fejezet9

9. fejezet

Különös különóra

Aznap este, miután a Griffendél toronyban mindenki nyugovóra tért – Ron rejtélyes módon eltűnt Hermionéval együtt –, Harry – maga se tudta, miért – újra hangszigetelő bűbájt szórt maga köré. De, bármilyen fárasztó napja is volt, még sokáig nem tudott elaludni. Csak feküdt ébren, bámulva a helyet, ahol a baldachinos ágy mennyezetét sejtette – szemüveg nélkül az egész csak egy sötét folttá mosódott össze előtte –, miközben az elmúlt nap eseményein rágódott. Olyan gyorsan történt minden… talán túl gyorsan is. Ginny, Gabrielle, Dumbledore és Voldemort egy nap alatt… Egyetlen nap, és mégis annyi minden változott. Talán egyetlen igazán jó dolog történt egész nap: kiderült, hogy Ginny nincs veszélyben. De Gabrielle… valahányszor Harry a közelébe került, nagyon furcsa érzés fogta el. Nem olyan, mint Ginny esetében, – őket egy lapon se lehet említeni, – de még csak olyan se, mint, amikor egy vélát látott. Nem. Ez más volt. Inkább megérzés: egy rossz előérzet, mintha Gabrielle titkolna valamit. Harry tudta, hogy a lány még nem tett le róla, és ez nagyon zavaró volt számára. Hiszen már nem egyszer látta, hogy mire képes egy szerelmes lány. Csak remélhette, hogy Gabrielle mihamarabb túllép rajta, bár valahol mélyen érezte, hogy Gabrielle–lel kapcsolatban már elkésett. Csak ő segíthet saját magán… De Harrynek ez még csak a kisebb gondja volt. Lumpsluck egyenlőre a legkevésbé zavarta, és Voldemort vízióiról is tudta, hogy idővel és gyakorlással a hírtelen jött képeket is legalább úgy tudja majd manipulálni, mint azokat, amiket szándékosan idézett fel, és egyre biztosabb volt benne, hogy képes lesz legyőzni.

Jelen pillanatban viszont a legnagyobb, és legkézenfekvőbb gondot Dumbledore jelentette. Azok után, amit Aberforth fejében látott, már nem volt benne biztos, hogy valaha is képes lesz–e újra megbízni valamelyikükben. Egyenlőre fogalma se volt róla, hogy a szerdai órájukon hogy fognak egymáshoz viszonyulni, de Harry leginkább a péntektől tartott. Abban biztos volt, hogy Aberforth megtartja a különórát, de abban már egyáltalán nem, hogy mi fog történni. Egy tanórát még ki lehet bírni másik húsz emberrel, de ott négyszemközt lesznek. Harrynek el kellett ismernie magában, hogy az után a jelenet után nem volt sok kedve Aberforth szeme elé kerülni. Nem tudta, hogy az öreg dühöngeni fog–e, vagy éppen bocsánatot kérni, amiért titkolózott előtte, de abban teljesen biztos volt, hogy egyiket se akarja végighallgatni.
Egy része még mindig szinte üvöltve követelte vissza a régi, kiszámítható életét, de egy másik hajtotta, hogy menjen tovább, és fejezze be, amit elkezdett – még akkor is, ha igazából nem is ő kezdte el. De ehhez egyszerre talán túl sok mindenre kellett figyelnie. Ron és Hermione pedig – bármennyire is jót akartak, – egyáltalán nem könnyítették meg a helyzetét. Harry még a nyáron eldöntötte, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja elrejteni a gyengepontjait. Éppen ezért egy álarcot vett fel a világ felé, amin csak nagyon kevesen tudtak átlátni. Köztük volt Ron és Hermione is. Ők ketten látták, hogy a mindig magabiztos és kemény arcvonások mögött egy nagyon is sebezhető fiú volt, de eltökéltsége a Voldemort elleni harcban viszont valódi volt. És már megint itt tartunk: Voldemort. Úgy látszik, Hermione tényleg jól mondta: minden a háborúhoz vezet…

Egy idő után Harry arra eszmélt, hogy valami a mellkasára nehezedik. Ahogy oda nézett, az előtte levő vörös foltban felismerte Fawkest. Na, Ő volt az, aki mindenféle álarcon átlátott. Fekete szemei már Harryt fürkészték egy ideje, és, amint a fiú ránézett, a madár azonnal megérezte.
– Ne emészd magad ezeken – halotta Harry a fejében Fawkes kedves hangját. – Inkább pihenj. Holnapra minden jobb lesz, hidd el.
– Szeretném elhinni, Fawkes… – motyogta Harry, de pár pillanattal később már aludt is.
A főnix még órákig őrizte gazdája álmát, éberen figyelve a szoba minden egyes rezdülését, aztán visszarepült a helyére, és ő is elaludt.

