12. fejezet

Kérdöre vonva

Piton a szokásos lendületével viharzott be a könyvtárba, és bevágta maga mögött az ajtót. Látszólag mindenféle válogatás nélkül lekapott a polcokról néhány könyvet, majd lerakta őket a Harry előtti asztalra.
– Halljam: mi az okklumencia alapja? – kezdte mindenféle bevezetés nélkül.
– Uralkodnom kell az érzéseimen – darálta Harry unott hangon.
– Pontosan. A legilimencia esetében viszont ugyanerre a másik elméjében is képesnek kell lenned. Akármit is látsz, fékezned kell az indulataidat, nem hagyhatod, hogy túlságosan az emlék hatása alá kerülj. És, amint láttuk, ezen a téren még mindig vannak hiányosságaid. Vagy esetleg tévednék, kölyök? – Piton hangja jóval gúnyosabbra sikeredett, mint tervezte, de, ha már itt tartott, úgy gondolta, hogy ez a legjobb alkalom, hogy felmérje Potter önuralmának határait.
– Vagy tanít, vagy gúnyolódik, de a kettő együtt nem fog menni – jegyezte meg Harry élesen, de higgadt hangon.
– Csak, hogy emlékeztesselek, nem én rohantam az erdőbe az első kellemetlen emlék után.
– Én meg – csak, hogy emlékeztessem –, abból is hasznot csináltam.
– Hát, persze, hogy is felejthettem el: Szent Potter, a varázsvilág hőse, aki mindent az emberek javára fordít. – Piton gúnyos hangneme egyre jobban ingerelte Harryt, de megfogadta, hogy már csak azért se húzza fel magát rajta. Sejtette, hogy ez már megint valamilyen teszt akar lenni…
– Én ilyet soha nem mondtam, és nem is fogok. Egyszerűen csak próbálom azt tenni, amit elvárnak tőlem, és igyekszek minden alkalmat kihasználni erre… Egyébként meg mi a célja ezzel a stílussal, és azzal, hogy már megint legilimentálni próbál? – Piton nem reagált a kérdése, helyette egész másról kezdett beszélni.
– A saját indulataidat már úgy–ahogy tudod fékezni, de, ez épphogy elég az okklumenciához. Ha legilimentálsz valakit, nem csak emlékeit fogod látni, hanem a vele kapcsolatos érzéseit is. Na, már most, a legkézenfekvőbb módszer, ha ezeket okklumenciával kizárod, ugyanakkor ez a legkockázatosabb is, mert könnyen sebezhetővé tesz, ha megosztod a figyelmedet. Az, hogy ezt elkerüld, az első lépés ahhoz, hogy jó legilimentorrá válj.

Az elkövetkező órákban Piton több hasonló, ugyanakkor teljesen különböző módszert is mutatott Harrynek bizonyos érzések kiszorítására, illetve a sajátjai fékezésére, amit akár az okklumenciában is hasznosíthatott, és a legilimenciában is előnyére vált. Megmutatta a fiúnak a saját védelmét is, felvázolta az erősségét, és gyengepontjait is, és legnagyobb meglepetésére Harry egész könnyen tanult. Furcsa helyzet volt… Most, hogy a kölyök mindent beleadott a tanulásba, látszott rajta, mennyire fontos neki a háború sikere, és, ahogy a fiú lassan kezdett megnyílni előtte, rájött, hogy most szinte nyomát sem látja a mindent elsöprő bosszúnak, ami a nyári találkozásukkor szinte kirobbant Harryből.
Nem mellesleg Harrynek se volt kevésbé furcsa érzés volt Pitonnal szinte zökkenőmentesen együttműködni. Ez az ember egész más volt, mint az a zsíros hajú rém, akit annak idején ezer örömmel kiátkozott volna a Roxfortból. Most mégis itt ültek, egymással szemben, szinte baráti hangulatban, és lassanként megnyílt előtte. Engedte, hogy Piton segítsen neki a védőfalak felépítésében, és azt se bánta, hogy ezért újra be kellett engednie az elméjébe. Kezdetben kissé feszült volt a régi, rossz emlékek miatt.
– Ne védekezz, Harry! – hallotta Piton éles hangját. – Ha nem bízol meg bennem, semmit sem tudok tenni.
– Nem erről van szó, csak…
– Tudom. Én sem felejtettem el, hogy mi történt az okklumencialeckék idején. Mindketten hibáztunk, de most más a helyzet. Ha továbbra is titkolózol előttem, és védekezel, még csak megmutatni sem tudom a lényeget. Engedd el magad, és hagyd, hogy segítsek! – Harry, mikor rájött, hogy Piton nem szándékozik visszatérni a régi tanítási módszereihez, és valóban segíteni akar, minden látható jel nélkül visszavonta a védelmét, mely főleg az érzéseire irányult. Érezte, hogy Piton egy pillanatra meglepődött, mikor szembesült velük, hiszen a rég áhított bosszú szinte nyomtalanul kiveszett belőle. Már nem a holtakért, hanem az élőkért harcolt, azokért, akiket szeretett, és, akik szinte észrevétlenül egy szebb jövőképet sejttettek vele.
Észre se vették, mikor fordult délutánra az idő, csak, mikor már erősen kezdték lefele húzni a Napot, és közeledett a DS kezdete, fejezték be a könnyűnek cseppet sem mondható gyakorlást.
– Ezeket olvasd el jövő hét végére – utasította Piton, majd elétolta a néhány órával ezelőtt leszedett könyveket. Harry egy bólintással tudomásul vette, és már a könyvekkel a kezében hátrált néhány lépést az asztalától.
– Viszlát – búcsúzott, majd hoppanált, egyenesen a Roxforti nagykapuhoz.

