A MELEG NYÁRI ÉJSZAKÁKON BOLDOGSÁG VOLT HAZAFELÉ BANDUKOLNI. A falu Útjain addigra már leülepedett a hazatérő marhacsorda által felvert por, és meleg tej szag lengett a levegőben. Öröm volt ott menni, ott lenni.
Az egyik estén, az előadásunk után mellém szegődött a titkárunk, aki a zongo¬ristánk is volt. Művelt, rendesen öltözött, érett férfi, úgy negyven év körüli lehetett. Nagy megtiszteltetés volt az nekem, és áhítattal hallgattam, ahogy az égen fénylő csillagokról beszélt, elmondta, hogy melyik az Orion, a Szíriusz, a Göncölszekér, a Vega, és a sok másik is. Boldog voltam, hogy megtudhattam a nevüket, eddig is szerettem őket nézni, csodálni az éjszakai magányos útjaimon. Ferenczi Sándor megismertette velem a csillagokat, a kezembe adta a csillagos eget.
Másnap este is velem jött, és újabb csodákat mesélt az Univerzumról, és én be-leszédültem a nagy tiszteletbe, amit iránta éreztem. Egyik este bekísért a szobámba. Nem is gondolhattam arra, hogy egy ilyen igazi úriembertől félnem kellene – pe¬dig kellett volna! Váratlanul az ágyra döntött, és bár a tisztességem minden erejével küzdöttem ellene, ő kitartóan erőszakoskodott, és amikor elment, ismeretlen, sűrű nedvességet találtam a combjaimon és az ágyamon. Megfordult velem a világ, csak azt tudtam akkor, hogy már nem lehetnék apáca.
Reggel a „János vitézt” próbáltuk a színpadon. Somló Feri volt Kukorica Jancsi, én meg az ő Iluskáját játszottam a darab szerint. Éppen akkor, amikor az első felvo¬násban búcsúzkodniuk kell, a pianínó mellől nyeglén felkiáltott hozzánk Ferenczi: „Feri! Most már b…hatod az Iluskádat – megnyertem a két liter bort!” Megtántorod- tam, és elsötétült körülöttem a világ. Feri fogott fel a karjaival, éreztem, hogy sajnál engem. De ez volt minden.
A napok tovább peregtek, a Föld is tovább forgott, de nekem attól kezdve min¬den más lett.
Úgy jöttem, mentem, mint egy alvajáró. Megüresedett lélekkel éltem – éltem, de nem tudtam, hogy miért. Ha most kapott volna el a Vág sodra, nem küzdöttem vol¬na az életemért.
És ahogy a napok múltak, úgy maradt el nálam az, aminek a női havi ciklus sze¬rint meg kellett volna jönnie. Egyre rémültebben vártam, de még a fohászkodásra sem érkezett meg. Tehetetlenségemben Somló Mancihoz fordultam segítségért. Az ő nevét is csupa nagybetűvel kellene leírnom, mert ő is jó volt hozzám, és megértő. Elvitt a falu bábájához. Mocskos, rendetlen udvaron át jutottunk be a bába savanyú, büdös, homályos szobájába. A bába is büdös volt, erősen pisiszagú, és fekete pi¬szokréteg ült a ráncaiban. Azt mondta, hogy feküdjek az asztalra, megvizsgál, és se¬gít is azonnal, ha kell. Undorral hátráltunk ki tőle, és hazafelé azt mondta Manci: „Utazzon haza Pestre, a mamájához. Ő majd segít magának.”
Aznap este annyi osztalékot adtak, amennyi elég volt a vonatjegyemre is. így indultam visszafelé a vándorszínészkedésemből, kezemben azzal a kopott vulkán- fíber táskával, a megőrzött verseimmel és az ott kapott „kincsesládikámmal”. És mennyi, menyi emlékkel!
Anyám szerető vigasztalással fogadott. Éppen paprikás krumpli főtt a fazekában – ahogy azt csak ő tudta főzni. Csinált nekem egy jó forró fürdőt, majd lefektetett pihenni. Csodálatos nyugalom terjedt el bennem, és az anyai szeretetben, a hazai ágyamban reggelre megoldódott a problémám: megjött az, ami csak a nagy feszült¬ségem miatt késhetett.
És amikor eljött az életembe az „igazi” férfi, megtudhattam, hogy az a Ferenczi Sándor nem is nyerte meg igazán a két liter bort!

