A nagy csoda

AUGUSZTUS VÉGE FELÉ R 1940-BEN – MÉG LEHETETT SZERZŐDÉSEKET remélni a szeptemberben induló színházi társulatokhoz. Az eszembe sem jutott, hogy Erdélyi Mihálynál próbálkozzam, csak valamelyik vidéki társulatban reménykedhettem. Ezért szorgalmasan álldogáltam én is a Bajza utcában lévő Színész Kamara előtt a többi, még szabadon reménykedő fiatallal. Közben ismerkedtünk, barátkoztunk egy¬mással, és örültünk vagy irigykedtünk, ha valamelyikünknek sikerült elszerződnie valahová.
Amint ott álldogáltam, az egyik napos délelőttön megállt mellettünk egy taxi, és az Operaház nagy tenoristája, Szűcs László szállt ki belőle. Csodálatosan szép han¬gú, rendkívüli tehetségű, nagy művész volt. A „Mosoly országa” Szu Csöng sze¬repét soha senki nem tudta olyan lenyűgözően elénekelni és eljátszani, mint ő. Az Erdélyi-színházakban előadásonként ott álltam a színpad oldalbejárójában, és meg- bűvölten néztem, hallgattam őt.
Már elmeséltem, hogy történt az, amivel talán az életét menthettem meg, amikor beugrottam a színre, és megtartottam a feléje dőlő kulisszát. Akkor kedvesen, ne¬vetve szólt oda hozzám: „Te mentetted meg az életemet? Te, a kis Kriptaszökevény?” – és olyan huncut-pajkosan nevetett hozzá, ahogyan csak ő tudhatott kerek e nagy¬világon.
És most ez a Szűcs László ugrott ki fürgén a taxiból, majd sietősen elindult a Ka¬mara kapuja felé. Ám hirtelen megtorpant, mert felismert engem a sokaságban, és még futtában odakiáltott felém: „Ááá! Kriptaszökevény! Várj, mindjárt jövök visz- sza!”
A világon semmi sem okozhatott volna abban a körben nagyobb megdöbbenést, mint az, hogy „Ő” ismer engem, megszólít, és beszélni akar velem. Az én lábaim is elgyengültek, majdnem megrogytak ekkora megtiszteltetéstől. Lebénulva álltam, míg visszajött. Ő fürgén, nevetve megmarkolta a karomat, és csak annyit mondott: „Gyere!” Aztán betuszkolt az autóba, mondott valamit a sofőrnek, és elindultunk valahová. Én félájultan reszkettem mellette, nem értve, hogy mi történik velem.
A Tisza Kálmán téren álltunk meg egy garniszálló előtt, a portástól kulcsot vett át, majd vidáman, fürgén, felvezetett egy szobába, és ott gyengéd szeretettel ma¬gához ölelt. „Az” után csak arra emlékszem, hogy boldog nevetéssel kérdezte tő¬lem: „Miért nem mondtad, hogy még szűz vagy?”
Hogy mondhattam volna, hiszen én is csak most tudtam meg, hogy ott, Alsópélen miért nem nyerte meg Ferenczi Sándor azt a két liter bort.
A Hámori-társulatban
FELISMERTEM, HOGY KEVÉS REMÉNYEM LEHET SZERZŐDÉSHEZ JUTNOM a Kamara előtt álldo¬gálva, nálam sokkal szebb lányok is álldogáltak ott a szerencsére várva. Az, hogy én „egy tehetséges, fiatal komika” vagyok, senkit sem érdekelt, mert ilyen szerep¬kör nem is létezett, hiszen minden tehetséges kiöregedett színésznőből komika le¬hetett.
Szerencsés ötletem volt, hogy felkerestem a New York kávéházban Gerő bácsit, az ismert színészelszerzőt. Kopott ruhájában magányosan üldögélt egy kis asztalnál egy pohár víz mellett. Szívesen fogadott, elmondta, hogy ő már régen tud rólam, és ő volt az, aki tavaly decemberben hozzánk küldte azt a felvidéki igazgatót, Tarr Bé¬lát. Mert jókat hallott rólam. Vagyis egyszer már elszerzett engem.
Jól megnézett, majd leültetett maga mellé, és kis gondolkodás után már tudott is nekem egy megfelelő társulatot. Elindultunk villamossal Vecsésre, ahol egy pony¬vával fedett színház volt a Hámori-társulat nyári telephelye.
Délutáni csend volt a ponyva árnyékában, de Gerő bácsi valahogyan előkerítette a direktort és a főrendezőt, akik aztán a nézőtérről mustrálgatták a színpadon álló alakomat.
Akkorra már gyarapodtam vagy tíz kilót, ezért szemrevaló, arányosan karcsú leányka lettem. Énekeltem, táncoltam nekik, majd arra kértek, hogy húzzam fel a szoknyámat. Megtettem. Akkor már tudtam, hogy milyen hatással lehetek a fér¬fiakra – és valóban, az igazgatónak még jobban kidülledtek a savószín szemei, a fő¬rendező pedig nyalogatta a szája szélét. A szerződést azonnal, ott helyben aláírtuk, azzal a megjegyzéssel: „amennyiben” a kamarai vizsgán megkapom a működési en¬gedélyt.

