11. fejezet

Az új mentor

– Nagyszerű, Perselus. Azt hiszem, jobb, ha mihamarabb elkezditek, úgyhogy magatokra is hagylak titeket – mondta Dumbledore, majd, mielőtt bárki bármit csinálhatott volna, már be is tevődött mögötte a nappali ajtaja.
– Esetleg én is megtudhatnám, hogy miről van szó? – kérdezte Harry.
– Természetesen arról, Potter, hogy tanítani foglak. Elsősorban bájitalokról, de sorra fog kerülni az okklumencia és a legilimencia is. Nem akarom, hogy ugyanaz legyen, mint pár éve, úgyhogy, ha nem akarod, hogy én tanítsam ezt meg neked, akkor most mondd meg!
– Szerintem már ismerjük egymást annyira, hogy ne legyen ebből gond. Úgyhogy tőlem rendben – vonta meg a vállát Harry.
– Helyes. Ahogy elnéztem a tavalyi eredményeidet látszólag megtanultál végre receptből főzni, de nem hinném, hogy tanultál a könyvemből bármit is…
– Ha akarja, nyugodtan számon kérheti – vette fel a kesztyűt Harry. – Az utolsó betűig kívülről fújom azt a könyvet. Egyébként meg volt benne pár hasznos jegyzet az idei anyaghoz is – tette hozzá.
– Nocsak… Szóval a híres neves Harry Potter leült bájitalrecepteket magolni?
– Amint látja – jegyezte meg csípősen Harry. – Nézze, ha hajlandó vesződni a tanításommal, hát én álok elébe. De most nem ezért vagyok itt. Beszélnünk kell.
– Azt csináljuk, Potter – mondta gúnyosan Piton.
– Lilyről van szó. – Harry némi elégtétellel nyugtázta, hogy Piton arcáról lehervadt a gúnyos vicsor.
– Mit akarsz még hallani?!
– Nem hallani, mondani.
– Hallgatlak.
– Az este meglátogattam anyáék sírját, és elég furcsa dolgokat láttam… Régi emlékeket… Ha igaz, amit láttam, akkor anya és apa sosem jártak együtt… Magával járt végzős korában, igaz? – Piton kurtán bólintott.
– Mielőtt még tévesen következtetnél, tudnod kell, hogy ez az időszak nem hagyott benne mély nyomot. Szinte rögtön azután, hogy végzett az aurorképzőben, összeházasodtak apáddal…
– Nem szerette Jamest! – vágott közbe Harry, és szavai hidegzuhanyként érték Pitont. – Akkor már nem utálta, de sosem volt belé szerelmes. Igaz, hogy aurorként eredményesen dolgoztak együtt, de a kapcsolatuk mindössze egyetlen éjszakára szólt. Anyám mindvégig magát szerette.
– Apád tudta ezt? – Harry bólintott. – És ennek ellenére feleségül vette? – Harry ismét helyeselt. – Azt az egyet mondd meg nekem, kölyök, hogy miért tette volna meg ezt Potter?
– Egyszerűen csak vállalta a tettei következményeit… Lehet, hogy ez annak idején nem látszott, de ő igazán szerette anyát. Azt mondta, hogy, ha kell, örökké várni fog rá… – Piton még mindig nem tudott semmi értelmeset mondani, ezért inkább hallgatott. – Nem is amiatt a pár diákcsíny miatt utálta annyira, igaz? Hanem azért, mert Lily hozzáment. És azt hiszem, engem is emiatt gyűlöl.
– Ez nem ilyen egyszerű, Potter! – csattant fel Piton.
– Harry. És pont ilyen egyszerű: igen, vagy nem? – Harry a legáthatóbb tekintetével fúrta smaragd íriszeit Piton fekete szemeibe, Volt egy olyan érzése, hogy Lily szemei jelentik a férfi gyengéjét. Azok a szemek, amikből korábban színtiszta gyűlölet áradt, most kíváncsian tekintettek a fekete íriszekbe. És Harry jól gondolta…