– Mi a véleményed? – kérdezte Dumbledore, ahogy belépett a könyvtárba, Pitonhoz.
– Nem reménytelen a fiú – mondta sejtelmesen Piton.
– Vagyis?
– Azt hiszem, okkal kell tőle tartanunk, hogy előbb–utóbb olyan lesz, mint te. – Piton rá – főleg az utóbbi időben – annyira nem jellemző módon elmosolyodott.
– Gondolom, ezt most nem szemrehányásnak szántad.
– Tényleg nem… – mondta Piton, majd Dumbledoret faképnél hagyva kilépett a könyvtárból, elhagyta a birtokot, és hazahoppanált.
„Még, hogy nem reménytelen…– gondolta. – A fiú, akit az utóbbi hetekben megismert, mintha nem is ugyanaz a Potter lett volna. Ez a fiú szorgalmas volt, tehetséges, elszánt, és – ha jobban belegondolt –, szerény is. Szinte öröm volt tanítani őt.” De Perselus ezt még magának se ismerte volna be a világért se, nem, hogy Albusnak…

Ahogy Harry belépett a bejárati csarnokba, szinte azonnal valami barna, és bozontos került a látóterébe, ami nekicsapódva egyenesen a falig tolta, hogy ott két kéz a torkára szoruljon, a falhoz szegezve őt.
– HARRY POTTER! HOGY MERÉSZELTÉL EGY TELJES NAPRA ELTŰNNI EGYETLEN ÁTKOZOTT SZÓ NÉLKÜL?! VAN RÓLA FOGALMAD, MENNYIRE AGGÓDTUNK?! EGY TELJES ÉJSZAKA, ÜZENET NUKU! – üvöltötte Hermione magából kikelve, miközben kis híján sikerült megfojtania Harryt, aki egyenlőre szóhoz se jutott az első döbbenettől. Még sosem látta ennyire idegesnek Hermionét, de tudta, hogy ilyenkor jobb, ha hagyja, hogy a lány kitombolja magát.
– Ms. Granger! – sietett oda hozzájuk McGalagony, aki ki tudja, honnét került elő, majd lefejtette a ziháló lányt Harrytől. – Ha megfojtja Pottert, akkor még annyit se fogunk megtudni, mint amennyit egyébként közölne velünk. Potter – fordult Harryhez –, az irodámba, most!
– Én mennék, tanárnő, de elég hosszú lenne pontosan elmagyarázni, mi történt, és mindjárt kezdődik a DS…
– Rendben van, de nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod magyarázat nélkül – mondta McGalagony, majd elviharzott.
– Haver, te is tudod, hogy még van vagy fél óránk a…
– Tudom – állította le Ront Harry. – Gyertek utánam – mondta, majd szabályosan berángatta barátait egy üres tanterembe, lepáncélozta az ajtót, majd a biztonság kedvéért egy disaudot is kiszórt.
– Jól figyeljetek, mert csak egyszer fogom elmondani – kezdett bele Harry, majd egy nagy levegőt vett: – örököltem egy házat Godroc’s Hollow mellett, kiderült, hogy Dumbledore él, beszéltem Malfoy–jal, Pitonnal rendeztük a viszonyunkat, legyőztem őt párbajban, és most ő tanít legilimenciára – hadarta el Harry egy levegővételre.
– Mii? – sikkantott fel Hermione.
– Miii? – hördült fel egy perccel később Ron is.
– Mi van Dumbledore–ral?
– És mit mondtál Pitonról?
– Az egész úgy kezdődött, hogy, mikor elrohantam innét, Godric’s Hollowba hoppanáltam, és… – Harry töviről hegyire elmondta barátainak, hogy mi történt Godric’s Hollowban. Mindent elmesélt Ronnak és Hermionénak, a temetőtől kezdve egészen a mai legilimencialeckékig, kiegészítve a Dumbledore–ral kapcsolatos feltételezéseivel, meg, persze a tényekkel, amiket az ex–igazgatótól hallott, közben gondosan elhallgatva, hogy Dumbledore már megint helyette tervezte meg a jövőjét – nem, mintha most bánta volna, de egyenlőre nem akarta barátai tudomására hozni.

– Szóval Piton hozta őt vissza…? – kérdezte Ron, mikor Harry a magyarázata végéhez ért. – De, hát hogyan, hiszen a halálos átkot nem…
– Visszafordítani valóban nem lehet, de… – kezdte Harry, de Hermione közbevágott.
– Ha arra gondolsz, amire én, akkor azt hiszem, egyszer mintha olvastam volna erről… – kezdte bizonytalanul Hermione.
– A főbenjáró átkokról? Pont te? – kérdezte Harry.
– Még a Tusa évében, mikor Mordon – pontosabban Kupor – volt az SVK tanár. Kicsit alaposabban utánanéztem az anyagnak, és…
– Nyögd már ki, mire jutottál? – sürgette Ron, mire Hermionétól csak egy rosszalló pillantást kapott válaszul, de a lány végül a lényegre tért.
– A főbenjáró átkok érzelem alapú varázslatok, de, a többi hasonló varázslattal ellentétben, ha nem gondolja komolyan az, aki kiszórja, és az illetőnek megfelelő gyakorlata van, akkor a hatásuk csak látszólagos…
– Jó, eddig oké, de mi köze van ehhez az egészhez Malfoynak? – kérdezte Ron.
– Jaj, istenem, Ron! Hiszen ez teljesen egyértelmű! – Ron felvonta a szemöldökét, és várakozva nézett Hermionéra. – Miután elmenekültek a Roxfortból, Piton rejtette el őt. Igazam van, Harry?
– Nem mondta, de, mivel pont Pitonnál futottam össze vele, és elé otthonosan mozgott, gondolom, valahogy így történt. – „Meg persze az sem mellékes, hogy Piton szinte nyíltan hazudott róla Voldemortnak, csoda, hogy még nem bukott le…” – Legalábbis minden jel erre mutat – tette hozzá Harry. Egy pillanattal később követte Hermione hirtelen ijedté vált tekintetét, ami a faliórán állapodott meg: 5 percük maradt. Váltottak egy pillantást, majd futni kezdtek a hetedik emeleti folyosó felé. Ám, ahogy befordultak volna a Szükség Szobájához, egészen elemi problémával szembesültek: nem tudtak bejutni a folyosóra az azt eltorlaszoló embertömeg miatt. Ez viszont magyarázatot adott rá, hogy miért nem futottak össze senkivel útközben: szemmel láthatóan majdnem az egész iskola itt volt.
– És most? – nézett rá kérdőn Ron.
– Várunk… – vonta meg a vállát Harry, mire páran a körülötte levők közül felismerték a hangját.

