Ez is történeti nevezetességgel bir, a község közepén dél-nyugotra magas dombra van épitve. Régi hagyományok szerint e templom helyén hajdan kőfallal keritett kastély állott, viz folyta körül, mellynek nyomai ma is láthatók, hihetőleg a várhoz tartozott; s mulató helyül szolgált. Épittetése a vár keletkezésekor történhetett, s azon vészes időkben pusztult el, midőn a vadtatár, mint vészes ár, szép honunkra rontva, e vidékben is nagy mértékben gyakorolta dulásait; s dühös öldöklésitől halomra hulltak a délczeg honfiak… nehéz idők voltak azok.

Azon időben e helyen vérzett el számos magyar, többnyire öregek, nők és gyermekek, kik meghallván a tatárok gyilkolásait, falvaikból rémülve futottak e még akkor sürű nádasokkal környezett kastély falai közé, a kiket pedig e szük falak be nem fogadhattak a rétséggel fedett helyekre vonták magukat, vagy az ide mintegy 1/4 órányira eső vár falai közé menekültek. Nehány nap mulva megjöttek a tatárok roppant számmal, egy khán vezérlete alatt; neve a régi iratban felgyezve nincs. A szép vidék, a gazdag szántóföldek, a buja legelők, a virágos mezők láttára meglepetve állottak meg, vadsziveiket egy perczre elvarázsolta a táj fensége; de már a jövő perczben – gazdag zsákmányt reménylve – kitörő szenvedélylyel rohantak a gyönyörű rónaságra, a védelem nélkül hagyott falvakba; s kevés óra alatt a kalászos szántóföldek, a szép virágos mezők, a kellemes ligetek, a csinos falvak, mind elpusztultak, semmivé lettek, rombadöltek; rájok fuvalt az enyészet szele.

A vadcsorda ezzel meg nem elégedett, ember még nem esett áldozatul, vért szomjaztak, vér kellett a tatároknak is, ezen marczona, irgalmat nem ösmerő alakoknak, e szegletes fejü, laposorru, kiálló csontos arczu vadaknak; gyilkoló fegyverrel kezükben, apró gyors harczi méneken benyargalták a nádas rétséggel fedett helyeket, legyilkolták az oda menekült lakosokat, elhajtották barom csordáikat, mellyek a réteken legeltek; csupán egy fehérhaju ősz öreg embert hagytak életben, de csak azért, hogy legyen vezetőjök a rengeteg nádasokban. A jó öreg, kinek nevét az emlékezet fel nem tartotta, hiven teljesité kötelességét, bevezeté a hatalmas khán seregei egy részét a lápos, ingoványos helyekre, hol azután ő maga is elveszett; de elveszett általa több ezer tatár, részint a közelben levő vár őrizet nyilai által, részint a feneketlen lápos ingoványos rétségben elmerülve.

Értesülvén a tatárok e szerencsétlenségről, vad boszuval sziveikben több áldozatot kerestek, nyomozói ügyességüknél fogva csakhamar felfedezték a fentemlitett kastélyt, mellybe – mint mondám – nők és gyermekek, tehetetlen öregek rejtőztek. Hogy hányan lehettek, azt a régi irat nem emliti, csak ennyit mond: „levének pediglen az kastélyban teménytelen számu öregek, fehér cselédek és gyermekek,” fegyvereseket nem emlit s nem levén lápokkal – csak nádasokkal környezve, a számtalan csordának könnyen bevehető volt.

Egykét percz alatt körül volt véve a kis erősség, vad lármával rohantak a védetlen kapunak, melly betöretvén, rémületes ujjongatással, kivont szablyával kezükben lepték meg a kastély udvarán egy csoportban térdelő tehetetleneket, kik nyugott szivvel, hangosan imádkozva várták az elkerülhetetlen halált; egy átalános szivrázó halálorditás még… s aztán elcsendesült minden… E helyen, hol most a templom áll, több izben történt ásatások következtében, nagy mennyiségű csontvázat találtak, s találnak ma is… a tatár pusztitáskor legyilkolt szerencsétlenek csontvázai azok. …Ez eseményt tanusitó régi irat a sápi levéltárban megvolt, s jelenleg több becses iratokkal együtt a nemzeti muzeumban van.

Nem szólok igaztalanul, ha azt állitom, hogy kevés hely van a Sárréten, melly történeti nevezetességgel nem birna, de nehéz feladat, csak egy nevezetes helyiséget is kifürkészni.

Papp Zsigmond.