Mese
a kis rablóleányról
Sötét rengetegen hajtottak keresztül,
ahol a hintó úgy
világított, mint az égő
fáklya. Meg is látták mindjárt az
erdei haramiák, s
nem volt maradásuk.
- Aranyból van a hintó! Aranyból! -
kiabáltak. Előugrottak a
sűrűből, elkapták a lovak zabláját,
agyonütötték a fullajtárt,
a kocsist meg
a kisinast, és Gerdát kiráncigálták
az
aranyhintóból.
- Gömbölyű, takaros,
látszik, hogy dióbélen hizlalták -
dicsérte egy
öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt, és
sűrű
szemöldöke belelógott a szemébe. - Akár
egy szép,
kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! - Azzal kihúzta éles
kését;
úgy villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott a
hátán
a hideg.
- Juj! - visított fel a
következő pillanatban; kislánya,
akit a hátán hordozott, a szilaj
és neveletlen kis vadóc; úgy
beleharapott a fülébe, hogy
öröm volt látni. - Te, te undok
teremtés! - rivallt rá az
anyja, s megfeledkezett Gerdáról.
- Legyen a
játszótársam! - kiáltotta a kis rablóleány. -
Adja
ide a karmantyúját meg a szép ruháját,
s aludjék
mellettem! - Olyat harapott megint az anyjába, hogy
az nagyot
ugrott, és körbe forgolódott fájdalmában.
Az erdei haramiák
harsányan nevettek rajta:
- Ni csak,
milyen fiatalosan táncol a kölykével!
- Hadd üljek a hintóba! -
kiáltotta a kis rablóleány, s amit
akart, az úgy is lett, mert nagyon
makacs teremtés volt, s el
is kényeztették alaposan.
Bele is ült a kis Gerdával
a
hintóba, s árkon-bokron keresztül hajtott az erdő sötét
mélye
felé. A kis rablóleány annyi idős lehetett,
mint Gerda, de
erősebb, vállasabb és
sötétebb bőrű; a szeme fekete
és
szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt
mondta:
- Ne félj, nem ölnek meg addig, amíg én meg
nem haragszom
rád. Ugye, te királykisasszony
vagy?
- Nem - felelte Gerda, s elmondta a
rablóleánynak minden
hányattatását, beszélt neki Kayról meg
arról, hogy mennyire
szereti.
A rablóleány
komolyan ránézett, bólintott, és azt mondta:
- Akkor sem ölnek
meg a haramiák, ha megharagszom rád, mert
akkor magam öllek
meg. - Aztán felszárogatta Gerda könnyeit,
és belemélyesztette a
kezét a puha és meleg karmantyúba.
Egyszer csak megállt a hintó;
egy rablóvár udvarának közepén
voltak. A vár falán hatalmas
repedések tátongtak, hollók és
varjak röppentek ki réseiből, s
óriási vérebek vágtattak elő;
akkorák, hogy
széttéphettek volna egy embert. Ugatni
nem
ugattak, mert úgy idomították őket.
Az
ódon, füst fogta teremben nagy tűz égett
a kőpadló
közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott
tört ki a
szabadba; ahol rést talált. Egy nagy üstben
leves fortyogott,
s nyársakon vadnyulak meg házinyulak
sültek.
- Ma éjjel velem alszol meg az
állatkáimmal - mondta a
rablóleány. Ettek, ittak,
aztán behúzódtak, egy sarokba, ahol
szalmazsákok meg
szőnyegek hevertek. Fölöttük a
léceken,
rudakon vagy száz galamb
bóbiskolt, s a két
kislány
közeledtére mozgolódni kezdtek.
- Ezek az én
galambjaim! - mondta a rablóleány, s elkapta a
szélsőt.
Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten
vergődött
a kezében. - Csókold meg! - kiáltotta, és
Gerda
arcába vágta a galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim
ülnek
- mutatott egy falmélyedésre, amelyet lécekből
tákolt ajtó
rekesztett el. - Vadgalambok; zárva kell
tartani őket, mert
különben kirepülnek! Ez meg az én kedves
öreg állatom. Bé! -
és egy rénszarvast vonszolt elő
az agancsánál fogva. Az állat
nyakán rézabroncs csillogott, azon
vastag kötél. - Ezt is
rövid pórázon kell ám
tartani, mert különben megszökik. Minden
este megcsiklandozom éles
késemmel a nyakát; attól nagyon fél.
- És a
falrepedésből hosszú pengéjű kést húzott elő,
s
végighúzta a rénszarvas nyakán. A
szegény állat rémülten
rúgkapált, a
rablóleány jóízűt nevetett rajta, aztán
a
fekhelyéhez húzta Gerdát.
- A kést is
magad mellé teszed, ha lefekszel? - kérdezte
Gerda, és
félősen nézte az éles kést.