A „Tokaji aszúban” Barna Györggyel és Ruttkay Máriával

Gerő bácsi is örült, és sok szerencsét, sikert kívánt mindannyiunknak az együtt-működéshez. A havi százhúsz pengő fizetésem tíz százalékát pedig elküldtem neki a közvetítésért.
így kezdhettem meg 1940 őszén az életem harmadik színházi szezonját egy har-madrendű vidéki társulatnál, ahol segédszínésznő, másodszubrett, szükségből pe¬dig primadonna is lehettem. A megye nagyközségeinek színpadain.
A társulat tagjai rendes, komoly, tisztességes emberek voltak, szeretettel fogad¬tak maguk közé, sőt nem várt tekintélyre tettem szert körükben azzal, hogy én már „pesti kőszínházban” is játszottam az Erdélyinél. A vidéki színészeknek nincs an¬nál nagyobb és áhítottabb vágya.
Amikor elérkezett a vizsgám ideje, a direktorunk felesége, a kedves primadonna, Déry Marika kölcsönadta az egyik csinos nyári ruháját. Én megújult önbizalommal érkeztem a vizsgámra, és miután bátran, rutinosan leszerepeltem, már kifelé az aj¬tóban hallottam, hogy az egyik vizsgabíró azt súgja rólam: „Görlnek jó lesz.”
A működési engedéllyel a kezemben térhettem vissza a Hámori-társulathoz.
Kísértések
AMINT AZ ELŐRE LÁTHATÓ VOLT, A DIREKTOR PRÓBÁLKOZOTT titkos kapcsolatot létesíteni ve lem. Moziba hívott, ahol a páholyban az ölébe akarta húzni a kezem, de olyan fel háborodva rántottam el, hogy érthetett belőle. így előle nem volt nehéz kitérnem Hanem a délceg főrendezőnk már nem volt olyan veszélytelen a számomra. Sok fül ledt éjszakát forgolódtam át miatta az ágyamban. Az egyik kora őszi éjszakán tör tént is vele egy nagy kalandom.
Battonyán voltunk, ahol egy földszintes ház utcára néző szobáját béreltem egy istenes özvegyasszonynál. Kellemes virágillat áradt be a nyitott ablakomon, és nyu¬godt, mély álomba ringatott. Ám hirtelen ijesztő rémre riadtam fel, aki már bent is feküdt mellettem az ágyamban, méghozzá meztelenül. Kiabálni szerettem volna, de a kezével befogta a számat, és lihegve, forrón, fújtató hangon csitított: „Ne ijedj meg… maradj csendben, csak én vagyok…” Rémülten ismertem fel a főrendezőn¬ket.
Próbáltam szabadulni az öleléséből, ezért vadul rugdaltam az ágy végét, és a be¬fogott számmal is elég hangosan tudtam nyöszörögni, hogy a szomszéd szobában fekvő házinéni meghallhassa. Meg is jelent hamarosan, ahogy az a vígjátékokban szokás: a kezében égő gyertyával, vászon hálóköntösben, fodros főkötőben – az ol¬dalán a kis cselédlányával -, és felháborodott sikoltás tört ki belőle, amikor meglátta az ágyamba bújt férfit. Hát még mekkorát sikoltott, amikor az meztelenül ugrott ki az ágyból! A megrémült férfi kézbe kapkodta a székre rakott ruháit, és sebesen ki¬ugrott az ablakon.
A házinéni éktelen felháborodással kezdett szidalmazni engem, a „züllött szí-nésznőt”, de sikerült lecsillapítanom, amikor megértette: én menekültem a táma¬dóm elől, és a nyöszörgésemmel, az ágy rugdalásával az ő segítségét kértem. Per¬sze így másként ítélte meg a helyzetet, és már csak a férfit, azt a fertelmes nős em¬bert szidta, szapulta – mígnem meglátta a „szatír” szék alatt heverő gatyáját. Di¬adalmasan kapta fel, és azt tanácsolta, hogy a gatyát másnap a felesége előtt adjam vissza neki, és majd meglátom, hogy többet nem fog az zaklatni engem! Tetszett az ötlet, és másnap a tanácsa szerint cselekedtem.
A délelőtti próba szünetében a felesége előtt adtam át a főrendező úrnak az új-ságpapírba csomagolt alsónadrágját a betanított szöveggel: „Főrendező úr, ezt teg¬nap éjjel ott tetszett felejteni nálam.” Ettől a főrendező megdermedt, miközben a fe¬lesége átvette tőlem a csomagot, és amikor meglátta, hogy mi van benne, lekent egy pofont – nekem.
Nem is zaklatott többet az a főrendező, hiába sóhajtoztam reménytelenül utána.