– Igen – nyögte ki végül Piton, és azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld. Még a végén az egészet félreérti ez az ostoba kölyök… – De ez ennél jóval bonyolultabb – tette hozzá.
– Akkor egyszerűsítse le, hogy ez az „ostoba kölyök” is megértse.
– Te a fejemben turkálsz?! Mégis mit képzelsz…
– Van egy apró rés a pajzsán – mondta Harry még mindig higgadtan. – De lehet, hogy csak azért, mert nem koncentrált eléggé… És nem állt szándékomban „turkálnom a fejében”. – Piton egy mordulással tudomásul vette Harry válaszát.
– Mint mondtam, ez jóval bonyolultabb, mint amilyennek látszik – folytatta higgadtabban.
– Hallgatom.
– Hát, jó, legyen, ha annyira akarod. Először is már nem gyűlöllek. – Harry elkerekedett szemekkel nézett Pitonra. Valahol ugyan sejtette, hogy így van, mégis, az ő szájából hallani egész más volt. – Mikor a Roxfortba kerültél James fiaként és az sem mellékes, hogy a szakasztott mása voltál, régi emlékeket… idézett fel. Jóval régebbieket, mint néhány diákcsíny. Nem mondom, az se volt épp kellemes, de… – Piton megrázta magát, és egész mással folytatta. – Granger nem mondott neked többet anyámról a nevénél.
– Igen, de…
– Nem véletlenül. Minden évkönyvben ott szerepel a diákok neve mellett a szüleiké is. Az anyja lánykori neve Amelie Jane Potter volt. Ő volt nagyapád testvére. – Harry – bár meglepte a hír –, arcvonásain nem látszott változás.
– Hallottam valami olyasmit, hogy a varázsvilágban mindenki rokona mindenkinek… – mondta közömbös hangon. – Bár ez egy kicsit…
– Túl közeli? – vicsorgott Piton.
– Csak nem hallottam róla, hogy annak a nőnek volt egy lánya… – vonta meg a vállát Harry, és próbált közömbösnek tűnni, holott tudta, nem akármire derült fény, de azt is, hogy ez nagyon veszélyes lehet rájuk nézve.
– Persze, hogy nem hallottál. Mikor megtudta, hogy a lánya egy muglihoz ment feleségül, kitagadta, és később velem se bánt jobban. Apád pedig már úgy került a Roxfortba, hogy állandóan azt sulykolták a fejébe, vérárulók vagyunk, a család szégyene, satöbbi. Úgyhogy megvolt az alap egy kiváló barátsághoz… Azokban az években csak Lilyvel voltam beszélőviszonyban, de, miután be kellett állnom halálfalónak, vele is megszakadt a kapcsolatom… Aztán jöttél te…
– És úgy érezte, hogy ezzel elárulta magát… – Harry nem kérdezte, nem is volt rá szükség, hiszen mindketten tudták, hogy ez igaz. – De, ha ennyire gyűlölt, akkor miért mentett meg? Csak az eskü miatt?
– Nem – mondta tömören Piton, és Harry látta, hogy erre már nem szándékozik bővebb magyarázatot adni.
– Ha ez jelent valamit, akkor ő is úgy érezte, hogy elárulta – jegyezte meg halkan Harry. – Csak a látszat miatt ment hozzá apámhoz.
– Látszat… – köpte a szót Piton. – Ehhez mindig is remekül értett.
– Akárcsak maga. És, hiába gúnyolódik, akkor is így van… Ha akarja, nézze meg azt az emléket, nem fogok védekezni. De csak azt, és semmi mást! – tette hozzá Harry élesebb hangon.
– Nem lesz rá szükség, azt hiszem, hogy hamarabb fogom látni, mint szeretném.
– Arra azért ne vegyen mérget. – Egy ideig mindketten hallgattak.

– Tudod, nem értem, miért akarod, hogy én tanítsalak… – törte meg a csendet Piton. – Albus jó tanár. És sokkal türelmesebb, mint én bármikor is lennék.
– Pontosan ezért: nincs rá időnk. Nincs idő finomkodásra, vagy türelemre. És talán maga az egyetlen, aki úgy kezel, mint egy normális 17 évest, tisztában van vele, hogy nem vagyok képes mindenre, de a maga módján – megjegyzem, elég furcsa módszerekkel, de – próbálja kihozni belőlem a legjobbat.
– Te meg mi a fenéről beszélsz?
– Mit gondol, az egész nyarat tanulással töltöttem volna, ha nem akartam volna megölni magát?
– Á, ez igazán kedves, Potter – mondta Piton. a hangja csöpögött a gúnytól, de Harry tudta, hogy ezt nem mindig kell komolyan venni. – Szóval azért tanultad hülyére magad, mert meg akartál ölni, és most ezt is a javamra írod.
– Miért, végül is maga miatt volt, nem?… Én nem arra értettem – tette hozzá gyorsan, miközben gondolatban több ezer darabra átkozta a hülyeségét, és, hogy elszólta magát, mikor látta, hogy Piton elkomorodik. – Tényleg nem…
– Tudom, Harry. – „Ajaj, még mindig nagyon maga alatt lehet, ha önszántából Harrynek nevez…” – gondolta Harry. – Mégis, milyen igaz… – folytatta Piton.
– Egyáltalán nem az! – csattant fel Harry. – Lassan befejezhetné az önsajnálatot, éppen eleget lubickolt már az benne, még a végén bele fog fulladni… – Harry, ahogy Piton megrökönyödött arcára nézett, aki valószínűleg kioktatáson és letoláson kívül minden mást várt tőle, enyhébben folytatta. – Nézze, maga mindent megtett, hogy visszafordítsa, ez az ő terve volt, és maga épp annyira volt benne hibás, mint é… például Ginny. – Harry még mindig nem volt képes kimondani, hogy: „annyira volt benne hibás, mint én”, és remélte, hogy Piton nem vette észre a nyelvbotlást. Mindemellett csak halványan érzékelte a helyzet abszurditását: amióta a Roxfortba került, gyűlölte Pitont, most mégis saját magától próbálta megvédeni… Most, hogy jobban belegondolt, elég sok dologban hasonlítottak. Mindketten különc, maguknak való gyerekként kezdték, csak keveseket engedtek közel magukhoz, és még kevesebben láthatták meg igazi arcukat. Mindketten a világos és sötét oldal között ingáztak, és olyan terheket viseltek, aminek súlyát mások még csak nem is sejthették. – Több, mint egy éve gyötri magát miatta. De, most már… vége van, nem?
– De, igen – mondta kimérten Piton, és rendezte a vonásait. – Vége van – ismételte. Harry viszont a rideg arc mögött meglátta a gondolatok őrült kavalkádját. Érezte, hogy Pitont mennyire meglepte a viselkedése, de nem firtatta tovább a témát, és ezt se ő, se Harry nem bánta. – Szerintem kezdjünk neki – mondta végül Piton.
– Minek?
– Bemelegítésnek egy kis legilimencia. Az okklumenciát már csak gyakorolnod kell, és… – Piton nem tudta befejezni, mivel egy magas, szőke fiú jelent meg az ajtóban.
– Potter. – Harry a hang irányába fordult. Ismerte ezt a hangot, de – hiába próbált ésszel gondolkodni –, még mindig kirázta tőle a hideg. Felállt, és felé fordult, de, a fiú, akitől a hang jött, nem Draco Malfoy volt. Legalábbis nem az, akit Harry ismert. Az első különbség, ami feltűnt neki, az a kezében tartott fél tucatnyi könyv volt. Az arca alapjában nem változott, de a szeme alatt sötét karikák voltak, és a homlokába belelógott pár tincs félhosszú, szőke hajából. Még a hanghordozása is más volt. Valahogy hiányzott belőle – na nem Harrynek – a régi, gúnyos felhang.
– Malfoy – biccentett felé Harry.
– Úgy látom, nem lep meg, hogy itt találsz – jegyezte meg közömbösen Malfoy.
– Téged sem, hogy itt látsz – válaszolt hasonló hangnemben Harry.
– Tényleg nem – hagyta rá Malfoy, majd Pitonhoz fordult. – Egyenlőre végeztem a laborban, csak azért jöttem, hogy szóljak – mondta, és már indult is kifelé.
– Nem gondolod, hogy abba kéne ezt hagynunk, Malfoy? – szólt utána Harry.
– Micsodát, Potter?
– Amit már hat éve csinálunk. Végső soron egy oldalon állunk.
– Nem csak végső soron… És tőlem rendben – mondta Malfoy, majd kezet ráztak. Rövid pillanat volt, de annál nagyobb jelentőségű, bár, ha valakitől ezt egy évvel korábban hallják, valószínűleg mindketten orvosi segítséget ajánlanak neki…

