Az orvostudomány csodája: a szervátültetés

Dr. Járay Jenő
sebész professzor
A SE Transzplantációs és Sebészeti Klinika kinevezett igazgatója
Részlet a Mindentudás egyetemén tartott előadásából 2007.
Forrás: http://www.mindentudas.hu/jarayjeno/20070418jaray1.html?pIdx=6

I. A 20. század csodái: az űrhajózás és a szervátültetés

A szervátültetésen csak és kizárólag az ún. szolid szervek átültetését értem. A mellkasi szervek közül a szívet és tüdőt, a hasi szervek közül a májat, vesét és a hasnyálmirigyet, így nem érintem a szövetátültetést (pl. csontvelő).

A 20. század sok szörnyűsége mellett csodákat is hozott az emberiség számára, például az űrhajózást vagy a szervátültetést. Nem véletlenül említem együtt ezeket, hiszen nagyon hasonlóak. Hasonlóak abban, hogy a sikerhez nagyon sok ember együttes, jól összehangolt munkája szükséges. Tudjuk jól, hogy az űrhajózásban több tízezer ember dolgozik együtt. Hasonló a helyzet egy-egy éjszakán, amikor a szerveket eltávolítjuk a halottból és másnap beültetjük őket. Ilyenkor Magyarországon is 50-60 ember dolgozik együtt. Ezeket az embereket Önök nem gyakran láthatják és sokszor a foglalkozásukat sem ismerik. Ők az egészségügy csendes katonái. Hasonlóan az űrhajózáshoz, ahol mindig csak a Holdra lépő ember mosolyát láthatják a képernyőn, itt is az a helyzet, hogy legfeljebb a sebészeket mutatják egy-egy sikeres szervátültetés után, s a néző nem találkozik a pumpatechnikussal, sem pedig hematológusokkal, szerológusokkal vagy hepatológusokkal.
Hasonlóság van abban is, hogy e terület mellékvágányain is az emberiség számára hasznos produktumok jöttek létre - például említhetném az űrhajózásból a mindannyiunk által használt teflont vagy a mikroelektronikát, míg a szervátültetésből az immunbetegségek felfedezését és sok esetben sikeres kezelésüket emelhetném ki.

II. A szervátültetés történeti áttekintése

Hogy is kezdődött? Az első sikeres szervátültetést Emerich Ullman végezte Bécsben. Az úttörő sebész, aki mellesleg Pécsett született Ullman Imre néven, 1902 márciusában a Billroth Házban számolt be eredményéről. Az átültetést kutyán végezte. Eltávolította az állat egyik veséjét, a másik működő vese gondoskodott az állat életben maradásáról, s az eltávolított vesét a kutya nyaki ereivel fémcsövön keresztül kötötte össze. Ekkor ugyanis nem volt ismert még az érvarrat, melynek feltalálásáért Alexis Carrell 1972-ben kapott Nobel-díjat. (A 2002-ben tartott centenáriumon a magyar küldöttség örömmel nyugtázta, hogy a tudományos közvélemény tisztában van Ullman Imre magyar származásával, s teljesítményét méltóképpen elismeri.)

Az első emberi veseátültetést - bármily meglepő is legyen - egy Voronoy nevű sebész végezte Kievben 1933-ban. Egy szublimátmérgezett 26 éves leány életét akarta megmenteni veseátültetéssel, hiszen ebben az időben nem volt művesekezelésre lehetőség. (A használható művesét csak a II. világháború alatt, illetve után fejlesztette ki az Amerikába menekült holland Kolff).
Volonoj egy 60 éven felüli, már órákkal korábban elhunyt férfi, nem vércsoportazonos veséjét ültette a combra, érthető módon sikertelenül. Nem a műtét maga volt sikertelen, hanem eredménye: a vese nem működött.
Mai tudásunk szerint ugyanakkor ez az első feljegyzett emberi veseátültetés. A vese volt ekkor, majd ezt követően is az a szerv, mellyel a kísérletek százait hajtották végre.

