Egy kunhegyesi születésű hadvezérről, a foksáni csatáról és egy versről

Foksán (Focsani) román város a Havasalföldön. II. József hadai itt arattak nagy győzelmet a törökökön 1789-ben. A harcban különösen kitűntek a kunhegyesi születésű

Mészáros János (1737-1801)

óbester magyar huszárjai, akik között harcolt és meg is sebesült Fazekas Mihály (1766-1828) főhadnagy is, a Lúdas Matyi későbbi szerzője.³

Kolosy Lajos: A nagykunsági brigadéros (1928) című művében, melyben emléket állít Mészáros Jánosnak, a következőket írja: „Az egyesült osztrák – orosz sereg 1789 július végén és augusztus elején Foksani város mellett ütközött meg azon török sereggel, melyhez az oláh vajda csapata tartozott. Mészáros János az ellenség balszárnyát 6 századdal oly hősiesen rohamozta meg, hogy a törököket messze hátra kergette. – E hadi tényéért ő Felsége vezérőrnaggyá nevezte ki.” Az 1789. augusztus 1-ján lezajlott foksáni csatáról részletesen beszámolt a Hadi Hadi és Más Nevezetes Történetek augusztus 21-i száma.⁴(208. old.)

Egy másik forrásban (Markó Árpád írása tévesen jelöli az évet, hónapot és napot!) az alábbiakat olvashatjuk: „Az akkori rossz előléptetési viszonyok közt eléggé későn, 46 éves korában jutott abba a helyzetbe, hogy haditapasztalatait magasabb kötelékek vezetésében gyümölcsöztesse. Erre kitűnő alkalma nyílott II. József török háborújának moldvaországi hadszínterén. Itt Coburg herceg tábornagy hadseregében vezette ezredét 178(8)9 július 17-én vitézül Rumla község elfoglalásánál és erélyesen visszaverte augusztus (3)1-én a törökök egyik kitörési kísérletét Chotym várából. Ekkor súlyosan megsebesült, de huszárjait tovább vezette Foksanj felé. Az itt vívott igen erős ütközetben ezredének hat századát személyesen vezette az ellenséges harcrend olyan pontja ellen, amelynek elfoglalása után sikerült neki vakmerő oldaltámadással a törökök balszárnya mögé kerülni. A harc ezzel eldőlt, Mészáros ezrede a még ellenálló török osztagot legázolta, szétverte. Ennek az eredményes és döntő fontosságú haditettnek elismeréseképpen Mészárost József császár tábornokká nevezte ki.”²

„Mészáros óbester: szoboszlai Mészáros János ezredes? 1784-től 1789-ig volt az I. huszárezred parancsnoka. A focsani-i csatában tanúsított magatartásáért, a bravúros roham vezetéséért vezérőrnaggyá léptették elő. (Treuenfest, Gustav Ritter Amon von)”⁴ (209. old.)

Fazekas Mihály költőnk jól ismerte Mészáros Jánost (együtt harcoltak és rokonságban is voltak), versben megörökítette az 1789. augusztus 1-jén lezajlott foksani csatát (melyben a költő hadnagyként először vett részt, s meg is sebesült: balhüvelykét lövés érte, s emiatt elvesztette azt) és emléket állított benne név szerint is a mi óbesterünknek. A vers megjelent a Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789. dec. 29-i számában a következő jegyzettel: „Ezen kellemetes verseknek szerzője Fazekas Mihály úr, Császár húszárreg.-béli hadnagy. –Irta még szept.-ben az ispotályban létében.”

Egy megállapítás Fazekas hitelességéről: „Jellemző Fazekas elbeszélői lelkiismeretességére, hogy a foksáni csata előzményeiről és lefolyásáról adott beszámolója igen pontosan egybevág a hadtörténelem tényeivel.”⁴ (209. old.)

Fazekas alábbi versét a kiadók 1948-ig nem ismerték, akkor a „Fehér Holló” kiadás közölte.

Feltette hatalmas…

Felette hatalmas császárunk magában,

Hogy fogyatkozást tesz a hóld világában,

Ehhez már régólta magában készítette,

S a kétfejű sassát felé repítette.

