éntek                    

                             Mese a kis rablóleányról
                               
 Sötét  rengetegen  hajtottak  keresztül,  ahol  a  hintó  úgy
 világított,  mint  az égő fáklya. Meg is  látták  mindjárt  az
 erdei haramiák, s nem volt maradásuk.
 -  Aranyból van a hintó! Aranyból! - kiabáltak. Előugrottak a
 sűrűből, elkapták a lovak zabláját, agyonütötték a fullajtárt,
 a   kocsist  meg  a  kisinast,  és  Gerdát  kiráncigálták   az
 aranyhintóból.
 -  Gömbölyű,  takaros,  látszik, hogy  dióbélen  hizlalták  -
 dicsérte  egy öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt,  és
 sűrű  szemöldöke  belelógott  a  szemébe.  -  Akár  egy  szép,
 kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! - Azzal kihúzta éles kését;
 úgy  villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott a hátán
 a hideg.
 -  Juj!  -  visított  fel a következő pillanatban;  kislánya,
 akit a hátán hordozott, a szilaj és neveletlen kis vadóc;  úgy
 beleharapott  a fülébe, hogy öröm volt látni. - Te,  te  undok
 teremtés! - rivallt rá az anyja, s megfeledkezett Gerdáról.
 -  Legyen  a  játszótársam! - kiáltotta a kis  rablóleány.  -
 Adja  ide  a  karmantyúját  meg  a  szép  ruháját,  s  aludjék
 mellettem! - Olyat harapott megint az anyjába, hogy az  nagyot
 ugrott,  és  körbe forgolódott fájdalmában. Az erdei  haramiák
 harsányan nevettek rajta:
 - Ni csak, milyen fiatalosan táncol a kölykével!
 -  Hadd üljek a hintóba! - kiáltotta a kis rablóleány, s amit
 akart, az úgy is lett, mert nagyon makacs teremtés volt, s  el
 is  kényeztették  alaposan. Bele  is  ült  a  kis  Gerdával  a
 hintóba, s árkon-bokron keresztül hajtott az erdő sötét  mélye
 felé.  A  kis rablóleány annyi idős lehetett, mint  Gerda,  de
 erősebb,  vállasabb  és  sötétebb  bőrű;  a  szeme  fekete  és
 szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt mondta:
 -  Ne  félj,  nem ölnek meg addig, amíg én meg nem  haragszom
 rád. Ugye, te királykisasszony vagy?
 -  Nem  -  felelte  Gerda, s elmondta a rablóleánynak  minden
 hányattatását,  beszélt neki Kayról meg arról,  hogy  mennyire
 szereti.
 A rablóleány komolyan ránézett, bólintott, és azt mondta:
 -  Akkor sem ölnek meg a haramiák, ha megharagszom rád,  mert
 akkor  magam öllek meg. - Aztán felszárogatta Gerda  könnyeit,
 és belemélyesztette a kezét a puha és meleg karmantyúba.
 Egyszer  csak megállt a hintó; egy rablóvár udvarának közepén
 voltak.  A  vár falán hatalmas repedések tátongtak, hollók  és
 varjak röppentek ki réseiből, s óriási vérebek vágtattak  elő;
 akkorák,  hogy  széttéphettek volna  egy  embert.  Ugatni  nem
 ugattak, mert úgy idomították őket.
 Az   ódon,  füst fogta  teremben  nagy  tűz  égett  a  kőpadló
 közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott tört  ki  a
 szabadba;  ahol rést talált. Egy nagy üstben leves fortyogott,
 s nyársakon vadnyulak meg házinyulak sültek.
 -  Ma  éjjel  velem  alszol meg az állatkáimmal  -  mondta  a
 rablóleány. Ettek, ittak, aztán behúzódtak, egy sarokba,  ahol
 szalmazsákok  meg  szőnyegek  hevertek.  Fölöttük  a  léceken,
 rudakon   vagy  száz  galamb  bóbiskolt,  s  a   két   kislány
 közeledtére mozgolódni kezdtek.
 -  Ezek az én galambjaim! - mondta a rablóleány, s elkapta  a
 szélsőt. Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten
 vergődött  a  kezében. - Csókold meg! -  kiáltotta,  és  Gerda
 arcába vágta a galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim  ülnek
 -  mutatott  egy falmélyedésre, amelyet lécekből  tákolt  ajtó
 rekesztett  el. - Vadgalambok; zárva kell tartani  őket,  mert
 különben kirepülnek! Ez meg az én kedves öreg állatom.  Bé!  -
 és  egy rénszarvast vonszolt elő az agancsánál fogva. Az állat
 nyakán  rézabroncs csillogott, azon vastag  kötél.  -  Ezt  is
 rövid pórázon kell ám tartani, mert különben megszökik. Minden
 este megcsiklandozom éles késemmel a nyakát; attól nagyon fél.
 -  És  a  falrepedésből  hosszú pengéjű  kést  húzott  elő,  s
 végighúzta  a  rénszarvas  nyakán. A  szegény  állat  rémülten
 rúgkapált,  a  rablóleány  jóízűt  nevetett  rajta,  aztán   a
 fekhelyéhez húzta Gerdát.
 -  A  kést  is magad mellé teszed, ha lefekszel?  -  kérdezte
 Gerda, és félősen nézte az éles kést.