_~o~O~o~__~o~O~o~-_

A napok gyorsan, viszonylag eseménytelenül teltek, de legalább mindenkinek volt ideje arra, hogy az elmúlt napot eseményeit átgondolja. Harryéknek szinte minden szabadidejük a házikra ment rá. Ennek egyetlen előnye az volt, hogy a többiek és a tanárok is békén hagyták őket. Ez utóbbiak az órákon már most hajráztak, hogy a RAVASZ–szintre felhozzák a társaság jó részét, és minden eddiginél keményebb tempót diktáltak. A hetedévesek esténként szabályosan belezuhantak az ágyba, de szép számmal akadtak, akik még éjjel is tanultak.

Így jött el a péntek reggel. Harry kicsit korábban ment le a nagyterembe reggelizni, lelkiekben felkészülve a két kimerítő duplaórára. De, ahogy leért a bejárati csarnokba, már tudta, hogy ez a nap jóval keményebben indul, mint várta. Épp Gabrielle és Fleur búcsúzkodtak, mivel a kisebbik Delacour–lányért szülei csak most tudtak eljönni. Gabrielle azonnal kiszúrta Harryt, és felé indult.
– ’Arry! – kiáltott már messziről, majd, mikor egymás mellé értek, folytatta. – Fleur elmondta, ’ogy szerhinte te ’oztál ki onnét. Nem tudom, ’ogy csináltad, de megmentetted az életem – mondta a lány csillogó szemmel. Harry – ugyan most is elöntötte az a furcsa érzés, de – magára erőltette legkedvesebb mosolyát.
– Erre vannak a barátok – mondta Harry könnyed hangon, de kijelentésének célzatossága nyilvánvaló volt. Harry pillantása Gabrielle szülein időzött egy pillanatig, majd újra a lányhoz fordult. – Most indultok haza?
– Igen, anyáék csak mostanrha tudták megszerhezni az engedélyeket, meg Fleur szerhint ki kellett pi’ennem, ami törhtént. – Gabrielle fintorgott egyet.
– Őt is meg lehet érteni. – mondta vigyorogva Harry.
– Perhsze…
– Figyelj, örülök, hogy egyben vagy – mondta Harry, mikor látta, hogy egyre közelebb érkeznek Gabrielle szüleihez. A lány csak egy elbűvölő mosollyal válaszolt.
– Még látjuk egymást – búcsúzott, majd a szüleihez ment.
– Én is attól tartok… – morogta az orra alatt Harry. Néhány perccel később már Fleurrel együtt eltakarta Gabrielle–éket a bejárati kapu egyik szárnya.

Harry nem időzött sokáig a bejáratnál, inkább bement a nagyterembe. Ahogy végignézett a tanári asztalon, megnyugodva látta, hogy Hagrid is ott van. Mostanában ugyanis nem nagyon lett volna ideje lekutyagolni a kunyhóhoz. Egyenesen felé tartott nem törődve az őt kísérő tekintetekkel.
– Beszélnünk kell, Hagrid – mondta Harry kertelés nélkül, ahogy megállt előtte. Az óriás bólintott, majd felállt, kiterelte Harryt a teremből, és egy félreeső kamraféleségbe vezette.
– Itt mondhatod.
– Kösz. Szóval, egy kérdésem lenne: Madam Maxime hogy áll az óriásokkal? – Hagrid arca egy csapásra kivirult.
– Jobban már nem is állhatna – mondta boldogan Hagrid. – Úgy néz ki, hogy Gróppal sikerült meggyőznie őket.
– Ez tényleg remek hír. – mosolyodott el Harry is. – És most mi a tervetek velük?
– Valószínű, átköltöznek az itteni hegyekbe. Már talán el is indultak.
– Mikor kaptál róluk utoljára hírt?
– Tegnapelőtt. Miért kérdezed?
– Mielőtt erre rátérnénk, tisztáznunk kellene pár dolgot: beszéltél a kentaurokkal?
– Firenze elmondta, mi történt. Tényleg igaz, hogy te vagy…
– Igen, az… – Harry csak remélte, hogy a kentaurok esküje elég nyomós ok lesz ahhoz, hogy Hagrid megtegye, amit kérni fog.
– Azt hiszem, tudom, mit akarsz kérni. – szólt közbe Hagrid. – Az akarod, hogy hívjam vissza Olympe–ot az óriásoktól, mert, ha az országba hozza őket, veszélyesek lehetnek, és…
– Hagrid…
–… és átállnának Tudjukki mellé, és akkor…
– HAGRID! – kiáltott rá Harry az óriásra, aki kezdte belelovallni magát a mondandójába. Harry kiáltására viszont elhallgatott. – Hagrid – folytatta Harry enyhébb hangon, – ez eszembe se jutott. Viszont tényleg közük van az óriásokhoz annak, amit kérni szeretnék. Beszéltél Krumról, hogy a többi durmstrangossal a Nurmengardba kerültek. És nagyon úgy tűnik, hogy csak azok az óriások tudnák onnét kihozni őket…
– Nem, ezt nem kérheted, Harry… Dumbledorenak is voltak meredek kérései, de ez…
– Én nem vagyok ő! És nem tőled kérem, hanem Madam Maxime–tól. De, ha te is megírnád neki, azzal nagyon megkönnyítenéd a dolgom… – Harry látta, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie Hagridot, így folytatta. – Nézd, a durmstrangosok nagyon képzettek, és ők azért vannak a Nurmengardban, mert a mi oldalunkon állnak. Az óriások ki tudnák iktatni a védelmet, azután Madam Maxime–nak már csak annyi dolga lesz, hogy a bent levőkkel kisétáljon. A kapcsolatot tudnánk tartani Fawkeson keresztül. És vele a zsupszkulcsot is el tudnám küldeni.
– Azannya, rád sem ismerek, Harry! Jó, tudom, hogy te vagy a Kiválasztott, meg minden, de…
– Nincs de, Hagrid. Te mondtad egyszer: aminek jönnie kell, jönni fog. És, ha itt lesz, szembe kell néznünk vele. Hát, most eljött. És, ha már így hozta a sors, és senki nem hajlandó nagyobb léptékben gondolkozni, mint pár halálfaló kergetése, kénytelen leszek én kihozni belőle valami nekünk tetszőt. Neked csak annyi lenne a dolgod, hogy megírod azt a levelet, a többit már nyugodtan rám bízhatod.
– És mikor akarod elküldeni?
– Minél hamarabb. Jó lenne, ha a két duplaóra között ide tudnád adni.
– Hol várjalak?
– A bejárati csarnokban. És légy szíves, erről ne beszélj senkinek.
– Jó, persze, de… akkor mit mondjak, ha rákérdeznek?
– Nem tudom… Mondjuk, hogy az őrölt unikornisszarv felhasználásáról kérdeztelek, vagy ilyesmi. – Hagrid bólintott. – És köszi. – mondta Harry, majd visszaindult a bejárati csarnokon keresztül a nagyterembe.