- Igen, mellettem
van akkor is, ha alszom - felelte
a
rablóleány. - Sose tudni, mi történik. De mondd csak
el még
egyszer, mit is meséltél a pajtásodról,
s mért is vetted
nyakadba a világot! - És Gerda újra
elmondta töviről hegyire a
történetét; fölöttük búgtak
a ketrecben a vadgalambok, a
szelídek
békésen aludtak. A kis rablóleány egyik
kezével
átkarolta Gerda nyakát, a másikban a kést
szorította, s már
aludt is, hallatszott nyugodt
lélegzete. Hanem Gerdának nem
jött álom a szemére, hiszen azt se
tudta, mi vár rá, élet vagy
halál. A
lobogó tűz körül rablók üldögéltek,
ittak,
duhajkodtak, a haramiaasszony meg bukfenceket
hányt széles
jókedvében. A kis Gerda szívszorongva
nézte.
Odafönt megszólaltak a vadgalambok:
-
Bur-ruk, bur-ruk! Mi láttuk a kis Kayt!
Fehér madár
röpítette a szánkóját, ő maga meg a
Hókirálynő szánján ült,
alacsonyan szálltak az erdő fölött; mi a
fészkünkben ültünk, a
Hókirálynő ránk lehelt, s csak ketten
maradtunk életben, a
társaink mind odavesztek. Bur-ruk,
bur-ruk!
- Mit mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. -
Hová ment a
Hókirálynő? Mit tudtok róla?
-
Azt gondoljuk, a lappok földjére röpült a szánján,
ott
lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a
jég.
Kérdezd csak meg a rénszarvast!
- Igen,
ott örök a hó meg a jég, és gyönyörű az élet!
-
sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon
szökellhet
a szarvas a fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő
ott
ütötte fel a nyári sátrát, de téli palotája fenn van az
Északi-
sark felé, azon a szigeten, amit Spitzbergáknak
hívnak.
- Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.
-
Elhallgass, mert beléd vágom ezt a nagy kést! -
intette
csendre a rablóleány. Gerda reggel
elmondta neki, amit a
vadgalamboktól hallott, s a kis
rablóleány igen komoly arcot
vágott, de aztán megrázta a
fejét és azt mondta:
- Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a
rénszarvastól: - Tudod-
e, merre van a lappok
földje?
- Ki tudhatná ezt nálam jobban? -
felelte a szarvas, és
felragyogott a
szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem, ott
nyargalásztam a
fehér hómezőkön.
- Jól figyelj! - szólt a rablóleány
Gerdához. - Látod, a
férfiak mind
elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként
meghúzza a
nagy üveget, aztán szundít egyet, s akkor
majd
meglátjuk, mit tehetünk.
Azzal
kiugrott az ágyból, az anyja
nyakába borult,
megráncigálta a szakállát, és kedvesen
köszöntötte:
- Szép jó reggelt, édes bakkecském!
A
haramiaasszony csupa szeretetből olyan fricskát
adott
neki, hogy kék-zöld lett az orra.
Aztán csakugyan
húzott egy jót az üvegből az asszony,
majd
elszundított. A rablóleány csak
ezt várta, odament a
rénszarvashoz, és
így szólt hozzá:
- Szívesen megcsiklandoználak még
néhányszor a késemmel,
mert olyankor mindig olyan
mulatságosan viselkedet, de ez most
már mindegy. Eloldom a
kötőfékedet, és szabadon bocsátalak,
hogy
elvágtathass szülőföldedre, a lappok
országába, s
magaddal vihesd ezt a kislányt. A Hókirálynő
palotájában él a
legkedvesebb pajtása.
Különben magad is hallhattad
a
históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig
hallgatózol.
A rénszarvas boldogan
szökdelt; a rablóleány a hátára
ültette a
kis Gerdát, nyeregnek a kis vánkosát adta alája, s
nagy
gondosan hozzá is kötözte a kislányt a szarvashoz.
-
Most már mindegy! - mondta. -
Visszaadom a prémes
csizmádat is,
mert hideg lesz ott északon.
Hanem a
karmantyúdat megtartom, mert az
nagyon tetszik nekem! Nem
fázol azért,
ne félj! Odaadom az anyám kesztyűjét, akkora,
hogy
a könyöködig ér. Húzd fel no! Ni csak, akkora benne
a
kezed, mint az én csúfságos anyámé!
A kis Gerda sírva fakadt
örömében.
- Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis
rablóleány.
- Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt
van az
útra két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! -
Fölkötötte azt
is a rénszarvas hátára, aztán kitárta az ajtót,
becsalogatta a
nagy kutyákat, végül elvágta a szarvas kötőfékét éles
késével,
és rákiáltott az állatra:
- Vágtass!
Úgy vigyázz erre a kislányra, mint a
szemed
világára!
Gerda odanyújtotta nagykesztyűs
kezét a rablóleánynak, és
elbúcsúzott tőle. A szarvas
már röpült is vele árkon-bokron,
sötét rengetegen át, mezőkön,
mocsarakon keresztül, ahogy csak
bírta a lába. Mögöttük farkasok
üvöltöttek, hollók károgtak a
fejük felett. "Zupp, zupp!" -
hangzott odafentről, mintha az
ég hirtelen elvörösödött
volna.
- Ó, az északi fény, a rég
nem látott északi fény! -
kiáltott fel a
rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!
És röpült
tovább, mind sebesebben, éjjel-nappal
vágtatott
pihenés nélkül. Mire a két kenyér meg
a sonka elfogyott,
megérkeztek a lappok országába.