asárnap

                  Mese arról, hogy mi történt a Hókirálynő palotájában, és mi
                                    történt később
                               
 A  palota falai magasan kavargó hó örvények voltak, kapui  meg
 ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának,
 kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan  kavargott  a  hó.  A
 legnagyobbik  terem  több  mérföld  hosszú  volt;  valamennyit
 tündöklő  északi fény világította be. Hatalmas termek  voltak,
 üresek,  jéghidegek és fehéren szikrázók.  Nem  rendeztek  itt
 soha  mulatságot, még egy szűkebb körű medvebált sem,  ahol  a
 hóvihar  fütyülte  volna a talpalávalót, s a  jegesmedvék  két
 lábra  állva  ropták  volna  a  táncot,  finom  és  illedelmes
 mozdulatokkal;   társasjátékot   se   játszottak   itt   soha,
 pofácskájukat    és   mancsukat   összeütögetve;    ezüstróka-
 kisasszonyok  sem pletykálgattak el délutáni  kávé  mellett  -
 hidegek  és  néptelenek voltak a Hókirálynő tágas  termei.  Az
 északi  fény tüzei olyan szabályosan gyúltak fel és  lobbantak
 ki,  hogy  könnyen  ki lehetett számítani, mikor  tündöklik  a
 legmagasabban,   s   mikor   a  legalacsonyabban.   Az   egyik
 végeláthatatlan   terem  közepén  befagyott  tó   csillámlott.
 Jégtükre   ezer   darabra  repedt  szét,  de  olyan   egyforma
 darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a  tónak  a
 kellős  közepén  trónolt a Hókirálynő, ha otthon  volt  -  azt
 mondta,  hogy az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb
 tükör a világon.
 A  kis  Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől,  de  nem
 vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt  a
 borzongása;  a  szíve  már  különben is  jégcsappá  változott.
 Lapos,  éles  jégdarabokat  rakosgatott  egymásra  meg  egymás
 mellé,  valami  formát akart adni nekik, mint amikor  mi  apró
 falemezekből  alakokat próbálunk kirakni, amit kínai  játéknak
 neveznek.  Kay  művészi  mintákat,  alakokat  rakosgatott   ki
 jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka volt
 ez,  az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés  -  a
 szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy
 írott  szót próbált formálni, de sohasem sikerült neki  azt  a
 szót  kirakni, amit szeretett volna ?Örökkévalóság.?  Pedig  a
 Hókirálynő  azt  mondta neki: ?Ha azt a szót ki  tudod  rakni,
 újra  a  magad  ura  leszel, s én neked ajándékozom  az  egész
 világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul.? Ezzel az  egy
 szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.
 -  Én  most  meleg országokba repülök - mondta  egy  napon  a
 Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete  fazekakba!
 -  A  tűzhányókra gondolt, az Etnára meg a Vezúvra,  ahogy  az
 emberek  nevezik őket. - Megfehérítem egy kicsit az oldalukat!
 Ez  a  dolgom, meg jót is tesz a citromnak, szőlőnek. -  Azzal
 nagy  suhogva  elrepült,  Kay meg  ott  maradt  magára  a  sok
 mérföldes,  kihalt  teremben, merőn nézte a  jégdarabjait,  és
 olyan  erősen  gondolkozott, hogy majd  összeroppant  a  feje.
 Mozdulatlanul ült, néma csendben, aki látta, azt hitte  volna,
 hogy megfagyott.
 Akkor  lépett  be  a kis Gerda a palota nagy kapuján.  Metsző
 szelek  vették körül, de Gerda elmondta az esti  imádságát,  s
 egyszerre  elnyugodtak a szelek, mintha aludni készülnének.  A
 kis Gerda belépett a fehéren tündöklő, nagy, kihalt terembe, s
 végre meglátta kedves pajtását. Megismerte mindjárt, a nyakába
 borult és megölelte:
 - Kay! Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!
 Kay  nem  mozdult,  csak ült hidegen és  mereven,  Gerda  meg
 zokogni  kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei  Kay  mellére
 hulltak,  leszaladtak a szívért, felolvasztották  a  jeget,  s
 kimosták  onnan  a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha  álomból
 ocsúdott  volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor  elénekelte
 azt a régi dalt
                   
                    Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
                    kicsi Jézus, látunk nemsokára!
                   
