ütörtök     

                     Mese a királyfiról és a királykisasszonyról
                              
Gerdának  megint meg kellett pihennie; ott, ahol  leült,  egy
nagy  varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak
a  feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt,  aztán
egyszer  csak  megszólalt: - Kár,  kár!  Várj,  lány!  -  Elég
rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához,
megkérdezte  tőle,  hová-merre  ilyen  egyedül.  Ezt  a  szót:
egyedül, Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a  szó.
Elbeszélte   a   varjúnak  rendre  egész   életét,   s   végül
megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.
A  varjú  komolyan  bólintott;  és  rejtelmesen  csak  ennyit
mondott: - Talán! Talán!
-  Csakugyan?  Láttad volna?! - kiáltott  fel  a  kislány,  s
majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.
-  Várj!  Várj!  -  intette le a varjú. -  Csak  lassan!  Azt
hiszem,  Kay  volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor  alighanem
elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
-  Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a
ti  nyelveteken  nagyon  nehezemre  esik  a  beszéd.  Értesz-e
varjúnyelven?
-  Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul,  még  a
te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!
-  Kár!  - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd elmondom,
ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. -  És
elmondta, amit tudott:
-    Ebben   a   birodalomban,   ahová   kerültél,   él   egy
királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta  a
világ  valamennyi  újságját; olyan okos,  hogy  elolvasta,  és
nyomban  el is felejtette az újságok minden sorát.  A  múltkor
éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes dolog,
mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett
dúdolgatni. Így szólt valahogy: ?Férjhez megyek én,  miért  is
ne  mennék!? Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez,
akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve;  akinek
nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég
unalmas   dolog.   Összedoboltatta  hát   a   királykisasszony
udvarhölgyeit,  s amikor ezek meghallották úrnőjük  szándékát,
jókedvre derültek. ?Derék dolog! - mondták. - A múltkor  magam
is ezen törtem a fejemet!?
Elhiheted  minden szavamat - folytatta a varjú -, nem  toldok
hozzá,  el  sem  veszek  belőle. A  menyasszonyom  szelídített
varjú,  szabadon  sétál  a  palotában,  tőle  tudom  az  egész
históriát.
Persze  hogy  a  varjúnak  a  kedvese  is  varjú,  hiszen   a
madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.
-  Attól  fogva  szívekkel keretezve  és  a  királykisasszony
névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta  a
varjú  -,  és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást
nyer  a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal,  s  ha
akad  köztük  egy,  aki olyan okosan és fesztelenül  társalog,
mintha   csak   otthon   volna,  azt   választja   férjéül   a
királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú  -,  olyan  igaz,
mint   hogy   itt   ülök.  Lett  a  hírre  nagy   lótás-futás,
odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki  sem  tudta
megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán
pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a
palota   kapuján,  és  megpillantották  a  testőröket   talpig
ezüstben,  meg  a  lakájokat végig a lépcsőn talpig  aranyban,
amikor   meglátták   a  fényárban  úszó,  hatalmas   termeket,
valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor  megálltak  a
királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket,  s  nem
tudtak  okosabbat, mint elismételni a királykisasszony  utolsó
szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha
mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a
nyelvük,  amikor  újra  kinn  voltak  az  utcán.  Hosszú   sor
várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a sor vége. Ott
voltam   én   is,  mert  kíváncsi  voltam  rájuk.  Megéheztek,
megszomjaztak  a várakozók, a palotában pedig  még  egy  pohár
langyos  vizet  se  adtak  nekik. Az  okosabbak  ugyan  vittek
magukkal  vajas kenyeret, de azt nem osztották meg társaikkal,
azt  gondolták magukban: ?Hadd tántorogjanak csak az éhségtől,
legalább nem kellenek a királykisasszonynak!?
-   És  Kay?  Mikor  beszélsz  már  Kayról?  -  vágott  közbe
türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt  a  várakozók
között?
-  Várj!  Várj!  -  intette türelemre  a  varjú.  -  Mindjárt
hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett
a  palota elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest
a  palotába. Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú  haja
volt, de a ruhája kopott és szegényes.