Ma az átültetés laikus számára is érthető menete során a vesét (és mindig csak egy vesét) a csípőtányérba ültetjük. A kismedencei erekhez varrjuk artériáját és vénáját, és a húgyhólyag és a húgyvezeték között új szájadékot képzünk. Mai értelmünkkel nagyon kézenfekvőnek tűnik, hogy a vesét erre a helyre kell operálni, de ez korábban nem így volt.
Próbálták például az eltávolított saját vese vagy az eltávolított lép helyére ültetni.
A mai technika kidolgozója egy szellemes francia érsebész, René Kuss volt, aki az 50-es években a párizsi főügyésztől lehetőséget kapott arra, hogy guillotine-nal kivégzett emberekben humán sebészeti kísérleteket végezhessen. Ennek eredményeként Franciaországban már igen korán, 1952-ben elvégezték az első élődonorból történő veseátültetést: abban az évben ugyanis december elején egy 19 éves ács fiú leesett az állványról, elrepedt az egyik veséje, melyet életmentő műtét okán eltávolítottak. A fiú nem tudott vizelni, veseelégtelensége alakult ki, művese pedig nem állt rendelkezésre. Ekkor úgy döntöttek a Necker Kórház orvosai, hogy még karácsony előtt édesanyjából kiveszik az egyik vesét, és a fiúba beültetik. Gyógyszer nem volt a kezükben, így érthető módon a vese 21 nap működés után felmondta a szolgálatot, kilökődött és a gyermek meghalt.

III. A szervátültetés fejlődése

Ahhoz, hogy a szervátültetés sikeres legyen és napjaink rutin gyógyító eljárásává váljék, számos tényező együttes fejlődésére volt szükség. A sebészi eljárásoknak döntő szerepük volt. Ki kellett dolgozni azt a technológiát, mely révén két eret egymással összevarrhatunk. Az erre alkalmas sebészi eljárás alapja az Alexis Carrel által kidolgozott trianguláris érvarrat, melyért odaítélték az egyik első orvosi Nobel-díjat 1912-ben.
Nyilvánvaló, hogy szerephez jutottak egyéb sebészi technológiák is, így a vérzéscsillapítás, a szövetkímélő technika, a vér és plazma pótlása, a korszerű altatás, mely lehetővé teszi a beteg testének hűtését, fűtését aszerint, hogy a vért a központi nagy erekbe vagy esetleg a perifériába akarjuk küldeni.
A szervátültetésben további fontos állomás volt a műszervek megalkotása. A műszerv kifejezést óvatosan említeném, hiszen a szerveket ember által alkotott eszközökkel mind ez ideig hiánytalanul nem tudtuk pótolni. Nem rendelkezünk műszívvel, mely a beteg számára hosszú életet biztosítana, nem rendelkezünk műtüdővel, de lélegeztetni tudunk. A műmáj szintén nincs a lehetőségek tárházában, csupán csak különböző dialíziskombinációkkal próbáljuk a májat helyettesíteni, de a máj által termelt több mint 2000 enzimet nem tudjuk pótolni, hogy csak a legalapvetőbb problémákat említsem.
Nincs műhasnyálmirigyünk, de van művesénk. Ez sem tökéletes, de a betegek számára tartós, akár több évtizedig tartó életet biztosít, ugyanakkor tudnunk kell, hogy a sikeres veseátültetés a beteg számára kétszer olyan hosszú életet jelent, mint hasonló korú dializált sorstársaié.
További tényező az immunológia fejlődése, mely lehetővé tette a pontosabb donor-recipiens pár egyeztetést. A vércsoportok jelentősége már korán kiderült, és ma is ez az alapja a kiválasztásnak. Az immunológia fejlődése a II. világháború alatt kezdődik, amikor is Peter Medawar lezuhant és összeégett pilóták bőrét próbálta pótolni, miután korábban biológusként nyúl-bőrátültetéssel foglalkozott, nem sok sikerrel.
Az ekkor induló állatkísérletek kiderítették, hogy vannak bizonyos egyedek, akikben megtapad a bőr, és vannak, akikben a bőr rendkívül gyorsan kilökődik, elhal. 1952-ben Jean Dauset felfedezi többször szült nők és sok vért kapott egyedek esetében, hogy vérükben fehérvérsejt-ellenanyagok mutathatók ki. 1962-ben Felix Rapaport rájön, hogy a fehérvérsejtek különböző csoportjai befolyásolják a bőrátültetést. 1963 és 1975 között az előbb említett Dauset Franciaországban emberi bőrátültetést végez 1000 önkéntesen kísérleti körülmények között, és felfedezi, hogy az emberi fehérvérsejteknek különböző csoportjai vannak. Ezek az ún. humán leukocita antigének. Ez a csoport, mely a szervezet védekezőképességéért felel, rendkívül variábilis. Ezt a rendszert gének kódolják, melyek a 6-os kromoszóma rövid karján találhatóak, melyből minden egyedben 6 van. Hármat édesapánktól, hármat édesanyánktól öröklünk a mendeli szabályok szerint. A genetikai sokszínűség azt vonja maga után, hogy amikor egy adott donorhoz szervátültetésre váró recipienst keresünk, a keresett populáció lélekszámának legalább 15-20 ezer között kell lennie ahhoz, hogy egy immunológiailag csaknem azonos várakozót találjunk. Ez a magyarázata annak, hogy minél több a várakozó, annál jobb egy adott donorhoz a kiválasztás immungenetikai szempontból. E megállapításáért Dauset 1950-ben Nobel-díjat kapott.