 -  Igen,  mellettem  van  akkor is, ha  alszom  -  felelte  a
 rablóleány.  - Sose tudni, mi történik. De mondd csak  el  még
 egyszer,  mit  is  meséltél a pajtásodról, s  mért  is  vetted
 nyakadba a világot! - És Gerda újra elmondta töviről hegyire a
 történetét;  fölöttük  búgtak a  ketrecben  a  vadgalambok,  a
 szelídek  békésen  aludtak.  A kis  rablóleány  egyik  kezével
 átkarolta  Gerda nyakát, a másikban a kést szorította,  s  már
 aludt  is,  hallatszott nyugodt lélegzete. Hanem Gerdának  nem
 jött álom a szemére, hiszen azt se tudta, mi vár rá, élet vagy
 halál.   A   lobogó   tűz  körül  rablók  üldögéltek,   ittak,
 duhajkodtak,  a  haramiaasszony meg bukfenceket  hányt  széles
 jókedvében. A kis Gerda szívszorongva nézte.
 Odafönt megszólaltak a vadgalambok:
 -  Bur-ruk,  bur-ruk!  Mi  láttuk a  kis  Kayt!  Fehér  madár
 röpítette  a  szánkóját, ő maga meg a Hókirálynő szánján  ült,
 alacsonyan szálltak az erdő fölött; mi a fészkünkben ültünk, a
 Hókirálynő  ránk  lehelt, s csak ketten maradtunk  életben,  a
 társaink mind odavesztek. Bur-ruk, bur-ruk!
 -  Mit  mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. -  Hová  ment  a
 Hókirálynő? Mit tudtok róla?
 -  Azt  gondoljuk, a lappok földjére röpült  a  szánján,  ott
 lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a  jég.
 Kérdezd csak meg a rénszarvast!
 -  Igen,  ott  örök a hó meg a jég, és gyönyörű  az  élet!  -
 sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon szökellhet
 a szarvas a fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő ott
 ütötte fel a nyári sátrát, de téli palotája fenn van az Északi-
 sark felé, azon a szigeten, amit Spitzbergáknak hívnak.
 - Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.
 -  Elhallgass,  mert beléd vágom ezt a nagy kést!  -  intette
 csendre  a  rablóleány.  Gerda reggel elmondta  neki,  amit  a
 vadgalamboktól hallott, s a kis rablóleány igen  komoly  arcot
 vágott, de aztán megrázta a fejét és azt mondta:
 -  Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a rénszarvastól: -  Tudod-
 e, merre van a lappok földje?
 -  Ki  tudhatná  ezt nálam jobban? - felelte  a  szarvas,  és
 felragyogott  a  szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem,  ott
 nyargalásztam a fehér hómezőkön.
 -  Jól  figyelj! - szólt a rablóleány Gerdához.  -  Látod,  a
 férfiak  mind  elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként
 meghúzza  a  nagy üveget, aztán szundít egyet,  s  akkor  majd
 meglátjuk, mit tehetünk.
 Azzal   kiugrott   az  ágyból,  az  anyja   nyakába   borult,
 megráncigálta a szakállát, és kedvesen köszöntötte:
 - Szép jó reggelt, édes bakkecském!
 A  haramiaasszony  csupa  szeretetből  olyan  fricskát  adott
 neki, hogy kék-zöld lett az orra.
 Aztán  csakugyan húzott egy jót az üvegből az  asszony,  majd
 elszundított.   A  rablóleány  csak  ezt  várta,   odament   a
 rénszarvashoz, és így szólt hozzá:
 -  Szívesen  megcsiklandoználak még  néhányszor  a  késemmel,
 mert olyankor mindig olyan mulatságosan viselkedet, de ez most
 már  mindegy.  Eloldom a kötőfékedet, és szabadon  bocsátalak,
 hogy   elvágtathass  szülőföldedre,  a  lappok  országába,   s
 magaddal vihesd ezt a kislányt. A Hókirálynő palotájában él  a
 legkedvesebb   pajtása.  Különben  magad   is   hallhattad   a
 históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig hallgatózol.
 A   rénszarvas  boldogan  szökdelt;  a  rablóleány  a  hátára
 ültette  a kis Gerdát, nyeregnek a kis vánkosát adta  alája,  s
 nagy gondosan hozzá is kötözte a kislányt a szarvashoz.
 -   Most  már  mindegy!  -  mondta.  -  Visszaadom  a  prémes
 csizmádat   is,   mert  hideg  lesz  ott  északon.   Hanem   a
 karmantyúdat  megtartom,  mert az nagyon  tetszik  nekem!  Nem
 fázol  azért,  ne  félj! Odaadom az anyám kesztyűjét,  akkora,
 hogy  a  könyöködig ér. Húzd fel no! Ni csak,  akkora  benne  a
 kezed, mint az én csúfságos anyámé!
 A kis Gerda sírva fakadt örömében.
 -  Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis rablóleány.
 -  Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt van  az
 útra két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! - Fölkötötte  azt
 is a rénszarvas hátára, aztán kitárta az ajtót, becsalogatta a
 nagy kutyákat, végül elvágta a szarvas kötőfékét éles késével,
 és rákiáltott az állatra:
 -  Vágtass!  Úgy  vigyázz  erre a kislányra,  mint  a  szemed
 világára!
 Gerda  odanyújtotta  nagykesztyűs kezét a  rablóleánynak,  és
 elbúcsúzott  tőle. A szarvas már röpült is vele  árkon-bokron,
 sötét rengetegen át, mezőkön, mocsarakon keresztül, ahogy csak
 bírta a lába. Mögöttük farkasok üvöltöttek, hollók károgtak  a
 fejük  felett. "Zupp, zupp!" - hangzott odafentről, mintha  az
 ég hirtelen elvörösödött volna.
 -  Ó,  az  északi  fény,  a rég nem  látott  északi  fény!  -
 kiáltott fel a rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!
 És  röpült  tovább,  mind sebesebben, éjjel-nappal  vágtatott
 pihenés  nélkül.  Mire  a két kenyér meg  a  sonka  elfogyott,
 megérkeztek a lappok országába.