erda

                  Mese a varázslóasszony virágoskertjéről
                              
Ugyan  mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába várta
vissza  a  szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem  tudta.  A
fiúk  csak  annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás  fehér
szánhoz  kötötte  kis  szánkóját; befordultak  a  legközelebbi
utcába, aztán eltűntek a város kapuján. Nem tudta senki,  hová
röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis  Gerda
sokáig   siratta.  Később  híre  futott,  hogy  Kay   meghalt,
belefulladt a városszélen kanyargó folyóba. Milyen  hosszú  és
sötét téli napok voltak azok!
Aztán  meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.
- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek Gerda.
- Nem hiszem el! - felelte a napfény.
- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.
-  Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már a kis
Gerda sem hitte el a szomorú hírt.
-  Felhúzom  az  új piros cipőmet! - mondta egyik  reggel.  -
Azt,  amit  még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz,  és
azt kérdem meg felőle.
Kora  reggel  volt;  Gerda megcsókolta  az  alvó  nagyanyját,
felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az  útnak;
a  város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te  vetted
el az én játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek.
Neked ajándékozom a szép piros cipőmet, ha visszaadod.
Úgy  látta,  mintha  a hullámok biztatóan  intenének  feléje.
Akkor  lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros  cipőjét,  s
beledobta  a  folyóba, de nem tudta messzire hajítani,  hát  a
hullámok  visszasodorták a partra, mintha a folyó nem  fogadná
el Gerda nagy áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni
Kayt.  De  Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem  tudta  elég
messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba,  amely
ott  rengett a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította  a
vízbe.
Hanem   a   csónak  nem  volt  kikötve,  s  a  kislány   első
mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette,
ki  akart szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt  a
parttól, röpült lefelé a folyón kis utasával.
A  kis  Gerda  sírva fakadt ijedtében, de  nem  hallotta  meg
senki  a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni
rajta,  csak  kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték
magasból:  -  Itt  vagyunk! Itt vagyunk! - A csónakot  sebesen
sodorta  az  ár, a kis Gerda csöndesen kuporgott  a  sarkában,
csak  harisnya  volt a lábán; piros cipője  ott  bukdácsolt  a
csónak  nyomában,  de  nem érhette utol, mert  azt  gyorsabban
röpítették a hullámok.
Szép  tájak  vonultak  el  mellette mindkét  parton,  pompázó
virágok, öreg fák, lankás domboldalak, ahol tehenek meg birkák
legeltek, de embert nem látott sehol.
-  Talán  éppen  Kayhoz  visz a folyó -  reménykedett  a  kis
Gerda,  s  felderült  a kedve. Felállt a  csónakban,  és  órák
hosszat   nézte   a   zöldellő  partokat;   aztán   egy   nagy
cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a kertben kicsi  ház
állt,  szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg  piros  üveg
tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a
fegyverével a folyó minden utasának.
Gerda  kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta  őket;
a  fakatonák  persze  nem  válaszoltak.  A  kislány  hamarosan
közelebb ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták  a
csónakot.
Gerda  még  nagyobbat  kiáltott nekik, mire  egy  öreg,  öreg
asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából.
Nagy szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb
virágokkal.
-  Szegény  gyermek! - mondta szánakozva  az  öregasszony.  -
Hogy  kerültél  a  sebes folyó sodrába, amely  ilyen  messzire
röpített?   -   Azzal   belegázolt  a  vízbe,   kampósbotjával
kicsáklyázta  a csónakot a partra, és kiemelte  belőle  a  kis
Gerdát.
A  kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de
félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.
-  Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide?  -
biztatta az a kislányt.
Gerda  rendre  elmondott mindent, az öregasszony  fejcsóválva
hümmögött,  s amikor a kislány megkérdezte tőle,  nem  látta-e
errefelé  Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el  idáig,
de  elér  bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda,  szedjen  inkább
cseresznyét  a  kertben, és nézze meg a virágait,  mert  ilyen
szépeket  képeskönyvben sem látni, s még meséket is  tudnak  a
virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette  a
kis házba, és becsukta az ajtót.
Ragyogtak  a  magas  ablakok kék,  piros  meg  sárga  üvegei,
csodálatos  színekben  szűrődött  át  rajtuk  a  napsugár;  az
asztalon  pompás cseresznye volt egy tálban, és  Gerda  annyit
ehetett   belőle,  amennyit  csak  akart.  Míg  a  cseresznyét
szemelgette, az öregasszony aranyfésűvel fésülgette a  kislány
fénylő,  hullámos haját, amely olvadt aranyként  folyta  körül
zsenge rózsaszirom arcát.