Korábban nem ismerték a modern, ún. immunoszuppresszív szereket, melyek alkalmazása során az adott molekula sejten belül gátolja a limfociták szaporodását, vagy annak a jelnek a képződését, amely a többi limfocitát szaporodásra serkenti. A legkorábbi szervátültetések félhalálos dózisú teljes testbesugárzással történtek, természetesen a nemi szervek és a koponya kitakarásával. Ez hatalmas ütést jelent a csontvelőre, melynek következtében lehet ugyan hogy a beültetett szerv megtapadt, de a bennünk lévő kórokozók vagy a külvilágból érkezők megtámadják a szervezetet és a szerv kilökődésén túl halálos fertőzést is okoznak. Az 1960 előtt végzett szervátültetések eredményei ezért katasztrofálisak voltak. Az 1960-as évek elején azonban felfedezték, hogy az egyik daganatellenes kezelésre használt szer, az azathioprin és a szteroid együttes adása javítja az emberi vesék túlélését. Ez a kombináció, melyet a szervátültetéseknél alkalmaztunk, a korábbi kezeléshez képest lényeges előrelépést jelentett, de az esetek jelentős részében a szervkilökődéseket még így sem sikerült megelőzni vagy megakadályozni.
1970-ben egy norvég fennsíkon felfedezték azt a gombát, amelyből előállítják a ma is használatos calcineurin inhibitort, a Cyclosportint. Ez a szer lehetővé tette, hogy az eredmények ugrásszerű javulását hozták, az egyéves túlélés minden szerv vonatkozásában több mint 30 %-kal nőtt. Ezt a szert és a hozzá hasonló, japánok által kifejlesztett FK 506-ot mind a mai napig sikerrel alkalmazzuk. A 90-es évek közepén kezdtük el alkalmazni a immuránhoz hasonló, a fehérvérsejtek DNS-szintézisét gátló gyógyszert, mely szintén tovább növelte a beültetett szervek túlélését, csökkentette a kilökődések arányát.
Szót kell ejtenem azokról az immunkészítményekről is, amelyek a limfociták meghatározott speciális csoportját veszik célba és irtják ki. Ezen immunszuppresszív szerek hatására ma már az egyéves túlélés eléri a 90 %-ot, ami bizonyos esetekben a beteg számára egyértelműen az életet jelenti, hiszen a szívvárólistán az egy éven belül várható halálozás kicsivel több mint 50 %, míg a túlélés esélye a sikeres átültetés után eléri a 90 %-ot is. A kettő közötti különbség, azt hiszem, önmagáért beszél.