Ron és Hermione már a Griffendél asztalánál várták.
– Hol voltál, Harry? – kérdezte Hermione.
– Sehol, én csak… kimentem levegőzni egy kicsit – vágta ki magát Harry. Nem akarta ennyi ember előtt elmondani barátainak, hogy Hagriddal miről beszélt. Ron és Hermione pedig remélve, hogy Harry elmondja nekik, mi történt valójában, rábólintottak a kegyes hazugságra. Elsőként indultak el a bájitaltan terem felé, útközben pedig Harry beterelte mindnyájukat egy sötét benyíló rejtekébe, és miután kiszórta a hangszigetelő bűbájt, barátaihoz fordult.
– Hagriddal beszéltem.
– Gondoltam – mondta Hermione, – a többiek mondták, hogy kihívtad a nagyteremből, mielőtt leértünk. De miről volt szó köztetek?
– Madam Maxime talált egy csapat óriást északon, és Gróppal meggyőzte őket, hogy a háborúban harcoljanak mellettünk.
– És? – kérdezte élesen Hermione.
– És elmondta, hogy mostanában mi folyik a Durmstrangban. Mione, még levelezel Krummal?
– Hát, én… izé… igen – bökte ki végül, teljesen elvörösödve a lány.
– Hogy micsoda?! – hördült fel Ron. – Te végig leveleztél azzal a pojácával?! Ezt egyszerűen nem tudom elhinni…
– Hékás, ezt rendezzétek le egymás közt, most sokkal fontosabb dolgokról van szó! – szólt rájuk Harry. – Krum egy ideje nem válaszolt a leveleidre, igaz? – Hermione bólintott.
– De Viktornak ehhez mi köze? – kérdezte.
– Gondolom, tudod, hogy az apja lett a Durmstrang igazgatója. – Hermione bólintott. – Az a helyzet, hogy Viktor meg pár diák nem értett egyet az ő nézeteivel.
– Igen, Viktor írt valami olyasmit, hogy az apja Voldemortot támogatja…
– Pontosan. Mikor Viktor megmondta neki, hogy nem hajlandó átállni, az apja begőzölt, és őt meg még elég sok diákot bezáratott a Nurmengardba – Hermione felsikkantott. Ron pedig félretéve Viktor iránti ellenszenvéét, magához húzta a lányt, hogy megnyugtassa.
– És most mi a terved velük? – kérdezte Hermione helyett Ron.
– Az óriásoknak szinte gyerekjáték kiiktatni a börtön védelmét, és talán ők ismerik azt a legjobban. Arra gondoltam, hogy ki tudnák hozni onnét Viktorékat, és elszállásolhatnánk őket akár a Grimmauld téren is, ha más nem marad, legfeljebb a ház kap pár tértágító bűbájt. Hagridot már sikerült meggyőznöm, ezek után Madam Maxime–ot is könnyű lesz.
– Ezt eddig miért nem mondtad el? – kérdezte Hermione.
– Egyszerűen csak nem volt rá alkalmam…
– Ééés?
– És nem akartalak felzaklatni, amíg nem muszáj. Ja, és azt hiszem, éppen most késtünk el bájitaltanról. – tette hozzá, mire Hermione azonnal észbe kapott, és a bűbájt feloldva, nyomában Harryvel és Ronnal szinte futni kezdtek a pinceterem felé, ahol már az egész csoport várta Lumpsluckot, aki jó szokásához híven most is késett.