– Itt van Potter… – suttogták néhányan, majd az egész, mint egy visszhang, végigvonult a várakozó diákokon. Rá alig egy percre a diákok utat engedtek Harrynek, aki Ron és Hermione noszogatására végül elindult társai között, és a jól ismert falszakasz előtt lázasan pörgetni kezdte az agyát.
„Szükségem van arra a helyre, ahol két éve tartottuk a DS–eket… Csak kicsit nagyobb kiadásban, mert el is kellene férnünk benne…– gondolta, majd a harmadik kör után, ahogy várta, megjelent előtte a míves ajtó. Egy pillanattal később Aberforth furakodott Harry mellé a tömegben, majd kitárta az ajtót, és, ahogy belépett Harryvel a nyomában, egy elismerő pillantással jutalmazta a fiút.
– Befelé, mindenki! – harsogta túl a diákok egyre hangosabb zsivaját, majd Harryvel félreálltak – pontosabban Aberforth félrerángatta Harryt – az embertömeg útjából. Miután mindenki bezsúfolódott a terem elejébe, elcsendesedtek valamiféle bevezetőt várva.
– Hadd ne taglaljam, miért vagyunk itt: ti túl akarjátok élni a háborút. Mi – mutatott Harryre, és magára – ebben akarunk nektek segíteni. Hogy a teljesen legális iskolai szakkör jellegét megtartsuk, nekem is bent kell lennem ezeken a foglalkozásokon, ami nem is baj, mert elég sokan vagytok ahhoz, hogy Potter ne bírjon veletek – Harry egy szemrehányó pillantást vetett Aberforthra, és pár diák, akik ezt látták, felkuncogtak. – De. Az órákat döntő részben Potter fogja tartani, vagyis az lesz itt, amit ő mond. Ez idő alatt joga van pontokkal jutalmazni, illetve levonni azokat egyes házaktól, súlyosabb esetben büntetőunkára küldeni titeket. – A diákok közül néhányan zúgolódni kezdtek, majd alig egy percen belül általános hangzavar lett úrrá a Szükség Szobájában. Harry és Aberforth váltottak egy pillantást, majd Harry előrébb lépett.

– Csendet! – harsogta túl társait Harry, mire mindenki szinte azonnal elhallgatott, és rá figyelt. – Itt már régen többről van szó, mint néhány pont, esetleg a házkupa sorsa. Az életetek a tét. – Harry hatásszünetet tartott, és végignézett a néhány perccel ezelőtt még vidáman cseverésző diákokon, de a helyükön most komoly, és elszánt arcokat látott. – Nem azért mondom ezt el nektek, mert rátok akarok ijeszteni. Csak szeretném, hogy tisztában legyetek a helyzet súlyosságával. Nem kérem, hogy, ha arra kerül a sor, részt vegyetek az iskola védelmében, egyáltalán ebben az egész átkozott háborúban, mert ez nem a ti dolgotok. Semmi egyebet nem várok el tőletek, minthogy felkészülten érkeztek az edzésekre.
– Mi mind azért vagyunk itt, mert harcolni akarunk Tudjukki ellen! – kiáltotta Colin a körülötte levő néma csendbe.
– Ez még mindig Dumbledore Serege! – tódította Neville, mire a diákok körül egyre hangosabb egyetértő morajlás hangzott fel, Aberforth pedig elismerően nézett Harryre.
– Egész jó munkát végeztél annak idején, kölyök… – morogta úgy, hogy csak Harry hallja.
– Örülök, hogy ennyire lelkesek vagytok – mondta Harry emelt hangon –, de, ha csak a szánkat jártatjuk, semmire se fogunk jutni. – Mire Harry a mondat végére ért, az utolsó diákok is elhallgattak. – Először is próbáljatok meg rendeződni évfolyamok szerint – adta ki az utasítást, majd, ahogy a diákok azt követve próbálták megtalálni évfolyamtársaikat, újra nagy hangzavar alakult ki, de ez most senkit nem zavart.

Miután úgy–ahogy rendeződtek a diákok, Harry elsőként a pajzsbűbájok megidézését kezdte nekik megtanítani. A kisebbeknek a verbális, a nagyobbaknak a nonverbális protegót, a régebbi tagokkal és a végzősökkel pedig bonyolultabb pajzsoknak kezdtek neki. Harry meglepetésére mindenki egész gyorsan tanult, mégis, a nagy létszám miatt csak valamivel tíz után tudta befejezni a foglalkozást. Miután az utolsó diákok is elhagyták a termet, Harry is elindult kifelé, de lábai a Griffendél klubhelyisége helyett egész máshova vitték.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és a mellvéd mögül lenézett a mélybe, azonnal felismerte a helyet: a Roxfort csillagvizsgáló tornyában állt. Azt viszont maga sem értette, hogy miért pont itt kötött ki, hiszen sose szokott ide járni…
Hosszú ideig csak némán tűnődött –kezdetben azon, hogy vajon miért pont ide jött, és közben szinte észre se vette, hogy gondolatai egyre távolabb jártak a Roxforttól. Hirtelen léptek zaja hallatszott az ajtón túlról. Harry egy pillanatra megrémült, de tudta – és igyekezett megértetni saját magával –, hogy most nem kell halálfalóktól tartania.

