A kunhegyes környéki csárdákról és betyárokról

A Kunságnak, benne Kunhegyesnek a 19. században nem alakulhatott ki színes betyárvilága, mert itt a réti jószág nem urasági volt zömében, hanem a parasztok jószága, közösségi tulajdon, így innen nem is igen loptak. A táj, a terület, a láp, a mocsár világa azonban kiváló búvóhelyet adott mégis némelyiküknek.

Egyik legjellegzetesebb vendéglátóipari üzlettípusunk ma a csárda, helyi specialitásokat kínáló étterem. A csárdá k a török hódoltság megszűnése után keletkeztek. A 18. század közepétől fontos szerepet töltöttek be az utazó vendégek és a pusztai, falusi emberek vendéglátásban. Sajátos társasági élet is folyt bennük, s fontos volt szerepük a hírvivésben is.

Régi belső ill. közelebbi kunhegyesi csárdák: Alsó Tsárda a mai Kazinczy út sarkán állt, – az utca régebbi neve Csárda köz volt. Az alvégen volt a malomközi csárda . Úgy mondták, hogy egyrészt az alvégi lakosság, másrészt a malomban őrletők kiszolgálása végett épült. Tudunk még Péntek -, Barakk -, Morgó - (1824-ben leégett), Cserepes - és Aranyosi csárda (1784-től) létezéséről. A kunhegyesiek küldöttsége ez utóbbi mellett köszöntötte 1849. január 5-én a Debrecenbe tartó Kossuth Lajost.

Kunhegyes környéki csárdák: Tibuci, Putri, Rongyos, Búszerző.

A betyárok életében az egyik legfontosabb szerepet játszotta a csárda. A betyár szó eredeti jelentése: dologtalan suhanc, nőtlen legény, akinek sem állandó munkája, sem földje nincs. Hazánkban a betyárként élők két legfontosabb típusát különböztetjük meg: az Alföldön, sík területen könnyen mozgó lovas betyárt és a hegyvidéki, dombsági erdőségekben tanyázó, gyalogszerrel (később kocsin) járó betyárt. Míg az egyik léte a pusztai nagyállattartáshoz kötődik, mert ló- és szarvasmarha-elhajtásból él, addig a másik az erdőben makkoltatott disznó vagy juhfalkát tizedeli, a vásározó kereskedőket, a vagyonosabb utazókat fosztogatja.

Szinte minden faluban és városban voltak bizományosaik: számadók, nemesi udvarok, nagygazdák, mészárosok. A kunhegyesi Elek Imre gyors vagyongyarapodásáról azt suttogták, hogy éjszaka állatállománya olykor egy-egy birkanyájjal is gyarapodott. Ilosvai Varga Imre nagykunkapitányunkról azt mesélték, hogy igen jó érzékkel tudta elsimítani a betyárok ügyét a csendőrökkel.

Híres alföldi betyárok voltak: Bogár Imre (1862-ben akasztották fel), Fábián Pista (1849 után), Jáger Jóska (női ruhában járt) és Zöld Marci (1790 körül született), aki rajtaütéssel támadta meg a védtelen postakocsit, udvarházakat. Bukását árulás okozta, egy gulyás adta fel, amikor egy Fegyvernek környéki tanyán rejtőzködött négy társával. (1809-ben vagy 1816-ban akasztották fel.)

Zöld Marciról beszélték, hogy sűrűn megforduló betyár volt környékünkön: a Bige-fertő szigetein, közel a Tibuci csárdához, de főleg a Putri meg a Rongyos csárda volt a látogatása célja. Állítólag a Rongyos csárda özvegyasszonya miatt jött. Mindkét csárdához közel volt egy-egy nagy mocsár, úgyhogy zsandárszag esetén könnyű volt eltűnni. Nem betyárkodott a Kunságban. Talán Orczy bárót sarcolta meg egyszer-kétszer.

