Amerika-nap
Sokan azt gondolják, Amerika messze van. Én azt mondom, az USA és Magyarország mindössze egy karnyújtásnyira van egymástól. Igaz, hogy a karnyújtás és köztünk röpke tizenháromtól tizennyolc óráig terjedő repülőút, kilenc órás időeltolódás, légvonalban alig hat-hétezer kilométer áll, ám ez részletkérdés.
A 2010. március 30-án megrendezett Amerika-nap lehetővé tette a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium tanulói számára, hogy ez csöppke kis távolság is megszűnjön egy rövid időre.
Persze nem volt könnyű az átállás. Amerika egyik pillanatról a másikra rohamozta meg az iskolát, hirtelen zuhantunk át egy párhuzamos univerzumba, ahol mindenki angolul beszél, jazz-zenét hallgat, hip-hopot és countryt táncol.
Különböző előadások keretében ismertük meg az amerikai életet. Az egyik megálló egyenesen a „Nagy Almába”, a világ egyik legnyüzsgőbb és legsokszínűbb városába vezetett minket. „Az elbűvölő New York City” című fotókiállítás a város nevezetességeit mutatta be a diákoknak. A hatalmas képekkel feldíszített nagyterem egészen azt a hatást keltette, mintha valóban ott állnánk a forgatagban a felhőkarcolók közt – szinte kézzel tapintható volt minden.
A programok remek lehetőséget nyújtottak azok számára is, akik eljátszottak azzal a gondolattal, hogy esetleg az USA-ban folytatják későbbi tanulmányaikat. Szó esett a különböző ösztöndíj- programokról, kiutazási lehetőségekről, s az érdeklődők néhány bennfentes információhoz is hozzájuthattak az amerikai oktatási rendszerrel, valamint a különböző egyetemekkel kapcsolatban. Ezen túl az online lehetőségekre, az önálló tájékozódásra is nagy hangsúlyt fektettek az előadók.
Az igazán ambiciózus diákok gyorstalpaló, amolyan „hogyan írjunk jó önéletrajzot” kurzuson vehettek részt, s csillapíthatták szűnni nem akaró tudásszomjukat.
Bizonyára sokan voltak arra is kíváncsiak, hogy mi igaz az amerikai filmek által lefestett „USA-idillből”. Erre az égető kérdésre is választ kaptunk az „Egy amerikai diák élete” című előadás keretében. Bepillantást nyertünk a gimnáziumi világba, szokásokba, és átfogóan magáról az amerikai mindennapokról is bővíthettük ismereteinket.
Szóba kerültek az Egyesült Államok és Magyarország közötti különbségek is, s azt hiszem, nem csak én lepődtem meg, amikor az előadást tartó amerikai diáklány kedvesen válaszolva egy kérdésre kijelentette: Budapest az egyik legnagyobb város, ahol eddig járt.
Bátran mondhatom: volt minden, mi szem, szájnak ingere. Az első előadás az amerikai hadseregről sokakat meglepett, de a legváratlanabb nem is a téma, hanem a kötetlen hangnem volt. Mikor az előadó, John Balian beszéde elején felállította az egész hallgatóközönséget, először rajtam is úrrá lett a pánik.
– Ez már most rosszul kezdődik – gondoltam kissé ásítozva, attól tartva, hogy egy unalmas, hosszúra nyúló, egyirányú kommunikáció elé nézünk, ám kellemesen csalódtam. Az előadás sokkal inkább beszélgetés formát öltött, bárki hozzászólhatott a témához, s még apró ajándékokkal is jutalmazták azokat, akik hajlandóak voltak angolul megnyilvánulni a nagyközönség előtt. Egy kis ösztönzés sosem árt a diákoknak.
A délután folyamán további érdekes programok várták a őket. Gyors, ám annál tartalmasabb, s mindenekelőtt mókásabb tánctörténeti áttekintés következett. A gumilabdaként pattogó boogie-woogie táncosoktól kezdve egészen a hip-hopig, a legkülönbözőbb táncstílusokba pillanthattunk bele, s mi magunk is táncra perdülhettünk. (egyesek örömére, mások rémületére)
A napot az iskola bandájának rockkoncertje tetézte be. Világhírű, amerikai bandák számait adták elő, ismét egy kis történelmet csempészve a programba. Bárcsak az órákon is így „zúznák” az anyagot. Minden tanárnak gitárt a kezébe! Ezzel igazán fel lehetne lendíteni az oktatást.
Azt hiszem, mire vége volt a napnak, valóban mindenki megfeledkezett az Amerika és köztünk lévő távolságról. Akkor tényleg aprócska pocsolyának tartottam a két kultúra között húzódó határvonalat. Hogyan is nevezik? Óceán?
Buda Villő