13. fejezet

Dementortámadás

– Mi történt vele? – kérdezte Ron.
– Ugye rendbe fog jönni? – csatlakozott Hermione.
– Csak kimerült, nem lesz baja – nyugtatta meg őket Dumbledore. – De, azért nem árt, ha… – Dumbledore félbehagyta a mondatot, és korát meghazudtolóan sietett fel a bájitalraktárba, ahol némi válogatás után zsebre tett pár fiolát, majd újra lesietett.
– Még mindig eszméletlen – közölte Ron. Dumbledore egy bólintással tudomásul vette, majd Harryhez lépett, és elmormolt egy stimulát. Harry szemei azonnal felpattantak, és idegesen nézett körbe, végül rajta állapodott meg a tekintete, és valamennyire megnyugodott.
– Ron, Hermione? – tette fel a legelső kérdést, ami eszébe jutott.
– Még élünk – hallotta nem túl messziről Ron megkönnyebbült hangját. A következő pillanatban Harry már fel is akart kelni, de Dumbledore visszanyomta.
– Előbb idd meg ezeket.
– Minek, hiszen nem… – Dumbledore szigorú tekintetét látva Harry inkább félbehagyta a mondatot, és minden további nélkül felhajtotta az elé tett fiolák tartalmát, amik természetesen borzasztó ízű löttyök voltak, de furcsamód nemsokára tényleg jobban érezte magát.
– Mi szükség volt erre? – kérdezte Harry. – Hiszen semmi sem…
– Erről majd később beszélünk, Harry – fojtotta bele a szót Dumbledore.
– Ööö, rendben – mondta Harry, és egy bizonytalan pillantást vetet Ronékra. – Egyébként mi szél hozta erre?
– Minervánál voltam.
– Jól gondolom, hogy nem fogadta valami jól? – Harry kérdése sokkal inkább tűnt kijelentésnek.
– Tényleg nem. de idővel talán megenyhül…
– Biztosan – értett egyet Harry.
– Azt hiszem, jobb, ha mi most Ronnal felmegyünk – szólt közbe Hermione, majd elrángatta barátját a lépcső felé, de Harry még hallani vélte a köztük lejátszódó fojtott hangú fejtegetést.

*


– Szerinted mit titkolnak? – kérdezte Ron.
– Fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy köze van Voldemorthoz.
– Miből gondolod? – faggatózott tovább.
– Eltitkolt előlünk Harry – valaha is – bármi mást?
– Nem, de…
– Na, látod. Csak azt nem értem, mi értelme titkolni előlünk, akármi legyen is az…
– Miért, mire gondolsz?
– Jobb, ha nem tudod, Ron.
– De, Mio…
– Azt mondtam, nem. Amíg nem tudok biztosat, jobb, ha inkább nem mondok semmit. Különben is: mást szántam erre az éjszakára… – Hermione szeme különösen csillogott az utolsó mondatnál, mire Ron beletörődve a vereségébe engedett a lány csábításának…

*


– Ugye nem azért szívódtak fel ilyen gyorsan, hogy…
– Beszélhessünk? De, azt hiszem, igen. És jobb is így… – mondta Dumbledore, majd Harry kérdő tekintetére hozzátette: – Még mindig nem mondtad el nekik, igazam van? – Harry bólintott.
– De most nem ez a lényeg – mondta gyorsan, majd, mielőtt Dumbledore elterelhette volna a beszélgetést, kérdezni kezdett. – Miért viseltem ilyen nehezen, hogy Voldemort megszállt?
– Tudnod kellene, hogyha Voldemortról van szó, a te eseted egészen más. Még soha nem volt rá példa, hogy valakiben két lélekdarab leljen testre. Egyre is csak alig tudunk példát rajtad kívül, de ez… Éreztél bármit is, Harry?
„Már megint sikerült neki…” – dohogott magában Harry, majd egy pillanattal később – előbbi gondolatát jó mélyre eltemetve – válaszolt a kérdésre.
– Csak azt éreztem, hogy irányítani akar, és sokkal erősebb volt, mint eddig bármikor, talán a minisztériumi esetet leszámítva… Nem sokon múlt, hogy egyesüljenek a lélekdarabok – tette hozzá.
– És most?
– Azt hiszem, semmi változás a korábbiakhoz képest: éppúgy hozzáférek Voldemorthoz, mint eddig.
– Biztos ez? – Harry bólintott.
– Most épp egy halálfaló beavatásán vesz részt – mondta, csak, hogy igazolja az előbbi állítását.
– Ki az a szerencsétlen? – kérdezte Dumbledore elsötétedő arccal. Harry, ahogy erre kezdett koncentrálni, szinte azonnal megjelent előtte a kép.
– Te jó ég… – nyögött fel a látványtól.
– Harry…?
– Gabrielle az – préselte ki magából a fiú. – Látnom kell, hogy…
– Nem, Harry! Hallgass rám, nem szabad engedned, hogy ez a vízió a hatalmába kerítsen!
– Ez most más, ő Gabrielle… Fleur nem élné túl, ha megtudná, hogy a húga halálfaló lett…
– Harry, rajta már nem…
– Vissza tudom őt hozni! Ha most nem is, de később igen, és ahhoz tudnom kell, hogy mit akar tőle Voldemort.
– Harry, ne csináld ezt! Gyere vissza, hallod?! – De ez Harryt már nem érdekelte. Hagyta, engedte, akarta, hogy a vízió magával ragadja, és részese legyen minden szörnyűségnek, ami ott történik. Számára legalábbis az volt, hiszen semmit sem tehetett. Most legalábbis nem, hiszen túl feltűnő lett volna, ha Voldemort nem tart igényt egy Gabrielle–hez hasonló lány szolgálataira. Elvégre okos lány volt, aki helyzeténél fogva rengeteg értékes információval szolgálhat neki. Halálfalóként pedig előnyére vált az is, hogy kezdeti rajongása, majd szerelme Harry iránt gyűlöletté fajult, arról nem is beszélve, hogy szépsége már a nővérével vetekedett. Harry tudta jól, hogy mindennek meg kell történnie – ha már egyszer így alakult –, hogy Gabrielle később új életet kezdhessen nélküle.