*


Minerva McGalagony már lassan szokásossá váló esti körútját járta a Roxfort kihalt folyosóin, ahol szinte még a kísértetek sem lézengtek. Szüksége volt erre a kis időre, hogy néha kimozduljon abból a klausztrofób irodából, legalább arra az időre félretéve a minisztérium egyre idegesítőbb kérdezősködését. Rendszerint ilyenkor le szokott menni a parkba, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva viszont most egész máshová tartott.

_~o~O~o~__~o~O~o~-_

A következő pillanatban kinyílt a csillagvizsgáló torony tetejére vezető ajtó, és McGalagony lépett ki rajta.
– Hát te mit keresel itt?
– Mi történt? – kérdezték egyszerre. McGalagony gyorsan rendezte a vonásait, és már jól ismert szigorú álarca mögül nézett Harryre.
– Hallgatlak.
– Egyszerűen csak át akartam gondolni, mi történt az elmúlt két napban – hadarta el Harry, majd újra feltette az előbbi kérdését. – Mi történt?
– Semmi. Te viszont, ha már úgyis itt vagyunk, elmondhatnád, miért rohantál el tegnap este, és, hogy merre jártál azóta.
– Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit kiszabadulnom innét… Úgy értem…
– Azt hiszem, tudom, hogy érted. Kár, hogy nem mindenki teheti meg, hogy eltűnjön egy időre…
– Sajnálom, én csak… – kezdte volna Harry, de McGalagony intésére elhallgatott.
– Inkább azt mondd meg, hogy merre jártál.
– Godric’s Hollowban.
– Nem úgy volt, hogy Mr. Weaslyvel és Ms. Grangerrel holnap mentek oda?
– De, igen, csak, gondoltam, előtte körbenézek a környéken… És szerettem volna látni anyáék sírját. Nem akartam, hogy Ronék előtt… történjen meg először. – Harry egy kezet érzett a vállán.
– Megértelek – mondta McGalagony halkan. – De, máskor legalább szólj ha elmész… . Aggódtam érted.
– Köszönöm. – mondta Harry, és megszorította McGalagony vállán levő kezét. A következő pillanatban pedig szinte ömleni kezdtek belőle a szavak. Nem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj kimondania. – Tudja, egész eddig csak arra gondoltam, mit vesztettem el a háborúban… Az valahogy sosem jutott eszembe, hogy mi mindent kaptam. Régen volt egy családom, akikre szinte nem is emlékszem, de úgy hozta a sors, hogy kaptam egy másikat. Testvérekre leltem, Weaslyék pedig – azt hiszem –, a saját fiukként szeretnek. És most itt vannak maguk is… – Harry McGalagony felé fordult, aki furcsa csillogást vélt felfedezni a fiú szemében. Mielőtt bármit csinálhatott volna, Harry tovább beszélt. – Nem tudom, sikerül–e túlélnem a háborút. Egy csomóan, közük Ronék, sőt, még Piton is meg vannak győződve róla, hogy igen, de ők nem tudják, amit én… hogy csak egy módon lehet végleg elpusztítani Voldemortot… – „ Valahogy mégis muszáj lesz… – tette hozzá gondolatban, miközben észre se vette, hogy mikor fordult vissza a mellvéd felé. – Ginnyért… Értünk”
– Nézz rám, Harry. – A fiú lassan újra felé fordult, és ráemelte a tekintetét. – Az én unokámmal nem fog elbánni holmi jöttment feketemágus… Nem lesz semmi baj – tette hozzá halkabban.
„De szeretném elhinni…” – akarta mondani Harry, de, mikor egy távoli óra éjfelet ütött, egész más szavakat formáltak ajkai.
– Késő van… Azt hiszem, megyek lefeküdni – mondta, majd jó éjszakát kívánt, és visszaindult a hálókörletébe. Miközben betette maga mögött az ajtót, még a hátán érezte McGalagony aggódó pillantását. Hát, ha még tudta volna, mire készül…

McGalagony még sokáig a toronyban maradt gondolataiba merülve, amik most elsősorban Harry körül forogtak. Csak a vak nem látta, hogy a fiú az összeroppanás szélére került. Ugyan még próbálta tartani magát, meglátszott rajta, hogy már most több terhet visel, mint bárki – például – a Rendből. Lassan kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy fél… Nem, ez nem jó szó rá. Nem félelem látszott rajta, hanem inkább elfogadás. Tudta, végig tudta, hiába tagadott mások előtt mindent, most már biztos: Harrynek meg kell halnia, hogy végezhessen Voldemorttal. Harry már elfogadta, McGalagony viszont félt. A fiút nem féltette, hiszen eddig is megtalálta a módját, hogy megvédje magát, de ez nem rajta fog múlni. Pedig neki még élnie kellene. Ha valaki, akkor ő rászolgált arra, hogy kapjon egy új esélyt egy normális életre, boldogságra, családra – hiszen az soha nem volt neki. Eddig. Tudta, hogy Harry, mikor többes számot használt, rá, és az apjára utalt. Albusra…
„De, ő meghalt, ehhez kétség sem fér… Akkor miért érzem úgy, hogy mégis él?” Milyen furcsa is most belegondolni… Hiába derült ki az igazság már egy ideje, valahogy még mindig nem tudott apjaként gondolni rá, és mégis… mindig egyfajta apaszerepet töltött be az életében. Ő volt az, akihez bármikor és bármivel fordulhatott, aki előtt mindig őszinte lehetett, és, persze, aki előtt nem voltak titkai… Dumbledorenak viszont annál több titka volt előtte – gondolta szomorúan. De:
„Csak azért titkolózott, mert engem akart megóvni – hasított bele a felismerés, amit egész idáig nem volt hajlandó tudatosítani magában…