A bájitaltanár néhány perccel Harryék után fordult be a folyosóra, és gyorsan beterelte a csoportot a tanterembe. Nehéz, viszonylag bonyolult főzetet készítettek, de Harry ki se nyitotta a könyvet. Betéve tudta az egész receptet – természetesen a Hercegtől tanult trükkökkel kiegészítve. Lumpslucknak szemet szúrt a dolog, de, mivel nem tudott belekötni Harry főzetébe, inkább nem szólt rá. Az idő viszont csak nem akart múlni. A falióra mutatója szinte csak vánszorgott, és, mikor végre arra került a sor, hogy üvegekbe töltse és beadja a kész főzetet már nem csak ő volt az egyetlen, aki szabadulni akart a pinceteremből. Amint az elsők között kilépett a folyosóra nyomában Ront és Hermionét hátrahagyva felsietett a bejárati csarnokba, ahol Hagrid már várta.
– Elhoztad? – kérdezte Harry. Hagrid bólintott, és átadta a levelet. – Köszi. – mondta Harry, majd zsebre tette a pergament, és bement a legközelebbi üres terembe. Gyorsan átfutotta a levelet, majd kivett egy borítékot a táskájából és beletette.
– Fawkes! – szólt fennhangon. A főnix egy lángcsóva kíséretében megjelent. – Ezt el kellene vinned Madam Maxime–nak – mutatta fel a levelet. – És légy szíves, várd meg a válaszát. Nagyon fontos – tette hozzá. Fawkes bólintott, majd elvette a levelet, és egy újabb lángcsóva kíséretében eltűnt. Harry pedig visszament a bejárati csarnokba, ahol Ron és Hermione már türelmetlenül várták.
– Hol voltál?
– És miért rohantál így el óra után? – kérdezte felváltva Ron és Hermione.
– Hagriddal mostanra beszéltem meg. – Ron és Hermione, akik már tudták, miről van szó, bólintottak, majd mindhárman elindultak a bűbájtan terem felé.

Az idő, ahogy közeledett az este hat óra, mintha egy csapásra felgyorsult volna; szinte pár pillanat alatt elrepült a bűbájtan óra, majd az ebédszünet, a tanulással töltött lyukasóra és a gyógynövénytan is. Harry egyszer csak azon kapta magát, hogy már vagy 5 perce a Szükség Szobájánál kellene lennie. Félretette a házikat, majd, miután barátainak gyorsan felvázolta a helyzetet és zsebre tette a kardot, a hetedik emeleti folyosóhoz sprintelt, ahol Aberforth már várta.
– Már azt hittem, el se jössz, Potter – mondta Aberforth köszönés helyett.
– Elnézést a késésért, tanár úr.
– Te is tudod, hogy beszélnünk kell. – Harry bólintott, majd követte tanárát a terembe. – Ülj le. És hallgass végig – mutatott Aberforth két székre, Harry viszont nem mozdult.
– Valami mást is meg kellene beszélnünk, mielőtt erre rátérnénk.
– És mi lenne az?
– Konkrétan két dologról van szó: az egyik Mundungus a másik pedig Mardekár medálja. – Aberforth arca megrándult, de gyorsan rendezte a vonásait, és beszélni kezdett.
– Ha a horcruxra gondolsz, akkor emiatt már nem kell aggódnod. Még a nyáron elintéztem.
– Már elnézést, tanár úr, de én ezt nem hiszem el – mondta továbbra is higgadtan Harry, majd egyetlen intésének nyomán egy nehéz, aranymedál jelent meg Aberforth nyakában, a fedelén Mardekár jelével. Harry azonnal felismerte benne pedig Voldemort horcruxát. És nagyon is jól tudta, hogy egy horcruxot mikor lehet eltüntetni: ha a benne levő lélek megszáll valakit.
– Vagy inkább szólítsalak Tomnak? – Ahogy ezt Harry kimondta Aberforth szeme vörösbe fordult, majd a másodperc töredékén belül pálcát rántott. Harry szintúgy. Hosszas párbaj ígérkezett volna kettejük között, ha Aberforth tudata nem küzdött volna folyamatosan Voldemort ellen. Harry, aki eddig inkább védekezett, egy ilyen pillanatot kihasználva bénító átkot szórt ki, majd elővette a kardot és lecsapott a medálra, miközben egy igézetet mormolva elválasztotta Voldemort lélektöredékét Aberforthtól. A szobát egyre fullasztóbb fekete, ködszerű füst lepte el, de Harry még azon túl is hallotta a szellem sikoltását.