– Ha kicsevegtétek magatokat, Draco, Potterrel még dolgunk lenne.
– Én a magam részéről mentem kajálni – közölte Draco, és a következő pillanatban már sehol se volt. Harry tanácstalanul megvonta a vállát, és visszament a nappaliba.
– Mit tervez mára? – kérdezte, miután ledobta magát ugyanabba a fotelbe, ahonnét az előbb állt fel.
– A bájitalokat ma hanyagoljuk, a végén még felrobbantod magad, Aberforth meg az én nyakamat fogja kitekerni, ha este nem leszel ott a DS–en.
– Akkor?
– Ma kivételesen választhatsz, melyikkel kezdjük: elmélet vagy gyakorlat?
– Mi lenne a gyakorlati rész? – kérdezte ál–ártatlanul Harry.
– Párbaj, természetesen.
– Biztos benne? Csak, mert nem akarom már a legelső nap a földbe döngölni…
– Még jó, hogy az vagyok, Potter! Egy magadfajta kölyök nem fog engem legyőzni.
– Ha maga mondja… – hagyta rá Harry. – De nem hinném, hogy ez lenne a legalkalmasabb hely egy párbajhoz…
– Ha tudsz jobb helyet, hallgatlak.
– Ami azt illeti, tudok – vigyorodott el Harry, mire Piton szemében felismerés türköződött. – Mehetünk?
– Potter, én nem…
– De én igen – mondta Harry, majd megragadta Pitont, és hoppanált, egyenesen a házába. Minden gond nélkül jutott át a hoppanálásgátló bűbájon, majd mindketten a párbajteremben bukkantak fel. Harry minden további nélkül a terem másik végébe ment, majd szembefordult Pitonnal. Mindketten meghajoltak a másik előtt, majd egy másodperccel később Piton már küldte is az első átkot. Harry sikeresen kivédte, és három másikkal támadott…

