10. fejezet

Beszélgetések


Harry újra a temetőben térdelt a sír mellett. Teljesen az emlékek hatása alatt állt. Ahogy újra és újra végiggondolta a látottakat, az egészben az lepte meg a leginkább, hogy anyja és Petunia valaha jó testvérek voltak. Sőt, a legösszetartóbb testvérpár, akiket Harry valaha látott, és, akik egymásért bármire képesek voltak. Az a bizonyos utolsó is ezt bizonyította, hiszen ez volt az, ami miatt Petunia nem engedte, hogy Vernon kidobja a házukból, és megkérte, hogy menjen vissza a háború után… És csak most tudatosult Harryben, hogy nagynénje tulajdonképpen szerette őt. Lassan kezdett tisztán látni.

Ebben a pillanatban a faluban 9 órát ütöttek. Harry még egyszer végigsimított a márványtáblán, majd felállt, és elhagyta a temetőt. Mögötte a boltív újra lesüllyedt, a két kripta és a varázslók sírjai pedig eltűntek. Harry keresztülugrott az alacsony kőfalon, és megállt a falu főterén, majd körbenézett. De most keresett is valamit a hegyek oldalán. Valamit, ami elméletileg az övé. Egy jelre várt: bármire, ami nem oda való. Nem is kellett sokáig várnia: az egyik hegyoldalon egy káprázatos kastély emelkedett ki a földből. Harry csak akkor merte elhinni, hogy valódi, mikor már a bejárat előtt állt. Valahogy ismerősnek tűnt neki a kastély, de nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert a következő pillanatban kitárult a hatalmas ajtó. Mögötte viszont nem volt senki. Hangtalanul bezárta maga mögött az ajtót, miközben szoktatta a szemét a sötétséghez. Lassan kitisztultak előtte a szoba körvonalai, majd körbenézett. Eközben gondolatban megjegyezte, hogy csak itt, az előtérben kényelmesen elfért volna Dursleyék egész háza. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben. Márpedig még a varázsvilágban se nyílnak maguktól az ajtók. Halk neszezésre figyelt fel – talán a szomszéd szobából –, mire amilyen halkan csak tudott, még beljebb ment. Mire a következő szobába vezető ajtóhoz ért, már készenlétben tartotta a pálcáját, ám, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába attól, amit – illetve akit – látott. Kétség nem fért hozzá, hogy valóban ő az. És ezzel beigazolódni látszott Harry gyanúja, amit már hetek óta sejtett, és, amiben egész nyáron reménykedett. Albus Dumbledore állt előtte.

Harry még mindig az ajtóban állt, szinte kővé meredve, a szíve a torkában dobogott. Egyre homályosabban látott, és úgy érezte, mintha valami fojtogatná. Eközben Dumbledore könnyű léptekkel indult felé.
– Szóval idetaláltál… – mondta Dumbledore, majd néhány pálcaintéssel meggyújtotta a szobában levő fáklyákat. – Jó újra látni, Harry.
– Professzor úr… – mondta Harry suttogásnál alig erősebb hangon. Hiába volt benne egyre biztosabb, valahol még mindig nem merte elhinni, hogy valóság, amit lát, mikor kék és zöld íriszek összekapcsolódtak. Már mindkét szempár könnyektől csillogott, egy pillanattal később pedig Dumbledore, megtörve a jeget, most először magához ölelte Harryt. A fiú – főként az utóbbi néhány órában történtek miatt, és, persze amiatt, hogy újra láthatja halottnak hitt igazgatóját, tanárát, dédnagyapját, most – végtelen hosszúnak tűnő hetek, hónapok óta először elsírta magát. A könnyek lefolytak az arcán. – Életben van… – zokogta Dumbledore vállába, aki most nyugtatóan simogatta Harry hátát, pedig az ő arcát is könnyek nedvesítették be. De ezek a már mindkettejüknél örömkönnyek voltak. Csak percek múlva bontakoztak ki az ölelésből. Dumbledore a kanapéhoz vezette Harryt, és leültette maga mellé.
– Miért nem mondta el? –kérdezte Harry még mindig remegő hangon.
– Túl veszélyes lett volna. Mindenki úgy tudta, hogy meghaltam, és bevallom, én is arra számítottam. Az, hogy most itt vagyok, Perselus és Draco műve. Engem persze nem nagyon kérdeztek meg róla.
– Én viszont egyáltalán nem bánom – motyogta Harry.
– Micsodát?
– Hogy itt van… – mindketten elmosolyodtak. – Tudja, Piton még hagyján, de Malfoyról valahogy nem tudom elképzelni, hogy önszántából csináljon bármit, amiből neki nincs közvetlen haszna…
– Eleinte természetesen nem önszántából csinálta, de Perselus gyakorlás címszó alatt munkára fogta, a laborban, később pedig egész jól belejött. Arról nem is beszélve, hogy ez idő alatt nagyon megváltozott.
– Sejtettem, hogy végig nála volt… Legalább előnyére változott?
– Ebben biztos vagyok. – Ezután egy darabig hallgattak. A csendet végül Harry törte meg – mindössze egy rövid mondattal, de – rátérve ezzel a jelenlegi leglényegesebb témára.
– Piton megölte magát.
– Pontosabban kimondta rám a halálos átkot – helyesbített Dumbledore.
– De, akkor… hogyan tudta túlélni? – kérdezte Harry.