A szervátültetés fejlődésében jelentős szerepet játszott az a tény is, hogy megváltozott a halálról alkotott fogalmunk. Az 1960-as években Brightonban dolgozó angol neurofiziológusok és francia kollégáik Párizsban kidolgozzák az agyhalál fogalmát, melynek lényege az, hogy az egyén halála nem a szív verésének megszűnése, hanem az agy visszafordíthatatlan károsodása. Ennek következtében megtörténhet a halál megállapítása abban az esetben, ha az illető agyödéma következtében agyhalottá vált: ekkor a biológiai lény - nem pedig az individuum - légzését mesterségesen tartják fenn, szíve dobog, agyi működése azonban megszűnik, melyet az agyidegek reflexkörének kiesése egyértelműen bizonyít. Ezekből a halottakból életképes szervek távolíthatók el.

IV. A szervátültetés költségei és eredményei

A gazdasági számítások során egyértelművé vált, hogy a szervátültetés gazdaságos beavatkozás. A veseátültetés megtakarítási potenciálját tekintve kiderül, hogy a veseátültetés hazánkban is gazdaságosabb beavatkozás, mint a dialízis. Ezen túlmenően az is bizonyított tény, hogy az életnyereségen túl a szervátültetéssel az életminőség is javul.

Az első sikeres szervátültetés 1954-ben Bostonban történt egypetéjű ikrekben. (A műtét olyannyira jól sikerült, hogy a beteg gyógyulását követően az egyik - feltehetően csinos - ápolónőt feleségül vette és boldogan éltek, míg meg nem haltak.) A többi szerv sikeres átültetésére az 1960-as évek közepén került sor.
Az első magyar veseátültetés élődonorból 1962. december 23-án történt Szegeden, és a sebész nevét is érdemes megjegyezni: Németh Andrásnak hívták. Ezt a beavatkozást akkor parázs vita követte, melynek részleteibe most nem akarok belemenni. A féltékenység, rivalizálás eredményeként újabb szervátültetésről az 1970-es évek elejéig nem eshetett szó Magyarországon.
A szervezett szervátültetés 1972-ben, az első magyar szervátültetési törvénnyel kezdődik.

Az eddigiekből úgy tűnik, mintha a szervátültetés ma is kísérletes stádiumban lenne. Hazánkban az orvoskollégák is sokszor rácsodálkoznak arra, hogy valamilyen szerv átültetése itthon megvalósítható. Az elvégzett szervátültetések száma és azok 5 éves túlélési aránya alapján joggal mondhatjuk, hogy a tapasztalatok ipari méretűek. A szervátültetések 5 éves túlélésének eredményei jobbak, mint a daganatok kezelésének eredményei a női emlődaganatot kivéve.

