Mese a lapp
asszonyról meg a finn asszonyról
Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas
- ó, micsoda
nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a
földig, az
ajtaja olyan alacsony volt, hogy a benne
lakók csak hason
csúszva járhattak ki-be. A háznép nem volt
otthon, csak egy
öreg lapp asszony tett-vett a házban, egy
halzsírmécs pislogó
fényénél: éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban
elbeszélte
neki Gerda históriáját, de még annál is előbb a
magáét, mert
azt sokkal fontosabbnak tartotta. Gerda
úgy összefagyott a
hosszú úton, hogy még a száját se tudta
mozdítani.
- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. -
Hosszú út
áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg
a
finnek földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s
minden
este tűzijátékot rendez. Majd írok
néhány sort erre a
szárított tőkehalra, mert
papírom nincs, adjátok át a finn
asszonynak, az majd
okosabb tanácsot tud adni, mint én.
Miközben Gerda megmelegedett,
és éhét-szomját elverte, a
lapp asszony megírta
levelét a szárított tőkehalra, lelkére
kötötte a
kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán
felkötözte
megint a rénszarvas hátára, s az elvágtatott
vele. Fent a
magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok,
csodálatos kék
sugarú északi fény tündökölt egész
éjjel előttük - végül
megérkeztek a finnek
földjére, s bekopogtak a finn asszony
kéményén; mert ajtaja nem
volt a házának.
Rekkenőhőség folt a szobában, a finn
asszony félig pőrén
járt-kelt odabenn. Gerdáról
nyomban lerántotta a ruhát, a
csizmát, a
kesztyűt, hogy ne legyen olyan
melege, a
rénszarvasnak egy darab
jeget tett a homlokára, aztán
elolvasta
a tőkehalra írott levelet, elolvasta
másodszor,
harmadszor is, s amikor már
betéve tudta, a tőkehalat
beledobta a bográcsba,
hiszen abból még pompás leves lesz. A
finn asszony nem tékozolt
el semmit.
A rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán a
kis
Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt
rá
semmit.
- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas
-, tudom,
hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a
világ valamennyi
szelét. Ha a hajós ki tudja oldani az egyik
csomót, akkor jó
szelet kap a vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős
szél zúg
el a tenger fölött, ha meg a
harmadikat és a negyediket
kibogozza, olyan orkán támad,
hogy erdőket csavar ki tövestül.
Adhatnál ennek a kislánynak olyan
bűvös italt, hogy tizenkét
ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a
Hókirálynőt!
- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene
rajta! -
mondta a finn asszony, azzal egy
deszkaállványhoz lépett,
levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt,
és kiterítette;
különös betűk voltak rajta, s az asszony olvasni
kezdte, de
olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy csak
úgy csorgott a
verejték a homlokáról.
A
rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda
meg olyan
könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn
asszony
megint hunyorogni kezdett, és a
rénszarvast félrehívta a
sarokba. Friss jeget tett a fejére, s
közben odasúgta neki:
- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő
palotájában van,
s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely
a
világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami
a szívébe
fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab,
amely a szemébe
esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem
válhat igazi
emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
-
Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő
meg a
Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
-
Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak
van,
nem adhatok; nem látod, milyen nagy
ez? Egy szál maga,
mezítláb vágott neki a
messzi világnak, és emberek, állatok
állanak a
szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az
ő
hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be
a
Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az
üvegszilánkot
Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni
rajta.
Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik -
vidd
oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy
bokor
tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal,
hanem
siess vissza hozzám.
A finn asszony felültette Gerdát a
rénszarvas hátára, s az
nyargalt vele, ahogy csak
győzte.
- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a kesztyűmet!
-
kiáltotta vágtatás közben Gerda. A
jeges hideg nyomban
figyelmeztette rá. De a
rénszarvas nem mert megállni, röpült
tovább, míg csak a vörös
bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott
letette a
kislányt, megcsókolta, fényes, nagy
könnyeket
hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda
meg ott
állt a bokor tövében mezítláb,
kesztyű nélkül a finnek
rémítően hideg
földjén.
Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta;
egyszer csak
nagy sereg hópehely közelgett
szembe vele. Nem az égből
hullottak - az ég tiszta
volt, és tündöklött az északi fénytől
-, a földön vonultak seregestül; s
minél közelebb értek, annál
jobban nőttek. Gerdának azok
a nagy és csodálatos rajzú
hópehely-virágok jutottak
eszébe, amiket Kay mutatott neki a
nagyítóüvegen
keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban
is
nagyok voltak, nagyok és félelmetesek,
mert elevenek: a
Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda felé.
Különös alakú
lények voltak, az egyik csúnya, nagy
sünhöz hasonlított, a
másik összefonódott
kígyók gomolyagának látszott, borzas
szőrű, kövér
medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől
egyik valamennyi, hiszen
eleven hópelyhek voltak.
De most nézzünk Kay után: mi
történt közben ővele? Neki
persze eszébe
se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy
se
gondolta, hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota
előtt.