Mese a királyfiról és a királykisasszonyról
Gerdának megint meg kellett pihennie; ott,
ahol leült, egy
nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig
nem mozdult, csak
a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a
kislányt, aztán
egyszer csak megszólalt: - Kár,
kár! Várj, lány! - Elég
rosszul ejtette a szavakat,
de jó szívvel volt a kis Gerdához,
megkérdezte tőle,
hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót:
egyedül,
Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a
szó.
Elbeszélte a varjúnak rendre
egész életét, s végül
megkérdezte, nem
látta e Kayt ezen a tájon.
A varjú komolyan
bólintott; és rejtelmesen csak ennyit
mondott: -
Talán! Talán!
- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott
fel a kislány, s
majdnem megfojtotta a varjút, úgy
ölelte-csókolta.
- Várj! Várj! - intette le a varjú.
- Csak lassan! Azt
hiszem, Kay volt, akit erre
láttam. Ha nem, akkor alighanem
elfelejtett téged a királykisasszony
kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
- Úgy
ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a
ti
nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd.
Értesz-e
varjúnyelven?
- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud
varjúul, még a
te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam
meg tőle!
- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd
elmondom,
ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. -
És
elmondta, amit tudott:
- Ebben
a birodalomban, ahová kerültél,
él egy
királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert
elolvasta a
világ valamennyi újságját; olyan okos,
hogy elolvasta, és
nyomban el is felejtette az újságok
minden sorát. A múltkor
éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem
olyan kellemes dolog,
mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt
kezdett
dúdolgatni. Így szólt valahogy: ?Férjhez megyek én, miért
is
ne mennék!? Férjhez akart menni csakugyan, de olyan
emberhez,
akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve;
akinek
nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony
elég
unalmas dolog. Összedoboltatta
hát a királykisasszony
udvarhölgyeit, s amikor
ezek meghallották úrnőjük szándékát,
jókedvre derültek. ?Derék dolog! -
mondták. - A múltkor magam
is ezen törtem a
fejemet!?
Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem
toldok
hozzá, el sem veszek belőle. A
menyasszonyom szelídített
varjú, szabadon sétál
a palotában, tőle tudom az
egész
históriát.
Persze hogy a varjúnak a
kedvese is varjú, hiszen a
madaraknál is úgy
van: minden zsák megleli a foltját.
- Attól fogva szívekkel
keretezve és a királykisasszony
névaláírásával ékesítve
jelentek meg az újságok - folytatta a
varjú -, és hírül
adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást
nyer a palotába,
elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha
akad
köztük egy, aki olyan okosan és fesztelenül
társalog,
mintha csak otthon volna,
azt választja férjéül a
királykisasszony.
Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz,
mint
hogy itt ülök. Lett a hírre
nagy lótás-futás,
odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de
senki sem tudta
megállni a helyét sem az első napon, sem a
másodikon. Szaporán
pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor
beléptek a
palota kapuján, és megpillantották
a testőröket talpig
ezüstben, meg a
lakájokat végig a lépcsőn talpig aranyban,
amikor
meglátták a fényárban úszó, hatalmas
termeket,
valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor
megálltak a
királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a
fejüket, s nem
tudtak okosabbat, mint elismételni a
királykisasszony utolsó
szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi.
A kérők mintha
mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak
a
nyelvük, amikor újra kinn voltak az
utcán. Hosszú sor
várakozott a palota előtt, a városkapunál
volt a sor vége. Ott
voltam én is, mert
kíváncsi voltam rájuk. Megéheztek,
megszomjaztak a
várakozók, a palotában pedig még egy pohár
langyos
vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan
vittek
magukkal vajas kenyeret, de azt nem osztották meg
társaikkal,
azt gondolták magukban: ?Hadd tántorogjanak csak az
éhségtől,
legalább nem kellenek a királykisasszonynak!?
-
És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? -
vágott közbe
türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt
a várakozók
között?
- Várj! Várj! - intette
türelemre a varjú. - Mindjárt
hallasz róla is. A
harmadik napon egy fiatal legényke érkezett
a palota elé. Se hintója,
se lova, ment nagy hetykén egyenest
a palotába. Ragyogott a szeme, akár
a tiéd, szép hosszú haja
volt, de a ruhája kopott és
szegényes.