Szinte hangtalanul lépkedett az irodája felé, léptei mégis visszhangot vertek a Roxfort kihalt folyosóin. Most is szinte azonnal félreugrott az útjából a kőszörny, utat engedve az iroda felé. Gondolta, mielőtt egy újabb aggódással teli, álmatlan éjszaka elé nézne – szinte biztos volt benne, hogy Harry nem aludni ment –, még egyszer átfutja – hogy utána végre eltüntethesse – az asztalán levő irathalmaz egy részét. Ám, ahogy belépett, ez a terve szinte azonnal meghiúsult, mikor a kandallóból egy zöld lángcsóva csapott ki, hogy alig egy másodperccel később lelohadjon, felfedve ezzel Albus Dumbledore alakját. McGalagony a szívéhez kapott, és hátrálni kezdett.
– Úgy vélem, beszélnünk kell, Minerva… – kezdte Dumbledore derűs nyugalommal.
– Te… Nem lehetsz itt… Meghaltál… – nyögte McGalagony.
– Nem minden az, aminek látszik.
– Nem hiszem el… – suttogta döbbenten McGalagony, de az első döbbenet helyét szinte pár pillanat leforgása alatt hisztéria vette át, ami gyorsan eluralkodott rajta. Dumbledore felé iramodott, és ütni–vágni kezdte az idős mágust, ahol csak érte. Észre se vette, mikor robbant ki belőle a rég elfojtott zokogás. Lily halála óta egyetlen könnycseppet sem ejtett. – Te, utolsó… aljas… számító… – és még hasonló szitkok hosszú sorozata. Dumbledore még csak meg sem próbált tenni ellene, hagyta, hadd dühöngje ki magát Minerva. Ennek eredményeként a nő dühe lassan csillapodni kezdett, majd teljesen elpárolgott, kétségbeesést hagyva maga után. Albus ezt az alkalmat kihasználva tett egy kísérletet, hogy megnyugtassa őt, és magához húzta. McGalagony erőtlenül ugyan, de próbált ellenkezni, egy idő után viszont feladta, és beledőlt az ölelésbe.
– Apa… – mondta ki remegő hangon az idegenül csengő szót talán először életében.
– Kérlek, hallgass meg – próbálkozott újra Dumbledore, de ezzel csak azt érte el, hogy McGalagony elhátrált tőle.
– Nem érdekel a magyarázatod – mondta hidegen, majd elfordult. – Most menj el.
– Minerva…
– Kérlek. – Dumbledore sóhajtott egyet, és a kandallóhoz lépett.
„Ez nehezebb lesz, mind vártam” – gondolta, majd fogott egy maréknyi Hopp–port, de, mielőtt elment volna, még megjegyezte:
– Harry tudja, hol keressen. – Majd kimondta a – McGalagony számára ismeretlen úti célt, és köddé vált. Csak néhány apró, zöld szikra emlékeztetett rá, hogy valaki járt itt.

_~o~O~o~__~o~O~o~-_


Eközben a Griffendél toronyban:

Harry halkan osont fel a hálótermébe, ahol Ron és a többiek már az igazak álmát aludták. Gyorsan zsebre tettel a láthatatlanná tevő köpenyt és a kardot, majd Ron mellé lépett. Nem volt szíve felébreszteni barátját, de tudta, hogy nincs még egy hetük kivárni, és az éj leple alatt lesznek a legkevésbé észrevehetők.
– Ron… Ron, ébredj! – noszogatta halkan barátját, nehogy a többieket ébressze fel helyette, majd, mikor a fiú nem reagált, gondolt egyet, és kiszórt egy disaudiot. – RON! – kiáltotta.
– Mi… Mi az? Ég a ház? – nézett körbe ijedten. – Ja, csak te vagy az? – nyugodott meg, mikor észrevette Harryt. – Mi történt?
– Indulnunk kellene.
– Hova?
– Godric’s Hollowba. – Harrynek épp elég volt ennyit mondania, hogy Ron megértse, miről van szó, a vörös hajú fiú azonnal felpattant az ágyból, és a ládájában kezdett kutakodni tiszta ruhák után. – Öltözz fel, addig felkeltem Hermionét – mondta, majd elindult a lányok hálóterme felé. A pajzs most már minden gond nélkül átengedte, és Harry egy perccel később hangtalanul nyitott be a Hermionéék szobájába. Meglepetésére a lányt az ágyon ülve találta, felöltözve.
– Harry? Sejtettem, hogy jönni fogsz. Mennünk kell, ugye? – Harry bólintott, mire Hermione felkelt, és az ajtó felé indult. Harryt meglepte a lány felkészültsége, hiszen senkinek sem mondta el hogy lehet, hogy éjjel mennek.
– Mi olyan meglepő ezen? – nevetett el halkan Hermione. – Én is rájöttem, hogy a falubeliek nem repesnének, ha fényes nappal állítanánk be és felforgatnánk a temetőjüket. Meg, hát akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy magunkra csődítsünk jópár halálfalót. Ronnak szóltál? – Harry ismét bólintott, majd együtt elindultak a klubhelyiség felé. Ronnal épp egy időben értek le. Némán indultak kifelé a kastélyból, csak, mikor kiértek a parkba, szólalt meg Hermione.

