Szeptember meséje rövid és szomorú
mese. Alig hosszabb, mint egy
falevél röpte és alig fejeződik be, lesz nagy
sírás-rívás. Mert
szeptemberben véget ér a nyár, de túl ezen, más dolgok is
könnyen
megtörténhetnek.
A Szélkirály szomorú esete például. Szélkirály
szerelmes szélvész
volt, imádottja pedig könnyű szellőcske, Szélike
kisasszony.
Nyáron sokat szálldostak együtt a vakítóan szikrázó égbolton, de
ahogy a
világ új csillagképbe gördült, Szélike beteg lett.
Eleinte csak az
látszott, mennyire bágyadt, mennyire sápadt.
Aztán szeméből könnyek kezdtek
el potyogni, már beszélni sem tudott.
Észre sem vette senki, olyan hirtelen
ment el.
Szélkirály minderről csak akkor értesült, amikor
kalandos
útjáról, a messzi déli tengerekről hazaérkezett. Őrjöngve, bőszen
rohant
ki a szélpalotából és haragjában megfogadta, addig nem nyugszik,
míg
mindent el nem pusztít, mert nem élet az élet Szélike
kisasszony
nélkül.
Zúgott Szélkirály, hulltak a levelek zörögve, sárgán
és
fonnyadtan. Az emberek összehúzták magukon esőkabátjukat és nem értették,
a
napos augusztus után miért romlott el ilyen hirtelen és váratlanul
az
idő. A meteorológusok mindenféle okos és hivatalos
magyarázatokat
mondtak a televízióban, de aki jobban ismerte a világot, az
tudta, hogy itt
egy nagyszerű lény méltóságos és hiábavaló küzdelméről van
szó.
Szélkirály mintha sohasem fáradhatna el, úgy zúgott végig a
világon.
Egyszer aztán megtorpant és hátrahőkölt: mert feltaszított egy
kislányt az
utcán, akinek a kis kosárkájából szertegurult minden,
amit vitt haza a beteg
édesanyjának a boltból. A kislány szemében
könnyek jelentek meg, a könnyek
felszínén pedig, mint a tükörben,
Szélike kisasszony apró
arcképe.
Szélkirály ekkor emberi alakot öltött, odalépett a kislányhoz
és
segített neki összeszedni a földről a holmiját. Még haza is
kísérte,
nehogy baja essen.
A meteorológusok pedig egyáltalán nem értették, hogyan
szűnt meg
egyik pillanatról a másikra az a tomboló, haragos
szélvihar.