Egy órán belül a terem szinte romokban hevert, de Harryt és Pitont, akik még mindig egymással harcoltak, ez érdekelte a legkevésbé. Már mindketten több sebből véreztek; Harry bal karját alig bírta mozgatni, de nem csak a rajta tátongó seb miatt, hanem, mert törött bordái egy rossz mozdulattól is belefúródhattak volna a tüdejébe. De Piton se nézett ki jobban: törött bokája miatt csak eltéríteni tudta Harry átkait, de azt is bal kézzel kellett neki, mert a jobbja csúnyán megégett. Az utolsó utáni pillanatban tudott csak pajzsot vonni Harry csonttörő átka ellen, de már azt is későn: az átok a vállába csapódott. Ezt kihasználva Harry lefegyverezte Pitont.
– Nehogy azt hidd, hogy nem tudnám folytatni, kölyök – mondta Piton. – Ha a halálfalók legképzettebbjeivel vagy magával a Nagyúrra kerülsz szembe, itt nem fog véget érni egy párbaj.
– Tudom. És nehogy azt higgye, hogy sokba kerülne megkötöznöm vagy elkábítanom, esetleg maradandó sérülést okoznom.
– Erősen alábecsültelek, Potter… De arra azért még kíváncsi lennék, hogy mit tudsz pálca nélkül – vicsorgott Piton, majd egy mozdulattal magához hívta mindkét pálcát. Harry nem habozott, hiszen már gyakorolta pálca nélküli varázslást. Megszakította Piton varázslatát, majd ezt a pillanatnyi szünetet kihasználva eltérítette a pálcákat, és egy szekrény romjai felé röptette, amit az alatt egy pálca nélküli, nonverbális reparoval rendbetett; beröptette a pálcákat egy üres polcra, és egy utolsó bűbájjal bezárta a szekrényt.
– Én is kíváncsi lennék rá – vigyorgott Harry.
– Potter… – sziszegte Piton. – Amióta kikerültem a Roxfortból, csak Albus tudott legyőzni párbajban.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy az sürgősen beszélnünk kell vele. – Harry csak bólintott, miközben visszaröptette a pálcáját Pitonnak, és, amint a kezében volt a sajátja, elkezdte begyógyítani a sérüléseit, ahogy Piton is, de nem jutottak túl sokra, mikor lépteket hallottak, majd szinte azonnal benyitott Dumbledore, aki eredetileg teljesen más szándékkal érkezett a házba, de, amint meghallotta a harmadikról lehallatszó csatazajt, azonnal felsietett.
– Ti meg mit műveltek? – kérdezte, ahogy végignézett a ripityára tört szobán, majd rajtuk.
– Piton professzor volt olyan kedves, és felmérte, hogy mennyit felejtettem nyár óta… Mindjárt rendbe hozom a szobát, de, ha nem gond, előbb magamat látnám el… – Harry hangja köhögésbe fúlt, és, csak, mikor vége lett a rohamnak, vette észre, hogy vért köhögött fel.
„Csodás, már csak ez hiányzott…”– gondolta, miközben folyamatosan gyógyítgatta a kisebb sérüléseit.
– Elég alaposan elbántatok egymással… Megengeded, Harry? – Dumbledore kérdése nem volt igazán az, hiszen, ahogy kimondta, máris a kezében volt a pálcája, és néhány mozdulattal elállította a vérzést Harry tüdejében és összeforrasztotta a bordáit.
– Köszönöm – mondta hálásan Harry, és egy pillanattal később meglendítette a pálcáját, mire a szoba perceken belül rendbe rakta magát. – Megyek, átöltözök – mondta Harry, és lesietett a szobájába. De távozásának nem ez volt az igazi oka: látta, hogy Piton és Dumbledore négyszemközt akarnak beszélni.

– Mi történt köztetek? – kérdezte Dumbledore, ahogy becsukódott az ajtó Harry mögött.
– Amint látod, párbajoztunk. Potternek pedig sikerült összehoznia azt, ami rajtad kívül több mint húsz éve senkinek sem sikerült.
– Nem erről volt szó, Perselus.
– Nézd, a kölyök túl nagy nyomás alatt van. Valahol le kell neki vezetni a…
– De nem rajtad és főleg nem párbajban! Te is tudod, hogy az, hogy már képes téged is legyőzni, igen nagy problémákat vet fel…
– Mert egy horcrux, tudom! – csattant fel türelmetlenül Piton. – De tisztázzuk csak: te turkálsz Potter fejében vagy én? Minden megvan benne, hogy el tudja végezni a dolgát…
– Én is attól tartok… Te is tudod, Perselus, hogy, ha Harry egy nap megöli Voldemortot, minden tudása az övé lesz, és…
– Ez nem fog megtörténni! Potter tudja a módját, hogy megoldja, úgyhogy a teóriáidat félreteheted. Még te sem ismered teljesen a köztük levő kapcsolatot, úgyhogy azt sem tudhatod, mi minden rejlik benne.
– Miért, te talán tudod?
– Persze, hogy nem, de az biztos, hogy Potter igen. És azok után, amit nyár óta láttam tőle, kezdek megbízni a képességeiben… Igazán megpróbálhatnád te is! Már nem tízéves. És, akár tetszik, akár nem, én mindent meg fogok tenni, hogy felkészítsem a Nagyúr utáni életre.
– Perselus…
– Most az egyszer nem fogsz meggyőzni az igazadról. Potter rengeteget fejlődött minden téren. Birtokában van a Nagyúr minden tudása, a képességei, de Lily szívével képes uralkodni felette. És, persze az se hátrány, hogy az utóbbi évben nagy hatással voltál rá… Én pedig megmondtam, amit megmondtam.
– Biztos vagy benne?
– Hosszú ideje nem hoztam ilyen jó döntést… Talán félsz?
– Remélem, igazad lesz – tért ki a válasz elől Dumbledore, majd egy perccel később gondterhelten felsóhajtott. – Féltem őt, Perselus. Borzasztóan féltem…
– Azt jól teszed, elvégre ez a dolgod. De, ha rám hallgatsz, hagyod, hogy a saját feje után menjen. Ő tudja a legjobban, hogy mit csinál.
– Nem is olyan régen még forrófejű, megbízhatatlan kölyöknek nevezted. Mivel érte el, hogy róla ilyen gyökeresen megváltozzon a véleményed?
– Egyszerűen: Már jó ideje nem az az önfejű, magamutogató, éretlen kölyök. Akkor este valami megváltozott benne…
– Igen, ezt észrevettem. De, ha igaz is, amit mondasz, és túléli a háborút, ő lesz a varázsvilág legbefolyásosabb embere, és nem tudom, hogy…
– Hogy fogja fogadni a hirtelen jött hatalmat? – kérdezte Harry, aki egy ideje már az ajtó rejtekéből hallgatózott, és ezt a pillanatot találta a legalkalmasabbnak, hogy felfedje magát. – Hogy, hogy fog megbirkózni a tudattal, hogy irányíthat másokat?
– Még, mielőtt hatalmad lenne akár a saját házimanód felett, és irányíthatnád egyetlen rezdülését is, indíts a könyvtárba! Még koránt sem végeztünk. – szólt közbe Piton, mielőtt még a beszélgetés elkezdődhetett volna. Harry kisietett az ajtón, le, egyenesen a könyvtárba. Nem azért, mert tartott Pitontól, hanem, mert nem volt kedve végighallgatni egy kimerítő kioktatást, amiről sejtette, hogy meg fogja kapni, ha nem teszi, amit mond.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit finomabban is bánhatnál vele?
– Már így is túl sokat engedtem meg neki. És, ha el akarok érni valamit a kölyöknél, nem lehet vele finomkodni: vagy teszi, amit mondok, vagy később nagyon megsínyli, hogy nem tanult rendesen.
Piton kiviharzott a teremből, de közben végig magán érezte Dumbledore kutakodó pillantását. Tudta, hogy az öreg ki nem állhatja, ha valamit nem irányíthat maga körül, de azt is, hogy azoknak az időknek már vége. Akár él Albus, akár nem, most már minden Potteren múlik. Nem rajta, Albuson vagy Dracón… Ő is nagy változáson ment keresztül ezen a nyáron, ahogy mindenki a Fonó soron…
* * *



