- 

éveseknek

KACOR KIRÁLY
                              
Volt  egyszer  egy  szegény özvegyasszony,  s  annak  volt  egy
macskája.  Ez  a macska olyan kajtár, olyan falánk  volt,  hogy
minden  fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A  szegény
asszony  megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer,  mikor  a
macska  a  tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt,  jól
megverte, s mondta neki:
-  Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne
tedd a lábadat!
No,  szegény  macska  mehetett világgá.  Elindult  nagy  búsan,
kiment  a  faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán  egy
hídhoz  ért,  ott leült, s dorombolt magában nagy búsan.  Amint
ott  üldögélne,  látja, hogy ott üldögél egy  róka  is.  Szépen
odasettenkedik,  s elkezd a róka farkával játszani.  Megijed  a
róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az
isten   teremtése   lehet,  ilyen  állatot  még   nem   látott.
Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még  ő  sem
látott  rókát  világon való életében. Mind a kettő  megijedt  a
másiktól.
No,  hanem  mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától
nagy szepegve:
- Ki légyen az úr?
?Ahá! - gondolja magában a macska. - Úgy látszik, fél tőlem.?
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
- Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király
vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem.
- Ejnye, ejnye - mondotta a róka -, igazán szégyellem, hogy még
a híredet sem hallottam.
Egyszeribe  meghívta  nagy tisztelettel Kacor  királyt:  legyen
szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz  tyúkhús,
récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
- Jól van - mondotta Kacor király -, hát elmegyek veled.
Elmennek  a  róka  házába,  de bezzeg a  róka  sürgött-forgott,
felvetette  a  konyhát,  sütött  mindenféle  pompás  pecsenyét,
kínálta Kacor királyt:
- Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak,
puha  ágyat,  s  Kacor király meghagyta, hogy  csend  legyen  a
háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a
róka  a  háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki
bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:
- Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik
Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!
Hiszen  egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt  árkon-
bokron  által,  mintha  szemét  vették  volna.  Amint  szaladt,
szembejő vele egy medve, s kérdi:
- Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
- Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt
jöttem  el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert  Kacor
király   van  nála  szálláson,  s  ha  felébresztem,  vége   az
életemnek.
- Hm, hm - mondja a medve -, na hallod-e, öcsém, sok országot s
világot  bejártam, de Kacor királynak még a színét sem  láttam,
de  még  a  hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom
róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy  a  medve róka komához, s hát, róka koma még mindig  ott
jár-kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:
-  Jaj,  lelkem  medve  komám, ne jöjjön erre,  mert  ha  Kacor
királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!
De  bezzeg  megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül
az  erdőn,  mintha szemét vették volna, meg sem állott,  míg  a
nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl  körül
mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt
nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.
-  Jaj,  Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király  felébred,  s
elindul az erdőben?!
Volt  ott  mindenféle állat: farkas, szarvas, őz,  varjú,  sas,
holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy  mit
csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
- Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk
nagy  vacsorát,  s hívjuk meg Kacor királyt;  ha  róka  komához
eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
- Biz az jó lesz - mondotta a varjú -, én, ha megbíztok bennem,
elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.
Bezzeg  hogy  megbízták, hogyne bízták  volna,  hadd  menjen  a
varjú.  Elmegy  a  varjú  róka komához,  köszön  illendőképpen,
mondja, hogy mi jóban jár.
-  Jól  van  - mondja róka koma -, mindjárt bemegyek, megnézem,
hogy felébredt-e, s elémondom a kívánságotokat.
Bemegy  róka  koma, s hát éppen akkor dörzsöli a  szemét  Kacor
király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.
- No, mi hír, barátom? - kérdi Kacor király.
-  Felséges  királyom - mondja róka koma -, itt van egy  varjú.
Minden  rendű  és rangbéli állatok küldték ide, hogy  meghívják
felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
- Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.
Visszarepül  a varjú nagy örömmel a többi állathoz,  s  jelenti
Kacor  király  üzenetét.  Hej, uram teremtőm,  egyszeribe  nagy
tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas
lóhúst,  a  sas  mindenféle  apró madarat;  a  nyúl  felcsapott
szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága  pecsenyéket;
a   többiek  körülállták  a  tüzet,  úgy  várták  Kacor  király
őfelségét.
Aközben  Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte
a  bajuszát,  s  elindult róka komával a vendégségbe.  Elejükbe
jött  a  varjú,  s  úgy  mutatta az utat,  de  a  világ  minden
kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik
fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:
- Erre, erre!
Egyszer  meglátják Kacor királyt, amint jő róka  komával.  Hát,
uram  teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt
a bátorsága!
- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr
a bajuszára!
-  Szaladjon,  ki  merre  tud! -  kiáltott  a  medve,  s  azzal
nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
Hogyha  azok  a bolond állatok el nem szaladtak  volna,  az  én
mesém is tovább tartott volna.
 

SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK
                              
Volt  egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a  király
egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:
- No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
- Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
-  Nekem,  édesapám  -  mondta a legkisebb királykisasszony  -,
szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.
-  Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de
ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.
Elment  a  király  a vásárra, s vett is mindjárt  aranyruhát  a
legidősebb  lányának, ezüstöt a középsőnek,  de  szóló  szőlőt,
mosolygó  almát  s csengő barackot nem talált, pedig  végigjárt
minden boltot.
Búsult  a  király,  hogy  éppen  a  legkedvesebb  lányának  nem
teljesítheti a kívánságát. ?No - gondolta magában -, csak érjek
haza,   kihirdettetem  az  országban,  hogy  akinek  van  szóló
szőlője,  mosolygó  almája,  csengő  barackja,  csak  hozza  az
udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.?
Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s  úgy
megragad  a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák  meg
sem   tudtak   mozdulni.  Eleget  rittyegtetett,  pattogtatott,
káromkodott  a kocsis, de a paripák úgy állottak  egy  helyben,
mintha odacövekelték volna őket.
Mérgelődött  a  király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött  volna,
mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot
az  égről,  s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani.
Nosza,  emberekért küldött a faluba. Szaladt  is  a  falu  népe
lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére,  hogy
elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu,
meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó,
s mondja a királynak:
-   Röf-röf-röf,  felséges  királyom,  add  nekem  a  legkisebb
lányodat,   s  egyszeribe  kiszabadítlak  lovastul,  hintóstul,
mindenestül.
Szeme-szája  elállt  a királynak a nagy álmélkodástól:  hát  ez
aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
-  Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha
kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.
A  disznónak  sem kellett több, az orrát bedugta a  kerékfentők
közé,  egyet  lódított a keréken, s azzal - hopp!  -  csak  úgy
kirepült  a  kocsi  a sárból, nekiiramodtak a  paripák,  s  egy
pillantásra hazaröpítették a királyt.
Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát,  s
átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta
nagy búsan:
-  Látod,  látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát,  mert
szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam  az
egész vásárban.
De  még  jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó
nagy  röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s  hát  látja,
hogy  az  csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb  lányát
ígérte.  S  a  beste  állatja még taligát  is  hozott  magával,
bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-
röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
?Megállj  - gondolta magában a király -, majd küldök  én  neked
lányt!?  Nagy  hirtelen  felöltöztettek egy  parasztlányt  szép
aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt  ez
olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:
- Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!
Hej,  még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan  nagy
bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak!
Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy
zengett  belé  a  palota, s azt mondta, inkább itt  pusztul  el
menten, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát,
a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:
- Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem  közben  megint gondolt egyet a király:  felöltöztette  a
lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd
nem tetszik a disznónak.
No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta
a  királykisasszonyt,  majd kiugrott a bőréből  nagy  örömében.
Felkapta  a  lányt,  szépen a taligára ültette,  s  vitte  nagy
röfögéssel:
- Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.
Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
-  Röf-röf-röf,  ne  sírj,  királykisasszony,  mindjárt  otthon
leszünk.
De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt,
mikor  a  disznó  megállt egy ól előtt, abba bevezette,  ott  a
piszkos szalmára leültette.
- Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta kukoricával:
- Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.
-   Röf-röf-röf   -   mondta   a  disznó   -,   csak   aludjál,
királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt,  aludt  a  királykisasszony,  s  másnap  délig  fel  sem
ébredett.  Déli harangszóra kinyitja a szemét,  s  hát  -  láss
csodát!  -  majd megvakul a szertelen ragyogástól!  Disznóólban
feküdt  le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt,  s
ihol,  most  selyem derékaljon fekszik. És ahogy  kinyitotta  a
szemét,  egy  sereg lány szaladt az ágyhoz, és  kérdezték  nagy
szívességgel:
- Mit parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe  hoztak  neki  szebbnél  szebb  ruhákat,  csak   úgy
csillogtak  ezüsttől,  aranytól, gyémánttól,  s  felöltöztették
módisan.  Aztán bevezették a szomszéd szobába.  Hát  ott  ül  a
terített  asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe,  a  kezét
megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú:
-  Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden,
amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a lány.
Mondta erre az ifjú:
- Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe.
Szépen  a  karjára  vette  a királykisasszonyt,  s  lementek  a
kertbe.   S  hát,  amint  lemennek,  elejébe  hajlik  egy   kis
szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szőlő! - mondta az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak  le
rá a pici piros almák.
- Látod, itt van a mosolygó alma - mondta az ifjú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz  a
királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
-  Nézd  -  mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő  barack
terem rajta!
Hej,  édes  istenem, örült a királykisasszony, azt  sem  tudta,
sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
-  Látod  - mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló  szőlő,
mosolygó  alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt  maradsz-e
mostan, leszel-e a feleségem?
Nem  kérette  magát a királykisasszony, nyakába borult  a  szép
ifjúnak, és azt mondta:
-  Itt  maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang  válasszon  el
tőled.
Az  ifjú  aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt,  de  egy
gonosz  tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg,  hogy
mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt,
mosolygó almát és csengő barackot kíván.
Még  aznap  hírül adták a királykisasszony apjának,  hogy  csak
jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is  hét
országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
                              