-  Mindig  ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! - mondta  az
öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! -  Fésülte,
fésülte  Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre  jobban
elfeledte fogadott testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett
a  varázslathoz.  Nem  gonosz boszorkány  volt,  csak  a  maga
mulatságára  fűzte a varázslómesterséget: most azért,  hogy  a
kis    Gerdát   megtartsa   magának.   Kiment   a    kertjébe,
kampósbotjával suhintott egyet rózsái felé, s azok  egyszeribe
nyomtalanul elsüllyedtek, bármilyen pompásan virultak  is  még
az  imént.  El  kellett tűnniük, nehogy a kis Gerdának  eszébe
jusson   róluk  a  maga  rózsafája,  elveszett   pajtása.   Az
öregasszony  attól  tartott, hogy Gerda  elszökik  tőle,  hogy
megkeresse Kayt.
Aztán  kivezette  Gerdát virágoskertjébe. Ó,  mennyi  szépség
volt  ott,  s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind  a  négy
évszak  valamennyi virága: képeskönyvben sem látni  gyönyörűbb
tarkaságot. Gerda ugrált örömében, s kinn játszott a  kertben,
míg  csak le nem nyugodott a nap a magas cseresznyefák mögött.
Az  öregasszony  este  puha ágyat vetett  neki  ibolyavirággal
töltött piros selyempárnákkal. Gerda édesdeden aludt, s  olyan
szépeket  álmodott,  mint  egy  királykisasszony  a  lakodalma
napján.
Másnap  megint  odakint játszhatott a  napsugaras  kertben  a
csodálatos  virágok  között, s így telt aztán  sok-sok  napja.
Ismert  már  minden  szál  virágot,  mégis  úgy  érezte,  hogy
egyfajta virág hiányzik a kertből, csak azt nem tudta, melyik.
Egy nap kinn ült a kis ház előtt, és az öregasszony kalapjában
gyönyörködött,  s  a  kalap legszebb  festett  virágában,  egy
rózsában.  A varázslónő elsüllyesztette kertje rózsáit,  de  a
kalapjáról  bizony  elfelejtette  eltüntetni  a  rózsát,   nem
gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.
-  Nicsak!  -  kiáltott fel a kis Gerda. -  Ebben  a  kertben
nincsenek  rózsák!  -  Végigfutott a virágágyások  között,  és
kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se.
Leült szegényke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a
könnyei  éppen  oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt,  s
ahogy  a  forró  könnyek leszivárogtak a földbe,  kihajtott  a
rózsatő,  s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte
az  ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára
gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.
-  Ó,  mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. -  Hiszen
Kay  után  indultam.  Nem  láttátok  errefelé?  -  kérdezte  a
rózsákat. - Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?
-  Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk a föld
alatt,  a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem  volt
köztük.
-  Köszönöm,  kedves  rózsák ! -  hálálkodott  a  kis  Gerda.
Futott  a  többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte
tőlük:
- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?
De  a  virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s álmodták  a
maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem
esett  szó  egyik  mesében  sem.  Hallgassuk  meg  azért,  mit
meséltek a virágok.
-  A  keskeny  hegyi út fölött - kezdte a  folyondár  -  ódon
lovagvár  magaslik;  sűrű örökzöld folyja be  vörös  kőfalait,
kiugró erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol  a
korláton,  és  az ösvényt figyeli. Nincs üdébb  rózsabimbó  az
ágon,  nincs  könnyedebben szálló almaszirom, mint  ő,  zizegő
szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?
- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.
-  Én  csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam  -
felelte a folyondár.
Hát a kis hóvirág mit mesél?
-  Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a hinta.  A
hintán  két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk,  mint  a
hó,  kalapjukon  hosszú  zöld selyemszalag;  bátyjuk  kettőjük
között áll a hintán, karjával tartja a kötelet, mert az  egyik
kezében pohár van, a másikban agyagpipa: szappanbuborékot fúj.
Száll  a  hinta  föl-le,  szál  a  buborék,  színes,  mint   a
szivárvány;  az  utolsó még ott imbolyog a pipán,  ringatja  a
szellő.  A  hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű  az
is, mint a buborék - két lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő
is   kicsit;   száll   vele  a  hinta   tovább,   a   kiskutya
fölhemperedik, vakkant egyet mérgében; a gyerekek  ingerkednek
vele,  és szétpattannak a szappanbuborékok . . . Szálló hinta,
szétpattanó buborék - ez az én mesém.