Draco korán ébredt. Hűvös, ködös nyári reggel volt, és a házban se volt melegebb. Draco nyújtózott egyet a takaró alatt, de megakadt a mozdulat közben, ahogy felrémlett előtte a tegnap este.
– Nem… – nyögött fel a fiú, ahogy az emlékképek egymást kergették a fejében. Néhány percig még mozdulatlanul feküdt, majd rászánta magát, és felkelt, hogy megkeresse Pitont. Tudta jól, beszélniük kell, hiszen sok mindent kell még tisztázniuk. Mégis, ahogy körbenézett az emeletem, a sajátján kívül az összes szobát zárva találta, és, mikor leért a földszintre, a nappali ajtaján egy cetlit talált.

Draco, akadt egy kis dolgom, ha megjövök, beszélünk, addig csinálsz, amit akarsz, és szolgáld ki magad a konyhában. P.


– Remek… – morogta Draco, majd a konyha helyett a könyvtárat vette célba. Fogott pár érdekesnek tűnő könyvet, majd letelepedett a nappaliba olvasni; legalább addig se gondolt másra – többé–kevésbé.
Néhány óra múlva végre kinyílt a bejárati ajtó, majd pár pillanattal később Piton lépett a szobába.
– Beszélnünk kell – mondta köszönés helyett.
– Tudom.
– Azt viszont nem, hogy miről.
– Akkor hallgatom.
– Nézd, a múlton már nem lehet változtatni, idővel kihevered, de most sokkal égetőbb probléma a jövő.
– Tudjaki?
– Részben. De nála nagyobb bajunk is van… Mit tudsz a főbenjáró átkokról? Nem a használatukról, hanem a létrehozásukról.
– Mindhárom főbenjáró átok elsősorban érzelem alapú varázslat, és emiatt…
– Pontosan, és minket most csak ez érdekel. Talán még emlékszel, hogy az este mondtam, hogy nem akartam megölni Albust. – Draco bólintott. – Nem azért mondtam, mert már megtörtént; a toronyban se gondoltam másképp…
– Igen, de… Várjon, ugye nem azt akarja mondani, hogy úgy használt egy főbenjáró átkot, hogy az ellenkezőjét akarta…? – kérdezte Draco elkerekedett szemekkel.
– Már jó ideje úgy használom őket, és talán még te is tudod, hogy ilyenkor mi történik. – Draco bólintott.
– Az átok hatása csak látszólagos – darálta, de egy pillanattal később szemeiben felismerés tükröződött. – Tehát Dumbledore életben van?
– Még igen.
– Hogy érti, hogy még?
– Gondolom, láttad, hogy a toronyban se nézett ki túl jól.
– Igen, de azt gondoltam, valami méreg miatt, ami…