V. A szervdonáció szabályozása

Ahhoz, hogy szervátültetés végezzünk, donorok szükségesek. A szerveket nyerhetjük halottakból, élő genetikai rokonokból vagy nem rokonokból és állatokból. Ez utóbbiak a törpesertések lennének. Az állatokból történő átültetésnek számos akadálya van. Jelen pillanatban a fertőzésveszély az, ami miatt humán alkalmazásukat felfüggesztették.
Tudjuk jól, hogy számos betegség - így például a himlő, a TBC, - állatról emberre terjedt és világméretű járványokat okozott. Félő, hogy a sertésekben található lassú vírusok hasonló járványokat okozhatnak.
Ami az agyhalottakat illeti, számuk meglehetősen csekély. Az elmúlt évek során 150-180 agyhalottal lehetett számolni hazánkban. Az agyhalált kiváltó ok lehet elsődleges vagy másodlagos aszerint, hogy közvetve vagy közvetlenül sérül az agyi keringés, aminek eredményeként ödéma alakul ki. Amennyiben az agyi ödémát nem tudjuk befolyásolni, úgy az agy megduzzad hasonlóan a kelt tésztához, és minthogy az agy csontos burokban foglal helyet, melynek csak egy nyílása van az agyalapon, az ún. öreglyuk, térfogata erre nő, aminek következtében a nyúltagy beékelődik és a légzés azonnal leáll. Amennyiben a légzés leállása már mesterségesen lélegeztetett állapotban történik vagy rövidesen a beékelődést követően a légzést mesterségesen folytatjuk, olyan vegetatív lény jön létre, amelynek keringése, szívműködése néhány napig fenntartható. Az agyhalál irreverzibilis folyamat, visszatérés innen már nincs. Minthogy az agyi keringés zavara okán az endokrin működés is megszűnik és vegetatív viharok alakulnak ki, ezen vegetatív lények keringése, szívműködése csak néhány napig tartható fenn. Ezt követően a keringés is összeomlik és megkezdődik a biológiai halál.
(Az elmondottak alapján érthető, hogy hónapokig, évekig agyhalottat nem tudunk úgymond életben tartani, ezért a média megfogalmazása az agyhalállal kapcsolatban sok esetben rendkívül pontatlan.)
Az agyhalál tünetei egyértelműek: mély eszméletlenség, tág, fénymerev pupilla, a 12 agyideg reflexköre nem működik (nincs köhögési, nyelési garatreflex) és a lélegeztető gép elválasztása után bekövetkező széndioxidszint-emelkedés az artériás vérben nem okoz légző mozgást. Ez utóbbit nevezzük apnoé-tesznek, melynek pozitivitása esetén a légzőközpont pusztulása, irreverzibilis károsodása egyértelműen és definitíve megállapítható.
A halál megállapítását mindenütt a világon törvény szabályozza. Az agyhalált háromtagú orvosi bizottság állapítja meg. Ezek a szakorvosok mind függetlenek a transzplantációt végzőktől, a szervet eltávolítóktól és a beültetőktől egyaránt (ők nem lehetnek tagjai a bizottságnak). A halál időpontja az az időpont, amikor a bizottság a törvény által kötelezően előírt megfigyelési periódus végén, ismételt vizsgálatot követően az agyhalálról szóló törvény által megkövetelt jegyzőkönyvet aláírja.
A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy az ember szerveinek halála utáni felhasználásába valamilyen úton-módon beleavatkozzék, egyetértsen vele vagy tiltakozzon ellene. Egyes országokban ún. donorkártya rendszer működik. Ennek lényege az, hogy az illető még életében írásban beleegyezik abba, hogy amennyiben agyhalottá válik, belőle szervet távolítsanak el (ún. opting-out ). Európa nagyobbik felében a tiltakozás hiányát beleegyezésnek tekinti a törvény: ha én életemben nem tiltakozom, akkor feltételezhető, hogy halálom után beleegyezem, hogy belőlem szervet távolítsanak el (ún. opting-in). A többi európai országban az opting-in szabályozás annyiban módosul, hogy a törvénykezés bevonja a hozzátartozót is a döntési folyamatba. Ezekben az országokban a hozzátartozói tiltakozás aránya meglehetősen változó, 10-50 %-ig terjed. Hazánkban 18 éven felüli donorok esetében a hozzátartozó beleegyezése nem szükséges, de kiskorúak esetében a szülők írásos engedélye abszolút feltétele a szervek kivételének.

A donorok száma Európában

Az agyhalott szervdonorok száma Európában, ha csekély mértékben is, de évről évre nő. Hazánkban sajnálatos módon az agyhalott szervdonorok száma, akikből szervet távolítunk el, az utóbbi években lényegében nem változott. Becslésem szerint ha spanyolországi szervezettséggel rendelkeznénk, ahol a legtöbb szervátültetést végzik a világon, akkor körülbelül kétszer ennyi szervdonort tudnánk felkutatni. A donorok száma megyénként változik. Elsősorban a kórház igazgatásától, illetve az intenzív osztály vezetőjének hozzáállásától függ. Vannak olyan osztályok, melyek kitűnően dolgoznak, míg mások egyáltalán nem kívánnak a szervdonációban részt venni. Ami viszont a jogi oldalt illeti, 2004-re végre előállt az a helyzet, hogy a szervkivételt és szervátültetést szabályozó törvényi szabályozás (törvények, miniszteri rendeletek) európai színvonalú és a beteg érdekeit segíti.