*


Gabrielle dacosan, felszegett fejjel ált a Körben, Voldemort a pálcájával épp csak nem érintette a bal karját.
- Jól meggondoltad, kislány? Ha megkapod a Jegyet, már nincs visszaút.
- Ha Potter nem lesz az enyém, másé sem lehet! Inkább haljon meg. - Voldemort szája ördögi vigyorra húzódott, majd Gabrielle karjára bökött a pálcával. Pár pillanatig semmi sem történt, majd hirtelen egy kígyó csusszant ki Voldemort pálcájából. A szokatlanul apró állat a lassan Gabrielle karja köré tekeredett, egyre erősebben szorítva azt, egészen addig, míg a lány összegörnyedt a fájdalomtól. A kígyó viszont nem lazított a szorításon, sőt, olyan szorosan simult a tökéletesen hófehér karra, hogy szinte látni sem lehetett, mikor szűnt meg külön lény lenni, és vált eggyé Gabrielle testével.
A következő pillanatok során a fekete, bőrbe égetett kígyó lassú tekergőzés során felvette a Sötét Jegy alakját, összetekeredett farkának mintája pedig éppen egy koponyát formált. Voldemort elvette a pálcáját a Jegyről, és elégedetten szemlélte művét.
A frissen beavatott halálfalólány féltérdre ereszkedett, fejet hajtott Voldemort előtt, és úgy rebegte a következő szavakat.
- Köszönöm, Nagyuram. - Voldemort vicsora még szélesebb lett.
- Nézz fel, ifjú halálfaló. - Gabrielle engedelmeskedett, és pirulva fogadta el a felé nyújtott kezet. A Körben álló halálfalók mind irigykedve nézték a jelenetet – élükön természetesen Bellartrixszel. - Feladatom van a számodra: te fogod becserkészni nekem Pottert. Cserediákként fogsz a Roxfortba érkezni, és Potter közelébe férkőzöl. Ki fogod szedni belőle az összes tervét, kideríted nekem a gyengepontjait, és, hogy hova tűnik el hétről hétre. Negyedvélaként csak el tudod csavarni a fejét annyira, hogy beszéljen. Ha sikerrel jársz, a tiéd lesz a megtiszteltetés, hogy elsőként átkozd meg.
- Megtisztelsz a feladattal, Nagyúr - mondta Gabrielle határozottan.
- Mind tanulhatnátok ettől a lánytól - mondta Voldemort, szavait az egész Belső Körnek címezve. - Főképp engedelmességet. Mocskos, csürhe banda! - kiáltotta hírtelen Voldemort de úgy, hogy az összes halálfaló beleremegett. - Most pedig tűnjetek a dolgotokra, amíg még jókedvemben találtok, és, amíg el nem végeztétek rendesen, ne kerüljetek a szemem elé!
*


– Harry, Harry! Ébredj már fel! – szólongatták valahonnét messziről. Harry remegve nyitotta ki a szemeit, és, ahogy körbenézett, látta, hogy még mindig a kanapén van.
– Mi történt? – kérdezte Dumbledore rögtön a lényegre térve.
– Semmi, csak egyszerűen nem hittem volna, hogy ez a szemétláda képes felhasználni még egy ártatlan kislányt is… ellenem. – Harry megrázta magát, majd felkelt, és a lépcső felé indult, de a következő pillanatban Dumbledore megállította.
– Harry! – szólt utána, miközben egy újabb üvegcsét nyújtott felé. – Erre szükséged lehet.
– Álomtalan Álom? – kérdezte Harry, ahogy a főzetre pillantott.
– Szükséged van a nyugodt alvásra.
– Köszönöm, de most nem lehet. – Dumbledore meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Megtudhatnám, hogy miért nem? – kérdezte végül.
– Az egyik legsürgetőbb okom Nagini. Ki kellene derítenem, hogy hol és mit csinál, meg, persze, hogy hogyan juthatok a közelébe. – Ez ugyan valóban igaz volt, de mindketten tudták, hogy nem ezek Harry valódi okai.
– Nem túl gyors ez egy kicsit? Hiszen, mire Voldemort támad…
– Addigra az uralma alatt lesz majdnem az egész varázsvilág, elvégre ő sem teljesen hülye, hogy néhány halálfalóval rárontson a Roxfortra. Már most hatalmas serege van ugyan, de, amíg a minisztériumra nem tudja rátenni a kezét, addig nem mer támadni, és, ha rajtam múlik, ez nem fog megtörténni. Nem fogom hagyni, hogy a serege teljes legyen.
– És hogy akarod ezt elérni?
– Természetesen úgy, ahogy eddig minden mást. Kicsivel ugyan nehezebb dolgom lesz, de…
– Kicsivel? A nap minden percében az ellenőrzésed alatt kellene ehhez tartanod a gondolatait.
– Nem lesz olyan vészes. Most sem a semmiért nem engedi ölni a halálfalóit. – Dumbledore tekintetében büszkeség és aggodalom keveredett.
– Harry, tudod, hogy nem egyedül kell végigcsinálnod – mondta végül. Harry arcán egy kényszeredett mosoly suhant át.
– Remek, mondjon még valakit, aki bárhol, bármikor kedve szerint befolyásolhatja Voldemortot, és beszélhetünk róla.
– Te is tudod, hogy itt nem csak erről van szó.
– De igen, jelen pillanatban csak erről van szó, és az a legkevésbé fontos, hogy velem mi lesz. Így vagy úgy, de Voldemort ki fogja rám mondani a halálos átkot, és ezt maga is nagyon jól tudja. – Mielőtt Dumbledore tiltakozni vagy magyarázkodni kezdhetett volna, Harry folytatta. – De emiatt nem kell aggódnia, eszemben sincs a vesztembe rohanni.
– Ezek szerint már rájöttél, hogy, ha Voldemort kimondja rád a halálos átkot, azzal…
– Elpusztítja a bennem levő horcruxot, tudom. Abban a pillanatban viszont ő is sebezhető lesz, ezt pedig felhasználhatom ellene, így…
– Tulajdonképpen saját magát öli meg vele.
– Pontosan… – Harry nyelt egyet. – Ön szerint van esélyem rá, hogy túléljem? – tette fel végül a kérdést, ami a leginkább nyomasztotta. Legnagyobb meglepetésére Dumbledore szélesen elmosolyodott.
– Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, Harry. Úgy gondolom, hogyha elég erős benned a szeretet, akkor minden esélyed megvan a túlélésre.
– Köszönöm – mondta Harry hálásan, de, már jó ideje, eldöntötte, hogy ezúttal nem ringatja magát hiú reményekbe. Nem akart megint csalódni, és csalódást okozni – főképp saját magának nem.

