VAJON MIÉRT JUTOTT ESZEMBE EZ A GYERMEKKORI EMLÉKEM?

És ilyen tisztán. Most, amikor már dédnagymamakorú lettem.
A Dembinszky utcában laktunk, az egyik négyemeletes ház udvari, földszinti la-kásában. A Nap csak a nyár közepén sütött be az udvarunk kövére, amikor a ze¬niten vonult át. •,
A vicénénket Kati néninek hívták, ma úgy mondanák, hogy segéd-házfelügyelő. Semmis kis teremtés volt, apró, fürge és készséges. És volt két kisfia. Az egyik az életemet meghatározó személy lett.
Azt a fiát Kálmánnak hívták. Vastag szemüvege mögött örökké nevettek a sze¬mei, a szája szüntelenül vigyorgott, kilátszottak a lepedékes fogai. Az arcán végtelen elégedettség, derű ragyogott, míg kacsa módra dülöngélve lépkedett. Most mégis meghatódva gondolok rá. Két okból is felejthetetlen az életemben.
Én tizenkettő, ő tizenhárom éves lehetett, amikor az egyik nyári délután ma-gabiztosan bekacsázott a nyitott konyhaajtónkon, és azt mondta anyámnak: „Sz, csókolom. Azért jöttem, hogy ezennel megkérjem feleségnek az Icuka kezét.” – „Jól van – felelte anyám -, majd ha megnősz, gyere el érte.” Kálmánka ezt tudomásul vet¬te, és elköszönt: „Sz, csóóókolom!” A küszöbről még visszafordult: „Tessék mon¬dani, a Weisz Laci már volt itt megkérni az Icukát?” – „Nem, ő még nem volt itt
– mondta a mamám -, akkor tessék neki megmondani, hogy én már itt voltam!”
– „Rendben van fiam, megmondom neki” – mire Kálmánka elégedetten csámpázott el, a jól elrendezett ügy boldog tudatában.
De nemcsak első kérőmként lett Kálmánka fontos szereplője az életemnek, ha¬nem mert ő lett a sorsomat eldöntő „valaki” is. Mert Kálmánka friss vizet árult a szomszédos Erzsébetvárosi Színházban. A szünetekben fürgén beszaladt a né¬zőtérre, a kezében tálcát vitt vízzel töltött poharakkal, és harsányan kiabálta: „Friss vizet, tessék!… Friss vizet, tessék!” Akkoriban sikk volt a nézők között két fillérért vizet venni, így Kálmánka már komoly kenyérkeresőnek számított.
Ebben a közeli színházban hetenként új műsort játszottak, és számomra szen-vedéllyé vált megnézni mindet. Földönkívüli nagyságokként tiszteltem a színésze¬ket, és boldog voltam, ha sikerült előadás után meglesnem őket, meglátnom élő¬ben is valamelyiket. így kaphatott döntő szerepet az életemben Kálmánka: benn¬fentesként egyik délelőtt becsempészett a nézőtérre, amikor a színészek próbálták a szerepeiket.
A nézőtér leghátsó sorában lapultam meg. Onnan bámultam a homályos színpa¬don mozgó alakokat. Középen, egy szál villanydróton lógó lámpa sápadt fénye alatt, civil ruháikban, papírról olvasták a szerepeiket, amit meg-megszakítottak privát vic-celődésekkel, bolondozásokkal. Lélegzetvisszafojtva ültem, és éreztem, hogyan ter-mékenyíti meg a telkemet a Vágy, hogy én is – ÉN IS! – színésznő legyek.
Most meg kell köszönnöm annak a régi-régi csámpás kisfiúnak – Kálmánkának -, hogy az első kérőm volt, és azt, hogy ő nyitotta meg számomra az első színházi ka¬put, amely mögött rátaláltam a hivatásomra, a sorsomra.
Jut eszembe! Kálmánkának üzenem, hogy bár azóta elmúlt hatvannyolc év, a Weisz Laci még mindig nem jött el megkérni a kezemet.
…és akkor csapott be a világ

AMIKOR MÁR TIZENHÁROM ÉVES VOLTAM, beálltam a nővérem fodrászüzletébe segíteni. A forgalmas napokon jól jött, hogy fejeket mostam, csipeszeket, hajtűket adogat¬tam, és közben söprögettem, takarítgattam. Tizennégy éves koromtól pedig hiva-talosan is nőifodrász-tanuló lettem, és elvégeztem a kötelező egyévi férfifodrászati gyakorlatomat is.

