Mese arról, hogy mi történt a Hókirálynő palotájában, és
mi
történt
később
A palota falai magasan kavargó hó örvények voltak, kapui
meg
ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a
palotának,
kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan
kavargott a hó. A
legnagyobbik terem
több mérföld hosszú volt;
valamennyit
tündöklő északi fény világította be. Hatalmas
termek voltak,
üresek, jéghidegek és fehéren
szikrázók. Nem rendeztek itt
soha mulatságot,
még egy szűkebb körű medvebált sem, ahol a
hóvihar
fütyülte volna a talpalávalót, s a jegesmedvék
két
lábra állva ropták volna a
táncot, finom és
illedelmes
mozdulatokkal; társasjátékot
se játszottak itt
soha,
pofácskájukat és
mancsukat összeütögetve;
ezüstróka-
kisasszonyok sem pletykálgattak el délutáni
kávé mellett -
hidegek és néptelenek voltak a
Hókirálynő tágas termei. Az
északi fény tüzei olyan
szabályosan gyúltak fel és lobbantak
ki, hogy
könnyen ki lehetett számítani, mikor tündöklik
a
legmagasabban, s mikor a
legalacsonyabban. Az
egyik
végeláthatatlan terem közepén
befagyott tó csillámlott.
Jégtükre
ezer darabra repedt szét, de
olyan egyforma
darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó.
Ennek a tónak a
kellős közepén trónolt a
Hókirálynő, ha otthon volt - azt
mondta, hogy
az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb
tükör a
világon.
A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a
hidegtől, de nem
vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő
csókjától elmúlt a
borzongása; a szíve
már különben is jégcsappá változott.
Lapos,
éles jégdarabokat rakosgatott egymásra meg
egymás
mellé, valami formát akart adni nekik, mint
amikor mi apró
falemezekből alakokat próbálunk
kirakni, amit kínai játéknak
neveznek. Kay
művészi mintákat, alakokat rakosgatott
ki
jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka
volt
ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos
időtöltés - a
szemébe hullott üvegszilánk miatt látta
annak. A mintákból egy
írott szót próbált formálni, de sohasem
sikerült neki azt a
szót kirakni, amit szeretett
volna ?Örökkévalóság.? Pedig a
Hókirálynő azt
mondta neki: ?Ha azt a szót ki tudod rakni,
újra
a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az
egész
világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul.? Ezzel az
egy
szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.
-
Én most meleg országokba repülök - mondta egy
napon a
Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete
fazekakba!
- A tűzhányókra gondolt, az Etnára meg a
Vezúvra, ahogy az
emberek nevezik őket. -
Megfehérítem egy kicsit az oldalukat!
Ez a dolgom, meg jót
is tesz a citromnak, szőlőnek. - Azzal
nagy suhogva
elrepült, Kay meg ott maradt magára a
sok
mérföldes, kihalt teremben, merőn nézte a
jégdarabjait, és
olyan erősen gondolkozott, hogy
majd összeroppant a feje.
Mozdulatlanul ült, néma
csendben, aki látta, azt hitte volna,
hogy
megfagyott.
Akkor lépett be a kis Gerda a palota nagy
kapuján. Metsző
szelek vették körül, de Gerda elmondta az
esti imádságát, s
egyszerre elnyugodtak a szelek,
mintha aludni készülnének. A
kis Gerda belépett a fehéren
tündöklő, nagy, kihalt terembe, s
végre meglátta kedves pajtását.
Megismerte mindjárt, a nyakába
borult és megölelte:
- Kay!
Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!
Kay nem
mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda
meg
zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei
Kay mellére
hulltak, leszaladtak a szívért,
felolvasztották a jeget, s
kimosták onnan
a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha álomból
ocsúdott
volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor elénekelte
azt a régi
dalt
Rózsa nyílik, szirma hull az
ágra,
kicsi Jézus, látunk
nemsokára!
Kaynak végre megeredt a könnye,
úgy záporozott, hogy
elúszott vele a másik kis
tükörszilánk; most ismerte csak meg
Gerdát, és ujjongva
kiáltotta:
- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen
sokáig? És én
hová kerültem? -
körülnézett és megborzongott. -
Milyen
dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! -
És
forrón átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett
boldogságában.
Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra
kerekedtek
jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen
azt a
szót formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta,
hogy ha
Kay ki tudja rakni,
megszűnik a hatalma fölötte,
neki
ajándékozza az egész világot s még
egy új korcsolyát
is
ráadásul.