Egyszerűen csak tudni akarta, van–e még remény – maga se tudta, miért. Hiszen már annyiszor végigrágta magát ugyanezeken a kérdéseken… Tudta, hogy mi az, amit meg kell tennie akár akarja, akár nem, viszont eldöntötte, hogy mindennek ellenére, amíg ez a pillanat el nem jön, élni fog. Egy olyan életet, ami mostanra egyre jobban tetszett neki, és, amit már nem akart maga mögött hagyni. Viszont azt is tudta, hogy nem halogathatja sokáig a Voldemorttal való találkozást. Minél előbb túlesik rajta, annál jobb lesz. Ha túléli, akkor megpróbál túllépni rajta, ha nem… akkor meg már úgyis mindegy.
Harry belépett a szobájába, és úgy, ahogy volt, hasra vetette magát az ágyon. Szüksége volt rá, hogy átgondolja a történteket. Egyedül. Tudta, hogy Dumbledorenak még bőven lennének kérdései a horcruxszal kapcsolatban, köztük talán olyanok is, amikre még neki is rá kell jönnie. Érezte, hogy egyre jobban elnehezülnek a pillái, de tudta, hogy még nem szabad elaludnia. Ezért nem fogadta el a főzetet sem. Nagyon is jól tudta, hogy semmilyen altató főzet nem tudna megálljt parancsolni kavargó gondolatainak, és, ha ilyen állapotban alszik el, védtelenül hagyja az elméjét Voldemort előtt. Ezt pedig nem engedhette meg magának. Lassanként kezdte érezni, ahogy a fáradtság erőt vesz rajta, ezért, miután lecsukódtak a szemei, ébersége utolsó maradékával mélyre eltemette árulkodó gondolatait, és kellemes emlékeket felidézve szenderült álomba.

Hajnaltájt arra ébredt, hogy különösen hideg van a házban. Ahogy az ablakhoz lépett, hirtelen balsejtelme támadt a falu körül leereszkedő furcsa köd láttán, és, mikor egy sötét árnyat vett ki a ködből beigazolódni látta megérzéseit. Gyorsan ellenőrizte, hogy nála van–e a pálcája, majd átsietett Ronhoz – szinte már meg sem lepte, mikor Hermionét is ott találta.
– Ron, Hermione! Keljetek már fel! – szólongatta őket egyre türelmetlenebbül.
– Ha… Harry! – kiáltott fel Hermione, amint meglátta a fiút, majd igyekezett még jobban magára húzni a takarót.
– Mi a fene van már megint, haver? – nyafogta Ron.
– Bocs, ha megzavartam valamit, de le kellene jönnötök. Dementorok támadtak a falura. – Ron és Hermione egy gyors pillantást váltottak, majd kapkodva öltözködni kezdtek, Harry pedig kifelé indult. – Igyekezzetek! – tette még hozzá, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Kisietett a házból, és csak a védelmi bűbájok határánál állt meg. Elszörnyedve nézett végig a falun: az utcákon pánikba eső emberek próbáltak menekülni a számukra láthatatlan rémek elől, a sikátorokban pedig lelküktől megfosztott élőhalottak hevertek. Harry nem is késlekedett tovább: felidézte Ginny arcát, s, még mindig látta maga előtt a lány szerelemtől csillogó szemeit, mikor meglegyintette a pálcáját, s kirepült belőle a lángoló főnix.