-  Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon csilingelted  el!
És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!
Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.
-  Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér, gyönge  és
törékeny  teremtések; az egyik mindig piros  ruhában  járt,  a
másik  kékben,  tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor  kézen
fogva táncoltak a csendes tóparton. Nem tündérek voltak, hanem
halandók  gyermekei. Édes illat áradt a levegőben, s a  lányok
eltűntek az erdőben; erősödött az illat, s egyszer csak  három
koporsó  siklott  ki  az  erdő sűrűjéből  a  tóra  -  a  három
szépséges  lány  feküdt  bennük.  Szentjánosbogarak  röpködtek
körülöttük, mint lebegő zöld fényű gyertyák. Alszanak a táncos
lábú   leányok,  vagy  meghaltak?  A  virágillat  azt  mondja,
halottak, az estharang is halottakat sirat.
-  Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És olyan erős
az  illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla.  Hát  igazán
meghalt  a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt,  s  azt
mondják; nem látták odalenn.
-  Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp  harangjai.  -
Mi  nem  Kaynak  harangozunk, hiszen nem is ismerjük.  Csak  a
mesénket mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.
Gerda  akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán  ragyogott
zöld levelei között.
-  Úgy  ragyogsz,  mint egy parányi nap!  -  csodálta  meg  a
kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!
A  boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan  milyen
mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.
-  Egy  kis udvarra melegen sütött le az isten napja a tavasz
első  reggelén.  A  szomszéd ház fehér faláról  lesiklottak  a
napsugarak  a  földre;  a fal tövében  kibontotta  szirmait  a
tavasz  első  sárga virága, úgy ragyogott,  mint  az  arany  a
napsütésben. Üregasszony üldögélt odakinn a széken, unokája, a
szegény kis cseléd, éppen hazatért, és megcsókolta nagyanyját.
Szerető  csókjában érződött aranyszíve. Arany  volt  a  szíve,
arany  a  szava, arany a tavasz napsugara. Az  én  mesém  csak
ennyi - mondta a boglárka.
-  Szegény  öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. -  Biztosan
hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem
búsul  sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt  is!  A
virágoktól ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a  maguk
meséjét tudják, hiába faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a
szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz gáncsot
vetett  neki,  amikor  át  akarta  ugrani.  Gerda  megtorpant,
lehajolt  a  hosszú  szárú sárga virághoz, és  megkérdezte:  -
Tudsz talán valamit?
Ugyan mit felelt neki a nárcisz?
-  Látom  magamat! Látom magamat! - ujjongott.  -  Ó,  milyen
édes  az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő
nyújtózkodik  félig  pőrén; hol az egyik  lábára  áll,  hol  a
másikra,   lába   előtt   hever  az   egész   világ.   Micsoda
szemfényvesztés!  A  teásfazékból  vizet  önt  egy  tálba,  és
kimossa   a   fűzőjét,  amely  egyenesen  tartja  a   derekát.
Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája,
azt  is  maga  mosta,  a  háztetőn  szárította.  Felveszi,  és
sáfrányszínű  kendőt kanyarít a nyakába,  az  még  fehérebbnek
mutatja  a  ruháját. Kinyújtja a lábát - ni,  milyen  magasra!
Magamat látom! Magamat látom!
-  Nem  vagyok  kíváncsi a mesédre! - mondta a kis  Gerda.  -
Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.
A  kiskapu  zárva  volt,  de Gerda olyat  rántott  a  rozsdás
kilincsen,  hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott
mezítláb a messzi világnak. Háromszor is visszanézett, de  nem
üldözte senki. Nagyon elfáradt, s leült egy nagy kőre.  Amikor
körülnézett, látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre jár,  csak
a  napfényes  kertben,  ahol a négy évszak  valamennyi  virága
együtt volt, nem vette észre.
-  Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta Gerda.  -
Már  ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is  kelt
nyomban,  és  továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy  megsebezte
gyönge  kis lábát az út! Hideg és kopár volt körülötte a  táj,
megsárgultak  a füzek keskeny levelei, hideg köd  ülte  meg  a
fákat,  száraz  levelek kerengtek le a földre. Csak  a  kökény
kínálta  még  gyümölcsét,  de  az  olyan  savanyú  volt,  hogy
összehúzta az ember száját. Ó, milyen szürke, milyen szomorú a
messzi világ!