Sheba

 

Shebával először 1956-ban találkoztam. A kerületi általános iskola harmadik

osztályos tanulója voltam. Az állatkereskedés kirakatában pillantottam meg a

hétéves kiscicát. Mindig is szerettem volna egy kismacskát, de ezt igazán csak

akkor vallottam be magamnak, mikor megláttam őt a kirakatban.

Először figyelemre sem méltatott. Megpróbáltam neki kopogni az ablaküvegen, de

rám se hederített. Úgy nézett ki, mintha erősen koncentrálna, s valami fontos

feladat megoldásán törné a fejét. Azután egy hirtelen ugrással, a vadászat és

a lopakodás generációk során öröklődő ösztönével sikeresen leterítette

zsákmányát, vagyis a nővére farkát.

Én pedig csak kopogtam neki, rendületlenül. Egy pillanatra rám meredt, és

ezzel máris mintha valamiféle kötelék fonódott volna közöttünk. Az üvegen ás

lefolytatott rövid eszmecsere során arra a következtetésre jutottunk, hogy

egymásnak vagyunk teremtve. Megfogadtam, még aznap visszatérek hozzá, és

hazaviszem.

Szerencsétlenségemre rá kellett jönnöm, hogy a macskatulajdonossá válás nem is

olyan egyszerű dolog. A mamának és a papának ugyanis nem nagyon tetszet a

tervem. Úgy tűnt, hogy nem akarnak hozzájárulni az állattartáshoz.

- Ki hallott még arról, hogy valaki pénzt adjon ki egy macskára?

Egy kismacskát ingyen kaphatsz valakitől, mindazonáltal mi inkább kutyapártiak

vagyunk.

Nyolcéves lévén nem tudtam pontosan, hogy ezzel mit is akartak mondani, de ezt

megértettem, hogy a legnagyobb akadály számomra az anyagi helyzetem. Sheba túl

sokba került, 2 dollár 50 centbe.

- Ilyen sok pénzt kiadni olyan dologért, amit bárhol ingyen megkaphatsz?!

Hát nem volt éppen jól kikövezett az út a célba éréshez. Minden lehetséges

módon megpróbáltam elérni, amit akartam végül néhány gyerekes-nyafogós nap

után a Lou bácsitól születésnapomra kapott pénzzel a zsebemben elmentem

Shebáért.

Mindjárt jó barátságba keveredtünk, és kölcsönösen megszerettük egymást. A

macskám minden éjjel az ágyamban aludt, és hosszan társalogtunk, amikor senki

se volt a közelünkben. Valójában Shebának nagy szerepe volt abban, hogy már

elég korán elhatároztam, állatorvos leszek.

 

Az általános iskola, a főiskola és az állatorvosi kar elvégzése alatt végig jó

barátok maradtunk. Sok fontos döntésemet - mind a hivatásom gyakorlása során,

mind a magánéletemben - befolyásolták a Shebával folytatott valóságos vagy

képzelt beszélgetések.

Később a mamával és a papával élt, mivel nagyon el voltam foglalva a

nősüléssel, a családalapítással és az ő segítségével választott hivatásom

gyakorlásával, azonban továbbra is közeli barátok maradtunk, és mindig

örültünk, ha újra láttuk egymást. Szerette, ha meglátogattam a feleségemmel és

a gyerekeimmel.

 

Shebának abban is kétségkívül meghatározó szerepe volt, hogy elhatároztam,

macskaklinikát nyitok. Úgy tűnt, tetszett neki az ötlet, amikor beszéltünk

róla. ár régebben is tapasztaltam, hogy a döntéseiben tévedhetetlen, így

bártan vágtam neki az új kihívásnak. 1978 júniusában megnyílt a kórházam, az

"Allentowni Macskaklinika".

A megnyitó napján Sheba huszonkét éves volt. A mama és a papa hozták el

hozzám, hogy lássa a klinikámat, aminek a létrehozásában nem kis szerepe volt.

Nem árulták el azonban, hogy ez csak a látogatás másodlagos oka.

Sheba borzalmasan nézett ki. Alaposan megvizsgáltam, és keserűen állapítottam

meg, hogy a helyzet reménytelen.

Az új kórházban így Sheba lett az első cica, akit megszabadítottunk a

szenvedéseitől. A legutolsó hosszú beszélgetésünk közepette lágyan

elszenderült a karjaimban.

 

Az elkényeztetett perzsa cica

 

Az ausztrál Adelaine-ből származó tizenöt éves Kirsten Hicks számára a hosszú,

tengeren túli családi utazás legnehezebb része az volt, hogy otthon kellett

hagynia perzsa macskáját, Howie-t. howie gondozását nagyszüleire bízta, de ők

1600 mérföldre laktak tőlük.

Kirsten csak akkor nyugodott meg, amikor a nagymami és a nagypapi a család

távollétének egész idejére készségesen elvállalta Howie-t. A nagyszülők mindig

is kedvelték a pompás perzsa macskát, és boldogok voltak, hogy a közeljövőben

Howie a vendégük lesz.