A következő pillanatban Ron és Hermione zihálva fékeztek le Harry mellett.
– Hányan lehetnek? – kérdezte Ron.
– Talán százan, nem tudom biztosan, fene ebbe az átkozott ködbe… – szitkozódott Harry, miközben el sem vette a szemét a főnixről.
– Mi az a vörös köztük? Valamiféle madárnak tűnik…
– Az egy főnix, és a heliopátom – tájékoztatta barátján nyugodt hangon Harry.
– A… mid? – nézett rá Ron elkerekedett szemekkel.
– De, hát azok nem léteznek! – kiáltott fel Hermione.
– Nekem ez a főnix nagyon is elevennek tűnik, Mio. Majd később elmesélem, mi volt, de most már igazán örülnék annak a két patrónusnak. – Ahogy Harry ezt kimondta, máris kiszökkent egy vidra Hermione, és egy farkas Ron pálcájából.
– Ez szép volt, Ron! – mondta elismerően Harry, mivel emlékei szerint még sosem volt ilyen tiszta a fiú patrónusa. – Titokban gyakoroltad, vagy mi?
– Hát, nem egészen, én csak… – kezdte Ron, majd a mondat befejezéseként zavartan Hermionéra pillantott, mire Harry elvigyorodott.
– Szóval végre találtál egy megfelelő emléket?
– Hát, úgyis mondhatjuk…
– Remek. Próbáljátok meg a patrónusaitokkal a főnix felé terelni a dementorokat – mondta Harry, mikor látta, hogy a madár már a sokadik dementort teszi egyenlővé egy kupac hamuval.

Mindhárman annyira koncentráltak a dementorok elpusztításra, hogy közben észre se vették, hogy átlépték a birtok határát, ezzel kikerültek a védőbűbájok hatása alól. Harry, mikor látta, hogy a főnix az utolsó dementort is elpusztította, hátrafordult, hogy megnézze, Ron és Hermione jól vannak–e. Különös érzése volt, mivel annak ellenére, hogy már nem volt dementor a közelben, még mindig dermesztő hideg volt. Látta, hogy Ron még mindig elszörnyedve néz a falura, de, mikor Hermione felé fordult, egy pillanatra még a lélegzete is elállt: a lány – ugyan még talpon volt, de – remegett, mint a nyárfalevél, ahogy egy dementor tornyosult fölé. Harry azonnal felé küldte a heloipátját, de tudta, ezzel már nem kímélheti meg a lányt legszörnyűbb félelmeitől, melyeknek most részese lehet.

*


Hermione, mikor látta, hogy az utolsó dementor is elpusztult, visszahívta a patrónusát, de, mikor furcsa hideget érzett a háta mögül,és megfordult, meghallotta a rettegett hörgést, és, mikor meglátta, hogy a rothadó kezek lerántják a csuklyát, tudta, mindennek vége. De nem az történt, amire számított. Helyette egyik pillanatról a másikra a Roxforti udvaron találta magát. Ijedten érintette meg az előtte levő pajzsot, majd riadt pillantást váltott a mellette álló Ginnyvel, ezután viszont már mindketten a pajzs másik oldalán történő eseményekre figyeltek. Hermione csak most jött rá, hogy az a két ember, aki épp párbajozni készül, Harry és Voldemort. Furcsamód egyikük kezében se volt pálca.
– Ismerd el, Tom, legyőztelek – mondta Harry különösen kemény hangon.
– Engem soha ne fog legyőzni egy hozzád hasonló taknyos kölyök, Potter!
– Pedig már megtettem, Tom. Nem is egyszer. Elpusztítottam a horcruxaidat, és nélkülük nem vagy már több mint bárki más.
– Tévedsz, Potter. Van még egy horcruxom.
– Valóban. És tudod, miért, Tom? Nem volt túl sok kedvem végezni magammal. Én vagyok ugyanis a te utolsó horcruxod. A hetedik lélekdarab, ami a többi ellen fordul, és elpusztítja megalkotóját. Te immár senki nem vagy. Még az életed is tőlem függ. Bennem van minden emléked és tudásod, a hatalmadról nem is beszélve. Igen, a hatalmadról, Tom – erősítette meg Harry. – Ugyanis már több hónapja, hogy irányítalak a tudtod nélkül. Erősebb vagyok nálad: minden tetted felett én uralkodom. Immáron én vagyok az új Sötét Nagyúr! – Harry kegyetlenül felnevetett. – Borulj térdre az urad előtt, szolga! – rivallt rá Voldemortra, aki azonnal engedelmeskedett, Harry pedig visszavonta a pajzsot. – Lám csak, a rettegett Voldemort Nagyúr behódolt egy kamasznak – Harry diadalittasan felnevetett, de ez a kacaj annyira fájdalmas volt, hogy többen elfordultak, és észrevétlenül hátrálni kezdtek.
– Harry… – lépett előre Hermione, hogy beszélni próbáljon egykori barátjával, de a következő pillanatban egy zöld fénycsóva lövellt ki a fiú kezéből.
– Avada Kedavra! – Az elsuttogott átok elsuhant Hermione mellett, és Ginnyt találta el. Kitört a pánik. Az eddig mozdulatlanul álló emberek menekülni kezdtek, amerre csak láttak, Hermione pedig zokogva térdelt Ginny mellé. Nem sokkal később újra két elsuttogott, halk szót hallott, majd elsötétült körülötte a világ.