Aztán minden elcsendesedett. Harry egy pálcamozdulattal eltüntette a füstöt, és Aberforth mozdulatlan teste mellé térdelt.
– Uram? Hall engem? – kérdezte, mire Aberforth minden előzetes jel nélkül megszólalt.
– Csak egyet mondj meg, Potter: mi a fészkes fene tartott ennyi ideig? – Harry először összerezzent, majd tovább kérdezett.
– Jól van?
– Inkább nem mondom, hogy soha jobban – mondta kissé rekedten Aberforth.
– Küldjek Madam Pomfreyért?
– Eszedbe ne jusson! – azzal elővarázsolt néhány bájitalt, és egymás után felhajtotta őket. – Na, ennyit erről – zárta le a kérdést Aberforth, miközben feltápászkodott.
– Már elnézést, de mióta is osztozkodott Voldemorttal? – kérdezte élesen Harry.
– Szerintem egyikünknek se hiányzik, hogy Poppy bent tartson egy hétig, legfeljebb annyit érnénk el, hogy még színesebb pletykák kezdenének el terjengeni. – Harry kénytelen volt egyetérteni. – Nem, mintha egyébként nem lennék beszédtéma a háztársaid körében.
– Témánál vagyunk… – morogta Harry.
– Pontosan: Griffendél.
– Őszintén: mikor akarta elmondani?
– Te is tudod, hogy ez nem az én dolgom volt. És ezt mindenképp Albus akarta elmondani neked.
– Értem – mondta Harry, majd felállt, és indulni készült.
– Te meg hová készülsz? Ha jól emlékszem, nekünk még lenne egy különóránk.
– De, hiszen…
– Csak semmi de, ha mást nem, a múlt heti óra elméleti részét átvesszük. Nem lesz rövid, úgyhogy a helyedben visszaülnék – Harry forgatta a szemét, de azért eleget tett Aberforth kérésének.

– Először is – folytatta az öreg: – sorold fel az öt elemet:
– Tűz, víz, föld, levegő, ez a négy természeti alapelem, amiket a varázslók kezdetektől fogva használnak… – darálta Harry a megtanult szöveget.
– De mi a helyzet az ötödikkel? – kérdezett közbe Aberforth.
– A varázslatok szempontjából az ötödik elemet az érzelmek jelentik. És az ötödik elemre épülő varázslatok lényege azon múlik, hogy a létrehozásukhoz milyen érzelmeket használtunk fel.
– Helyes. Ezek szerint az ötödik elem pajzsának három fő formája van. Halljam!
– Ha a gyűlöletből idézem meg, akkor a pajzs célzottan visszaveri az átkot, ha szeretetből idézem meg, akkor mást védhetek meg vele, és a pajzs csak elnyeli az átkot. De ezeknek különböző fokozatai vannak, és elsősorban védekezésre szolgál. A harmadik lehetőség az első kettő kombinációja, ami tulajdonképpen a leggyakoribb, vagyis, hogy a pajzsot a kettőből egyszerre idézem meg valaki másra, és akkor a pajzs nemcsak megvédi, akit szeretek, hanem visszaveri az átkot a gyűlölet tárgyára.
– Pontosan. És ez nem csak a leggyakoribb, hanem a legerősebb változata is.
– Mire céloz?
– A múltkor rákérdeztél, hogy ki lehet–e védeni a halálos átkot. A válasz igen. Ha ezek az érzések elég erősek benned, akkor az öt elem pajzsával ki tudod védeni. Ez a lehetőség nincs bent könyvekben, egyrészt, mert az emberek többsége nem is tud róla, másrészt pedig, mert erre egész eddig csak egy példa volt – azzal Aberforth Harryre mutatott, aki döbbenten nézett rá. – Nem gondolod, hogy a véletlen műve, hogy túlélted Voldemort átkát. Az igaz, hogy anyád halálának nagy szerepe volt benne, de lényegében nem neki köszönheted.
- Hogyan?
- Akkor este valaki elkísérte Voldemortot, hogy végignézze régi haragosa halálát.
– Piton…
– Ahogy mondod. Anyád halála ébresztette fel benne a régi szerelmet és a Voldemort iránti gyűlöletet egyszerre. Ezért volt képes megidézni egy olyan pajzsot, ami nemcsak, hogy megmentette a te életed, hanem Voldemort vesztét is okozta.
– De, akkor… Voldemort hogyhogy nem őt szállta meg?
- Szóval ezt is tudod...
- Már egy ideje, igen. De ennyi erővel most Piton is lehetne ugyanabban a helyzetben, mint én…
– Lehet. De lélekdarab ahelyett, hogy Piton okklumencia–pajzsával küzdött volna, a legártatlanabb és egyben legvédtelenebb lényt választotta, ami a mi szempontunkból nézve nagy előny. De, ha a részletekre vagy kíváncsi, erről inkább őt kellene megkérdezned.
– Meg is fogom, arra mérget vehet – morogta Harry.
– Ajánlom is. Na, de most hadd lássam azt a híres patrónusod.
– Én… izé… nem vagyok biztos benne, hogy…
–… még egyszer sikerülni fog? Hát, én igen, úgyhogy mindent bele. – Harry hátrébb lépett, és elővette a pálcáját. Ahogy Ginnyre gondolt, most még erősebb érzelemhullám száguldott végig rajta, mint eddig bármikor. Aztán elvégezte a bűbájt, nonverbálisan. Oroszlán alakú patrónusa szinte azonnal megjelent, de itt még korántsem volt vége. Az oroszlánt ugyanis néhány másodpercen belül egy kígyó követte. Aztán a kettő egy tűzvörös főnixben olvadt össze. A madár tett egy kört a szobában, majd, miután nem látott veszélyt eltűnt. A jelenséget Mind Harry, mind Aberforth kővé meredve nézték, és még a madár eltűnése után is döbbent csendbe burkolóztak.

