MÁRCIUSI                                                                          

Március meséje Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér meséje. Meg még valakié.
Meg mindannyiunké.
Márciusban már híre sem volt a télnek. Elment a hó, a zúzos reggelek,
nem csúszkáltak jégen a falusi gyerekek és a szél szelídebben
járt-kelt a fák közt. De azért a tavasz nem érkezett még meg.
Sütött ugyan a nap, járta a maga útját, egy-két bátrabb rügy elő is bújt
már a fák kérge alól, de tavasz, az nem volt.
Onnan tudom ezt, hogy kint jártam a kertben. Vettem meleg
flanellinget, kalapot fejemre, derékig érő kabátkát, néztem, kék
akar-e lenni az ég vagy szürke. Urasan üldögéltem a kút mellett
felfordított réges-régi fürdőkád tetején. Egyedül egy méltóságos
pipa hiányzott a számból. Hosszúszárú, amilyenből a varázslók eregetik
füstfiguráikat, angyalt és madarat és csintalan füstfiút, kedvük
szerint. Vagy marékba simuló tömzsi pipa, amit várurak szívnak
várostrom idején, büszkén számlálva az ellenséget, ezek akarnak
ide felmászni, az én bástyámra, ezt mondják a várurak, és nagyon
mérgesen tekintgetnek a várukból.
Szóval ott üldögéltem és hallgattam, hogy zizeg fázósan a sápadt fű.
Nem illik ugyan hallgatózni, de a kert az én kertem volt, a fű
meg, gondoltam, az is az enyém. Hadd zizegjen kedvére, ha fázik.
Néztem, egyik szála erre hajlik, a másik meg amarra. Micsoda szél ez a
tavaszi, gondoltam, de hirtelen arra figyeltem fel, hogy valaki
beszélget. Ugyan ki beszélget itt magában ilyenkor, kérdeztem volna,
de akkor megláttam őket. Mert ketten voltak. Ketten beszélgettek
az én kertem füvének a tövében.
Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér. Egy girhes gyíkocska és egy éhes
sündisznó.
- Micsoda remek tüsifrizurád van, kedves Kopóczi Elemér - mondta
a gyík és láthatóan megborzongott egy erősebb fuvallatra. - Talán
úgy gondolod, közel már a tavasz?
- Hogyan? Hiszen a tél elment, és ez a kellemes langyos szél már
maga a tavasz. Az a fiatal, tarka főkötős lány, aki erre futott
tegnap, ő volt az idei tavasztündér. Te nem tudtad ezt, Gyikon Oleff?
- Hogyne tudtam volna, mikor ezzel a két szememmel láttam. De én
nem hiszek a tündérekben és így azt kell mondanom, leginkább tél van.
- Te meghibbantál. Hát nem érzed, milyen kereken mosolyog a nap fent?
- Decemberben is éppen ilyen kerek nap sápadozott az égen.
- Decemberben is lehetett ilyen kerek nap, de most március van.
Ez egészen más nap. Sárga és ragyogó és meleg.
- És én fázom, mert igenis hideg van - mondta haragosan Gyikon
Oleff és toppantott az egyik lábával.
- Nem értelek. Hogy én éhes vagyok, mert tegnap az utolsó almámat
is megettem, az tény. Igen szomorú tény. De látod, mégis mosolygok.
Mit gondolsz, miért?
- Érdekel is az engem - mondta Gyikon Oleff. - De majd megmondod,
ha akarod.
- Megmondom hát. Persze. Mert tavasz van.
Gyikon Oleff erre teljesen felfújta magát, legalább akkora lett, mint
egy nagyra nőtt kisbéka és haragosan Kopóczi Elemérre menydörgött:
- Irgum-burgum, márpedig ha mondom, nem és nem és nem. Nincsen
tavasz. Nincs. Akár tetszik, akár nem, nincs.
Micsoda gyík, gondoltam a fürdőkád tetején üldögélve, de hallgattam.
Elvégre ez az ő ügyük. Különben is, én felnőtt vagyok, az is
tiszta szerencse, hogy értem a nyelvüket. Még ha gyerek lennék. Akkor
mondhatnék bármit. Megértenék és válaszolnának. De így? Igaz ugyan,
borotválkoztam reggel, de még az átlagos óriásfiúk is bájosabbak
nálam. Legalábbis az anyjuk szerint.
- Te gyík!
A sün hangja meglehetősen haragossá kezdett lenni. Zölddé változott
és barnává, és fekete vonalak karistolták össze és vissza.
- Én nem bánom, gondolj, amit gondolsz. A nap nem süt melegen. A
szél hűvös. A tündér nem tündér. De akkor mikor lesz itt a tavasz?
Ritkán látni ennyire elégedett gyíkarcot.
- Majd, Kopóczi Elemér. Ha eljönnek a sárkányok, tüzet lehellnek,
felolvasztják a havat és a hóból fakadt csermelyek végigfutnak a kerten.
- Mi közük a sárkányoknak a kikelethez? A hó már elolvadt régen.
- Nem olyan régen. Alig pár napja. Nem emlékszel arra a kitartó
hóhalomra a körtefa tövében?
- A tündér megérinti a fák ágait, a virágokat megsimogatja, amerre
jár, zöldül a határ, a vetés, az erdő. De a sárkányok?
Nagyon csendesen mondta Gyikon Oleff, szinte suttogva:
- Azok az én őseim. Azoktól reszket a tél. Nagyok és legyőzhetetlenek.
Valamikor itt laktak ebben a kertben is. Csak messzire költöztek,
ahol mindig süt a nap, mindig zöldek a növények és mindig ragyog a
víz. Majd akkor. Ha eljönnek, akkor tényleg elhiszem, hogy tavasz van.
- Tudnak repülni a sárkányok? - kérdezte óvatosan Kopóczi Elemér.
- Hát - mondta Gyikon Oleff. - Hát azt nem tudom. Nem emlékszem.
Régen találkoztam velük, amikor igazán kicsi voltam. Az egyikük
megengedte, hogy anyám felültessen a hátára. Akkor féltem, de azért nem
sírtam. Hiszen én is sárkány vagyok.
- Hogyne, csak kicsi - kacagott fel a sün.
- Úgy bizony - bólintott komolyan a gyík. - Majd meglátod, ha itt lesznek.
Nem tudom miért, talán engem látott meg, hirtelen eltűnt egy lapos
kő alatt. Felnéztem az égre. Talán egy madár? Nagyon távol körözött
valami fekete. Akár sárkány is lehet, a repülős fajtából, gondoltam.
Tényleg sárkány lehetett, gondoltam hazafelé az autómban. Mire
felhagytam az ég kémlelésével és visszafordultam, már a sünt sem
találtam sehol, hiába forgattam fel érte a kertet. Még szerencse,
hogy a nap süt, és ez elég ok a jókedvre. Az igazi tavasz meg
majd ideér, ha elhozzák a sárkányok.