– Van valami terved, Harry? – kérdezte kissé vékony hangon.
– Ha sikerül bejutnunk a kriptába, már nem lesz nehéz dolgunk. Kicsit utánajártam a horcrux védelmének, és…
– Már megint…?
– Muszáj volt, Mio. Szóval a lényeg, hogy a temető védelme remélhetőleg elég lesz, hogy ép bőrrel kijussunk onnét.
– Remélhetőleg?
– Igen, mivel még nem volt alkalmam kipróbálni. És nem is szeretném, hogy többször sor kerüljön rá. – Ahogy Harry befejezte a mondatot, elérték a kaput, majd, miután még pár lépésnyit távolodtak tőle, megálltak.
– Próbáljatok a főtérre célozni – mondta, majd megpördült a sarkán és köddé vált. Alig pár másodperccel később Godric’s Hollow már jól ismert, főterén bukkant fel, ahol a lámpák fényköreit sejtelmes árnyékok törték meg: a körülöttük repdeső molylepkék. Harry, ahogy teltek a végtelennek tűnő másodpercek, egyre jobban kezdett aggódni. Egyre távolabbi utcákon járatta végig a tekintetét, mikor közvetlenül mellette feltűnt két pukkanás kíséretében Ron és Hermione.
– Na, végre, azt hittem, már történt valami.
– Nyugi, megvagyunk – vigyorgott Ron. – Minket nem rázol le olyan könnyen.
– Reméltem is – mosolyodott el Harry. – Na, menjünk, és essünk túl rajta – mondta, majd Ronnal és Hermionéval a nyomában a temető felé vette az irányt. Mindhárman könnyedén ugrották át az alacsony kőfalat, majd sietős léptekkel vágtak át a sírok között. Ron és Hermione szájtátva nézték a földből kiemelkedő boltívet, és a mögötte feltűnő sírokat. Harry határozott léptekkel indult felé. Most is, ahogy átlépett a boltív alatt, érezte a testén végigfutó bizsergést, de más nem történt. Megfordult, és intett Ronnak és Hermionénak, hogy kövessék, majd Hollóháti kriptája felé indult.
– Öhm… Nem megyünk be? – kérdezte Ron, mikor Hermionéval odaértek.
– Szerintem nektek kellene. Elvégre te vagy Hollóháti leszármazottja.
– És hogyan?
– Gőzöm sincs, de… Azt hiszem, érezni fogjátok. Vagy valami ilyesmi. – Ron és Hermione sokatmondó pillantást váltottak, majd kézenfogva egymást a kapuhoz léptek, mire az kitárult előttük. Mindhárman egyszerre léptek be a kriptába.

Odabent fáklyák gyúltak ki, egy tágas belső teret megvilágítva. A falak mellett levő rémesebbnél rémesebb kőszobrok elég ijesztő látványt nyújtottak.
– Félelmetes ez a hely. Ha nem tudnám, hogy ezek csak szobrok, azt hinném, bármelyik pillanatban ránk ugorhatnak…
– Vajon miért? – morogta Harry.
– Tessék? – nézett rá értetlenül Ron.
– Semmi, csak van egy olyan érzésem, hogyha meglesz a horcrux, ezek a szobrok már egyáltalán nem lesznek ilyen mozdulatlanok.
– Úgy érted… – Hermione nem merte befejezni a mondatot.
– Valószínűleg ránk fognak támadni. Mondanám, hogy kint nagyobb biztonságban lennétek, de Voldemort gondolt rá, hogyha innét bárki kijut ép bőrrel, a valamelyik halálfalója befejezze a szörnyek munkáját.
– Szóval csapdába kerültünk?
– Azt azért nem mondanám. De, mielőtt nekiállnánk ezen agyalni, arra kellene rájönnünk, hogy hol van a horcrux. Vigyázzatok, hogy még csak véletlenül se érjetek hozzá semmihez – tette még hozzá, majd szétváltak, hogy körbenézzenek.
A helyiségben viszont a szobrokon kívül csak egy márványtábla volt, ami a valódi sírhelyet jelölte. Még Harry sem érzékelt semmiféle elrejtő varázslatot, ami a horcrux ittlétére utal, bármilyen aprólékosan igyekezett felderíteni a terepet.
– Semmi – sóhajtott lemondóan.
– Nálam se – mondta Hermione.
– Ööö, Harry… – nyögte Ron, aki az egyik szobor előtt állt, és úgy bámult rá, mintha megigézték volna. Harry követte Ron tekintetét, és megállapodott a szörnyfejénél, amin egy oda nem illő ékszer volt.
– Ez lesz az? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen. – Harry lassan előhúzta a pálcáját. Mindent megpróbált, hogy szétválassza a diadémot a szobortól, de semmi sem használt. Egy újabb sóhaj kíséretében elette a pálcáját.