 Kaynak   végre  megeredt  a  könnye,  úgy  záporozott,   hogy
 elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak  meg
 Gerdát, és ujjongva kiáltotta:
 -  Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig?  És  én
 hová  kerültem?  -  körülnézett  és  megborzongott.  -  Milyen
 dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! -  És
 forrón  átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett  boldogságában.
 Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra kerekedtek
 jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen  azt  a
 szót  formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy  ha
 Kay   ki  tudja  rakni,  megszűnik  a  hatalma  fölötte,  neki
 ajándékozza  az  egész  világot s még  egy  új  korcsolyát  is
 ráadásul.
 Gerda   megcsókolta  Kay  arcát,  s  az  egyszerre  kivirult,
 megcsókolta  a  szemét, s abból tiszta fény sugárzott;  csókot
 lehelt  kezére,  lábára,  s  a fiú tagjait  erő  töltötte  el.
 Hazajöhetett most már a Hókirálynő, nem tartottak tőle. Készen
 volt   már  Kay  szabadságlevele,  ott  állt  kirakva   fényes
 jégbetűkkel.
 Kézen   fogták  egymást,  és  kifelé  indultak  a  Hókirálynő
 roppant   palotájából.   Nagyanyóról   beszélgettek   meg   az
 ereszcsatorna   fölött   viruló   rózsatövekről,   s    amerre
 elhaladtak, elültek a szelek, kisütött a nap. A vörös  bogyós,
 nagy  bokor  tövében ott várta őket a rénszarvas,  mellette  a
 duzzadó  tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két pajtást
 meleg tejjel, s megcsókolta őket. A két szarvas aztán a hátára
 kapta  Kayt meg Gerdát, s először a finn asszonyhoz  vágtatott
 velük.  Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba igazította
 őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek a
 lapp   asszonyhoz   is,  aki  új  ruhákat  varrt   nekik,   és
 megjavítgatta Kay szánkóját. Innen mindannyian együtt indultak
 tovább,  szánkójuk  mellett ügetett a két rénszarvas;  egészen
 hazájuk határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak az
 első  rügyek.  Kay  meg  Gerda  hálásan  búcsúztak  el  a  két
 szarvastól   meg  a  lapp  asszonytól.  -  Isten  veletek!   -
 kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek az
 erdők,  s  a  fák közül gyönyörű paripa vágtatott  elő.  Gerda
 mindjárt ráismert: az aranyhintót húzta valamikor. Fiatal lány
 ült  a lovon, fején égőpiros sapka, az övében pisztolyok  -  a
 kis rablóleány volt, aki megunta az otthonölést, és észak felé
 vette útját, amíg rá nem un arra a vidékre is. Aztán majd  más
 földre  vándorol. Nyomban megismerte Gerdát,  Gerda  is  őt  -
 nagyon megörültek egymásnak.
 -  Szép  legény  vagy, mondhatom, hogy így  elcsavarogtál!  -
 kiáltott Kayra a kis rablóleány. - Ugyan, megérdemled-e,  hogy
 a világ végére is utánad menjenek?
 De  Gerda  megsimogatta a rablóleány arcát, s azt  tudakolta,
 hogy él-e a királyfi meg a királykisasszony.
 -  Messze  járnak azok, idegen országba utaztak! - felelte  a
 rablóleány. - Hát a varjak?
 -  A  varjúférj  meghalt - felelte a lány.  -  A  szelídített
 varjúmenyecske  megözvegyült, s gyásza jeléül egy  kis  fekete
 fonalat   kötött  a  lábára.  Folyton  siránkozik,   gyötrelem
 hallgatni  a sok fecsegését. De mondd el most te,  hogy  értél
 oda, s hogy akadtál rá.
 Gerda meg Kay egymás szavába vágva mondták el történetüket.
 -  Sok  beszédnek  sok az alja! - kiáltott a kis  rablóleány,
 aztán  kezet  rázott mind a kettőjükkel, és  megígérte  nekik,
 hogy  ha  egyszer  elvetődik a városukba,  meglátogatja  őket.
 Aztán  elnyargalt a messzi világba. Gerda meg Kay kézen  fogva
 továbbindultak; zöldellő, virágzó tavaszi tájakon vitt  át  az
 útjuk,   messze   előttük  harangok  zengtek-bongtak,   s   ők
 ráismertek  városuk magas tornyaira - igen, az ő nagy  városuk
 volt,  ott laktak valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk
 kapuján nagyanyó ajtójához, fel a lépcsőn, be a szobába,  ahol
 mindent  a  régi helyén találtak. Az óra a régi nótát  mondta:
 "tik-tak"ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de velük  mégis
 nagy   változás   történt:   amikor   átlépték   a   küszöböt,
 észrevették,   hogy  felnőttek  lettek.  A   nyitott   ablakon
 behajoltak  az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott  álltak  a
 kisszékeik,  rá  is  ült ki-ki a magáéra, s  megfogták  egymás
 kezét.  A  Hókirálynő palotájának jeges és kopár pompáját  úgy
 elfelejtették, mint egy lidérces álmot. Nagyanyó  ott  ült  az
 áldott  verőfényben,  és  néhány sort  olvasott  a  bibliából:
 - Bizony  mondom  néktek, ha csak olyanokká nem  lesztek,  mint
 ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!?
 Kay  és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az  a
 régi ének:
                   
                    Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
                    kicsi Jézus, látunk nemsokára!
                   
 Ott  ültek  egymás  mellett,  felnőttek  s  mégis  gyermekek,
 gyermekek  a  szívük  mélyén. Nyár volt, verőfényes,  gyönyörű
 nyár.