-  Kay  volt,  csak  ő lehetett! - ujjongott.  Gerda.  -  Hát
nyomára akadtam! - tapsolt örömében.
-  Egy  kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú,  de  ,  a
kislány közbevágott:
- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.
-  Lehet  - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan apróra.
De  azt  tudom  a  szelídített menyasszonyomtól,  hogy  amikor
belépett  a  palota  kapuján, és meglátta a testőröket  talpig
ezüstben,  meg  a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban,  bizony
nem  akadt  a  torkán  a szó. Csak biccentett  nekik,  és  azt
mondta:  ?Unalmas  lehet  itt  a  lépcsőn  álldogálni!  Inkább
bemegyek!? Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok  és
kegyelmes  urak járkáltak mezítláb, és aranyedényeket  hordtak
körül;  áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem  az
ifjú   legényke   cseppet  sem  ijedt  meg,  pedig   ugyancsak
nyikorgott a csizmája.
-  Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az  új
csizma  volt  rajta,  amikor elment;  otthon  is  hallottam  a
nyikorgását.
-  Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. -  S
belépett   nagy   vidáman  a  királykisasszonyhoz,   aki   egy
gyöngyszemen  ült,  de az akkora volt, akár  a  rokka  kereke.
Körülötte  az  udvarhölgyei  a komornáikkal  meg  a  komornáik
komornáival,  meg  a  főrangú lovagok  az  inasaikkal  meg  az
inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban
feszítettek,  minél  lejjebb  álltak  a  sorban.   Az   inasok
inasainak  szolgái csak bocskorban járnak,  de  pillantást  se
lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.
-  Ó  de  rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És  mondd
csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?
-  Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna magam
is  a  kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van.  No  de
mindegy.   Azt   mondja  a  szelídített  kedvesem,   az   ifjú
legénykének  éppen  úgy a helyén volt a  nyelve,  mint  nekem,
amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt;  nem
is  leánykérőbe  jött,  csak  azért,  hogy  megtapasztalja   a
királykisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt  is
okosnak tartja a királykisasszony.
-  Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint Gerda. -
Mindig  olyan okos volt, még törtekkel is tudott  szorozni  és
osztani,  méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a  palotához,
kedves varjú?
-  Nem  olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú.  -  Várj
csak,   hogy   is   lehetne?  Majd  megkérdem  a   szelídített
menyasszonyomtól,  ő  majd tanácsol valami  okosat.  Mert  azt
mondhatom  neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose  juthatna
be egyenes úton a palotába!
-  Én  bizony  bejutok!  -  mondta Gerda.  -  Hiszen  ha  Kay
meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.
-  Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal
búcsút biccentett és elrepült.
Öreg este volt, mire visszatért.
-  Kár,  kár!  Tiszteltet a menyasszonyom  -  mondta,  amikor
letelepedett  Gerda  mellé  -,  és  küldött  neked  egy  darab
kenyeret;  a  konyhából emelte el, mert ott van elég,  te  meg
nagyon  éhes  lehetsz. A palota kapuján semmiképp se  léphetsz
be,  hiszen  mezítláb  vagy, s utadat állnák  a  talpig  ezüst
testőrök  meg  a  talpig arany lakájok. De ne búsulj,  bejutsz
azért  a  palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt,
amely  egyenest  a hálószobába vezet, s azt is  tudja,  hol  a
hálószoba kulcsa.
El  is  indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe,  a  nagy
fasorba,  ahol  sárga levelek hulldogáltak.  Amikor  a  palota
utolsó  ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó  ajtóhoz
vezette  a  kis Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra  zárva,  csak
betámasztva.
Ó,  hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem
meg  a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt
akarta  megtudni,  Kay van-e a palotában. Ő lehet,  csakis  ő;
Gerda  olyan tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép  hosszú
hajára;  szinte maga előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon,
amikor a rózsáik alatt üldögéltek.
De  megörül  Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha  megtudja,
mekkora  utat  tett meg érte, és mennyit sírdogáltak  odahaza,
amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is
tőle.
Elindultak  felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy szekrényen  kis
lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a
varjú  szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta  a  fejét
jobbra-balra,  s jól szemügyre vette Gerdát, aki  illedelmesen
meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.