– És most mi lesz? – kérdezte halkan Hermione.
– Azt hiszem, Voldemort valamivel blokkolta idebent a varázserőt. Kézzel kell leszedni onnét.
– Nem lehetne most leszúrni? – kérdezte reménykedve Ron, de Harry megrázta a fejét.
– Akkor az egész ránk omlana, úgyhogy nem a legjobb ötlet.
– De, hát akkor…
– Tudom.
– Ezek a valamik meg fognak minket ölni? – kérdezte Ron remegő hangon.
– Ne ess pánikba, Ron! Leszedem onnét, aztán eltűnünk a…
– Nem! – kiáltotta egyszerre Ron és Hermione.
– Mi van, ha az a rém egyből megöl? Tudod jól, hogy a te életed fontosabb, mint…
– Majd én leszedem – mondta Ron.
– NEM! – kiáltott most Harry. – Ezt már egyszer végigjátszottam, és nem fogom végignézni a ti halálotokat is! Most pedig menjetek hátrébb, és vonjatok pajzsot magatok köré!
– De, Harry…
– Tegyétek, amit mondtam, ne velem törődjetek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Harry. Ron kényszeredetten előhúzta a pálcáját, majd felvonta a kért pajzsot. Harry kizárta a tudatából Hermione szipogását, majd a fejdíszért nyúlt. Ahogy arra számított, abban a pillanatban, mikor leemelte a diadémot, a szobor azonnal megmozdult, és halálos szorításába fogta Harry torkát. Ebben a pillanatban egy sikoly hasította ketté a levegőt.
– Sectumsempra! – Hermione átka a szörny karját találta el – alig pár centivel elsuhanva Harry feje mellett –, aki sérült karjához kapott, így elengedve Harryt, aki azonnal Ronékhoz hátrált. Mostanra már az összes szobor életre kelt, és mind őket vette célba.
– Mo… most már pánikba eshetek, Harry? – kérdezte Ron remegve, mikor pár perccel később a támadás ereje alatt a pajzsa összeomlott.

– Nyugodj már le, Ron! – pirított rá Hermione, míg Harry felvonta maguk köré az öt elem pajzsát. Elvégre ehhez főleg érzelmek kellenek, azokra pedig nem volt hatással Voldemort varázslata. Ha valaminek, hát ennek ki kell tartania, gondolta, miközben újra meghallotta a több száz elsuttogott szót: Vigyázok rád. Ezt követően áttetsző szellemalakok jelentek meg mindenütt, és úgy rendeződtek, hogy szinte élő pajzsot képezzenek körülöttük. Egy szellemalak kivált a láncból, és feléjük fordult.
– Siessetek, már nem tudjuk sokáig tartani őket – búgta túlvilági hangján. Harryéknek nem kellett kétszer mondani, futni kezdtek az ajtó felé, amihez a kísértetek tették szabaddá az utat. Amint kiértek Harry egy bűbájjal lezárta a kriptát, majd miután maguk mögött hagyták a varázslók temetőjét, Harry még mindig ziháló barátaihoz fordult.
– Jól vagytok? – mindketten bólintottak.
– És most hova megyünk? – kérdezte kissé tanácstalanul Hermione. – Mert gondolom, nem Roxfortba.
– Tényleg nem. Most nem mondhatok semmit, majd, ha ott…
– Nocsak, nocsak, Potter. Mit keresel itt éjnek évadján? – kérdezte egy hideg hang előttük, majd a sötétségből Lucius Malfoy bontakozott ki.
– Szerintem semmi köze hozzá, Mr. Malfoy. Akkor látogatom meg a szüleim sírját, amikor nekem tetszik.
– Harry, Harry… Hát senki nem tanított meg az udvariasságra? Pedig az ember azt hinné, hogy ez elvárható a Kiválasztottól.
– Valóban. Csak, tudja, nem hinném, hogy pont a magafajta aljanéppel kellene jópofiznom. – Ahogy azt Harry sejtette, Malfoy iszonyatosan dühös lett.
– Ezért megfizetsz, Potter! Crucio! – üvöltötte, de Harry könnyedén hárította a főbenjáró átkot – pálca nélkül.
– Tudja, Mr. Malfoy… azt hiszem, elfelejtettem… említeni önnek… hogy a nyáron… tanultam pár trükköt… kifejezetten azért… hogy keresztbe tegyek… a magukfajtáknak. – Harry szinte minden szavát egy pálca nélküli átokkal toldotta meg, és a mondat végére Malfoy megkötözve, félájultan hevert a földön. – De, az az igazság, hogy nem is nagyon szeretném reklámozni. Tudja, bizonyos rajongóim miatt – Harry arcán sátáni vigyor jelent meg, ahogy Malfoy fölé tornyosult, majd egy pillanattal később felejtésátkot szórt a halálfalóra, megragadta a barátait, és a házába hoppanált.

Ahogy megérkeztek a tágas szalonba, Harry kényelmes mozdulatokkal meggyújtott néhány fáklyát.
– Mi volt ez, Harry? – förmedt rá Hermione.
– Bocsi, nem bírtam kihagyni. De különben se fog rá emlékezni, és nem esett komolyabb baja. – szabadkozott a fekete hajú fiú.
– Meg is ölhetted volna, akkor aztán lehetett volna magyarázkodni!
– De nem tettem, Mione! Egyébként meg a mugli világban hasonló alakításért már díjakat osztanak…
– Mi van?!
– Mit vártál, hogy egyik percről a másikra vérszomjas Voldemort–klón leszek? – kérdezte vigyorogva Harry, holott a feltevés cseppet se volt vicces.
– Harry! Még csak gondolnod se lenne szabad erre!
– Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi ez a hely! – szólt közbe Ron, megakadályozva ezzel egy – minden bizonnyal jó sokáig tartó, és – teljesen felesleges vitát. – És hogy kerültünk ide? – tette még hozzá. Harry egy finom mosoly kíséretében tessékelte barátait a kanapéra, majd ledobta magát az egyik fotelbe.
– Ha jól vettem ki Dumbledore szavaiból, akkor ez a legbiztonságosabb hely egész Angliában.
– Ez lenne az örökséged? – nézett körbe Hermione.
– Aha, nagyon úgy tűnik. Ha akarjátok, holnap körbevezetlek titeket, de, szerintem most ránk fér az alvás… – Ron egyetértően bólogatott, így Harry rövidre fogta a feltétlenül szükséges eligazítást. – A lényeg annyi, hogy itt jobbra a konyha, egyenesen a könyvtár, a lépcsőt talán megtaláljátok – somolygott. – Az elsőn van választék bőven szobákból – tette még hozzá, majd elindult a konyha felé.
– Hova mész? – állította meg Ron kérdése.
– Aludni, de előtte még van egy kis dolgom – bökött az egyik zsebére, ahol a diadém lapult.