Gerda megcsókolta Kay
arcát, s az egyszerre
kivirult,
megcsókolta a szemét, s abból tiszta fény
sugárzott; csókot
lehelt kezére, lábára,
s a fiú tagjait erő töltötte el.
Hazajöhetett
most már a Hókirálynő, nem tartottak tőle. Készen
volt
már Kay szabadságlevele, ott állt
kirakva fényes
jégbetűkkel.
Kézen
fogták egymást, és kifelé indultak a
Hókirálynő
roppant palotájából.
Nagyanyóról beszélgettek meg
az
ereszcsatorna fölött viruló
rózsatövekről, s amerre
elhaladtak,
elültek a szelek, kisütött a nap. A vörös bogyós,
nagy
bokor tövében ott várta őket a rénszarvas, mellette
a
duzzadó tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két
pajtást
meleg tejjel, s megcsókolta őket. A két szarvas aztán a
hátára
kapta Kayt meg Gerdát, s először a finn asszonyhoz
vágtatott
velük. Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba
igazította
őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek
a
lapp asszonyhoz is, aki új
ruhákat varrt nekik, és
megjavítgatta Kay
szánkóját. Innen mindannyian együtt indultak
tovább,
szánkójuk mellett ügetett a két rénszarvas; egészen
hazájuk
határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak az
első
rügyek. Kay meg Gerda hálásan búcsúztak
el a két
szarvastól meg a
lapp asszonytól. - Isten veletek!
-
kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek
az
erdők, s a fák közül gyönyörű paripa
vágtatott elő. Gerda
mindjárt ráismert: az aranyhintót
húzta valamikor. Fiatal lány
ült a lovon, fején égőpiros sapka,
az övében pisztolyok - a
kis rablóleány volt, aki megunta
az otthonölést, és észak felé
vette útját, amíg rá nem un arra a
vidékre is. Aztán majd más
földre vándorol. Nyomban
megismerte Gerdát, Gerda is őt -
nagyon
megörültek egymásnak.
- Szép legény vagy, mondhatom,
hogy így elcsavarogtál! -
kiáltott Kayra a kis rablóleány.
- Ugyan, megérdemled-e, hogy
a világ végére is utánad
menjenek?
De Gerda megsimogatta a rablóleány arcát, s
azt tudakolta,
hogy él-e a királyfi meg a
királykisasszony.
- Messze járnak azok, idegen országba
utaztak! - felelte a
rablóleány. - Hát a varjak?
-
A varjúférj meghalt - felelte a lány. - A
szelídített
varjúmenyecske megözvegyült, s gyásza jeléül
egy kis fekete
fonalat kötött a
lábára. Folyton siránkozik,
gyötrelem
hallgatni a sok fecsegését. De mondd el most te,
hogy értél
oda, s hogy akadtál rá.
Gerda meg Kay egymás
szavába vágva mondták el történetüket.
- Sok
beszédnek sok az alja! - kiáltott a kis
rablóleány,
aztán kezet rázott mind a kettőjükkel, és
megígérte nekik,
hogy ha egyszer elvetődik a
városukba, meglátogatja őket.
Aztán elnyargalt a
messzi világba. Gerda meg Kay kézen fogva
továbbindultak;
zöldellő, virágzó tavaszi tájakon vitt át
az
útjuk, messze előttük harangok
zengtek-bongtak, s ők
ráismertek városuk
magas tornyaira - igen, az ő nagy városuk
volt, ott laktak
valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk
kapuján nagyanyó
ajtójához, fel a lépcsőn, be a szobába, ahol
mindent
a régi helyén találtak. Az óra a régi nótát
mondta:
"tik-tak"ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de
velük mégis
nagy változás
történt: amikor átlépték a
küszöböt,
észrevették, hogy felnőttek
lettek. A nyitott
ablakon
behajoltak az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott
álltak a
kisszékeik, rá is ült ki-ki a magáéra,
s megfogták egymás
kezét. A Hókirálynő
palotájának jeges és kopár pompáját úgy
elfelejtették, mint egy
lidérces álmot. Nagyanyó ott ült az
áldott
verőfényben, és néhány sort olvasott a
bibliából:
-
Bizony mondom néktek, ha csak olyanokká
nem lesztek, mint
ezek a kisdedek, nem juttok be a
mennyeknek országába!?
Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s
fülükbe csendült az a
régi
ének:
Rózsa nyílik, szirma hull az
ágra,
kicsi Jézus, látunk
nemsokára!
Ott ültek egymás mellett, felnőttek
s mégis gyermekek,
gyermekek a szívük
mélyén. Nyár volt, verőfényes,
gyönyörű
nyár.