Amikor a Hicks család visszatért Ausztráliába, a nagyszülők azzal a borzasztó

hírrel fogadták őket, hogy Howie eltűnt. Könyörögtek unokájuk bocsánatáért, és

remélték, meg fogja érteni, ők mindent megtettek, hogy nyomára bukkanjanak.

Kirsten kezdetben még reménykedett, hogy Howie talán életben lehet, noha

sejtette, hogy az elkényeztetett, pompás perzsa cica valószínűleg öt percig

sem volt képes megbirkózni az utca veszélyeivel. Bizonyára vagy elgázolta egy

autó, vagy egy kutya tépte szét. Kirsten nem okolta nagyszüleit, de el volt

keseredve kedvence elvesztése miatt.

Adelaide-be visszatérve Kristen még hónapokig bánkódott Howie miatt. Szülei

felajánlották ugyan, de ő nem akart másik háziállatot.

Eltelt egy év, mikor egy délután Kristen édesanyja szokatlan dologra lett

figyelmes. Házuk bejárati verandáján egy szerencsétlen kóbor macska feküdt. A

hosszú szőrű macska szemmel láthatóan rossz bőrben volt. Csontvékonyra

fogyott, mancsa több sebből vérzett, mocskos, nagyon elesett, és természetesen

farkaséhes volt. Ez rögtön kiderült, amikor Mrs. Hicks egy kis konzerv

tonhalat tett elé. Arra gondolt, ha megfürdetnék a cicát, és bekötöznék a

mancsát, talán megmaradna Kirstennél. Lehet, hogy a gyerek elfogadná az

állatkát, ha tudná, hogy ez a segítség az életét menti meg. Kirsten édesanyja

éppen azon töprengett, hogyan fogjon hozzá a fürdetéshez, amikor kilépet a

házból Kirsten.

Egyetlen pillantást vetett a mocskos, sérült lábú macskára és felkiáltott.

- Howie! Howie! - Térdre ereszkedett, és megölelte a piszkos, szurtos macskát.

Az anya meghökkent. Howie? Lehetséges volna?

Kirstennek nem voltak kétségei. A mocskos, csapzott szőrcsomók alatt az ő

gyönyörű perzsa macskája rejtőzött. Finoman felemelte a macskát, és sírva

fakadt, amikor meghallotta boldog dorombolását - csak megtalálta a hazavezető

utat!

Az elmúlt tizenkét hónap alatt Howie másfél ezer mérföld utat tett meg hazáig.

Az elkényeztetett, dédelgetett perzsa macska vad folyókon kelt át,

barátságtalan sivatagokon vágott keresztül, és átküzdötte magát Ausztrália

isten háta mögötti vidékeinek hatalmas pusztaságain. Tudta, hogy merre van az

otthona, és sem távolság, sem veszély nem tudta elriasztani. Újra el akart

terülni a puha heverőkön, lustán várni az elébe tálalt finom enni- és

innivalót, amit azonban valószínűleg a leginkább akart: ismét dorombolni annak

a kislánynak az ölében, aki ők úgy szerette, és akihez ő olyan nagyon

kötődött. Ez a szeretet hatalma!

 

A szelíd kandúr bátorsága

 

Mr. Mac a barátom volt, tizennégy éven át osztozott velem az életemben. Az ő

szemében nem követhettem el semmi rosszat, de ő sem az enyémben. Rövid szőre

fekete-fehér, a természete békés volt, még azt is tűrte, hogy az unokák a

farkát ráncigálták. Felvettük egymás szokásait; akkor aludt, amikor én, akkor

evett, amikor én.

Mellette kóborolt kertészkedés közben, figyelte, amint eledelt tettem a

madáretetőkbe. Akkor is nyugodtan ült, amikor egy fürjcsalád a vezérét követve

áttipegett az udvaron. Mr. Mac soha nem próbálta meg kifosztani a fészkeket,

és nem ijesztgette a földön csipegető madarakat. Nagyon szelíd kandúr volt.

Reggeleink kialakult szokás szerint, kellemesen teltek el. Nagyon korán, négy

óra körül keltünk fel. A nappaliban ültünk nyitott ablakok mellett, élveztük

élveztük a langyos floridai szellőt. Én olvastam, ő pedig az ölemben

dorombolt. Amikor meghallottuk a behajított újságköteg puffanását, együtt

ballagtunk ki érte, én is mezítláb, mint Mr. Mac.

Egyik reggel elindultunk az újságért. alig érintettem meg a bejárati ajtó

kilincsét, Mr. Mac hátraugrott, és hangosan nyávogott.

nagyon meglepődtem a viselkedésén. Óvatosan kinyitottam az ajtót. A küszöbön,

éppen ott, ahová én mezítláb léptem volna, mérges korallkígyó tekergett! Mr.

Mac kirohant, mialatt visszamentem a cipőért és ásóért. Hős macskám már az

utcán üldözte a kígyó. Mr. Mac pusziban, szoros  ölelésben és örök hálámban

részesült.