*


Arra eszmélt, hogy Ron és Harry támogatják vissza a ház felé. Ahogy erre Hermione ráeszmélt, rögtön megpróbálta ellökni magától Harryt, és közelebb húzódott Ronhoz.
– Ne engedd őt közel… – kérte remegve Ront. – Küldd el innét, Ron, kérlek…
– Mi ütött beléd, Mio? – kérdezte megütközve Ron.
– Megölte Ginnyt… Mindenkit megölt… – azzal a lány Ron ruháiba temette az arcát, mintha ezzel megvédhetné magát.
– Vidd fel őt a szobátokba, Ron – mondta halkan Harry –, és itasd meg vele ezt – tette hozzá, majd egy üvegcsét nyomott Ron kezébe. – Erős nyugtató – magyarázta, majd hátramaradva, szomorúan nézte, ahogy Ron betereli a lányt a házba, ő pedig semmit sem tehet. Elhatározta, hogy amint jobban lesz, beszél Hermionéval, de, mielőtt erre sort keríthetett volna, még értesíteni kellett a minisztériumot a történtekről. Mikor Ron és Hermione eltűntek a lépcsőfordulóban, Harry a kandallóhoz lépett, fogott egy marék Hopp port, majd kimondta a címet.

A Roxfort igazgatói irodájának kandallójában zöld lángok lobbantak – aznap este már másodszorra, s a lángok közt Harry feje tűnt fel.
– Igagzatónő! – szólította McGalagonyt, de nem érkezett válasz. – McGalagony professzor! – kiáltotta hangosabban. Még mindig semmi. Se egy apró nesz, se más. – Oh, a francba – morogta Harry, majd újra elkiáltotta magát. – Nagymama! – Harry maga sem értette, hogy miért pont ez jött a szájára, de most már nem volt mit tenni. Lépések hangzottak fel, majd nem sokkal később McGalagony álmos, de meglepett arca jelent meg előtte.
– Mi történt, Harry? – kérdezte.
– Dementortámadás Godric’s Hollowban – hadarta a fiú.
– Mennyire súlyos?
– Több mugli is áldozatul esett, a lakosok nagy része pedig emlékezettörlés nélkül valószínű, maradandó károkat szenvedne.
– Ti jól vagytok?
– Én és Ron rendben vagyunk, Hermione… ő talán, még nem tudom.
– Mi történt vele?
– Megtámadta az egyik dementor, és eléggé megviselte, amit látott. De azt hiszem, rendbe jön.
– Rendben. Üzenek a miniszternek, a többit személyesen megbeszéljük. – Harry biccentett, majd kihúzta a fejét a tűzből.

Mikor végre a helyére került a szoba képe, Harry összeszedte magát, és felment Ronék szobájába. Nem akart rögtön benyitni, ezzel esetleg még jobban a frászt hozva Hermionéra, helyette csak kopogott, és várt. Néhány pillanat múlva kitárult az ajtó, és Ron betessékelte Harryt. Hermione az ágy szélén ült, Ron pedig egy székre telepedett le. Hermione intett Harrynek, hogy menjen közelebb, mire a fiú kissé feszengve ült le mellé. Nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez a helyzethez. Nem mert közeledni Hermionéhoz, de nem akart túl távolságtartó se lenni. Elvégre a lány alig pár perce még rettegett tőle…
– Haragszol rám, Harry? – kérdezte bűnbánóan Hermione, majd Harry karjai közé fúrta magát, és fejét a fiú vállára hajtotta.
– Sosem tudnék rád haragudni, Mio – mondta megenyhülten Harry, de a megkönnyebbült sóhaj, amit ki akart engedni, megakadt félúton. – De… – Hermione várakozóan nézett fel rá. – Mi borított ki ennyire? – kérdezte végül.
– Én… olyan valóságosnak tűnt az egész… – Hermione hangja elcsuklott.
– Nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondta gyorsan Harry.
– El szeretném mondani – mondta Hermione határozottan. – Csak nehéz… – suttogta. Harry bátorítóan megszorította a lány vállát, mire az belekezdett. – A Roxfortban voltam sok más emberrel együtt – többségében rendtagok, és diákok, azt hiszem. Egy pajzzsal voltunk elzárva tőled és Voldemorttól. Nem volt harc köztetek. Egyszerűen kijelentetted, hogy legyőzted Voldemortot, beszéltél valami hetedik horcruxról, aztán… – Hermione félbehagyta a mondatot, mikor érezte, hogy Harry teste megfeszül mellette
– Mi történt aztán? – kérdezte végül a fiú.
– Voldemort behódolt neked, mint az új Sötét Nagyúrnak. Te pedig megölted Ginnyt. Aztán engem… – Hermione szavai ismét halk zokogásba fúltak.
– Hermione – Harry a két vállánál fogva eltartotta magától a lányt. – Eszem ágában sincs Voldemort helyébe lépni, érted? Arról nem is beszélve, hogy soha nem tudnék ártani neked. Ginnynek meg végképp nem. – Hermione könnyes szemmel bólogatni kezdett. – Azt hiszem, jót tenne, ha aludnál egyet – vonta újra magához a lányt Harry.
– Nem tudnék… – motyogta Hermione. Közben Harry a lány feje fölött kérdőn nézett Ronra, aki felmutatta az üres fiolát.
– Nagyon erős nyugtatót kaptál, Mio. – „Nem, mintha túl sokat használt volna” – tette hozzá gondolatban. – Pihenj egy kicsit. – Hermione még mindig Harrynek dőlve behunyta a szemét, és sóhajtott egyet. Harry simogatni kezdte a lány haját, miközben igyekezett észrevétlenül belépni a gondolatai közé, hogy rendet tegyen a Hermione fejében uralkodó zűrzavarban.