– Nem rajtam múlt. Perselus nem küldte rám teljes erővel az átkot. Persze mást nem is várhattam volna tőle, hiszen megmondta, már a legelején, hogy nem tud és nem is akar megölni.
– Szóval igaz… De miért akarta, hogy megölje?
– Voldemort nem csak Draco sorsáról döntött, mikor megparancsolta neki, hogy öljön meg. Tudtam, hogy a fiú, ha arra kerül a sor, nem lesz képes rá, ezért bíztam Perselusra, hogy, ha kell, tegye meg helyette. Reméltem, hogy meg tudja védeni Dracót, hiszen még nem került véglegesen Voldemort hatalma alá. Perselus pedig megerősíthette a pozícióját a halálfalók között.
– Biztos lett volna más megoldás!
– Igen, lehet, hogy lett volna, ha mások a körülmények. De ebben a helyzetben nem volt. – Harry értetlenkedő tekintetére magyarázni kezdte. – Láttad, hogy mi történt a kezemmel, igaz? – Harry bólintott. – A gyűrű túl ősi és túl nagy erejű átkot hordozott. Perselus nem tudta megállítani, csak lelassította a folyamatot. Egy évem volt hátra, de ő nem akarta annyiban hagyni. Az egész nyarat a pincében töltötte, és a legkülönbözőbb főzetekkel kísérletezett. Ezért is neveztem ki SVK tanárnak, hogy minél távolabb legyen a laborjától.
– De Pitonnak végül is sikerült megtalálni a megoldást, nem? – kérdezte Harry, mire Dumbledore bólintott.
– Igen, de ezt akkor nem tudhattuk előre…
– Dehogynem! – csattant fel Harry. – Kész öngyilkosság volt, amit művelt egész évben, pedig lehet, hogy nem is lett volna rá szükség… Miért akart meghalni? – kérdezte Harry szinte könyörögve.
– Én már eleget éltem, Harry. Talán túl sokat is. És neked is el kell ismerned, hogy már ideje lett volna. Nem mellékesen pedig reméltem, hogy a halálom ráébreszt a háború komolyságára, és nagyobb energiát fektetsz a tanulásba.
– Szörnyű volt… – préselte ki magából a szavakat Harry, tekintetét a padlóra szegezve. Hagyta, hogy néhány hosszabb hajtincse az arcába hulljon, eltakarva ezzel a szemében újfent gyülekező könnyeket. – Főleg az elején… Minden éjjel abban az átkozott toronyban voltam, és újra meg újra végig kellett néznem, ahogy megölik… Végig azt hittem, hogy az én hibám volt…
– Dehogyis, hogy gondolhatsz ilyet? Te minden tőled telhetőt megtettél. Egyáltalán nem a te hibád volt. Érted? – Harry bólintott, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy egy kövér könnycsepp legördüljön a pilláin, és végigfolyjon az arcán. Harry egy türelmetlen mozdulattal letörölte, és felnézett.
– Mindenesetre – mondta Harry könnyedebb hangon –, ha korábban elmondta volna, megkímélt volna egy átkozottul pocsék nyártól… – Harrynek eszében se volt elviccelni ezt. Dumbledore is tudta, hogy a fiú minden szava halálosan komoly volt, és jóval több rejlett mögötte, mint az elsőre látszott.
– Sajnálom, Harry. Igazán… Én csak…
– Kérem, mellőzze a körítést. A lényeget - mondta Harry furcsa, zárkózott hangon.
– Attól tartottam, hogy lassítani foglak, és, hogy a későbbiekben miattam nem fogsz megtenni olyan lépéseket amik a háború szempontjából fontosak lehetnek.
– Például?
– Például, hogy sok egyéb mellett végre rászánd magad, és túllépve a makacsságodon, együttműködj Perselusszal, és nekiállj tanulni, többek között okklumenciát.
– Semmit nem ér a víziók ellen – jegyezte meg Harry. – Nincs az az okklumencia, ami blokkolja a kettőnk közötti kapcsolatot.
– Ez igaz, de, gondolom, már rájöttél, hogy nagyban hozzájárul, hogy kihasználhasd azt. – Harry bólintott. – De, ez csak a másodlagos célom volt vele. Elsősorban párbajban, a halálfalókkal szemben fogod tudni a hasznodra fordítani. Voldemort ellen egy ideje már meg tudod védeni magad, de a halálfalói még gondot okozhatnak. De erről majd később részletesebben beszélünk. – Harry bólintott, majd a következő kérdésével egészen más témára tért át.