- Kay volt, csak ő lehetett! -
ujjongott. Gerda. - Hát
nyomára akadtam! - tapsolt
örömében.
- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú,
de , a
kislány közbevágott:
- A kis szánkója volt, azt húzta
magával, amikor eltűnt.
- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem
meg olyan apróra.
De azt tudom a szelídített
menyasszonyomtól, hogy amikor
belépett a palota
kapuján, és meglátta a testőröket talpig
ezüstben, meg a
lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony
nem akadt
a torkán a szó. Csak biccentett nekik, és
azt
mondta: ?Unalmas lehet itt a lépcsőn
álldogálni! Inkább
bemegyek!? Fényben úsztak a nagy termek, titkos
tanácsosok és
kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és
aranyedényeket hordtak
körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett
idebenn. Hanem az
ifjú legényke cseppet
sem ijedt meg, pedig ugyancsak
nyikorgott a
csizmája.
- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. -
Az új
csizma volt rajta, amikor elment;
otthon is hallottam a
nyikorgását.
- Bizony elég
hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. - S
belépett
nagy vidáman a királykisasszonyhoz,
aki egy
gyöngyszemen ült, de az akkora volt,
akár a rokka kereke.
Körülötte az
udvarhölgyei a komornáikkal meg a
komornáik
komornáival, meg a főrangú lovagok az
inasaikkal meg az
inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival,
akik annál jobban
feszítettek, minél lejjebb álltak
a sorban. Az inasok
inasainak szolgái
csak bocskorban járnak, de pillantást se
lehet vetni rájuk,
olyan büszkén állnak az ajtóban.
- Ó de rettenetes lehet! -
mondta a kis Gerda. - És mondd
csak, megkapta Kay a
királykisasszonyt?
- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam
volna magam
is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom
van. No de
mindegy. Azt mondja
a szelídített kedvesem, az
ifjú
legénykének éppen úgy a helyén volt a nyelve,
mint nekem,
amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen
beszélt; nem
is leánykérőbe jött, csak
azért, hogy megtapasztalja a
királykisasszony híres
okosságát, s tetszett neki, hogy őt is
okosnak tartja a
királykisasszony.
- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint
Gerda. -
Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott
szorozni és
osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz
a palotához,
kedves varjú?
- Nem olyan könnyű dolog ám
az! - felelte a varjú. - Várj
csak, hogy
is lehetne? Majd megkérdem a
szelídített
menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami
okosat. Mert azt
mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta
kislány sose juthatna
be egyenes úton a palotába!
- Én
bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen
ha Kay
meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.
-
Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal
búcsút biccentett
és elrepült.
Öreg este volt, mire visszatért.
- Kár,
kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta,
amikor
letelepedett Gerda mellé -, és
küldött neked egy darab
kenyeret; a konyhából
emelte el, mert ott van elég, te meg
nagyon éhes
lehetsz. A palota kapuján semmiképp se léphetsz
be, hiszen
mezítláb vagy, s utadat állnák a talpig
ezüst
testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne
búsulj, bejutsz
azért a palotába! A menyasszonyom tud egy
kis hátsó lépcsőt,
amely egyenest a hálószobába vezet, s azt
is tudja, hol a
hálószoba kulcsa.
El is
indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a
nagy
fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor
a palota
utolsó ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis
hátsó ajtóhoz
vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem volt
kulcsra zárva, csak
betámasztva.
Ó, hogy kalimpált a
kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem
meg a vágy! Úgy érezte, mintha
rosszban járna, pedig csak azt
akarta megtudni, Kay van-e a
palotában. Ő lehet, csakis ő;
Gerda olyan tisztán
emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú
hajára; szinte maga
előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon,
amikor a rózsáik alatt
üldögéltek.
De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását,
ha megtudja,
mekkora utat tett meg érte, és mennyit
sírdogáltak odahaza,
amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a
találkozásnak, de félt is
tőle.
Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn,
ahol egy szekrényen kis
lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt
előttük a padlón a
varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian
forgatta a fejét
jobbra-balra, s jól szemügyre vette
Gerdát, aki illedelmesen
meghajolt, ahogy nagyanyjától
tanulta.
- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis
kisasszonyom! -
kezdte választékos modorban. -
Az ön életútja, hogy úgy
mondjam, rendkívül
megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát,
én majd
előre megyek. Erre egyenesen, itt nem
találkozunk
senkivel.
- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött!
- figyelt föl
Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami,
mint falra vetődő
árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú
paripák, vadászapródok,
lovagló urak és dámák.
- Ezek csak
álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek,
és vadászatra viszik a
fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól
teszik, legalább nyugodtabban
megfigyelhetjük az ágyban maradt
testüket. Remélem,
ha majd magas méltóságra jut,
nem
feledkezik meg a háláról.
- A világért sem ! - felelte az erdei
varjú.
Bejutottak az első terembe.
Rózsaszínű virágos atlasz
borította a
falakat, itt már messze előttük vágtattak az
álombeli
lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta
a fényes uraságokat. A
következő terem még káprázatosabb volt,
álmélkodva néztek körül. Végre
a hálóterembe értek. Ennek a
mennyezete olyan volt, mint
egy kristályüveg levelű pálmafa
koronája; középen két
liliomkehely formájú függőágy ringott
tömör aranyszáron. Az
egyik liliomkehely fehér volt, abban a
királykisasszony feküdt, a
másik piros - a kis Gerda abban
akarta keresni Kayt.
Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s
egy napbarnított nyakat
látott a fehér vánkoson. - Igen, ez
Kay! -
kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta
a
lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába,
a
királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem
Kay
volt.
Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú
volt
és szép. Fehér liliom ágya szirmai
közül kitekintett a
királykisasszony is, és megkérdezte, mi
történik. A kis Gerda
sírva fakadt, és elmondta neki egész
történetét, s azt is,
amit a varjak tettek érte.
-
Szegény gyermekem! - sajnálta meg a
királyfi meg a
királykisasszony, aztán
megdicsérték a két varjút;
azt
mondták, megbocsátják, amit tettek, de
azért máskor ne
tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a
jutalmukat.
- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami
biztos
állást mint udvari varjak? - kérdezte a
királykisasszony. -
Akkor benneteket illetne a konyha minden
hulladéka.
A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos
állás
mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.
- Bizony
jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a
tejbe
aprítanunk! - bólogattak.
A királyfi felkelt, s a kis Gerdát
fektette a maga ágyába -
többet nem tehetett érte. A kislány
összekulcsolta a kezét, és
hálásan gondolta: ?Milyen jók az emberek meg
az állatok!? -
aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az
álombeli alakok
megint besuhantak a szobába; most nem vadászok
voltak, hanem
szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és
integetett. De
mindez csak álom volt, s amikor
Gerda felébredt, hirtelen
eltűnt az egész
jelenés.
Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba
öltöztették,
s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol
nem
lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy
pár
kis cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba,
megkeresni
Kayt.
Megkapta a
cipőt, karmantyút is
kapott, szépen
felöltöztették, s amikor kilépett a
palotából, egy vadonatúj
színarany hintó gördült a kapu elé; a
királykisasszony meg a
királyfi címere tündöklött rajta, mint az
égi csillag; kocsis
a bakján, inas a hátsó ülésén,
fullajtár a kocsi előtt, s
mindegyiknek aranykorona
volt a fején. A királyfi meg
a
királykisasszony maga segítette be Gerdát
a hintóba, és
szerencsés utat kívántak
neki. Az erdei varjú, aki
már
feleségül vette szelídített
menyasszonyát, elkísérte
hárommérföldnyire;
melléje telepedett az ülésre, mert
ha
háttal ült a menetiránynak, szédült; a
varjúmenyecske a
palotakapuban búcsúzott tőlük sebes
szárnycsapkodással; nem
kísérte el őket, mert fejfájás kínozta -
alighanem túlságosan
sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az
aranyhintó édes
pereccel volt kibélelve, az ülésen
gyümölcs meg mézescsók
halmozódott.
- Isten veled!
Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi
meg a
királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a
varjú is
kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle.
Szívszakasztó búcsú
volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete
szárnyával addig integetett, míg
csak el nem tűnt a szeme elől
a hintó, amely úgy tündöklött, mint a
nap.