– A mérget jól gondoltad, de, ha csak szimpla méreg lett volna, most jóval könnyebb dolgunk lenne…
– Hogyan…?
– Az az átkozott lötty minden varázslatomat hatástalanította – magyarázta Piton. – Egy évnyi munkám ment semmibe néhány óra alatt, és, ha legfeljebb egy héten belül nem tudom őt ellátni, tényleg meg fog halni. – Piton hangja kemény, arca kifejezéstelen maradt, de Draco furcsa csillogást vélt látnia a sötét szemekben.
– És most mit tervez?
– Szerencsére néhány védőbűbáj üti egymást annyira, hogy ezzel a céllal bejuthassak…
– Roxfortba? De, hiszen azóta biztos megváltoztatták…
– Mit gondolsz, honnét jövök? – dörrent rá Piton kissé hangosabban, mint tervezte, de ez megtette a hatását.
– És nekem mi lenne a dolgom? – kérdezte végül a fiú, de Piton, meglátva egy kósza gondolatot, felvette legzárkózottabb arckifejezését, és kisietett a szobából.
– Nem várok tőled semmit, Draco.
– Várjon! – szólt utána Draco egy pillanattal később, mikor rájött, hogy Piton olyasmit látott, amit nagyon nem kellett volna. – Nem úgy értettem… – Perselus nem állt meg, csak, miután felakasztotta a köpenyét a helyére, törődött a fiúval.
– Hát, persze, hogy nem – Piton hangjából csak úgy áradt a gúny, Draco pedig ez nagyon utálta. Elvégre vele mindig viszonylag normálisan viselkedett, de akkor most mi a francnak csinálja ezt?
– Csak azt akartam mondani, hogy én nem fogom őt nyíltan körbeugrálni, de megteszem, ami tőlem telik…
– Tehát, akkor hajlandó vagy segíteni?
– Még jó, hogy… Bőven van mit jóvá tennem – az utolsó szavakat Draco inkább csak magának morogta, abban se volt biztos, hogy Piton meghallotta, de, ha mégis, akkor eleresztette a füle mellett.
– Jól figyelj, Draco – mondta Piton, miközben a konyhába terelte a fiút. – Nagyon úgy néz ki, hogy a következő pát hetet egy fedél alatt fogjuk tölteni, ezért lenne még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk: mint láttad, itt nincsenek házimanók, ezért mi fogunk főzni, takarítani, miegymás.
– Gondoltam – jegyezte meg Draco.
– Melyikhez értesz jobban?
– Még egyiket se csináltam…
– Rendben. Azt értelemszerűen nem várom el egy tizenhét éves gyerektől, hogy profi szakács legyen, de előre szólok, hogy takarítani nem fogok utánad!
– Felfogtam – mondta dacosan Draco, majd visszament a nappaliba, felkapta az asztalon heverő könyveket, aztán felsietett a szobájába, és jobb híján tovább olvasott. Tudta jól, nincs értelme duzzogni Piton viselkedésén, hiszen mindketten feszültek voltak. És – ha jól sejtette –, még azok is lesznek egy darabig.

Piton az egész napot a pincében levő laborban töltötte, míg Draco az emeleten olvasott, így csak ebédnél találkoztak a konyhában, de már akkor se esett sok szó köztük, este pedig mindketten korán nyugovóra tértek.

Még közel sem hajnalodott, mikor Perselus felébredt. Fáradtan ment le a konyhába, hogy kávét csináljon magának. Miközben felhajtotta a keserű feketét és legyűrt némi – reggelinek nem éppen nevezhető – ételt, egyfolytában azon törte a fejét, hogy, ha sikerül is bejutnia Roxfortba, hogy fog onnét észrevétlenül kijutni, anélkül, hogy valaki a Roxfortból vagy akár a minisztérium tudomást szerezne róla. Rengeteg lehetőség fordult meg a fejében, de valami miatt mindet el kellett vetnie. Még mindig nem jutott eredményre, pedig már csak néhány órája maradt. Tudta jól, hogy a temetés után elutaznak a diákok, és Minervát ismerve valószínűnek tartotta, hogy, mielőtt indulnak, mindenkit összehív a nagyterembe. Ezt a néhány percet akarta kihasználni, és csak remélhette, hogy elég ideje lesz.

A napkelte már őt és Dracót is a laborban érte, aki nem sokkal kelt később. Ketten dolgoztak egy nagyobb asztalnál, aminek két oldalán egy–egy üst rotyogott. Az asztal közepén egy elég hosszú pergamen hevert, amit ismert, és ismeretlen bájitalok nevei borítottak be. A lapot nagyjából a felénél egy kézzel írott könyv fedte el, amiben az összes bájital receptje megtalálható volt. Draco és Piton hosszú órákig szó nélkül dolgoztak két egymás melletti receptből. Legfeljebb akkor váltottak pár szót, mikor végeztek egy–egy főzettel, és egy másiknak álltak neki.

Tíz óra körül Piton egy újabb kész bájitalt húzott félre a tűzről, de nem tett fel másikat, és ez felkeltette Draco figyelmét.
– Kezdődik? – kérdezte a fiú. Piton bólintott, majd maga elé húzta az asztalon levő pergament, és bekarikázott rajta néhány nevet.
– Ezeket főzd meg délig, ebben a sorrendben – mondta, majd, mikor Draco bólintott, Piton kilépett a pincéből, felment a földszintre, ki az előszobába, felkapta a köpenyét, és dehoppanált egyenesen a Tiltott Rengeteg határára. Minden gond nélkül vágott át a különösen csendes erdőn, majd, kiérve a szélére, egy fehér kriptát pillantott meg. A látvány olyan szokatlan volt, hogy néhány pillanatra még őt is megdermesztette.
*


Eközben Albus Dumbledore egyre furcsábban érezte magát. Tisztán emlékezett rá, hogy Perselus „Avada Kedavrát” mondott, és neki most halottnak kellene lennie. De biztos volt benne, hogy ez nem a halál. Nem, itt csak némaság és sötétség volt hosszú percekig, órákig – vagy talán napokig? Hosszú idő után végre érzékelni kezdte a környezetét, de a szemét nem tudta kinyitni. Elfojtott suttogásokat, szipogásokat hallott maga körül, és érezte, hogy valaki – pontosabban Hagrid – a karjaiban viszi valahová, és, csak, miután letette, és elhallgatott az eddig olyan természetesnek tűnő ének, majd valaki beszélni kezdett néhány méterrel tőle, döbbent rá, hogy a saját temetésén van. A beszéd állítólag róla szólt, de a szavakból egyáltalán nem ismert magára. Ezek az üres, fellengzős szavak egyáltalán nem illettek rá. Legalábbis már nem.