Néhány perccel később a csendet Aberforth törte meg.
– És én még azt hittem, hogy már nem tudsz meglepni, kölyök…
– Elmondaná, hogy mi volt ez? – kérdezte Harry még mindig az első sokk hatása alatt állva.
– Ez, kérlek szépen, egy heliopát volt.
– Egy… micsoda? – kérdezett tovább Harry, hiszen ezekről a lényekről utoljára Luna Lovegoodtól hallott, Hermione pedig váltig állította, hogy nem léteznek.
– Több száz éve nem hallottunk róluk, a legtöbben már kétségbe vonták a létezésüket is.
– És ezek a heliopátok miféle lények?
– Elterjedt róluk az a felfogás, hogy tűzszellemek, de valójában sokkal többek annál.
– Hogyhogy?
– A heliopátok olyan lények, akik csak egy nagyon erős, de tiszta szívű varázsló nyomába szegődnek. Hasonlítanak a patrónusokhoz, de ezek a dementorokat nemcsak elkergetik, hanem megölni is képesek. Mára ezek a lények feledésbe merültek, mert gyakorlatilag senki nem tudta őket megidézni. Régen a heliopátokönként szegődtek az emberek mellé, és jóval többen tudták megidézni, mint most, de az embereknek később már csak a varázserő számított, így a heliopátok elhagyták ezt a világot, és visszatértek a sajátjukba várva valakire, aki méltó rá, hogy megidézze őket. Ennyi elég?
– Csak még egy kérdés: mi közük van a patrónusokhoz?
– Az emberek mai patrónusai valójában a heliopátok visszképei. Ezért ugyanazzal a varázsigével idézhetők meg. De amíg a patrónus az emberben él, addig a heliopát egy külön lény, külön gondolatokkal. Ezt egy percig sem szabad elfelejtened, ha egy heliopát segítségét kéred. A kora– középkorban megpróbálták őket megszelídíteni, és az emberek szolgálatába állítani mindet. Ez volt az a pillanat, amikor végleg elhagyták az embereket. Azóta csak a kiváltságosoknak jelennek meg.
– És mit jelent, ha egy heliopát megjelenik?
– Mindig mást. A te esetedben azt, hogy készen állsz.
– Készen mire?
– A végső harcra.
– De, hát, ahhoz még rengeteget kell fejlődnöm…
– Lehet, de a heliopátok nem a tudásodat nézik, hanem az érzéseidet. És ezek szerint lelkileg már nem is lehetnél felkészültebb a végső összecsapásra. – Harry megkövülten hallgatta Aberforth szavait. – De nem csak erről van szó.
– Hát, akkor miről? – kérdezte egyre türelmetlenebbül Harry.
– Itt az ideje, hogy végre megkapd az örökséged. – Harrynek ez már végképp sok volt.
– Hogy mi? Miféle örökség?
– Ugyan már, te sem gondolhatod komolyan, hogy Alby örökség nélkül hagyott itt. Az egy dolog, hogy a minisztérium nem tud róla, de az nem jelenti azt, hogy nincs is. Gyere utánam! – azzal Aberforth kilépett a folyosóra, majd nyomában Harryvel sebes léptekkel elindult.

Aberforth csak az SVK terem melletti szobájához érve lassított le, majd beterelte Harryt az egyszerűen berendezett helyiségbe, ő maga pedig az éjjeliszekrényhez lépett, és az egyik fiókból egy cetlit vett elő. és Harry felé nyújtotta. A fiú azonnal felismerte a szálkás betűket, és gyorsan végigfutott a rövid, de annál lényegre törőbb szövegen.

Harry, az örökséged a Godric’s Hollow melletti hegyek egyikén található. Az oda vezető utat csak te fogod látni.