Tizennégy éves koromban fodrásztanuló lettem
Nővéremmel, Irénkével szerettük egymást, bár egészen más természetűek vol¬tunk. Amíg én szüntelenül lobogtam, ő meghatóan szelíd, engedelmes és szótlan volt. Bűvészgyorsasággal járt kezében a fésű, a hajsütő vas. Szerették őt a hölgyek, és engem is szerettek a hajmosáskor kellemesen vakargató ujjaimért, meg az örök¬ké vidám bolondozó csacsogásaimért. Érdekes volt, hogy több hölgy mondta ne¬kem nevetve: „Magának színésznőnek kellene menni!”; „Maga lehetne a második Vaszary Piri!” Vaszary Piroska volt akkor a leghíresebb, legkedveltebb magyar ko¬mika. Jólesett nekem ez az összehasonlítás, de az én lelkemben másféle álmok rin- gatództak. Drámai színésznő szerettem volna lenni, olyan, mint a csodálatos Greta Garbó. Messzi, elérhetetlen álmok voltak.
De volt egy másik nagy vágyam is, amely betöltötte az akkori éveimet. Kigyúlt bennem az első szerelem. Tizenhárom éves voltam, a fiú meg tizenöt, amikor úgy éreztem, hogy soha-soha nem tudok mást szeretni. Velünk egy udvarban, a szem¬ben lévő lakásban laktak, és mámorító boldogság volt, ha nyaranta a nyitott ab¬lakainkon át láthattam őt, ha pedig valahol véletlenül szembejöttünk egymással, va¬lósággal remegtem a tekintetétől, a ragyogóan fekete szemeitől. Olyan szédülten dü- löngtem tovább, mint egy kerge birka. Fél éjszakákat átálmodoztam róla, és köny- nyekből fakadó verseket írtam – a szerelmi lángolásaimat, szenvedéseimet vetettem papírra.
Mint egy fergeteges villám, úgy csapott bele ebbe a helyzetbe a váratlan esemény, amely mindent felforgatott, mindent felkavart. A liget sarkában lévő Erzsébetvárosi Színház egyik előadásának a szünetében egy vásznat eresztettek a függöny elé, és az volt rá írva:
„A SZÍNHÁZ CSINOS HÖLGYEKET ÉS URAKAT FELVESZ
SZÍNINÖVENDÉKNEK.
JELENTKEZNI LEHET A SZÍNHÁZ TITKÁRSÁGÁN.”

Szédítő felirat volt ez, kábultan mentem haza, reszkettem az izgalomtól, de tud¬tam, hogy nekem sohasem lenne bátorságom, a jelentkezésre.
„Be lettem ajánlva”
ABBAN A HÁZBAN, AMELYBEN LAKTUNK, a földszintünkön hárman voltunk kislányok, ba¬rátnők, és négy hasonló korú fiatal fiú is élt ott. Esténként nálunk gyűltünk össze. Hangulatos, vidám esték voltak, mert anyám végtelen szellemességével, napsugaras egyéniségével beragyogott mindent. Anekdotázással, viccmeséléssel, társasjátékok¬kal telt az idő. Jók s boldogok lettek volna számomra is ezek az esték, ha „az a fiú” is bejárt volna hozzánk, de csak keveset mondtak róla. Jó volt hallani, hogy még egy lánynak sem udvarolt.
Hanem az a színházi felhívás gyökeresen megváltoztatta a mi nyugalmas, bé¬kés estéinket. Mert három fiú is jelentkezett közülünk színésztanoncnak, és úgy fenn hordták az orrukat, mintha máris színművészek lennének – míg én szinte esz-méletlenségig szenvedtem a mehetnékemtől. Végül az egyikük, Imre megsajnált en¬gem, és ő – mint korábban a bennfentes Kálmánka – nagylelkűen felajánlotta, hogy majd beajánl engem.
Hosszas lelki tusakodás után elindultam vele. Felvezetett a színház emeletére, ott megálltunk a „Radványi László, titkár” feliratú ajtó előtt, és ő bekopogott. A „Sza¬bad!” elhangzása után kinyitotta az ajtót előttem, és belökött rajta, majd sebesen el¬szaladt onnan. Én bénult rémülettel estem be az irodába. Nem ilyen beajánlásra szá¬mítottam.
A zavaromat látva megkérdezte a titkár, hogy mit akarok, mire én kínosan el-dadogtam, hogy színésznő szeretnék lenni. Derülten nézett végig rajtam, a tizenöt éves, fejletlen, harminchét kilós alakomon, és megkérdezte: „Miért?” – „Mert sze¬retem ezt a szakmát!” – nyögtem ki verejtékezve, ő pedig erre azt mondta nekem kioktatón: „A színészet nem szakma, hanem hivatás.” De azért beírta a noteszába a nevemet és a címemet, végül azzal zárta a beszélgetést, hogy majd értesítést ka¬pok a továbbiakról.

Hogy milyen állapotban jöttem el onnan, hogy mit éreztem, amikor kiléptem a színház kapuján, hogy hogyan tudtam hazatámolyogni, azt nem tudom elmonda¬ni. Hiszen önkívületi állapotban voltam.
Ám a neheze még hátravolt: be kellett jelentenem a döntésemet a szüleimnek. Tudtam, hogy óriási meghökkenést, felháborodást fogok okozni vele. Tudtam, hogy Irénke, apa, nagymama az én pártomat fogja majd, de mindez kevés lehet az édes-anyám véleményével, akaratával szemben.
Halálos elszántsággal vártam a döntést.