakban, a kis mezővárosokban épültek. Az ágasfás, szelemenes fedélszéket a ház végénél, az ágasfába beépített konzolszerű tartóra helyezett, a szelemennek támasztott szarufa segítségével félkör vagy háromszög alakot alkotva meghosszabbították, mintegy előtornácul is szolgáló, kiugró farozatot létesítettek így. A ház esővédett környezetét ez erősen növelte. A szélesen előre nyúló gerendavégekre a ház homlokzatát védő, előreálló felső csonkakontyot, kalabukot építettek. A vendégszelemenek vége nem ritkán 2, 2, 5, 3 méternyire is kiállt. A kalabukos tetők látszólag előre dőlő formát mutattak, mivel a tető széle a vendégszelemen-végektől a ház falain futó koszorúgerendákig ferdén hátra futott, de sokszor az oromdeszkázatot is kifelé dőlő síkban építették be.
Az üstökös vagy kalabukos tetők is – mint valamennyi nyeregtetőforma – készülhetett teljesen nyitott padlástérrel. Az utóbbi 100–150 évben azonban a zárt padlásterű épületek teljesen általánossá váltak. Náddal, sövénnyel, lécezéssel, tapasztva, tapasztatlan vagy deszkázattal oromzatossá tették általában mind a lakóépületeket, mind a szabadon álló magtárakat, istállókat, mind pedig a csűröket. Nyitott padlásterű lakóházak csak egészen eldugott, a fejlődéstől elmaradt egyes vidékek szegénysorsú elemeinél őrződtek meg egészen szórványosan.
Az elmaradott, konzervatív, archaikus régiókban megmaradtak a kontyolt tetőszékek. Napjainkban az oromzatos, oromfalas nyeregtetőkön kívüli formák peremtájainkon találhatók meg.
Szalmatető
A lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg:
1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették.
2. vázra teregetett, taposott szalmatető. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség.
3. rozsszalmából készült héjazat.
Zsúptető
A lakó- és gazdasági épületek rozsszalma héjazata. Készítéséhez kézzel csépelt rozsszalmát használtak fel, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba kötöttek (zsúp, zsupp, zsúf). A készítés technikája szerint két típus különböztethető meg: a) teregetős vagy felvert zsúptető. A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva). Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel (zsúpverő, verő) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják.
Szarufás tetőszék, torokgerendás tetőszék
Olyan tetőszerkezet, amelyen a héjazatot „A” alakban vagy „A” alakban kialakított gerendára, rúdpárokra, szarukra terhelik. Ezek az épület falára vagy az épület falán fekvő hosszanti irányú gerendára támaszkodnak. Nem ritkán minden szarupár egy-egy harántirányú gerendához kapcsolódik. A két alátámasztási rendszernek különféle kombinációi is kialakultak. A szarufákat kakasülővel csapolják össze, hogy szét ne csússzanak. A kakasülőt másként torokgerendának is nevezik. Miután nyelvünkben a szarufát mint tető alkatelemet a szelemenes tetőszékeknél is használják, a műszaki irodalomban, hogy a félreértéseket elkerüljék, a torokgerendás jelzőt használják. A szarufaállásokat oldalirányú dőlés ellen kitámasztás biztosítja, valamint összekötő tetőlécezés. Elterjedését siettette, hogy kevésbé volt szükség a szarufás tetőszékek építésénél a robosztus, nagyméretű gerendákra. Könnyebben beszerezhették a hozzá szükséges anyagot, mint a szelemenes tartószerkezethez. Nem volt ritka azonban, hogy kissé túlméretezett, faragott gerendákat használtak a szarufás tetőszék ácsolásánál. A könnyebb szaruzat alkalmazását az is előmozdította, hogy a zsindely fedésénél is, de különösen a taposott szalmatető esetében a téli hó nyomása kevésbé veszélyeztette a szarufás tetőszéket, mivel lényegesen nagyobb lejtésszöggel építették az ilyen tetők síkját. A hó nem állhatott meg rajta, nem terhelte. Szarufás tetőszékeket egyaránt építettek lakóházakra, csűrökre, istállókra, sütőházakra. Zárt elterjedés területén a falusi kúriák, nemesi, polgári lakóházak tetőszékeit is a parasztságéval egyező módon készítették.