VI. A szervek kivétele és szállítása

Az agyhalál megállapítását követően a szervek eltávolítása a nagy hasi erek preparálásával kezdődik. A hasi aortát kanüláljuk, majd az aortán keresztül konzerváló oldattal mossuk át, és igyekszünk elérni, hogy a szervek maghőmérséklete 4 oC legyen. A konzerváló oldat összetétele nagyon hasonló a sejtben lévő folyadékhoz, káliumtartalma magas, nátriumtartalma alacsony, pH-ját a foszfátpuffer stabilan 7,4 körül tartja. Enyhén hiperozmoláris, hogy a sejtek ne zsugorodjanak. A lehűtéssel veszi kezdetét az ún. hideg iszkémiás idő, mely a szervek lehűtésétől az érfogók beültetést követő felengedéséig tart. Ez nagyon rövid idő kell hogy legyen: a mellkasi szervek (szív, tüdő) esetében 4-6 óra, a máj és a hasnyálmirigy esetében 4-8 óra, míg a vese bírja legtovább a konzerválást, maximum 30 óráig. Ez a magyarázata annak, hogy rendkívül rövid idő alatt sok embert pontosan kell mozgatni, munkájukat összehangolni, szervezni, mert a konzerválási időn túl a szerv működésképtelen lesz és a beteg meg fog halni.

A donorok lehetnek élők. Ilyenkor a páros szervek valamelyikét (például a vesét) vagy egy páratlan szerv szegmentumát ültetjük át. A szervátültetések gazdaságossága és eredményessége azt hozta magával, hogy a felhasználható halott donorok számához képest a várakozók száma jelentősen növekedett, így az élő donáció világszerte terjed.
Az Egyesült Államok adatai szerint az elmúlt évtizedben az élődonorok száma 17 %-kal növekedett.
Az élő vesedonorok részaránya Európában változó. A legnagyobb arányban élő rokon vagy nem rokon vesét Norvégiában ültetnek át.
Magyarországon ez az arányszám rendkívül csekély.

VII. A beültetésre váró szervek elosztása

Mivel a várakozók száma meghaladja az átültethető szervek számát, a beteget elsősorban az érdekli, hogy ki kapja az életmentő szerveket. A szervek elosztását mindenütt a világon rendeletek, törvények, orvosi előírások szabályozzák.
Magyarországon hasonlóan a többi európai országhoz országos várólista van, ami azt jelenti, hogy egy adott szervre várakozók egy listán szerepelnek. Erről a listáról választják ki az adott donorhoz a beteget. Alapvetően a donor tulajdonságai határozzák meg, hogy ki lesz a várakozók közül az a személy, aki az adott szervet megkaphatja. A kiválasztás alapja az immunológiai hasonlóság, mely a vércsoport azonosságán a HLA-szisztéma minél közelebbi voltán és a negatív keresztpróbán alapszik. Ezeket a vizsgálatokat Magyarországon a megfelelő transzplantációs tipizáló laboratóriumban végzik el, ott állítják össze a betegek immunológiai sorrendjét, ajánlását.
Az immunológiai kivizsgálásokban sem a szervkivevők, sem a szervátültetők nem vesznek részt. Az immunológiai ajánlást követően a klinikai centrumban egyeztetik a donor és a recipiens egyéb paramétereit. E a második kör a klinikai allokáció, melynek során minden esetben a gyermekek részesülnek előnyben. Arra törekszünk, hogy minél rövidebb legyen a konzerválási idő; de egyéb tényezők is befolyásolnak: például CMV vírus-átfertőzöttség, a várakozási idő, illetve a máj, szív és tüdő esetében a testméretek egyezése abszolút feltétel.
Nyilvánvaló, hogy egy 120 kilós férfi donorból nem lehet májat átültetni egy 50 kilós női betegbe, de ez fordítva sem megy.
Végezetül az előzetes egyeztetéseket követően egy vagy két beteget sürgősséggel behívunk az intézetbe és teljes körű vizsgálatnak vetjük alá. Amennyiben kizáró tényezőt nem találunk, a beteg előkészítése a műtétre megkezdődhet. A kiválasztásban belgyógyász, aneszteziológus és sebész vesz részt.
A szívátültetések száma világszerte kismértékben csökkent, mert a szív koszorúereinek tágítása kiváltotta a szívtranszplantációk egy részét. Hazánkban a szívtranszplantációk száma csak tavaly haladta meg a 20-at. 2005-ben Európában 1 millió lakosra számolva a szívátültetési sor végén kullogunk.
A tüdőtranszplantációk száma a jobb gyógyszerelés következtében évről évre nő. Magyarországon nem végeznek átültetést, helyette Bécsben végzik a műtétet évente 5-10 magyar betegen.
A májtranszplantációk száma az elmúlt 10 évben megduplázódott. Ez a legnagyobb hasi műtétek egyike, a májat az összes képletével együtt kell kicserélni. A műtét időtartama több mint fél nap is lehet. Évi több mint 40 májátültetést végzünk. Lényegesen többre lenne azonban szükség, hiszen a májra várakozók száma csaknem 100, és az évente májzsugorban meghaló betegeink száma eléri a hatezret. Ám sajnos nemcsak az átültetésre várakozók, hanem sokan mások is májbetegek, ezért az egészséges májú agyhalott nagyon ritka. Májbeteg nemzet (is) vagyunk. A 2005-ben végzett májtranszplantációk számát tekintve Európában az utolsók között foglalunk helyet.