Évekmúlva
SOK MINDEN TÖRTÉNT AZ ÉLETEMBEN A KÖVETKEZŐ ÉVEK SORÁN, amíg öt év múlva több filmfőszerepem után a Nemzeti Színház kiebrudalt tagja lehettem.
Évekkel később, 1945 nyarán Ferenczi Sándor csengetett be a pesti lakásunkba. Az egyik karja gipszben volt felkötve a nyakába, és úgy érkezett, mint aki hazajött. Kurtán köszöntött, majd kijelentette: azért jött, hogy rendezze az ügyünket, mivel én az ő asszonya vagyok! Elmondta azt is, hogy ő nagy ember lett, a politikai foglyok vallatása a beosztása, és mindjárt el is mesélt egy-két sikeres munkáját. Borzadva hallgattuk, és szinte a hideg rázott bennünket a kegyetlenségétől, a hatalmától.
Attól kezdve gyakran beugrott hozzánk, szalonnát, kolbászt, zsírt hozott ne¬künk, és gyűlölködve dicsekedett, hogy azokat a foglyok elől hozta el. Egy kis ide¬ig nem jelentkezett, de mikor megérkezett, csodálkozva kérdeztem, hogy miért van még mindig gipszben a karja. Azt felelte, hogy ez már a másik keze, ugyanis… Hosz- szabb idő múlva Budán találkoztam vele – mankóval sántikált. A lába is eltörött. Rá¬döbbentem, hogy akkor régen én átkoztam meg a tettéért: „törjön el a keze, lába!” A negyedik végtagjának a sorsáról nem tudok. Úgy hallottam, nyugatra költözött, és az már ott törhetett el – az átkom értelmében.
Putnoki Boriskával a nyolcadik kerületi Horváth Mihály téren találkoztam. Har-minchat év után is ugyanolyan ropogós volt és csillogó szemű, mint régen. Bol¬dogan öleltem meg, de hűvösen fogadott. Nem felejtette el azt, amit én már réges-ré- gen elfelejtettem.
A harmadik találkozásom volt a legmeglepőbb. Az egyik este egy izgalmas drá¬mai előadást közvetítettek a tévében Miskolcról. Jó és nívós előadás volt, amelyből különösen kitűnt mély és nagy tehetségével egy idős színész. Kíváncsian vártam az utólagos szereplőfelsorolást, és nagy örömmel olvastam, hogy az a zseniálisan jó idős színész Somló Ferenc. Az én negyven év előtti reménytelen szerelmem. Meg- hatottan írtam neki egy levelet, benne volt abban az én régvolt nagy szerelmem só¬haja és az őszinte, nagy csodálatom a tehetsége iránt. Válaszában elkeseredett han¬gon írt. Arról, hogy neki nem sikerült, ő „csak a szart görgette ott, vidéken”.
Elutaztam felé, Görömbölytapolcára, hogy ott találkozhassunk egymással. A szál-lodai szobámban vártam a kicsi unokámmal együtt, és amikor megérkezett, egy ra-

Somló Ferivel 1940-ben Somló Ferenc 1981-ben

gyogó mosolyú, köpcös bácsi lépett be az ajtón. Persze én is megváltoztam azóta, de mégis! Szeretettel öleltük meg egymást – mit adtam volna én annak idején egyetlen ilyen ölelésért!
Hamar elszaladt a visszaemlékezéssel töltött egy-két óra, és örömmel vette át azt a sárguló fényképet, amelyen ketten voltunk együtt – tizenhét és húszévesen, az is¬meretlen sorsunk elején.
Ma már nyolcvanévesen tekintek vissza az emlékeimre; olyan élethűek, mintha minden csak tegnap történt volna. De van valamim, ami megfogható a múltból. Az öltözőasztalomon áll az a kicsi kincsesládika, amelyet Jezso bácsi adott nekem.
Ma már biztosan több mint százéves, a vászonbevonata porladozik, de a vaspántja, a szegecsei ölelik a korhadozó lécecskéit.
Távoli utazásaimról megmaradt aprópénzecskéket gyűjtöttem bele és őrzöm benne. Ha kinyitom, messzi tájak emléke árad belőle felém, de leginkább annak a régi-régi, kedves, két idős embernek a szelleme simogat meg, akik az életemben valóságosak, jók voltak, és a szívemben ma is élnek.
Mint annak a vándorkorszakomnak az emléke is, amelyre a végén lehullott a füg¬göny.