ombat

                  Mese a lapp asszonyról meg a finn asszonyról
                              
Alacsony  házikó  előtt  állt meg  a  szarvas  -  ó,  micsoda
nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig,  az
ajtaja  olyan  alacsony volt, hogy a benne  lakók  csak  hason
csúszva  járhattak ki-be. A háznép nem volt otthon,  csak  egy
öreg  lapp asszony tett-vett a házban, egy halzsírmécs pislogó
fényénél:  éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte
neki  Gerda históriáját, de még annál is előbb a magáét,  mert
azt  sokkal  fontosabbnak tartotta. Gerda úgy  összefagyott  a
hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani.
-  Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. - Hosszú  út
áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a
finnek  földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden
este  tűzijátékot  rendez.  Majd  írok  néhány  sort  erre   a
szárított  tőkehalra, mert papírom nincs, adjátok  át  a  finn
asszonynak, az majd okosabb tanácsot tud adni, mint én.
Miközben  Gerda  megmelegedett, és  éhét-szomját  elverte,  a
lapp  asszony  megírta levelét a szárított tőkehalra,  lelkére
kötötte  a  kislánynak, hogy vigyázzon  rá,  aztán  felkötözte
megint  a  rénszarvas hátára, s az elvágtatott  vele.  Fent  a
magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok, csodálatos kék
sugarú  északi  fény  tündökölt egész éjjel  előttük  -  végül
megérkeztek  a  finnek földjére, s bekopogtak a  finn  asszony
kéményén; mert ajtaja nem volt a házának.
Rekkenőhőség  folt  a  szobában, a finn asszony  félig  pőrén
járt-kelt  odabenn.  Gerdáról nyomban lerántotta  a  ruhát,  a
csizmát,   a  kesztyűt,  hogy  ne  legyen  olyan   melege,   a
rénszarvasnak   egy  darab  jeget  tett  a  homlokára,   aztán
elolvasta  a  tőkehalra  írott levelet,  elolvasta  másodszor,
harmadszor  is,  s  amikor  már  betéve  tudta,  a   tőkehalat
beledobta a bográcsba, hiszen abból még pompás leves  lesz.  A
finn asszony nem tékozolt el semmit.
A  rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán a kis
Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt
rá semmit.
-  Te  olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas  -,  tudom,
hogy  egy  cérnaszállal össze tudod kötni a  világ  valamennyi
szelét.  Ha a hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor  jó
szelet kap a vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős szél  zúg
el  a  tenger  fölött,  ha meg a harmadikat  és  a  negyediket
kibogozza, olyan orkán támad, hogy erdőket csavar ki tövestül.
Adhatnál  ennek a kislánynak olyan bűvös italt, hogy  tizenkét
ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a Hókirálynőt!
-  Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene  rajta!  -
mondta  a  finn  asszony,  azzal egy deszkaállványhoz  lépett,
levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette;
különös  betűk voltak rajta, s az asszony olvasni  kezdte,  de
olyan  nagy  erőfeszítésébe került, hogy csak úgy  csorgott  a
verejték a homlokáról.
A   rénszarvas  tovább  kérlelte,  a  kis  Gerda  meg   olyan
könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony
megint  hunyorogni  kezdett,  és a  rénszarvast  félrehívta  a
sarokba. Friss jeget tett a fejére, s közben odasúgta neki:
-  Az  a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában van,
s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a
világon.  De  ennek az az üvegszilánk az oka;  ami  a  szívébe
fúródott,  meg  az a másik csepp üvegdarab,  amely  a  szemébe
esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi
emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
-  Nem  adhatnál a kis Gerdának olyan italt,  hogy  ő  meg  a
Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
-  Nagyobb  hatalmat, mint amekkora ennek a  kislánynak  van,
nem  adhatok;  nem  látod,  milyen nagy  ez?  Egy  szál  maga,
mezítláb  vágott  neki a messzi világnak, és emberek,  állatok
állanak  a  szolgálatába. Tőlünk nem  kaphat  hatalmat,  az  ő
hatalma  a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut  be  a
Hókirálynő  palotájába, és nem tudja kivenni az  üvegszilánkot
Kay  szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta.
Két  mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik - vidd
oda  a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy bokor
tövébe,  de  aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal,  hanem
siess vissza hozzám.
A  finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára,  s  az
nyargalt vele, ahogy csak győzte.
-  Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a kesztyűmet!  -
kiáltotta  vágtatás  közben  Gerda.  A  jeges  hideg   nyomban
figyelmeztette  rá. De a rénszarvas nem mert megállni,  röpült
tovább,  míg csak a vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért.  Ott
letette   a  kislányt,  megcsókolta,  fényes,  nagy  könnyeket
hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda  meg  ott
állt  a  bokor  tövében  mezítláb,  kesztyű  nélkül  a  finnek
rémítően hideg földjén.
Futásnak  eredt,  szaladt, ahogy a lába bírta;  egyszer  csak
nagy  sereg  hópehely  közelgett szembe  vele.  Nem  az  égből
hullottak - az ég tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől
-, a földön vonultak seregestül; s minél közelebb értek, annál
jobban  nőttek.  Gerdának  azok a  nagy  és  csodálatos  rajzú
hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay mutatott  neki  a
nagyítóüvegen  keresztül.  Ezek a hópelyhek  a  valóságban  is
nagyok  voltak,  nagyok  és  félelmetesek,  mert  elevenek:  a
Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda felé. Különös  alakú
lények  voltak,  az egyik csúnya, nagy sünhöz  hasonlított,  a
másik   összefonódott  kígyók  gomolyagának  látszott,  borzas
szőrű,  kövér medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől
egyik valamennyi, hiszen eleven hópelyhek voltak.
De  most  nézzünk  Kay után: mi történt  közben  ővele?  Neki
persze  eszébe  se  jutott a kis Gerda, azt  meg  még  úgy  se
gondolta, hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.