A veseátültetés műtéti technikájának legnagyobb részét több mint negyven éve dolgozták ki. A sebészi beavatkozás általában két-három órát vesz igénybe. Rendszerint a saját veséket a helyükön hagyják és az új vesét a hasüreg alsó részének bal vagy jobb oldalára ültetik. A veséket ellátó ereket ezt követően csatlakoztatják a lábat ellátó erekhez és az urétert vagy a saját húgyvezetékéhez vagy a húgyhólyaghoz. A sebész szükségesnek láthatja, hogy egy kis dréncsövet helyezzen be a beültetett vese mellé. Ez a katéter a hasfalon át elvezeti azt a folyadékot, ami a vese körül képződik. Az így összegyűjtött folyadék színe és térfogata napról napra változik. A dréncsövet néhány nappal a műtét után távolítják el.

A halottból származó veseátültetések száma lassan növekszik Európában.

Magyarországon a veseátültetések száma évről évre ugyanannyi, megközelítőleg háromszáz. Európában 1 millió lakosra számolva ezzel az évi háromszázzal a középmezőnyben foglalunk helyet. A jól működő vesével életben lévő betegek száma hazánkban két és fél ezer, ők rendszeres orvosi kontrollra szorulnak.

A hasnyálmirigy-transzplantáció célja az inzulinmentesség elérése és a cukorbetegség szövődményeinek megelőzése, ezzel az életminőség javítása. Ideális esetben már a műtét alatt vagy az azt követő órákban normalizálódik a vércukor, megteremtve ezzel annak a lehetőségét, hogy stabilizálódjon hosszú távon a retinopátia, javulhasson a vesekárosodás és az idegrendszeri szövődmények egy része. Ezek az eredmények sokszor csak évek múltán lesznek kézzelfoghatóak, a leglényegesebb azonban a beteg életminőségének radikális javulása. Egy addig urémiás, heti három alkalommal a géphez kötött ember a napi négyszeri inzulinadagolás mellett a folyadékháztartás, valamint a diéta szigorú kontrollja helyett minőségi életet folytathat. Ezt az az adat is tükrözi, hogy a vesetranszplantáltaknál is jóval magasabb arányban kezdenek ismét dolgozni ezek a betegek. Jelenleg egy I. típusú 50 év alatti cukorbeteg várható átlagos élettartama művesekezeléssel 8 év. Kadéver vesetranszplantációval 13 év, élődonoros vesetranszplantációval 20 év, a vese és hasnyálmirigy együttes átültetésével 23 év - a megvakulás, amputálás és szívinfarktus minimális esélyével az utóbbi esetben, magyarán a minőségi élet esélyével. A hasnyálmirigy-átültetés veseelégtelen I. típusú cukorbetegségben szenvedőknél ajánlott, akik száma csekély. Az 1 millió lakosra számolt vese és hasnyálmirigy együttes átültetésében nem rossz a helyzetünk, de a betegség okán az igény csekély, évi 10-15 műtétről van csupán szó.

Szeretném hinni, hogy erőfeszítéseinknek megvan a megfelelő eredménye és nem kell majd ismét az amputáló fűrészhez nyúlnunk, munkánkat tovább tudjuk folytatni.

Szószedet
Szakszavak magyarázata

Lap bezárása