Kunhegyesen lakó, Sáros megyéből származó, suttogva betyárnak mondott, ember volt Dihenes Tamás, aki egy Békés megyei marhafelvásárlónak volt cenzárja. Ő Kunhegyesről hajcsárnak fogadta fel gonosz Kis Lajost, Csete Ferkét, vak Szilágyi Gazsit. Nem önálló banda, hanem egy nagyobb bandának a tagjai voltak. Tamás nős ember volt. Felesége egy Sáros megyei földesúr juhász számadójának volt a lánya, igen-igen szép asszony. A házuk az alsóvégen volt. Arra gondosan ügyeltek, hogy Kunhegyesen, de még a környéken se kövessenek el betyárságot.

Szűcs Sándor könyvében - A régi Sárrét világa - olvasható egy Kunhegyes környéki eset, Kis Víg Miska története, (Kisvég Miska), aki híres sárréti betyár volt. Róla külön részben szólok.

Szintén Szűcs Sándor említ még egy környékünkön gyakran megforduló betyárt, Csali Pistát, aki az utolsó híresek közül való volt. Egyszer a kunhegyesi bitangistállóban négy jó ló állott a jászolon. Ő is betoppant a derzsi uraság paripáival, de épp csak annyi ideje volt, hogy beköthette őket, már jöttek is az üldöző zsandárok. Nosza elébük sietett, s a község bírájának adva ki magát, betessékelte az urakat a tanácsházba. Ahogy beléptek; hitelen rájuk zárta az ajtót. A négy bitang lovat is magával vitte.

Első nagy válsága 1848 után volt a csárdáknak. A szabadságharc leverés után a közbiztonság ügyét német zsandárokra bízták. Ezek főként a honvédek üldözésével foglalkoztak, s ebben az időben a betyárok mellett a hitvány tolvajok, lókötők, zsiványok, útonállók lesipuskások hihetetlenül elszaporodtak. A hatóság nemkívánatosnak nyilvánította a puszták jellegzetes építményeit, s mindent megtett, hogy elpusztítsa őket. A vaskezű Ráday Gedeon (1868-1871) meg a tőle tanult csendbiztosok ráncbaszedték a betyárokat. A kun városok tanácsai is szigorúan fogták a pusztaiakat, nem tűrték a betyárokkal való cimboraságot.

„A hurokra került híreseket még csak elkárogta a varjú, de a szegénylegények sepredékét, a házásókat, csihét ütő bajkeverőket, késelő kapcabetyárokat, akik ott is loptak, ahol jóllaktak, s akik a szegényember zsebét is kifordították, ezeket tán még a kutya se vonította el. Vén pásztoroktól és régimódi tanyai emberektől tudom, hogy az ilyenekkel cseppet sem teketóriáztak, hanem, ha tetten kapták, keresztül rántották rajtuk a vonót. A fokos, az ólmosbot, vagy a kútkolonc hallgatott. A szik meg kilúgozta belőlük a rosszaságot” – írja Szűcs Sándor néprajzkutató.

A nagy legelők feltörésével és tagosításával, a folyók szabályozásával vége szakadt a külterjes, rideg állattartásnak, s ezzel együtt a szilajpásztorok és a betyárok világának.

A végső hanyatlását a vasút és a kövezett utaknak a megjelenése okozta a csárdáknak. Az ármentesítések miatt a forgalom iránya is áttevődött más utakra, s az addig nagy forgalmú utak elnéptelenedtek. A csárda már nem volt nagy jövedelemforrás. Néhány átvészelte az idők viharát (pl. Hortobágyi, Látóképi, Kadarcsi, Patkós), s ma új tartalommal, eredeti hivatásának megfelelően szolgálja napjaink országúti vándorait, de a régi „törzsvendégek” hiányoznak, illetve azok imitálóit is meg lehet néhány órára „rendelni”.

A néhány fennmaradt történetet azonban őrizzük meg, ez is múltunk, szülőföldünk történetének része, egy eltűnt, letűnt régi világé.

A téma bővebb feldolgozása olvasható:

A Kakat hagyatéka… (Kunhegyesi helytörténeti füzetek 2.) 65-111. old.

„Itt születtem én, ezen a tájon” (Kunhegyesi helytörténeti füzetek 6.) 47-96. old.

Víg Márta középiskolai könyvtáros