Szelemenes tetőszék
Tetőszerkezet, melyben a tetőzet súlyát a tető gerincén végig húzódó alátámasztott erős gerenda, a szelemen viseli. A tetőzet héjazattartó gerendái erre vannak felerősítve, primitív szerkezeteknél felakasztva. A szelemenes tetőszék alátámasztásának több változata alakult ki. A 19. sz. közepéig hazánkban is nagyon gyakoriak voltak az ún. ágasfás szelemenes lakóházak. Ezeknél a ház tetőzetének súlyát a szelemennel együtt a szelemen tartására beépített faoszlopok viselték. Szilárdan a földbe beásott oszlop felső vége természetes Y alakú elágazásban vagy U alakú faragott fülezetben, esetleg V alakban befűrészelt fészekben végződött. Ebbe helyezték el a szelemen-gerendát. A kisebb méretű házakon az épület két végénél állt az ágas, nagyobbaknál a két szélső között a helyiségek válaszfalaiba állítva 3–4 közbülső ágast is alkalmazhattak. Az egyszerű hevenyészett ágvillás szelementartó fatörzsből fűrészelt, véséssel, faragással, festéssel díszített 8–10 m magas, erős, ágas gerendaoszlopig nagyon sokféle változata volt. A szelemenes tetőszék előfordult fél ágassal építve. Ilyenkor az ágasok nem a földön nyugodtak, hanem az épület keresztfalain. A 18–19. sz.-ban széles körűen elterjedt az ollóágasos tartószerkezetű szelemenes tetőszék. Ebben az esetben a mennyezet keresztgerendáira vagy külön erre a célra beépített ollópadokra X alakban összeácsolt ollóágasokat állítottak. Ezek tartották a szelement. Az ollóágasokat oldalirányú dőlés ellen támasztó rudakkal, gerendákkal védték. Az ollószárakat szétcsúszás ellen kakasülően gerendák becsapolásával védték. A szelemenes tetőszék a 19. sz. végéig, századunk elejéig, amíg az I. világháborút követően a hagyományos fakereskedelem meg nem szűnt, kis városainkban még a polgárosuló elemek építőkultúrájában megőrizte a helyét, s az építőtechnika fejlődésével fokozatosan mindig korszerűsödött. Még nem minden részletében tárták fel az összefüggéseket a szelemenes tetőszék elterjedése és az alkalmazott falazati anyagok, technikák között. A szelemenes tetőszékek újabban háttérbe szorultak, mivel a nagyobb épületeknél különösen jó minőségű faanyagot igényelt az építése. A gerendaanyag vízi szállításának megszűnése óta a szelemenes tetőszékeknél alkalmazott nagy méreteket sem tudták biztosítani. A szélesebb épületeken a gerinc szelemenen kívül vendég- vagy oldalszelement is alkalmaztak. Ezeket vagy a kakasülő gerendák ollószárakon túl futó csonkjaiba fészkelték be, vagy magára az ollószárra erősítették fel. A vendégszelemen a tetőhéjazat és gerendázat oldalirányú nyomását segített felvenni. A szelemenes tetőszék tartószerkezetének sajátos csoportját a falazott szelementartós fedélszékek alkották. A szelemenre primitív tetőszékek esetében csak egyszerű horgasfákat akasztottak. Lakóépületeinkben azonban általánossá vált az egymásba ékelt vagy csapolt födélfák használata. Ilyenkor az alakban összeillesztett rúd, gerendapárokat tették fel úgy, hogy csúcsuk a szelemenre, két végük pedig a falakra, ill. az azokra fektetett gerendákra támaszkodott. A szelemenes tetőszerkezet, bár a legegyszerűbb épületeknél is használatos volt, készítéséhez specialistákat, mezővárosi céhes ácsok segítségét vették igénybe, jóllehet a 19. sz. végéig a parasztság faragó-ácstechnikai jártassága lényegesen magasabb fokú volt, mint az utóbbi évtizedekben. A szelemenes tetőszéket kiterjedten alkalmazták csűrök, pajták, istállók, pincék lefedésénél is. Eltérés talán annyiban volt, hogy a gazdasági építmények tetőszerkezeteinél a szelemenes tartószerkezetet tovább megőrizték, mint a lakóépületeknél. A szelemenes tetőszék Európa-szerte ismert
Oromzat
Szélesebb értelemben az épület rövid oldala, főleg utcára néző vége. Szűkebb értelemben a csonkakontyos vagy nyeregtetős lakóházak utcára néző végének tetőzet alatti, padlásteret lezáró része. A sátortetős, mindkét végén farazatos épületnek nincs oromzata. Az oromzat vagy homlokzat kiképzésére a 19. sz.-ban többféle anyagot és technikát alkalmaztak. Nádas vidéken az oromzatot nádból korcolták, majd sárral tapasztották be és bemeszelték. Országszerte elterjedt volt a vesszőből font, sárral tapasztott és meszelt, vagy a tapasztás nélküli oromzat. A deszkaoromzatok ugyancsak jellemzőnek tekinthetők a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb deszkaoromzatot függőlegesen egymás mellé szegelt deszkák alkották. A nád és vessző oromzatot gyakran, a deszka és falazott oromzatot mindig ellátták egy vagy két nyílással (padláslyuk, szellőző), mely a padlástér megvilágításán és szellőzésén kívül az oromzat díszítését is szolgálta. A falazott oromzatot gyakran díszítették vakolt évszámokkal, a tulajdonos névbetűivel, stilizált virágmintákkal, rozettákkal.
Tetőnyárs
A tető csúcsát díszítő fa- vagy fémrúd, amely a héjazatot is rögzíti. Általában az első pár szarufa csúcsához erősítették. Göcsejben a ház csúcsán levő szalmadíszt rögzítették vele. A tetőnyárs általában keresztet, virágot, buzogányt, lándzsát, kopját, csillagot mintáz.
Szalmatető
A lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg: 1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség.
Búsvitéz
Sátor alakú zsindelytető csúcsára illesztett, fából faragott, gömb alakú dísz neve Háromszéken. Hasonló rendeltetésű tetődíszeket más vidékeken is alkalmaznak. Gyakori a ház ormára tűzött, fából faragott vagy kovácsoltvas kereszt, amely egyben a gazdák felekezetének is a jele. Ref. falvakban a Felső-Tisza vidékén faragott nyársat tűznek a tetőcsúcsra. Alakja változó: gombos, tulipán, csillagformát utánoz. Ezek a díszek hasonlóak a kálvinista templomok torony- és tetődíszeihez. Ritkábban előfordul a zsúpszalmából kötött gömb alakú és a mázas vagy mázatlan cserépből készített oromdísz is.
|
|