Nem sokkal később forróságot érzett maga körül, majd újra minden némaságba burkolózott, és a sötétség, ha lehet, még mélyebb lett. Ezután érte el a fájdalom első hulláma, amitől majdnem összerándult. De csak majdnem: az izmai nem engedelmeskedtek a reflexeinek. Így nem tudott mást tenni, mint tűrni. A fájdalom lassan csillapodni kezdett, de, ahogy elviselhető szintre csökkent, már jött is a következő hullám. És így ment ez hosszú, óráknak tűnő percekig…
*


Miután az utolsó diákok és bámészkodók is eltűntek a kripta közeléből, Piton kilépett a fák takarásából, majd a kriptához ment, és feltörte azt. Miután belépett, visszaállította a záróbűbájokat, majd, ahogy ránézett Dumbledore–ra, hirtelen bevillant neki a menekülési útvonal.
– Fawkes! – szólt fennhangon. – Tudom, hogy hallasz, te vörös bestia, úgyhogy told ide azt a minden lében kanál csőrödet! – mondta, mire a kripta fala belülről lángolni kezdett, majd a lángok közül Fawkes bosszús trillája hallatszott, rá pár pillanatra pedig Piton végre meghallotta a madár hangját a fejében.
– Talán légy szíves. – jegyezte meg bosszúsan Fawkes. – Mit akarsz?
– Segítene kéne.
– És miből gondolod, hogy fogok? Sosem bírtuk elviselni egymást, és most még Albust is megölted.
– Te is tudod, hogy ez így nem teljesen igaz.
– Kimondtad rá az átkot, és nekem ennyi pont elég.
– Minden szót hallottál, tudod, hogy nem volt választásom.
– Éppen ezért fogok új gazdát választani. Elegem van belőle meg a terveiből.
– Képzeld, nekem is. De, ha most hagynám meghalni, sosem bocsátanám meg magamnak – mondta Piton halkan, mire a lángok lelohadtak, és a kripta másik végében megjelent Fawkes.
– Semmit nem tehetünk már érte.
– De, igen. És, ha végre kivinnél innen, lehet, hogy vissza tudnám hozni.
– Biztos vagy benne?
– Nem. De meg kell próbálnom.
– Rendben van. – Fawkes néhány szárnycsapására lángörvény vette körbe őt és Dumbledoret, majd néhány pillanat múlva már a Fonó sori ház előterében voltak.
Sok sikert – búgta Fawkes, majd lángok kíséretében eltűnt. Piton fellebegtette Dumbledore testét egy üres emeleti szobába, majd leszaladt a pincébe, hogy megnézze, hogy áll Draco.
– Mindjárt kész az utolsó – szólt a fiú, köszönés helyett, ahogy Piton belépett.
– Hogyhogy? Másfél óra alatt mindet megcsináltad?
– Majdnem. De szerintem egész jók lettek – mutatott Draco az asztalon sorakozó üvegek felé. Piton egyenként mindet megnézte, majd az utolsó néhány üveget félrehúzta a többitől.
– Ezzel meg mi a fészkes fenét csináltál?! – kérdezte Dracótól.
– Kicsit feljavítottam, meg dobtam bele egy kis kamillát villámhárítónak. Persze, nem helyettesíti a főnixkönnyet, de jobb híján…
– Draco, most nincs idő arra, hogy kísérletezgess, ez nem…
– Leteszteltem, és nem volt vele gond.
– Másfél óra alatt?
– Egy óráig csak ezzel vacakoltam, mire mindet leellenőriztem – mondta Draco, majd a könyvben a megjegyzések kezdetű bekezdésre mutatott. – A hatásai nem változtak, pár talán még javult is.
– Szép munka volt, Draco – mondta Piton, hangjában valódi elismeréssel, miközben az ablakon beszűrődő halvány fényben mustrálta a bájitalt, majd fogott egy–egy üveget a már kész főzetekből zsebre vágott néhányat a polcokról, és visszament az emeletre.

Összeszorult a torka, ahogy ránézett Dumbledore–ra, pláne attól, amit csinálni készült, de nem tehetett mást. Nem tudta, hogy most érez–e fájdalmat, de tudta, hogy pillanatokon belül fog. Ismerte a bájital hatásait, ami normális esetben órákon belül végzett volna vele, azt viszont csak remélte, hogy az átka lelassítja a folyamatot legalább még néhány percig. Mostanában állandóan ezt kellett – volna – tennie: időt nyerni. Abból pedig mindig túl kevés volt. Tudta, hogy muszáj lesz Dumbledoret felébresztenie, hogy beadhassa neki a főzeteket, mert, ha még tovább késlekedik… Annak a következményeibe bele se mert gondolni. Piton megrázta magát, majd előhúzta a pálcáját, és Dumbledore–ra szegezte.
– Renervate – vörös fény villant, majd egy pillanattal később Dumbledore összerándult, mire Piton azonnal mellé lépett, és leöntötte a torkán a fájdalomcsillapítót.
– Mikor fogod végre feladni, Perselus? – kérdezte az öreg rekedten.
– Szerintem már elmondtam párszor. Most pedig maradj nyugton, és idd meg ezeket.
– Ennek semmi értelme…
– Szerinted. Szerintem meg van, és, ha nem akarod, hogy lekötözzelek nyugton maradsz, és azt teszed, amit mondok. A többit később megbeszéljük – mondta ellentmondást nem tűrve Piton, majd, miután az utolsó bájitalt is megitatta Dumbledore–ral, kiviharzott a szobából.