Elment ez a követ, magát úgy biztatva,

Hogy általa a hóld el leszen bújtatva,

Reménylem, e dolog kis is telik tőle:

Elbúvik a földi hóldvilág előle.

Mert két feje vagyon, s hogy egyik elvész;

A másik mérgében még több károkat tész.

Egy feje tészi a tisztes németeket,

Tudom, mind a világ esméri ezeket;

A másik, a búsúlt árva magyarokat:

Kár, hogy előre nem tehetém azokat. –

E sasnak dereka most Bánátban lészen,

Ott, tudom, különös csudákat is tészen.

A jobb szárnya, Horvátországra terjedett,

E már sokat is nyert, sokat is szenvedett.

A balt Móldva felett széllyel kinyújtotta,

A hóldnak fészárnyát itt le is csapkodta;

Mert legfőbb várába képét lefestette,

Móldvának nagy részét hólna alá vette.

Én is e balszárnynak lévén egy kis tolla,

A többét elhagyván, szóllok hát csak rólla.

Ez a szárnya tesz Princ Coburg korpussát,

E tartja Móldvának nagy részébe jussát,

E fogta meg a nagy móldvai herceget,

Aki már bennünket most Brünnben emleget,

E verte ki ama nyakas törököket

Chotzimból, s pokolba elkergette őket.

Fáráóninál is minap két hegy között,

Hétezer törökkel újra megütközött,

Egy maroknyi néppel, s azt úgy csúffá tette,

Hogy két zászlóját is előle elvette.

Ilyen s több dogokat e szárny cselekedett,

Még Totrus partjára le nem telepedett.

Ez a víz folyik ki Erdély országából,

A gránicon lévő havasok aljából;

Havasok, kősziklák s bercék közt tévelyeg,

Még a zajos Szered vizibe hempelyeg;

Noha ez némellykor olly kis vizecske is,

Hogy átgázolja egy fiókkecske is:

De ha esső esik a havas bércében,

Jaj annak, ki akkor jár a közepében:

Morog, mint Cerberus, pokol őrvényében,

Embernyi köveket hempelyget mérgében.

Ennek minden pontban lévő váltazása,

Véletlen, s akadályt szerző, áradása

Ijjesztett bennünket az általmenéstől,

Vagy ha jobban mondom, a visszajövéstől.

Mert e durcás víztől hét-nyolc mértföldnyire,

Kiér már az ember a hegyek szélire,

Havasalföldének síkos határára,

Hol akadni előbb Foksán városára.

Sok török szállta meg ennek környékeit,

Jancsárok bújkálták ligetes berkeit.

Ezeket is Putna vize tartóztatta:

Az is mérges, s féltek ránk jönni miatta.

Néha általjöttek; de néha észrevettek:

Megszünt kurázsijok, s meg visszasiettek.

Végre már meggyülvén a sok várakozás,

Ráununk; mert ülni. Ez nem hadakozás.

Egyszer csak hirtelen hidakat csinálunk,

Marsirozunk, s Putna-vízig meg sem állunk.

Ott is sietséggel pontonokat vetünk,

Heverünk; s egy kevést lovakat étetünk.

Ezerhétszáznyólcvankilencnek folytában,

Augusztus hónapnak legelső napjában,

Mikor a szép hajnal lovait fogatta,

S a szomorú éjjelt színével oszlatta,

Magunkat a török haddal megláttattuk,

Táborát s kastélját ujjal mutogattuk.

Ágyúkat ereszténk egymásnak ellene,

Annyira, hogy a föld alattunk rengene.

A török lovasság sem hevert hiában:

Siklott, mint Sátán, felénk-nyargaltában.

Mint mikor töltését a víz elszaggatja

Dűl, s zavaros mérgét széjjel hogy oszlatja:

Úgy rohant reánk is e dühös ellenség,

Hogy sokban majd-meghűlt már az elevenség.

Ekkor regementünk komandirozója

Mészáros óbester fő parancsolója,

Attakot parancsolt fújni trombitásnak, -

Erre mi is mindjárt kiáltunk egymásnak:

„Nosza, jó vitézek! A pogány vért ontsuk!