Mivel nem ütközött ellenállásba, Harrynek viszonylag könnyű dolga volt. Nem sokkal később, mikor érezte, hogy Hermione kezd megnyugodni, óvatosan kilépett a lány gondolatai közül.
– Harry… Tényleg te vagy a hetedik horcrux? – kérdezte halkan Hermione, mire Harry megdermedt.
– Miből gondolod? – kérdezte végül.
– Ezt mondtad Voldemortnak. És, tudod, nem vagyok vak… Sejtem egy ideje, hogy te vagy az.
– Hermione, én…
_ Miért nem mondtad el?
– Hiszen tudod, Mio. Nem akartam, hogy féljetek tőlem.
– Harry, az, hogy horcrux vagy, nem változtat a barátságunkon.
– Micsoda? – pattant fel Ron. – Mio, hogy érted, hogy Harry horcrux? – Harry szomorúan felnézett, és válaszolt Hermione helyett.
– Én vagyok a hetedik horcrux, Ron. Ezért kell nekem elpusztítani Voldemortot: a hetedik horcrux megtöri az előző hat tökéletes egységét, elpusztítja őket és megalkotója ellen fordul, hogy végül a halálát okozza. A jóslatban erre utal az, hogy egyenrangúként jelöl meg. Birtoklom a tudását és a képességeit, irányíthatom őt, de vele ellentétben én képes vagyok uralni és jóra fordítani az erejét azt adományt, felhasználva ellene, amit ő átoknak él meg: tudok szeretni.
– Tehát valóban ez az a titokzatos erő, amit ő nem ismer? – kérdezte végül Ron, miután rendezte a gondolatait.
– Pontosan – bólintott Harry. – És ez az az erő is, ami megakadályozza, hogy olyan legyek, mint ő – tette hozzá halkabban, majd felkelt. – Azt hiszem, most jobb, ha megyek – mondta, és az ajtó felé indult.
– Haver… – sóhajtott Ron – te akkora egy idióta vagy! – Harry megpördült a tengelye körül, és meglepetten nézett barátjára. – Azt hiszed, hogy csak azért, mert kiderült valami, ami eddig is totál nyilvánvaló volt, felrúgunk hét évet? Nagyon remélem, hogy nem megint az lesz, mint, amikor a Mungóban kihallgattuk anyáékat: akkor is napokra bezárkóztál, és alig szóltál hozzánk.
– Mert ti akkor is állandóan kerültetek!
– Igen, kerültünk, mert kis híján sikeresen elmartál minket magadtól. Két normális szót nem lehetett veled váltani…
– Fiúk! – kiáltott fel Hermione, mire Ron és Harry is felé fordultak. – Ezt a vitát épp elég volt egyszer végigjátszani, nem léphetnénk végre túl rajta? – csattant fel a lány, mire Harry és Ron megvonták a vállukat, de a lány heves reakciójának eredményeként mindkettőjük szája sarka mosolyra húzódott. – Jaj, fiúk, ti annyira hülyék vagytok… – nevetett fel Hermione.

A következő pár percben a hangulat szinte teljesen feloldódott, alig fél óra múlva pedig – mikorra teljese biztossá vált, hogy itt már nem lesz alvás – mindhárman egy–egy bögre kávé mellett telepedtek le a konyhában.
– Most már igazán elmesélhetnéd végre, hogy, hogy is volt az a heliopátos dolog, haver – indítványozta Ron. Harry kortyolt egyet, és csak azután válaszolt a kérdésre.
– Az egész akkor kezdődött, mikor SVK–n patrónust idéztünk – kezdett bele Harry. – Azt ugye nem kell elmondanom, hogy ott mi történt. A pénteki különórán, mikor Aberforth át akarta velem beszélni, hogy mi történt, próbaképp újra kérte, hogy idézzem meg. és, hát… ez jött össze…
– Harry, elmondanád, hogy egész pontosan hogy történt? – kérdezte Hermione.
– Először ugyanúgy megjelent az oroszlán, mint előtte, utána viszont egy kígyó is követte azt, végül mind a kettő egy főnixben olvadt össze… Mi az, Mio?
– Hogy mi?! Nem tűnt még fel, hogy a négy roxforti házat állatok jelképezik?
– De, igen, de…
– Hogy jön ez ide? – kapart össze végül egy kérdésre valót Ron.
– Úgy, ti vakegerek, hogy valószínűleg ez a négy heliopát jelent meg az alapítóknak. Az utolsó feljegyzések nagyjából az ő korukban íródtak róluk. Az oroszlán Griffendélt jelképezi. A kígyó pedig Mardekárt. Rémlik?!
– Igen, de…
– Semmi de, Harry! Tudom, hogy Griffendél vagy meg minden, de te is tudod, hogy ott van benned Mardekár leszármazottjának egy része is. Ez lehet a kígyó magyarázata. Te ebben a háborúban nem a jót testesíted meg, hanem a jó és a gonosz közti egyensúlyt, mert…
– Nem lehet legyőzni a gonoszt. Csak kordában tartani azt – zengte egy mély hang az ajtóból, mire a három jó barát odakapta a fejét.