– Hogy hozta ki Piton a Roxfortból? Mert, gondolom, ő volt…
– A temetésem után, mikor mindenki a nagyteremben volt, kicsempészett a birtokról és kezelésbe vett. – Harry tekintete akaratlanul Dumbledore jobb kezére siklott, ami most teljesen ép volt. Dumbledore elkapta a pillantását, és hozzátette: – Mint láthatod, sikerrel. De fontosabb dolgokról is kellene beszélnünk – tette hozzá. Harry ismét bólintott, hisz értette, mire gondol Dumbledore.
– Mennyit tud az öccse?
– Mivel se Draco se Perselus se én nem voltunk abban a helyzetben, hogy az Abszol útra – pláne a Zsebkosz közbe – rohangáljunk nem éppen legális bájitalösszetevőkért, ő pedig van olyan viszonyban az ottani árusokkal, kénytelenek voltunk mindent elmondani neki, hogy ezt az apróságot megtegye.
– Magától tud a horcruxokról?
– Nem egészen. Még az első háború idején együtt kezdtünk kutatni utánuk, de, miután a Szárnyas Vadkan egyre népszerűbb lett az alvilági alakok körében, ő áttért a kutatás passzívabb, de nem kevésbé veszélyes formájára: az oda tévedő halálfalókat illetve azokat kezdte faggatni, akik tudhatnak valamit Voldemortról. Aztán alig egy éve közölte, hogy megtalálta és elpusztította a medált.
– És nem viselkedett furcsán?
– Egyáltalán nem, csak, ha szóba került a medál. Semmi mást nem tudtam belőle kiszedni.
– Nagyon kérem, ne mondja, hogy nem jött rá! Hiszen még én is láttam, hogy megszállta a medálban levő lélekdarab.

– Te, kérlek szépen, már jobban érzékeled Voldemort mágiáját, mint rajtad kívül bárki más. Egyébként pedig gyanítottam, de, mivel nem voltam benne biztos, nem mertem lépni. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy, hogy intézted el. – Harry nemes egyszerűséggel a homlokára – pontosabban a sebhelyére – mutatott.
– Azt is megtalálom Voldemort fejében, amiről még ő maga sem tud. Így jöttem rá, hogy a horcrux ép, és a Roxfortban van. Nem mondom, hogy könnyen és egyszerűen, de végül is sikerült elintéznem.
– Reméltem, hogy idővel rájössz, és ki tudod használni – mosolyodott el Dumbledore.
– Igyekszem – vigyorgott most már Harry is, de néhány pillanat múlva már halálosan komoly volt az arca. – Csak annyit mondjon még meg, hogyha eddig titkolózott, most miért fedte fel magát előttem?
– Először is, mert úgy gondoltam, azok után, amiken miattam keresztül kellett menned, tartozom neked ennyivel. – Harry már közbe akart szólni, de Dumbledore leintette. – Ha jól sejtem, most mentegetni próbálnál, de te is tudod, hogy sok hibát követtem el veled kapcsolatban. Közülük talán a legnagyobb az volt, hogy még én is alábecsültelek. Már a legelejétől bíznom kellett volna benned, hiszen te percről percre bizonyítottad, hogy Voldemort szöges ellentéte vagy. És ez, tekintetbe véve a gyerekkorod, igazán nagyra becsülendő. – Harry, miközben Dumbledore beszélt, fürkészve nézett a kék szempárba, amik most őszinteséget és bűntudatot tükröztek. A beállt csendet most Dumbledore törte meg. – Gondolom, feltetted magadban a kérdést, hogy miért vagyunk most itt. Ennek két oka van: egyrészt, mert itt tudunk a legbiztonságosabban beszélni, másrészt pedig, mert a ház és minden, amit benne találsz, nemcsak a hasznodra lehet még, hanem már jog szerint a tiéd. – Harry forgatta a szemét, ugyanakkor próbálta álcázni a döbbenetét. Nem akart még több pénzt vagy házat. Csak a soha nem létező normális életét akarta, nem többet.
– Nem kell a háza – mondta komoran, most mereven a padlóra szegezve smaragdzöld szemét.
– Nem az én házam, hanem Griffendélé. Mindig is az volt. És – javíts ki, ha rosszul mondom, de – te is az vagy.
– De…
– Semmi de. Emlékszel, mit mondtam, miért tudtad megszerezni a kardot? – Harry bólintott. – Csak egy olyan ember húzhatta elő a süvegből, aki ízig–vérig griffendéles. Ez ebben az esetben szó szerint is értendő. És abban a pillanatban, hogy betöltötted a tizenhetet, és megszűnt a rád mondott bűbájom, azonnal életbe lépett Griffendélé. Ősi varázslat ez, ami minden örököst védelmez, és biztosítja a házhoz való hozzáférést, és a lehetőséget titkának továbbadására.
– Hogyan…?
– Attól a pillanattól fogva, hogy átlépted a küszöböt, csak az léphet be a házba, akit nem tekintesz ellenségednek.

