edd          

                                   Mese egy kisfiúról meg egy kislányról
 
 Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az
 ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs
 kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a
 városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük
 volt egy cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy
 szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt
 laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház
 teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik.
 A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt, csak az ereszt
 kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az
 ember.
 Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az
 ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is;
 mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen
 cseperedett mind a kettő. A gyerekek szüleinek aztán az jutott
 eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az
 ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették,
 olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis
 padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két
 rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk
 egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó
 diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a
 gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik,
 hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák
 árnyékában kedvükre játszhassanak.
 Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az
 ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek
 ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges
 üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta,
 rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egymáshoz a
 kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a
 leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek
 egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán
 sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.
 - Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.
 - Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az
 igazi méheknek van.
 - Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül, ahol a
 legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen
 meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé.
 Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az
 ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az
 üvegekre.
 - Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két
 gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.
 - Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.
 - Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg
 kályhára, s egyszerre elolvadna.
 De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.
 Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt
 egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és
 kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn
 gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik,
 odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett,
 nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér
 fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép
 volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő,
 eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de
 nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott,
 és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről,
 s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna
 el az ablak előtt.
 Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az
 olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a
 mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az
 ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott
 fönn, a két padlásszoba előtt.
 Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a
 nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor
 énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis
 pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:
 
 Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
 kicsi Jézus, látunk nemsokára!
 
 Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsató valamennyi
 virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság
 felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen
 csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde
 rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a
 virág.
 Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat
 meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy
 toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
 - Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is
 szúrja valami. Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay
 hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében
 semmit.
 - Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony
 benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja
 volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy
 eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig
 felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és
 mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy
 ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét.
 Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.
 - Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás!
 Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt
 a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen
 csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe
 ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a
 két rózsát.
 - Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda, s
 amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát
 leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott
 padlásszobájuk ablakán.
 Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet,
 kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a
 nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett
 vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az
 orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja.
 Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az
 emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és
 járását utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden
 furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték
 csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!
 Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a
 másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a
 kis Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.
 Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a
 legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor
 heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét
 vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a
 pelyheket.
 - Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! - mutatott a
 pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak,
 akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag;
 gyönyörűség volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk!
 Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek,
 minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.
 Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az
 utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a
 nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.
 Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a
 parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó
 darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak.
 Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán
 repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér
 prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy
 teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán
 egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi
 utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s
 annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el
 akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay
 tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan
 sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál,
 de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de
 hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha
 odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a
 szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki;
 szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha
 sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.
 Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak
 már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán
 útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett.
 Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy
 asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a
 Hókirálynő maga.
 - Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a Hókirálynő. - De
 úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé
 ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a
 fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.
 - Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon
 csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak
 egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre
 fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy
 érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is
 érezte a metsző hideget.
 - A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe,
 amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely
 madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában.
 A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre
 elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon
 hagyott.
 - Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő.
 - Mert még megfagynál.
 Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből
 lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett
 hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle.
 Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel
 is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az
 ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és
 mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset
 tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor
 felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar
 zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi
 dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és
 szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt,
 farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy
 hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgással. De a magasban
 tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a
 hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a
 Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.