A következő pillanatban viszont zöld lángok lobbantak a hatalmas kandallóban, amiből egy perccel később Dumbledore lépett ki.
– Áh, Harry, örülök, hogy itt talállak. Örömmel látom, hogy sikerült ép bőrrel kijutnotok a temetőből. – Harry felvonta a szemöldökét.
– Már megint jelzőbűbájt rakott rám?
– Természetesen nem, de… – Dumbledore elharapta a mondatot, mikor látta, hogy Harryt lassan sűrű, fekete köd veszi körbe. Mikor a furcsa jelenség már teljesen eltakarta a fiút, a köd minden előzetes jel nélkül egy szempillantás alatt eltűnt. – Harry? – A fiú nem mozdult.
– Mi történik vele? – kérdezte remegő hangon Hermione. Dumbledore lassan fordult felé, látványa viszont megrémítette Hermionét. A félhold alakú szemüvegek mögött ugyanis most minden eddiginél fájdalmasabb tekintet ült.
– Attól tartok, hogy életbe lépett a horcrux utolsó védelme.
– Ugye nem…
– Sajnálom, Hermione. A lélekdarab megszállta Harryt. – Hermione tekintete Harryre siklott, akinek szemeiben felváltva jelent meg illetve tűnt el a fekete köd árnyéka.
– Professzor… – nyögte Harry. – Nem tudom sokáig visszatartani – mondta, miközben igyekezett minél gyorsabban Ron felé lebegtetni a horcruxot és a kardot. – Ron, vedd el! – Harry előtt egyre inkább összefolyt a szoba képe, de, mikor érezte, hogy megszűnik a bűbája, még el tudta hajítani a pálcáját. – Neked kell megtenned, Ron… Csak arra kérlek, hogy legyél gyors – Harry az utolsó szavakat már csak suttogni tudta, majd érezte, hogy Voldemort két lélekdarabja – melyek lassan kezdtek egyesülni – átveszi felette a hatalmat.

Harry – pontosabban a Harry testében levő szörnyeteg körbenézett az ismeretlen helyiségben. Nem vett tudomást se Ronról, se Hermionéról, gondolván, a véráruló és a sárvérű még várhat, úgysem tudnak neki ártani. Tekintete végül Dumbledore–on állapodott meg, s a vörösbe fordult szemekben gyűlölet lángja lobbant.
– Dumbledore – sziszegte –, hányszor kell téged megölni, hogy végre meghalj?!
– Ezt én is kérdezhetném, Tom. – válaszolt nyugodt hangon Dumbledore. – Tudtommal téged is megöltek már egypárszor.
– Még mindig azt hiszi, hogy egy magafajta vén bolond képes engem megállítani? – Harry ajkait sátáni kacaj hagyta el. – Látja? Már a fiú is az enyém.
– Én azért arra még nem vennék mérget. Ez csak te vagy. Lehet, hogy most te irányítod Harry testét, de a fiú lelke még ép. A tieddel ellentétben, ami romokban hever.
– Ez is csak a maga ostobasága. A fiú is tisztában van vele, hogy az érzések csak gyengévé tesznek. Előbb–utóbb megnyerem őt magamnak valahogy, és akkor neked örökre befellegzett. Invito pálca! – kiáltotta Harry, és a következő pillanatban már repült is felé a pálcája, de, mielőtt elérte volna, Dumbledore megszakította a varázslatot, így az említett tárgy az ő kezében landolt
– Kötve hiszem, Tom – mondta, miközben zsebre tette Harry pálcáját. – Erre pedig nem lesz szükséged.

Ron és Hermione megkövülten nézték a jelenetet, egészen, amíg Voldemort varázsolni nem kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor Hermione észbe kapott, és sürgetni kezdte még mindig mozdulatlanul álló, falfehér barátját.
– Igyekezz már, Ron! – emlékeztette fojtott hangon Ront a lány.
– Na, de… hogyan… mit…? – habogta Ron miközben tekintete a kard, Hermione és a diadém között ugrált.
– Döfd már le azt a vackot, te szerencsétlen?
– De, miért pont én?
– Talán, mert nálad van a kard! Ne csak állj ott, hanem csinálj végre valamit! – az éles hang magához térítette Ront. Ahogy felemelte a kardot, Harry rémültem kapta oda a fejét.
– Mit merészeltek?! Azonnal tedd le azt a kardot, te mocskos véráruló! – üvöltötte Harry, és megindult feléjük, de Dumbledore – mielőtt bármit csinálhatott volna –, lefogta őt.
– Ez nem ő, Ron! Csináld már! – Ron megrázta magát, majd lecsapott a karddal. A diadém darabjai beterítették a követ, de ezzel most senki sem foglalkozott. Harryt ugyanis újra körbevette a fekete köd, ami most fokozatosan, egy velőtrázó sikoly kíséretben oszlott el.

– Köszönöm. – suttogta Harry, majd, nem sokkal később, mikor a fejét hasogató fájdalom a tűréshatárához érkezett, végre mindent elnyelt a jótékony sötétség. Már nem érezte, mikor Dumbledore felemelte, és a kanapéra fektette, és nem hallotta se Ron, se Hermione aggódó kérdéseit.
Előző


Következő


Vélemény