– Maga meg hogy kerül ide? – kérdezte végül Harry. Piton beljebb masírozott a konyhába, és megragadta Harryt.
– Mondd kölyök, te teljesen megőrültél?! – ordította. – Egyedül felkeresni és elpusztítani egy horcruxot?! Meg is halhattatok volna mindhárman! Mégis hogy juthatott az eszedbe, te ostoba, önfejű…
– Elég volt, tanár úr! – szólt közbe Hermione. – Amint látja, mindhárman épségben itt vagyunk, és a horcrux is…
– Ms. Granger, legalább magának lehetett volna annyi esze, hogy lebeszélje a barátját erről az ostobaságról – fordult a lányhoz valamivel higgadtabban Piton. – Te meg – fordult ismét Harryhez –, tisztában lehettél volna annyira a horcrux védelmével, hogy nem viszel magaddal két képzetlen diákot.
– Ron felhördült a jelző hallatán, Hermione pedig „Kikérem magamnak!” – felkiáltással fejezte ki nemtetszését.
– Képzelje, hogy legalább annyira jól ismertem a horcrux védelmét, mint a temetőét. Ha nem így lett volna, esetleg szólok, vagy valami. Arra pedig már igazán rájöhetett volna, hogy tudom, mit csinálok.
– Miféle védelemről fecsegsz itt össze?
– Esetleg, ha nem azon munkálkodna, hogy minden csonton porrá törje a vállamban, elmondanám – jegyezte meg élesen Harry, mire Piton elengedte, és leült vele szemben.
– Hallgatlak. – Harry nagy levegőt vett, majd beszélni kezdett. Elmondta Pitonnak, hogy pontosan mi történt az első temetői látogatása alatt, hogy, hogy lépett életbe a védelem, hogy tudtak ép bőrrel kimenekülni a kriptából, végül pedig, hogy mi történt, mikor a lélekdarab megszállta őt.
– Végülis Ron megtette meg a helyzetet – zárta le a történetet Harry, majd leintette az épp magyarázkodni készülő Ront, és egy amolyan „később megbeszéljük” – pillantást küldött felé.
– Úgy tűnik, végre mutatott valamit, Weasley – jegyezte meg Piton. – Arról viszont fogalmam sincs, mi történt volna, ha a ház nem esik épp útba Albusnak… Oltári mázlitok volt. Mindhármotoknak. Remélem, tisztában vagytok vele. Veled meg még ma számolunk – fordult újra Harryhez.
– Hogyan…?
– Mivel úgy tűnik, hogy ma sem lesz különösebb dolgod, rátérhetünk a bájitalokra.
– Öhm, izé… rendben – nyögte ki végül Harry.
– Talán más terveid vannak?
– Nem, csak arra gondoltam, hogy legközelebb… mindegy.
– Egyáltalán nem az, Potter! – csattant fel Piton.
– Mondom, lényegtelen. – Piton ismét közbe akart vágni, de Harry megelőzte. – Csak mondja meg, hol és mikor.
– Ugyanúgy nálam. Most már felismernek a ház körüli bűbájok, úgyhogy odatalálsz, de a hoppanálásgátló tér miatt javaslom, hogy a kandallón keresztül gyere. – Harry bólintott. – Tízre várlak – mondta Piton, majd kicsörtetett a szobából. A kandallóhoz lépett, fogott egy marék Hopp–port, majd eltűnt a fellobbanó lángokban.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Ron.
– Úgy néz ki, Pitontól számíthatok egy kiadós fejmosásra – magyarázta Harry.
– Mit akarsz vele csinálni? Elmondod neki, hogy…
– Nemtom – vont vállat Harry Hermione kérdésére. – Majd kidumálom valahogy, de asszem, a nagyján túl vagyok… – mondta, majd kiitta az utolsó kortyot a bögréjéből. – Szóval, tízig van időm. Megnézitek a házat? – váltott témát.
– Aha – vágta rá Ron, és már kelt volna fel, de Hermione visszahúzta.
– Szerintem ezt nem kellene ilyen lazán venni, Harry – mondta.
– Szerintem meg ráérek majd Pitonnál agyalni a magyarázaton. Nem lesz gond, Mio – tette még hozzá, hogy megnyugtassa a lányt.
Hermione még mindig kissé vonakodva követte Ront és Harryt kifelé a konyhából, de amint beléptek a könyvtárba, minden mást elfelejtett. Odalépett az egyik polchoz, és áhítattal simított végig néhány könyv gerincén, majd hátralépett és ragyogó szemmel körülnézett. Ron a szemét forgatta a lány reakcióját látva, Harry viszont csak egy elégedett mosollyal figyelte őt – természetesen jól tudta, hogy Hermionét le fogja nyűgözni a könyvtár.
– Ezek szinte fellelhetetlen darabok – lelkendezett Hermione, miközben egyre beljebb és beljebb ment.
– Soha nem fogjuk innét kirángatni… – morogta Ron, mire Harry csak felnevetett. Egy perccel később viszont már ő is jobbnak látta, ha még idejében leállítja Hermionét. Finoman kiterelte a lányt a könyvtárból, majd mindhárman a kastély felsőbb szintjeinek felderítésébe kezdtek bele.
Miután a fiúk túltették magukat azon a rögtönzött mágiatörténeti kiselőadáson, amit a festményekkel teli toronyban kaptak Hermionétól, a kertet vették célba. Ahogy az várható volt, Ron figyelmét szinte azonnal a kviddicspálya ragadta meg, Hermionét viszont – jobb híján – inkább az üvegházak kötötték le.
Amint visszamentek a házba, Hermione szinte azonnal bevette magát a könyvtárba, Ron és Harry pedig az – inkább lomtárként szolgáló – toronyban kezdtek kutakodni.