-  Vőlegényem  sok szépet beszélt önről, kis kisasszonyom!  -
kezdte  választékos  modorban. -  Az  ön  életútja,  hogy  úgy
mondjam,  rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a  lámpát,
én  majd  előre  megyek. Erre egyenesen, itt  nem  találkozunk
senkivel.
-  Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! - figyelt  föl
Gerda.  Hirtelen  elsuhant előtte valami,  mint  falra  vetődő
árnyék:  lobogó  sörényű, karcsú lábú paripák,  vadászapródok,
lovagló urak és dámák.
-  Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek,
és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól
teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt
testüket.   Remélem,  ha  majd  magas  méltóságra   jut,   nem
feledkezik meg a háláról.
- A világért sem ! - felelte az erdei varjú.
Bejutottak   az  első  terembe.  Rózsaszínű  virágos   atlasz
borította  a  falakat,  itt már messze  előttük  vágtattak  az
álombeli lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta
a fényes uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt,
álmélkodva  néztek körül. Végre a hálóterembe értek.  Ennek  a
mennyezete  olyan volt, mint egy kristályüveg  levelű  pálmafa
koronája;  középen két liliomkehely formájú  függőágy  ringott
tömör  aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér volt, abban  a
királykisasszony  feküdt, a másik piros - a  kis  Gerda  abban
akarta  keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot,  s
egy  napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. -  Igen,  ez
Kay!  -  kiáltott  fel  hangosan Gerda, s  fölébe  tartotta  a
lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába,  a
királyfi  felébredt, és Gerda felé fordult - nem,  mégsem  Kay
volt.
Csak  a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt
és  szép.  Fehér  liliom  ágya  szirmai  közül  kitekintett  a
királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis  Gerda
sírva  fakadt, és elmondta neki egész történetét,  s  azt  is,
amit a varjak tettek érte.
-  Szegény  gyermekem!  -  sajnálta  meg  a  királyfi  meg  a
királykisasszony,  aztán  megdicsérték  a  két   varjút;   azt
mondták,  megbocsátják,  amit  tettek,  de  azért  máskor   ne
tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a jutalmukat.
-  Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami  biztos
állást  mint  udvari varjak? - kérdezte a királykisasszony.  -
Akkor benneteket illetne a konyha minden hulladéka.
A  varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos  állás
mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.
-  Bizony  jó  lenne, ha vénségünkre is  volna  mit  a  tejbe
aprítanunk! - bólogattak.
A  királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába  -
többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és
hálásan  gondolta: ?Milyen jók az emberek meg az  állatok!?  -
aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok
megint  besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak,  hanem
szánkóhúzó  angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett.  De
mindez  csak  álom  volt, s amikor Gerda  felébredt,  hirtelen
eltűnt az egész jelenés.
Gerdát  másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba öltöztették,
s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem
lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy  pár
kis  cipőt,  hogy útra kelhessen a messzi világba,  megkeresni
Kayt.
Megkapta    a    cipőt,   karmantyút   is   kapott,    szépen
felöltöztették, s amikor kilépett a palotából,  egy  vadonatúj
színarany hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony  meg  a
királyfi címere tündöklött rajta, mint az égi csillag;  kocsis
a  bakján,  inas  a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi  előtt,  s
mindegyiknek  aranykorona  volt a  fején.  A  királyfi  meg  a
királykisasszony  maga  segítette  be  Gerdát  a  hintóba,  és
szerencsés  utat  kívántak  neki.  Az  erdei  varjú,  aki  már
feleségül    vette   szelídített   menyasszonyát,    elkísérte
hárommérföldnyire;  melléje  telepedett  az  ülésre,  mert  ha
háttal  ült  a  menetiránynak,  szédült;  a  varjúmenyecske  a
palotakapuban  búcsúzott  tőlük sebes szárnycsapkodással;  nem
kísérte  el őket, mert fejfájás kínozta - alighanem túlságosan
sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az aranyhintó  édes
pereccel  volt  kibélelve, az ülésen  gyümölcs  meg  mézescsók
halmozódott.
-  Isten  veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi
meg  a  királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele  sírt  a
varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle.
Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete
szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől
a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.