Éles szablyáinkkal kit elérünk, rontsuk!” - -

Régen volt a török még így megszorúlva,

Szaladt mindenfelé, vissza se fordulva.

Míg lovunk győzhette, míg ki nem fáradtunk:

Vágtuk, s az elhulltak hantjain haladtunk.

Ezen a részen egy puskaszó sem zengett;

Hanem mindenfelé a kard vasa pengett. - -

Azonban bennünket mind visszaszólítnak,

S a város kapuja elébe fordítnak.

Itt a jancsárokra menni parancsolják;

Még jól ki se mondják: már sokan koncolják,

Vágják, mint a kaszás a repcevirágot,

S megnyomván, úgy küldik rá a gyalogságot.

Ezek rajtamennek, ölik s fojtogatják,

Várát s puskaporos-házát gyújtogatják.

Végtére délután, mikor két óra vert:

Már akkor a népünk minden placcot megnyert.

A szép gazdag lágert, cifra sátorival,

A gyönyörű kastélyt, tíz ágyúival,

Segedelmével az Istennek megvettük,

S népét, míg csak egyet láthattunk, kergettük.

Itt lehetett látni gazdag nyereséget,

Még azon kívül is, ami már megégett.

Itt volt az igazi debreceni vásár:

A kávé, malosa, úgy hevert, mint a sár!

Az ezüstös kardot s pisztolyt ölreszedték,

A fáin rizskását lovakkal etették. –

Én ugyan a prédát végig nem láthattam:

Mert hogy folyt a vérem, orvoshoz szaladtam.

Ez amúgy nagyjából béköté újjomat,

S kivévén belőle két megtört csontomat,

Ispotályba küldött, a több betegekkel,

Itt már most az időt töltöm nyögésekkel.

Kinokat, az igaz, nagyokat szenvedek;

De azok súllyok alatt nem csüggedek.

Mert a nagy Istennek tetszett így rendelni;

Tereh alatt szokták a pálmát nevelni.

Dicsőség útjára, még mikor Hélikonon laktak.

Aki akar ennek tetejére menni,

Sok szálkát kell addig talpából kiszedni.

Ez életben kivált mindég ezt várhatni:

Vagy fogságba esni, vagy sebben jajgatni.

Nagy neve, pompája biztat koronával:

De kiszúrja szemed egy kólduspálcával.

Én hát az Istenre vetem minden gondom,

Ámbár ostorozzon, megnyúgszom s ezt mondom:

Az Úr, a poharát, aki reám mérte,

Áldassék szent neve hát örökké érte.

(1789)

Szómagyarázat:

malosa = mazsolaszőlő

obester = ezredes

Mészáros János 1794-ben a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét megkapta, melynek adományozásával bárói méltóság is össze volt kötve. Ezzel a renddel olyan katonai vitézi tetteket jutalmaztak, melyeket nem felsőbb parancsra, vagy utasításra, hanem saját elhatározásból vittek végbe. A Mária Terézia Rend tagjai között a magyarok katonai kiválóságuknak köszönhetően kezdettől fogva számbeli fölényben voltak a monarchia nemzetiségei felett.

Megjegyzés:
A Kunhegyesiek Baráti Köre 2007 nyarán Csomaközben emléktáblát helyezett el a báró Mészáros János földi maradványait befogadó templom bejáratánál.

Forrás:

1. Kolosy Lajos: A nagykunsági brigadéros (1928)

2. Markó Árpád: Elfelejtett magyar hadvezérek. 1944. 90-92. old.

3. Szűcs Sándor: Szól a duda, verbuválnak: Verbunkos- és obsitos-históriák a néphagyományban. Bp.: Magvető K., 1962. (307-308., 376. old.)

4. Fazekas Mihály összes művei. I-II. köt. Bp. Akadémiai K., 1955. I. köt. 7-10.,190., 207-209. old.

5. Treuenfest, Gustav Ritter Amon von: Geschichte des k. und k. Husaren Regiments Kaiser Nr. 1. Wien 1898.