Draco még mindig a laborban volt. Most, hogy a kért főzeteket elkészítette, a romokat takarította el maga után. Nem is vette észre, hogy Piton mikor lépett be a terembe.
– Ebédeltél? – kérdezte az idősebb férfi halkan. Draco meglepetten nézett fel, majd megrázta a fejét. – Menj fel, és keríts magadnak valamit.
– Nem vagyok éhes.
– Hajnal óta talpon vagy és még egy falatot se ettél. Nehéz napod volt, alig járunk a felénél, még szükséged lesz még az erődre.
– Magának még nehezebb volt, és szerintem még lesz is.
– Én már hozzászoktam. Most menj fel, ezt befejezem.
– Én is meg tudom csinálni…
– Draco…
– Azt hiszi, hogy csak magának van szüksége rá, hogy elterelje a gondolatait?! – csattant fel Draco. – Nem csak magának nehéz feldolgozni, ami történt – tette hozzá halkabban.
– Szóval le akarod kötni magad? Rendben van. De, akkor kénytelen leszel velem osztozni.
– Köszönöm – mondta Draco alig hallhatóan, majd folytatta a pakolást.

Így telt el az elkövetkezendő néhány nap: Draco kora hajnaltól késő estig a laborban volt, ahol mindig akadt tennivaló, Piton egyre kevesebbet volt otthon, és akkor általában Dumbledorenál töltötte az idejét, akivel egyre többször keveredtek elég hangos szóváltásba, bár a hangszigetelő bűbájnak hála semmi nem hallatszott ki a szobából.
– A kölyöknek szüksége van rád! – vetette be Piton egy nap az adu ászt, amit csak legvégső esetre tartogatott. – Tudod, hogy figyeltem őt az elmúlt napokban. Te nem láttad, hogy, hogy öli minden percét a tanulásba, hogy próbál felkészülni az elkerülhetetlenre, de nélküled nem tudja végigcsinálni!... Ne szólj közbe! Igaz, hogy folyamatosan tanul, és komolyan veszi a dolgokat, de fizikailag teljesen kimeríti magát. Szinte egyáltalán nem eszik, és alig alszik, minden percben lefoglalja magát, csak, hogy ne kelljen rád gondolnia. Ha továbbra is így folytatja, még megöli magát, mielőtt Voldemort megtehetné.
– Éppen ezért kell beszélned vele. Talán Arthuréknál valamennyire össze tudja szedni magát, és hallgat Minervára…
– Mit gondolsz, mi a francnak járok oda minden átkozott nap?! A kölyök még a szobájából se nagyon hajlandó kimozdulni, nemhogy a házból, esélyem sincs rá, hogy 20 méternél közelebb kerüljek hozzá.
– Nem kell elsietned a dolgokat. Hagyd őt tanulni, ráérsz akkor beszélni vele, ha elmegy Arthurékhoz, Fawkes már vele van.
– Az a vörös bestia még jobban kikészíti. Azzal, hogy ráuszítottad, elérted, hogy már nem csak a Kiválasztottat látják benne, hanem téged is. És ez nem feltétlenül jó neki…
– Nem uszítottam rá Fawkest, ez az ő döntése volt.
– A kölyök sosem fogja elfogadni…
– Néha az az érzésem, Dracóról beszélsz.
– Talán, mert Potterrel túlságosan is hasonló helyzetben vannak. Mindketten magukat hibáztatják olyasmiért, amiben ők is csak áldozatok. Potter nem tud, Draco pedig nem mer a szemed elé kerülni.
– Nincs rá oka, hogy féljen tőlem…
– De, van: a lelkiismerete. Mit hittél, miért tölti minden idejét a laborban, a ház másik végében?! – Dumbledore sóhajtott egyet, majd felállt a fotelból, ahol eddig ücsörgött, és az ablakhoz ment, hátat fordítva ezzel Pitonnak.
– Küldd ide. Beszélek vele. – Piton egy szó nélkül viharzott ki a szobából, mögötte hangos csattanással csapódott be az ajtó.
Néhány perc múlva ugyanezen az ajtón lépett be Draco. Dumbledore még mindig az ablaknál állt, és anélkül, hogy megfordult volna, beszélni kezdett.
– Olyasmi miatt bünteted magad, amit el sem követtél.
– Magának fogalma sincs…
– Meghoztál egy döntést, ami ugyan hibásnak bizonyult, de még mindig a legkisebb rosszat választottad, és végül jól döntöttél.
– Én csak…
– Érthető, hogy életben akartál maradni…
– A saját bőrömet mentettem, ahogy egy mardekáros görényhez illik, nem döntöttem semmiről!
– Valóban nem. És mégis… Sokakkal ellentétben te még időben vissza tudtál fordulni.
– Bármit mondok, úgyis belemagyarázza a magáét, nem igaz? – Draco nem várt választ. – Kiforgatja még a gondolataimat is…
– Nincs rá okod, hogy félj tőlem, Draco. Mégis bármit megtennél, hogy elkerülj.
– Nem leszek a maga ölebe. És ne nézzen Potternek se. Azon kívül, hogy a föld alá kívánjuk a Nagyurat, semmi közös nincs bennünk. – Azzal Draco fogta magát, és kiszáguldott a szobából. Dumbledore furcsa, elmélázó tekintettel nézett a fiú után, de tudta, idővel meg fog törni a köztük levő jég.

Szokatlan gondolat: Harry és Draco… Erős akaratok, és mesteri álarcok. Annyira különböznek egymástól, és mégis annyira hasonlítanak...
***
Előző


Következő


Vélemény