A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA
                              
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök.  Ez
a  kis  prücsök  mit gondolt, mit nem magában,  elég  az,  hogy
kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-
mezőkön   keresztül,   s  egyszer  csak   megáll,   néz,   néz,
csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.
- Ugyan mi lehet az a fényeske? - kérdezi magában.
Jobban  megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja,  s  nagyot
kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej,  uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább
ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:
- Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg  hogy  van, akinek van, s nincs, akinek  nincs.  Ez  már
aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele
szemben  egy  obsitos katona. Ez meglátta a  kis  prücsöknél  a
fényes   krajcárkát,  s  gondolta  magában:  ?Ugyan   minek   a
prücsöknek a pénz??
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak!
Hirtelen  lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt,  s
elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej,  de  elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább,
nagy bújában-bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig.
S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:
- Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!
 

A SOVÁNY EMBER KÖVÉR MALACA
                              
Volt  egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl,
volt  egyszer  egy nagyon sovány ember. Ez a sovány  ember  nem
volt több, mint három mázsa.
Ennek  a  sovány embernek volt egy nagyon kövér  malaca.  Ez  a
malac többet nyomott valamivel, mint három kiló, pedig még csak
hároméves volt.
A  sovány  ember  nagyon  szerette volna,  hogy  a  malaca  jól
meghízzék,  s  ezért  minden három hétben  egyszer  adott  neki
moslékot,  de  méghozzá rengeteget, egy  egész  literrel.  Akár
akarta a gazdája, akár nem, a malac mégis állandóan hízott: egy-
egy  evéskor három dekával is nehezebb lett. A sovány ember ezt
nagyon  kevesellte, s annyira bánkódott, hogy még az  ételt  is
sajnálta magától: csak három kilót hízott minden étkezéskor.
Ennek  a  sovány embernek volt egy még soványabb felesége,  aki
körülbelül négy mázsa lehetett. Ez az asszony alig evett. Olyan
zsugori volt, hogy reggelire csak három liter tejeskávét tudott
meginni,  s  kenyeret is nagyon keveset evett hozzá.  Ritkaság,
hogy  három  kilóval  beérte volna, no meg  három  hosszú  szál
kolbász  melléje - igazán nagyon kevés: hát csak ennyit  evett.
Délebédje  még  a  reggelinél is gyatrább  volt:  kilenc  darab
háromkilós  tyúk harminc tojással megsütve. Levest  alig  evett
hozzá.  Három harmincliteres üstben főzte, de még ezt  is  alig
bírta  megenni, ezért még három harmincliteres fokhagymamártást
és harminc kiflit evett hozzá étvágygerjesztőnek. Ilyen szörnyű
keveset evett. Az ura nagyon haragudott reá ezért, ő pedig csak
napról napra tengette sovány életét. Egyszer a sovány ember úgy
felbosszankodott azért, amiért a felesége olyan keveset  eszik,
hogy így szólt:
- Minek hizlalom én ezt a kövér malacot? Úgysem eszel rendesen,
hát  én  nem  kínlódom vele többet! - Ezzel úgy földhöz  vágta,
hogy száz darabra ment.
Meg kell mondani: a kövér malac már olyan kövér volt, hogy alig
győzték  lesni, miként tudott akkorára meghízni. Már volt  vagy
három kiló meg három deka.
Most  már  mi  lesz,  ha  a malac száz darabra  ment?  Hetedhét
országon  is  túlra közhírré tették, hogy abból  a  ménkű  nagy
malacból óriási nagy, fényes disznótort csapnak.
Jöttek is csőstől a népek, hetedhét országon túlról is érkeztek
a  vendégek. Volt ott szegény, gazdag, kicsi, nagy,  mindenféle
rendű  meg  rangú  ember. Én is köztük voltam,  egy  háromkilós
csontot kaptam. Úgy megörültem neki, hogy három napig,  amíg  a
disznótor tartott, mind azt nézegettem.
Ahogy  a  malacot behozták, a sovány asszony egyből befalta,  s
három  pillanat  alatt le is nyelte. Hát  a  nagy  vendégsereg?
Három  napig  csodálta,  hogy a sovány asszony  milyen  keveset
eszik, s csak akkor hagyták abba a lábatlankodást, mikor már  a
szemük is kopogott az éhségtől.
 

A SÜKET, A VAK ÉS A KOPASZ
                              
Egyszer  volt,  hol nem volt, volt egy süket, egy  vak  és  egy
kopasz  fejű  ember.  Ezek hárman nagy erős barátságban  éltek,
mindig együtt jártak-keltek.
Amint  egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn  keresztül,
megszólal a süket ember:
- Hallgassatok csak, én valamit hallok!
Megszólal a vak is:
- Az ám, nézzétek, én valamit látok!
Nagyot kiált erre a kopasz ember:
- Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!