– Horcrux vagyok – mondta hirtelen Harry. – Pillanatnyilag ez a legkisebb gondom, de attól még így van.
– Tudom. De jól vésd az eszedbe, hogy te nem csak egy horcrux vagy, hanem a hetedik. És bizonyára rájöttél már, hogy ez mit jelent.
– Igen, de… akkor is bennem van Voldemort egy darabja, és…
– És te már rengetegszer bizonyítottad, hogy képes vagy uralkodni felette. Rögtön az első igazán nagy megmérettetésed a beosztás volt – Dursleyék után, persze. Akkor, és utána évről évre bizonyítottad, hogy te jó ember vagy. Sokkal jobb, mint Voldemort, vagy bárki más, akit ismerek. Magamat is beleértve. Te ugyan nem tudod, de, figyeltelek a nyáron. Láttam, hogy milyen elképesztő fejlődésen mentél keresztül minden téren, és nagyon büszke vagyok rád. De nem lenne szabad ennyire bezárkóznod a barátaid előtt.
– De, hát én csak…
– Tudom, hogy védeni akarod őket, de ez akkor sem megoldás.
– Nem akarom, hogy lássák, mekkora nyomás alatt vagyok… Annyi embernek kell megfelelnem, és ez olyan nehéz… Mindenki valami világcsodát vár tőlem, nem bírják felfogni, hogy nincs bennem semmi extra.
– Ez elég érdekesen hangzik pont tőled, Harry. Egyrészt szerintem te sokkal több és sokkal keményebb elvárást állítottál fel magaddal szemben, mint amiket akár a barátaid, vagy a tanáraid, esetleg a minisztérium legmerészebb álmában el tudnának képzelni. Másrészt pedig átlagos tizenhét éveseknek tudomásom szerint nem jelenik meg heliopát, nem varázsolnak pálca nélkül, nem pusztítottak el immár több horcruxot, nem néztek szembe Voldemorttal többször, mint az egész Rend együttvéve.
– Jó, elég! – vágott közbe Harry. Már rég letettem róla, hogy átlagos legyek, hiszen soha nem is voltam az, hála annak a göré… elnézést… hála Voldemortnak, de…
– Nincs de, Harry. Már most jobban varázsolsz, mint a legtöbb jól képzett auror. Ezt te sem tagadhatod.
– Ez senkit nem érdekel. Még mindig olyasvalami miatt sztárolnak, mint nem is én tettem. Hiszen ön is tudja: akkor este Piton mentett meg, bár fogalmam sincs, hogy miért.
– Tényleg nincs, Harry? Én ezt nem hinném. Nagyon is jól tudod, hogy miért tette. – Harry bólintott. – Na, de eleget beszéltünk, és kezd későre járni. Különben is lesz még rá időnk – váltott témát Dumbledore. – Gyere, körbevezetlek – mondta, majd felállt, Harry pedig – még mindig kissé kábán – követte.

Dumbledore kivezette Harryt a szalonból, ami most, hogy jobban megnézte, leginkább a Griffendél torony klubhelyiségére emlékeztette őt, csak kevésbé volt zsúfolt. Miközben megmutatta Harrynek a hatalmas ebédlőt, a konyhát és a kamrát – ami méreteiben és tartalmában egyaránt felvehette volna a versenyt akármelyik mugli bevásárlóközponttal –, kiderült, hogy a Grimmauld tér előtt itt volt a Rend főhadiszállása, és utána is itt tartották a legfontosabb megbeszéléseket.
Harrynek – ugyan ezelőtt még sosem járt hasonló kúriában –, voltak elképzelései – és előítéletei – az efféle helyekről, de már a legelején kellemesen kellett csalódnia. A kastély méreteihez képest nagyon otthonosan volt berendezve. Leginkább a könyvtár nyűgözte le Harryt. Bármerre nézett, mindent könyvek borítottak az egészen ősi daraboktól kezdve egészen a legújabb kiadásokig, témák szerint, azokon belül pedig betűrendben sorba rendezve. Harry azonnal tudta, hogy a legtöbb idejét itt fogja eltölteni.

Az első emeleten legalább húsz tökéletes rendben tartott hálószoba volt, mindegyik külön fürdővel, ezt az emeletet Harry és Dumbledore gyorsan maguk mögött hagyták.
A másodikon már jóval érdekesebb helyiségek következtek: egy jól felszelt, de hétköznapinak cseppet sem mondható bájitallabor, mellette egy kész főzetekkel teli raktár, valamint Dumbledore dolgozószobája volt, amit, mint az kiderült, sosem használt. Miután tanulóként végzett a Roxfortban, Londontól néhány mérföldre vett egy házat, azóta ott élt, ha épp nem a Roxfortban volt. Elmondása szerint csak akkor kereste fel ezt a házat, ha egy időre le akart tűnni a világ elől, vagy, ha a Rendnek volt rá szüksége. És ez az állítása már a következő helyiségben alátámasztást nyert, ami az emelet többi részét foglalta el, és, még most is bármikor naprakész volt akár egy teljes rendgyűlés összehívására. A falak mentén sorakozó szekrényekben a mágikus tervrajzok, és különböző jelentések mellett szinte bármilyen sérülés ellátására alkalmas szereket tároltak, amik egy esetleges támadás után nagy segítséget jelentettek.
A következő emeletet egyetlen hatalmas párbajteremmé alakították, és a falakat beborító polcokon minden elképzelhető kellék megtalálható volt. Innét nyíltak a feljáratok a három toronyba, amiben a kastély végződött, és ezek közül egy sem maradt kihasználatlanul. Az egyikben bájitalok hozzávalói álltak – a leghétköznapibbaktól a szinte fellelhetetlen darabokig –, mind katonás sorrendben, míg a másikban – az előzővel elég éles kontrasztot képezve – viszonylagos rendetlenség uralkodott, és Harryt leginkább az Odú melletti seprűtárolóra emlékeztette, amit az esküvő idejére átalakítottak. Itt voltak a fölösleges, vagy csak ritkán használt dolgok.
A harmadik torony egyfajta galériaként funkcionált, a lépcsők mentén, valamint a fenti helyiségben a padlótól a plafonig mindent Griffendél leszármazottainak mágikus portréi borítottak.