Pontban tízkor lépett – pontosabban esett – ki Harry a Fonó sori ház kandallójából. Miután feltápászkodott, és eltüntette magáról a hamut, körbenézett. Csak akkor vette észre a kanapén elterpeszkedő, olvasó Draco Malfoyt.
– Piton a laborban vár – közölte, miközben fel sem nézett.
– Kösz. És az merre van?
– A pincében, természetesen – mondta Draco, miközben lapozott egyet.
– Megmutatnád? Tudod, nem nagyon ismerem itt a járást. – Draco mindenfajta válasz nélkül hajtott egy szamárfület az épp olvasott oldal tetején, majd felkelt, és intett Harrynek, hogy kövesse.
– Látom, kibővült a szókincsed – jegyezte meg kissé gúnyosan Harry,
– Mi bajod van? – nézett rá most először Draco.
– Az ember azt hinné, hogy valaki, aki olyan neveltetést kapott, mint te, tudja, hogy hogyan kell bánni a vendégekkel.
– Mivel úgy néz ki, hogy ezentúl a szabadidőd nagy részét itt fogod tölteni, közlöm, hogy eszemben sincs vendégként bánni veled. Úgyhogy jobb, ha megjegyzed, hogy mi merre van, mert legközelebb nem leszek a nappaliban, hogy eligazítsalak. Most is csak azért voltam ott, mert Perselus mondta, hogy jössz és, hogy kísérjelek le.
– Értem… – mondta Harry. Hangja éppolyan érzelemmentes volt, mint Dracóé. – Egyébként mit olvastál? – kérdezte.
– Bájitalkönyvet, mintha akkora választék lenne… De, állítólag egész jól értek hozzá, egyszer még a hasznomra válhat… – magyarázta Draco. – Itt is volnánk.
– Hát akkor sok sikert hozzá. – Draco felvonta a szemöldökét. – A bájitalokhoz – magyarázta Harry. Draco biccentett, majd visszaindult, de pár lépés után megfordult és megjegyezte:
– Perselus nincs a legjobb kedvében.
– Tudom, már volt hozzá szerencsém – mondta Harry, majd bekopogott az előtte levő nehéz ajtón, ami – furcsamód – ébenfából készült.

– Befelé! – hallatszott odabentről egy ingerült hang, mire Harry benyitott. Még arra se volt ideje, hogy elámuljon a labor méretein, mivel Piton azonnal egy munkaasztalhoz intette.
– Most, hogy végre négyszemközt beszélhetünk, elmondanád végre, hogy miért nem szóltál nekem arról, hogy miféle őrültségre készülsz?
– Azt hittem, tudja – nézett rá döbbenten Harry.
– Mégis honnét kellett volna tudnom?!
– Hogyhogy honnét?! Tegnap egész nap a fejemben turkált!
– Nem "turkáltam a fejedben", hanem megmutattam, hogy, hogy védd meg a gondolataidat. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Azt, hogy vondd vissza a pajzsokat csak azért kértem, hogy semmi más ne vonja el a figyelmed.
– Ugye nem mondja komolyan, hogy, mikor az elmém nyitott könyv maga előtt, még csak meg sem próbál...
– Ha egyszer mondom, hogy nem Potter! – csattant fel Piton.
– De különben se tudott volna ott lenni – jegyezte meg Harry.
– Miből gondolod? – kérdezte már higgadtan, de gyanakvó tekintettel Piton.
– Onnét, hogy szerintem magának is részt kellett vennie a beavatáson. Vagy tévedek?
– Honnét...? – Piton kereste a szavakat. – Te... Végignézted az egészet?
– Azt hiszem…
– Mennyit láttál?
– Mindent.
– És most mik a terveid, – kérdezte végül Piton.
– Gabrielle hibázott, ezt gondolom, tudja. – Piton bólintott. – Éppen ezért kapni fog egy esélyt, hogy új életet kezdjen Voldemort és a Sötét Jegy nélkül. És persze nélkülem.
– Törölni a karod az emlékeit?
– Csak részben. A kérdésére válaszolva pedig azért, mert nem tudtam, hogy hogyan érhetném el – még a tükröt sem tartottam elég biztonságosnak. – Harry az utolsó mondatot legszívesebben visszaszívta volna; nem tudta, hogy Piton hogy fog rá reagálni, és a hallgatása még jobban rátett erre. Harry valami olyasmit várt, hogy: „Kezdesz olyan paranoiás lenni, mint Rémszem..” vagy: „Ennyire azért megbízhatnál bennem…”. Helyette viszont teljesen más választ kapott.
– Jól tetted, mivel a héten rengetegszer szólított el a Nagyúr – mondta Piton, majd Harry elé tolt egy vastag könyvet, és az oldalra mutatott, ahol ki volt nyitva. – Itt a recept, a hozzávalók az asztalon. Figyelmeztetlek, hogy nagyon fontos bájital, úgyhogy mindenben pontosan kövesd a receptet.
– Ha ez a bájital olyan fontos, akkor miért nem főzi meg maga? – csúszott ki a kérdés Harry száján. „Hoppá, ezt most tényleg nem kellett volna…”
– Olvasd el figyelmesen a receptet! – mondta Piton olyan hangsúllyal, mintha egy elsőévessel beszélne. Harry ezúttal már jobbnak látta, ha nem vitatkozik, mivel a volt bájitaltanár ma tényleg harapós kedvében van, ezért úgy tett, ahogy Piton mondta, és olvasni kezdett. A recept alapján már első ránézésre is nagyon bonyolult bájital volt dolga, ám, mikor a hozzávalók listájához érkezett…
Előző


Következő


Vélemény