– Mára ennyi – mondta Aberforth, majd hozzátette. – Most elmehetsz.
Harry, mivel látta, hogy tanára nem szándékozik bővebb magyarázatot adni, elköszönt, és gondolataiba merülve felment a klubhelyiségbe, ahol még javában zajlott az élet, hiszen alig múlt fél 8.
– Hogyhogy ilyen korán végeztél? – kérdezte Hermione, ahogy Harry belépett a klubhelyiségbe.
– Ez egy hosszú, és zűrös történet… – kezdte Harry, és úgy döntött, hogy itt az ideje – legalább barátai előtt – kiterített kártyával játszani. Miután kiszórt egy disaudiot, elmondott nekik mindent Aberforthról, amit eddig nem tudtak, a legelejétől kezdve egészen ma estig.
– De… hogyhogy eddig nem vettük észre? – tette fel Hermione az első értelmes kérdést, ami az eszébe jutott.
– Fogalmam sincs… de a medál, és vele a lélekdarab megsemmisült, és ez a lényeg.
– Ez igaz… – értett egyet Hermione. – És, most már szinte biztos, hogy hol van a diadém. Tényleg, melyik nap megyünk Godric’s Hollowba?
– Holnap semmiképpen nem lehet a DS miatt, úgyhogy a holnaputánra gondoltam. És McGalagonytól kérhetnénk kimenőt a hét elejére is, ha közbejön valami.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy egész nap itt fogunk ülni, és leckét írunk… – fintorodott el Ron.
– Pedig igazán rád férne, Ron – jegyezte meg Hermione, majd Harryhez fordult. – Csak egyet nem értek: ha az igazgató és Aberforth nem testvérek, akkor miért hasonlítanak annyira egymásra?
– Valószínűleg az örökbefogadási varázslatok miatt… szinte biztos, hogy a külső hasonlóságnak ez az oka. Azt ne mondd, hogy erről még nem hallottál, Mione.
– De, persze, hogy olvastam róla, csak néha olyan furcsa érzésem van, mintha …ez nem az az Aberforth Dumbledore lenne, akit a Szárnyas Vadkanban megismertünk.
– Biztos a lélekdarab miatt volt – próbálta megnyugtatni a lányt Harry, pedig ő is tudta, hogy amit mond, nem teljesen igaz. Hiszen Aberforth sosem hasonlított Voldemortra, még csak egy szikrányit se. Időnként sokkal inkább hasonlított valaki másra. Valakire, akit Harry már régóta ismert: Albus Dumbledore–ra…
„Meghalt!” – emlékeztette magát Harry, újra, ahogy mindig, valahányszor Aberforth szemébe nézett.
– Lehet, hogy igazad van… – mondta Hermione, de ebben a pillanatban Harry felpattant, és célba vette a kijáratot.
– Harry, hova mész? – kiáltott utána Hermione.
– Majd jövök, ne izguljatok – kiáltott vissza, majd eltűnt a felcsapódó portré mögött.
"Ki kell derítenem, hogy mi folyik itt"

_~o~O~o~__~o~O~o~-_

Néhány perc múlva egy pukkanás szerű hang törte meg Godric’s Hollow szokásos, esti csendjét. Egy fekete hajú, 17 év körüli fiú jelent meg a falu főterén. Ahogy körbenézett, lenyűgöző látvány tárult a szeme elé: az apró, csendes falut három oldalról hatalmas hegygerincek vették körbe, a távolban pedig a tenger morajlása hallatszott. A kései szürkületben mindez inkább félelmetes összhatást keltett, a faluba tévedt idegen viszont csodaszépnek találta.
„Itt nőhettem volna fel…” – gondolta szomorúan, de gondolatai szinte azonnal másra terelődtek, ahogy az utca végén egy lámpa villogni kezdett, majd kialudt. A fiú pálcáját megmarkolva indult el felé, közben smaragdzöld tekintetével a környéket pásztázta veszélyforrások után kutatva, majd néhány perc után megnyugodva látta, hogy itt nem kell halálfalóktól tartania.
– Lux lucis – mondta pálcáját a lámpára szegezve, mire az újra fényt árasztott, megvilágítva ezzel egy romos házat.
Harry Potterben egy pillanatra megállt az ütő. Ott állt szülei egykori háza előtt, ami a támadás óta érintetlenül állt. A félig nyitott kertkapu maradványain szinte még ott égett Voldemort keze nyoma, a ház falainak romjai pedig még mindig anyja utolsó sikolyát visszhangozták… Még nem volt kész rá, hogy szembenézzen a múltjával. Túlságosan fájt. Még egy utolsó pillantást vetett a gazos kertre és a romokra, majd megfordult, és a temetőt vette célba. Tudta, hogy holnapután már nem lesz idő rá, ezért, mielőtt elkezdte volna keresni eredeti úti célját, még látni akarta szülei sírját.

Könnyedén ugrott át az alacsony kőfalon, majd találomra kezdte keresni a sírt. Nagyjából 20 perce rótta a temető ösvényeit, mikor a föld megremegett, és a sírok között egy boltív emelkedett ki, s mögötte újabb sírok jelentek meg. A boltíven egy írás volt olvasható.

Lépj be, mágus, de vigyázz,
gonosz szíved bajt hoz rád.
Griffendélé már e hely
több mint ezer éve
s fennáll örökeinek,
kik örökkön élnek.
Ha te is egy vagy közülük,
lépj be ide bátran,
ősapáid, ősanyáid
vigyáznak terád majd.