Miközben újra a földszint felé tartottak, Harry gondolatban próbálta megfogalmazni a véleményét a házról. Végül a következőre jutott: mindent egybevetve semmi fölösleges cicoma nem volt se a házon belül, se rajta kívül, csak a legszükségesebbek, azokból viszont csakis a legjobbak.
Dumbledore a konyhán keresztül egy hátsó ajtó felé terelte őt, miközben egy furcsa, öngyújtószerű szerkezetet vett elő a zsebéből. Ahogy kilépek a sötétségbe burkolózó parkba, kattintott néhányat a szerkezettel, mire az abból kiröppenő fénygömbök apró napokként világították be a teret. Amit Harry először meglátott, az a völgyben elterülő kisebb kviddicspálya volt. Az oda vezető utat üvegházak szegélyezték, bennük a legkülönbözőbb növényekkel, a kviddicspálya mögött pedig a hegyek oldalán egy erdő körvonalai rajzolódtak ki.
– Ez… – Harry kereste a megfelelő szavakat, amivel le tudná írni a látványt. – csodálatos – mondta végül.
– A hegyek mögötti folyóig tart a birtok védelme, de a kviddicspályáig az erdőben élő állatok szabadon mozoghatnak – magyarázta Dumbledore. – Most viszont: mindjárt éjfél, neked pedig holnap nem lesz könnyű napod. Egyébként is rád fér a pihenés. Ha rám hallgatsz, választasz egy szobát, és elteszed magad holnapra.
– Köszönöm, de… előtte még szeretnék körbenézni a könyvtárban.
– Csak nyugodtan – somolygott Dumbledore.

Miután visszamentek a házba, Harry szavához híven azonnal célba vette a könyvtárat. Találomra levett pár könyvet a polcokról, majd egy kisebb asztalra pakolta őket, ő maga pedig elhelyezkedett a mellette levő kényelmes fotelben, és olvasni kezdett. Amilyen szerencséje volt, pont nem azok a könyvek akadtak a kezébe, amikre szüksége volt. De, remélve, hogy ezekben is talál valami használhatót, nem törődve azzal, hogy szemei majd’ leragadtak, nekiállt átnézni őket Észre sem vette, hogy mikor aludt el. Arra eszmélt, hogy alig féléves önmagaként, édesanyja tartja a karjaiban, miközben Jamesszel beszél.
– Legalább gondold meg, Lily! – kérte James.
– Már meggondoltam, James. Tudom, hogy Dumbledore–ral mindketten jót akartok, de…
– Mindig az a de… Csak azt akarom, hogy életben maradjunk!
– Az már nem lenne élet, te is tudod. Ahogy azt is, hogy a sorsunkat nem kerülhetjük el. Idővel mindenkinek csak jobban fájna, és úgyis megtörténne. – James át akarta ölelni feleségét, de Lily elhúzódott. – Kérlek, James…
– Még mindig őt szereted?
– Sajnálom… Te is tudod, hogy már rég megváltoztak irántad az érzéseim, és nem bántam meg, ami történt, de… úgy érzem, hogy azzal az éjszakával elárultam őt…
– Megértem. De tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. És, ha kell, akár örökké várni fogok rád. Nem csak Harry miatt. – James kiment a szobából, magára hagyva Lilyt, aki lassan visszatette Harryt a kiságyba. Harry még látta a nő arcán lecsorduló könnyeket, majd az álomkép elmosódott, hogy a helyét egy másik vegye át.

Harry egy csapat féltérdre ereszkedett, maszkos, csuklyás alak gyűrűjében állt. Szinte azonnal rájuk ismert: halálfalók. „Csodás, pont egy vízió hiányzott…” gondolta, de a kíváncsiság hamar legyőzte, és inkább az eseményekre figyelt, ami nem is várattak magukra sokáig: Voldemort beszélni kezdett.
– A seregem immár teljes, és legyőzhetetlen. A Főnix Rendjének és minisztériumnak együttvéve sincs esélye ellene. De bármennyit is tettetek az új világunk megteremtéséért, hű halálfalóim, egyvalami még mindig az utunkban áll. Egy áruló van köztünk. Ugyanaz az ember, aki Dracót rejtegeti, és, aki most Dumbledore után Potternek kémkedik. Ha az árulót megtaláljuk, megtaláljuk Dracót is. Potterrel még ráérünk foglalkozni.
– Nagyúr – hallatszott a körből Piton hangja –, bátorkodom megjegyezni, hogy alábecsülöd Pottert.
– Egyenlőre nagyobb gondom is van Potternél, Perselus. Ahogy mondtam, vele ráérünk később foglalkozni. – Voldemort újra a teljes Belső Körhöz beszélt. – Közületek senki nincs abban a helyzetben, hogy még több hibát engedhessen meg magának, úgyhogy ezúttal jó munkát várok! Most pedig tűnés!
Harry felülemelkedve a sebhelyét égető fájdalmon, kutatni kezdett Voldemort gondolatai között. Tudni akarta, hogy pontosan milyen varázslatok védik a kriptát, és a benne levő horcruxot. Nem kellett sokáig keresnie, hamar megtalálta, amit akart. De, ahogy végignézte az emlékképeket, egyre kevésbé volt biztos benne, hogy jó ötlet lenne odavinni Ront és Hermionét.

Mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és a sebhelye mindjárt felrobban, kiszakította magát az emlékek közül. Ezután szinte már meg sem lepődött, hogy remegve, verejtékben úszva ébredt. Kezdte megszokni… De, ahogy magához tért, látta, hogy már nincs a könyvtárban. Ebben a pillanatban léptek zaja ütötte meg a fülét, majd pár pillanat múlva benyitott Dumbledore.
– Harry, jól vagy? – kérdezte aggódva. Harry bólintott, bár a sebhelye még mindig lüktetett. – Mi történt?
– Csak a szokásos: Voldemort. – Harry szája keserű félmosolyra húzódott. – Azt vette a fejébe, hogy áruló van a halálfalói között, de egyenlőre meg van róla győződve, hogy Piton még az ő embere… Hogy kerültem ide? – váltott témát.
– Mikor láttam, hogy elaludtál a könyvtárban, gondoltam, nem szeretnél kiadós nyakfájással ébredni.
– Köszönöm – mondta Harry, s az előbbi vicsorgás helyett mosolya most valódi volt. Dumbledore viszont, ahogy átható tekintetével őt fürkészte, elkomorodott.
– Van valami más is a vízión kívül, amiről nem akarsz beszélni. Igazam van? – Harry szemlesütve bólintott. – Ha mégis meggondolnád magad, tudod, hol találsz – mondta Dumbledore, de, még, mielőtt elmehetett volna, Harry egy kérdésével megállította.
– Egész éjjel nem aludt? – bár ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, hiszen Harrynek egy ideje már volt hozzá szeme, hogy észrevegyen efféle apróságokat is.
– Csal volt egy kis dolgom odahaza, egyébként pedig alig múlt két óra. Pár perce, mikor jelzett a szobán levő figyelő bűbáj, jöttem, ahogy tudtam.
– A Hopp–hálózaton keresztül? – kérdezte Harry kicsivel rémültebben, mint szerette volna, de megvolt rá az oka: még a pár órája olvasott könyvből rémlett neki, hogy mind a hoppanálást, mint a birtokhatár árlépését meg kellett volna éreznie. A Hopp–hálózatról viszont semmi hasonlót nem olvasott.
– Igen, de nyugodj meg, csak a házam és a Roxfort felé működik, és rajtunk kívül más nem használhatja. Hasonló a helyzet a birtokon belüli hoppanálással. – Harry értetlen tekintetére magyarázni kezdte. – A vérségi bűbáj miatt, ami nemcsak a házat, hanem a birtokot is védi. De természetesen bármikor bővíteni tudod a kört. Most viszont aludj még pár órát, holnap szükséged lesz az erődre – mondta Dumbledore, majd kiment. Harrynek viszont még hosszú óráig ne jött álom a szemére. Jó darabig feküdt gondolataiba merülve, miközben erősen érett benne egy hosszabb beszélgetés Pitonnal.

Harry még sokáig törte a fejét a látottakon, és nem csak az álmokon. Dumbledore érkezése ugyanis jóval több kérdést vetett fel, mint, amennyit meg lehetett válaszolni. Lassan, hajnal felé merült újra álomba – már, ha az álomtalan álmot annak lehet nevezni. Már magasan járt a Nap, mikor felébredt, mégis úgy érezte, alig aludt valamit. Aztán, ahogy körbenézett a szobában, lassan felrémlett előtte a tegnap este és az éjszaka. Felkelt, és szinte ösztönösen az ablakhoz ment. Ahogy kinézett rajta, elakadt a lélegzete: Az alatta elterülő falu mögött egyenesen a tengerre látott. A távolban, az egyre ritkuló, reggeli köd mögött kisebb szigetek körvonalazódtak, meg–megtörve a vízfelszín egyhangúságát. Harry percekig csak állt, és élvezte a kilátást. Minden olyan nyugodtnak, békésnek tűnt, mintha egy másik világban járna; mintha itt nem léteznének se halálfalók, se dementorok, se Voldemort. Bár igaz lenne… – sóhajtott Harry, és ellépett az ablaktól. Már indult volna a fürdő felé, mikor észrevette, hogy a szekrény ajtaja félig nyitva van. Kíváncsian lépett oda, és kitárta az ajtaját, de az, amit odabent látott, minden további elképzelését felülmúlta: hiszen egyik napról a másikra megtudta, hogy Dumbledore életben van, és hozzájutott egy hatalmas házhoz Anglia legnyugodtabb zugában, méghozzá nem is akármilyen kilátással. Azt hitte, hogy ennél több már nem jöhet, és mégis: a szekrényben – amellett, hogy az tele volt rá illő mugli– és varázslóruhákkal, mellettük – ott állt egy vadonatúj versenyseprű, méghozzá a Tűzvillám legújabb modellje. A seprű nyeléhez egy darab pergamen volt hozzákötve, amin mindössze egy mondat állt:

Ha nem is a harcban, de még hasznodra lehet.