Harry nyugodt szívvel lépett át a boltíven, nem volt oka félelemre. Ám, ahogy belépett a varázslók temetőjébe, furcsa bizsergés söpört végig rajta, majd maga körül több száz elsuttogott szót hallott, de mind ugyanaz volt:
– Vigyázok rád…
A teret két hatalmas kripta uralta, aminek ajtaján egy–egy név állt: Griffendél Godrik; a másikon pedig: Hollóháti Hedvig. Harry szinte biztos volt benne, hogy Voldemort valami módon kijátszotta a temető védelmét, és a horcruxot az egyik kriptában rejtette el – valószínűleg Hollóhátiéban. De most nem ezért jött. És, ahogy Harry a szüleire gondolt, nem messze egy síron felizzott a két név: James Potter és Lily Evans–Potter. Harry nehéz léptekkel ment a sírhoz, és végigsimított a márványtáblán.
„Ennyi maradt belőlük…” gondolta szomorúan Harry. Ekkor viszont olyasmi történt, amire álmában se gondolt volna.

A régi házukban állt, ott volt szinte mindenki. Apja egy bölcső fölé hajolva játszott alig féléves önmagával, Sirius Lupinnal beszélgetett, mikor megszólalt az ajtócsengő. Anyja a konyhából az ajtóhoz sietett, hogy beengedje az érkező vendéget. Az ajtóban Petunia állt. Lily melegen köszöntötte nővérét, és néhány pillanat múlva már minden figyelem a kis Harryre terelődött, aki láthatóan élvezte a körülötte levő nyüzsgést. Ám az idilli emlékkép gyorsan elillant. Harry most is ugyanabban a szobában állt, de a hangulat jóval feszültebb volt. Lily és Petunia az ajtóban fojtott hangon beszélgettek.
– Közeledik, érzem – mondta Lily.
– De, hiszen Dumbledore…
– Ő is tudja, hogy a varázslatai nem sokat érnek Voldemort ellen.
– Lily…
– Meg kell ígérned, nővérkém: ha velünk történik valami, magadhoz veszed a fiunkat, és felneveled. Ez mindennél fontosabb.
– Ez csak természetes, hugi. De, azért remélem, nem kerül rá sor.
– Ne remélj lehetetlent. Ha Jamesszel meghalunk…
– Ne mondj ilyet, Lily!
– Ha nem mondom ki, attól még meg fog történni. És neked utána is fent kell tartanod a látszatot.
– Ne kérj lehetetlent! Én nem fogom… – Petunia hangja elcsuklott. Lily a vállánál fogva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ki fogod bírni, érted? Kettőnk közül mindig te voltál az erősebb, a kitartóbb, mindig két lábbál álltál a földön, és mindig te húztál ki a csávából…
– Amit elég sűrűn kellett… – Már mindkettejük szemében könnyek csillogtak, de elnevették magukat.
– Mindig olyan akartam lenni, mint te…
– Én pedig olyan, mint te.
– Amíg Voldemort él, addig neked nem szabad rám gondolnod. A saját biztonságod érdekében kérlek, hogy, amíg valaki meg nem öli Voldemortot, felejts el. De vigyázz a fiamra. Ez az utolsó, amit kérek tőled.
– Megteszem, Lily – mondta ki Petunia a leghatározottabban, ami tőle tellett, majd a két nővér átölelte egymást. – Szeretlek, hugi.
– Én is téged.

Ez az emlékkép is tovaszállt, és a helyét egy másik vette át. De ezt az előző kettővel ellentétben Harry nagyon is jól ismerte.
Egy sötét árny suhant át a kerten. Lily és James Harry szobájából nézték.
– Ő az, Lily. Fogd Harryt és menekülj, addig én feltartom – mondta James határozottan, majd kisietett a szobából. Lily viszont nem tudott merre menekülni. Az egyetlen kijárat az előszobából nyílt. Most mindössze két szó, majd egy tompa puffanás hallatszott onnét. Aztán a behatoló tovább ment. Feléjük tartott. Lily már rég elfogadta, hogy neki meg kell halnia, és bármikor önként vállalta volna, ha ezzel megmentheti a fiát. De tudta, ő már nem tehet semmit. A behatoló árnyéka már látszott az ajtóban, és pillanatokon belül belépett a szobába. Lily hiába könyörgött neki, hogy ne ölje meg Harryt, a testével védte egyetlen fiát, Voldemort pedig immár rá szegezte a pálcáját. És kimondta:
– Avada Kedavra! – Lily holtan esett össze, Voldemort pedig az alig egyéves fiúcska felé fordult. Szemében a diadal tüze égett, ahogy az ifjú Harry Potterre szegezte a pálcáját.
– Avada Ke… – kezdte, ezzel egy időben viszont valaki más is megszólalt.
– Contego! – üvöltötte teli tüdőből egy sötét alak, aki eddig a háttérben állt, beleadva minden fájdalmát és gyűlöletét: Perselus Piton.
– …davra! – Egy hatalmas robbanás rázta meg a házat, a tető rászakadt az emeletre, és mindent betöltött a vakító, zöld fény…

Előző

Következő

Vélemény