Harry elmosolyodott, majd egy pillanattal később kikapott a szekrényből egy farmert és egy pólót, és elvonult a fürdőbe, hogy rendbehozza magát.
Miután lezuhanyozott és átöltözött, lesietett a földszintre, hogy valami reggelit kerítsen. Összeütött magának a konyhában néhány szendvicset, majd egy tálra pakolta, és a könyvtárban elmajszolta őket, miközben folytatta az este félbehagyott könyvet. Mikor végzett az evéssel, félretette a könyvet, pennát és pergament kerített magának, majd írni kezdett.

Ron, Hermione,

bocsi, hogy este csak úgy leléptem, de a végére kellett járnom valaminek. Miattam ne aggódjatok, jól vagyok és biztos helyen, a DS–re ott leszek, és utána beszélünk.

Harry

Harry ahogy letette a tollat, már hívta is Fawkest.
– Ronék nagyon kiakadtak? – kérdezte a vörös lángok kíséretében megjelenő madártól.
– Az nem kifejezés. Fél órával, miután elmentél, Hermione már azt mondogatta, hogy, amint a kezei közé kerülsz, nem hagy lehetőséget Voldemortnak, maga tekeri ki a nyakad. Ron próbálta csillapítani, de azt hiszem, tőle is kapni fogsz.
– Azért azt csak gondolták, hogy nem vagyok bajban… vagy nem?
– Persze, mert téged ismerve pont erre gondolnak először…
– Remek…
– De azért van jó hírem is: ma reggel a Durmstrangosok megszöktek Olympe és az óriások segítségével a Nurmengardból. Most a Beauxbatonsban vannak, egyenlőre ott vannak a legnagyobb biztonságban.
– És az óriásokkal mi lett? – kérdezte Harry. Fawkes az ablakhoz repült, és leszállt a párkányra.
– Látod ott azt a szigetet? – bökött a csőrével a látóhatáron kirajzolódó szigetcsoport egyik nagyobb tagjára. Harry bólintott. – Egyenlőre oda vittük őket, és Olympe levédte pár bűbájjal.
– Szép munkát végeztél – mondta Harry elismerően.
– Legalább hasznossá tehettem magam.
– Merthogy?
– Albus mellett többnyire egy kirakati papagáj voltam…
– Tudtad, hogy életben van – jelentette ki Harry, hiszen itt már nem volt szükség kérdésre.
– Persze, hogy tudtam, hiszen ez a dolgom, de…
– De nélkül: ha tudtad, akkor miért maradtál velem?
– Azért, mert én döntök róla, hogy a család nagykorú tagjai közül ki mellett maradok, egyébként meg neked nagyobb szükséged volt – és szerintem van – rám.
– Hékás, ne húzd fel a csőröd, mondtam én egy rossz szót is? – Fawkes megenyhülve megcsipkedte a fiút, majd, ahogy megérezte a szándékait, további utasításokat várva kérdőn nézett rá.
– Hallgatlak.
– Ezt el kellene vinned Ronnak és Hermionénak, mielőtt a feje tetejére állítják a Roxfortot. Estére én is ott leszek. – Fawkes biccentett egyet, majd a levéllel együtt egy vörös lángcsóvával maga után eltűnt.

Nem sokkal később Harry hallotta, hogy a szomszéd szobában levő kandallóban felcsapnak a lángok, ezért újra félretette a könyvet és kiment. Ahogy belépett a szalonba, azonnal meglátta a lángok közül kilépő Dumbledoret.
– Beszélhetnénk? – kérdezte az öreg, miközben leporolta a talárját.
– Hogyne – mondta Harry készségesen. – Hallgatom – tette hozzá, de Dumbledore csak akkor folytatta, miután mindketten leültek két szemközti fotelbe.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük a terveidet.
– Miféle terveket?
– A Roxfort utániakat, természetesen. Továbbra is kitartasz az auror szakma mellett?
– Egyre kevésbé vagyok benne biztos, főleg, ha a minisztérium így folytatja, de máson még nem igazán gondolkoztam.
– Az se jutott eszedbe, hogy a RAVASZ–ok után visszamenj tanítani?
– Én? – kérdezte elkerekedett szemekkel Harry.
– Két éve a DS–ben már bizonyítottad, hogy van tehetséged hozzá, és, ha jól sejtem, Minerva tárt karokkal fogadna.
– De, hát…
– Természetesen megértem, ha más terveid vannak, habár ez igencsak kellemetlen adminisztrációs problémákat vet fel.
– Micsoda? – Harry már egyáltalán nem értett semmit.
– Nos, bizonyára olvastad a Roxfort történetét.
– Hát, ööö… – Harry nem akart se igent, se nemet mondani, de ez tipikusan az a kategóriája volt a könyveknek, amit legfeljebb Hermionénak jut eszébe elolvasni. Dumbledore megmosolyogta a fiú arcára kiült furcsa kifejezést.
– Akkor talán Ms. Granger már tájékoztatott róla, hogy a Roxfortban mintegy ezer éve minden igazgató kijelölheti az utódját.
– Igen, de hogy jön ez ide? Hiszen McGalagony…
– Minerva csak helyettesként tölti be a tisztet, amíg az utódom fel nem készül rá. De magad is megnézheted – mondta Dumbledore, majd Harry válaszát meg se várva elővarázsolt egy ősrégi könyvet, és belelapozott. – Ez a Roxfort Nagykönyvének egy másolata – magyarázta, majd Harry elé tolta a könyvet. Rögtön a lap tetején ott virított az aktuális igazgatók neve:

Albus P. W. B. Dumbledore
1948–1998
Kijelölt utódja: Harry J. Potter
1998–
Helyettese: Minerva McGalagony
1998–


– Ez nem lehet igaz! Csak valami rossz vicc, ugye?
– Elhiheted, tudnék jópár viccet mondani, de ez nem az.
– És ezt mikor akarta elmondani?
– Ha nem jött volna közbe néhány apróság, akkor idén nyáron, ezzel egy időben a felkészítésed is megkezdődött volna… Persze, csak, ha beleegyezel – tette hozzá.
– Ez… Nem hinném, hogy pont én lennék rá a legalkalmasabb ember.
– Azért gondold át!
– Tudja, tényleg szívesen visszamennék tanítani, de… már megbocsásson, dirinek lenni egész más. És különben se nekem való a papírmunka.
– Azt hiszem, vagy olyan jó szervező, hogy, ha akarsz, akkor tudsz mellette tanítani. – Harry bólintott, hogy meggondolja, majd tovább kérdezett.
– És most mik a tervei?
– Először is benézünk a Perselushoz. Ha jól sejtem, van némi megbeszélnivalód vele.
– Honnét…?
– Ugyan már, fiam, lehet, hogy meghaltam, de attól még nem vagyok teljesen hülye! 5 perc múlva indulunk, a többit meg még meglátjuk – mondta Dumbledore, majd felállt, és eltűnt a könyvtárba vezető ajtó mögött.
Harry még néhány percig mozdulatlanul ült gondolataiba merülve, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve, elővarázsolta, és lekicsinyítve zsebre tette a láthatatlanná tevő köpenyt, biztos, ami biztos. Ezután újra a könyv fölé hajolt, de hirtelen megváltozott előtte a lapon levő szöveg:

Armando C. Dippet
1917–1948
Kijelölt utódja: Tom R. Denem


A szöveg alá egy nyilatkozat volt csatolva.

A kijelölést visszavonom Tom Rowle Denem jelenleg bizonytalan holléte miatt, helyette halálom után Albus P. W. B. Dumbledore tölti be az igazgatói tisztet.


Armando Cornelio Dippet

Tanúk:
Amelie Jane Potter
Daniel Ryan Skeeter

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Harryt az ajtó csapódása rángatta vissza a jelenbe. A Nagykönyv másolatában a betűk ismét az eredeti szöveget mutatták, Voldemort nevének pedig nyoma se volt. Váratlanul egy kezet érzett a vállán, mire összerezzent, és azzal a lendülettel, ahogy felállt, már fordult is a kéz tulajdonosa felé. Amikor viszont meglátta Dumbledoret, azonnal megnyugodott.
– Min gondolkoztál? – kérdezte az öreg.
– Azon, hogy mi lett volna, ha Dippet nem vonja vissza Voldemort jelölését. – Dumbledore elsápadt.
– Honnét tudod? - kérdezte végül.
– Ő is tudja. Én pedig tőle.
– Tudod, Harry, ez egy olyan része a múltnak, amire a Roxfortban senki sem emlékszik vissza szívesen.
– Igen, tudom, én csak…
– Látomás? – Harry bólintott.
– Csak tudni szerettem volna, hogy igaz–e – mondta.
– Nem sokon múlt, hogy az legyen… De, most már ideje indulnunk – váltott témát Dumbledore, de Harry nem bánta, nem akarta tovább firtatni a kérdést. – Hoppanálni fogunk – tette hozzá.
– Megvan a vizsgám – jegyezte meg Harry.
– Tudom, de Fideliusszal védett helyre megyünk.
– Rendben. – Harry bólintott, és hagyta, hogy Dumbledore újra vezesse a hoppanálás során.

Szinte abban a pillanatban, ahogy Harry kiszabadult a préselő érzésből, egy idegen pálcát érzett a közelében.
– Legilimens! – mondta egy kemény, de ismerős hang, amitől már rengetegszer hallotta ezt, de az átok kivédése már nem okozott gondot Harrynek. Vigyorogva fordult a hang forrása felé.
– Magának is jó napot – szólt Harry. Piton válaszként kurtán biccentett, majd Dumbledorehoz fordult.
– Azt hittem, már soha nem mondod el neki – mondta kimérten.
– Mi a véleményed? – kérdezte Dumbledore magyarázat helyett.
– Átment a vizsgán. Elvállalom. – Harry meglepetésére Piton arcán egy elégedett mosoly suhant át.
Előző


Következő


Vélemény