fejezet4

4. fejezet

Portré, és látomás

A kőszörny előtt Harry lefékezett, majd kimondta a jelszót, és, már lassabban ugyan, de remegő gyomorral ment fel a csigalépcsőn. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, és vett egy mély levegőt, majd benyitott. Az iroda, ahogy várta, üres volt, mindössze a falon lógó portrék nézték őt kíváncsian.
– Már vártalak, Harry – szólt a szemközti falról Dumbledore képe.
– Mindenre emlékszik? – kérdezte Harry. Mikor Dumbledore bólintott, folytatta. – Beszéltem Pitonnal.
– Mindent elmondott?
– Azt hiszem, igen. Bár még mindig nem bízok benne. És talán nem is fogok… – Harry agyába akaratlanul egy kérdés tolakodott be. – Mikor elindultunk a barlangba, tudta, hogy nem lesz ott az igazi horcrux?
– Csak sejtettem.
– De, akkor miért…
– Azért vittelek el oda, hogy tudd, mire számíthatsz Voldemorttól a későbbiek során.
– De, hát ez kész öngyilkosság volt, és…
– És egy remek alkalom, hogy Perselus teljesítse az esküjét. – Harry tudta, hogy most bármit is mond, abból egy újabb hosszú vita alakul ki, amihez most semmi kedve nem volt. Ökölbe szorította a kezét, és megálljt parancsolt magának, hogy ne rúgjon bele semmibe. Az ablakhoz sétált, és kinézett a – már használaton kívüli – kviddicspályára.
– Beletörődtem abba, hogy nekem kell megölnöm Voldemortot, elfogadtam azt az ostoba jóslatot, hogy mindenki csodabogárnak néz, de azt ne várja, hogy elfogadom, hogy mindenkit elvesztek magam körül. És, ha másért nem is, de a bosszúért mindenképpen ki fogom nyírni azt a rohadékot.
– Harry, nem szabad, hogy a bosszú vezessen, ezt már megbeszéltük…
– Csak a bosszú ad erőt, hogy megtegyem. – Harry hangja alig volt több suttogásnál a torkát elszorító furcsa, de nem ismeretlen érzés és a szemében gyülekező könnyek miatt.
– A szeretetből kell erőt merítened. Nem támaszkodhatsz csupán a gyűlöletre, mert akkor te is előbb–utóbb ugyanarra a sorsra jutsz, mint Voldemort. A szeretteid miatt kell végigcsinálnod.
– Miattuk csinálom – mondta Harry, és a portréra emelte tekintetét. – Csakis miattuk: a szüleim miatt, Cedrik miatt, Sirius miatt… és most már maga miatt is. – Harry arcán új eltökéltség jelent meg, szeméből különös erő sugárzott. – Ha addig élek is, de megölöm Voldemortot.
– Tarts ki, Harry. – Dumbledore festett arcvonásain is látszott, hogy félti Harryt, ugyanakkor bízik benne, és tudja, hogy képes lesz befejezni, ha eljön az ideje. Harry még egyszer a festményre nézett, majd megfordult, és kiment az irodából. De abban a pillanatban, ahogy bezáródott a hatalmas ajtó, a fanlak vetette a hátát, és a földre roskadt. Hiába vett mély levegőket, hogy megnyugodjon, nem sikerült. Csak ült a fal mellett, arcát a kezeibe temetve, összeomolva az új, ismeretlen érzelmek súlya alatt, melyek erősebbek voltak, mint ő, erősebbek, mint bármi más. És, mintha egy tőrt forgattak volna Harry szívében.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor érezte, hogy valaki talpra segíti, majd egy ismerős hangot hallott maga mellől: McGalagony hangját.
– Tudtam én, hogy ennek nem lesz jó vége… – sopánkodott. – Megmondtam Albusnak, de hajlíthatatlan volt. Most pedig tessék… – McGalagony egy kisebb szobába vezette Harryt, majd leültette, és a kezébe nyomott egy csészét. – Igyál egy kis teát, jót fog tenni – mondta. Harry kiitta a csészét, majd visszatette az asztalra.
– Köszönöm – mondta.
– Miről beszéltetek?
– Semmiről, csak… – Harry megrázta magát. – Nem fontos.
– Ugyan már, Potter, semmitől az emberek nem szoktak így kiborulni!
– Nem mondhatom el.
– Szóval már megint arról a szupertitkos feladatodról volt szó…
– Nem – mondta Harry. – De, ha elmondanám, akkor azt is el kellene mondanom.
– Rendben, nem faggatlak, ha nem akarod. Majd elmondod, ha úgy látod jónak. Addig viszont ne is beszéljünk erről, rendben? – Harry bólintott. – És, ha már itt vagy, kíváncsi lennék rá, hogy mi a véleményed az új SVK– tanárunkról. – Harry hálásan elmosolyodott amiért McGalagony nem feszegette tovább a témát.
– Mihez képest, tanárnő? Csak, mert elég sok összehasonlítási alap van…
– Mondták már neked, hogy szemtelen vagy? – kérdezte McGalagony bosszús hangon, de a mosolya elárulta.
– Igen, ma már mintha hallottam volna – vigyorgott Harry majd komolyra fordította a szót. – Összességében szerintem jó tanár lehet, bár még csak egy órám volt vele… Az viszont biztos, hogy nem sokban hasonlít a testvérére.
– Aberforth és Albus tűz és víz – értett egyet McGalagony.
– Ezt észrevettem. Viszont egyvalamiben nagyon is hasonlítanak.
– Éspedig?
– Mindketten borzasztó félelmetesek, amikor dühösek.
– Ráadásul Aberforth forrófejűbb, mint ti hárman együtt véve. Sokszor nem gondolkozik, mielőtt tesz valamit.
– Ezt most miért mondja el?
– Csak, hogy tudd, mire számíts. Mert, ha jól sejtem, most a szárnyai alá akar venni, és folytatni, amit Albus elkezdett. Végül is mindketten ugyanazt akarják, csak a módszereik különböznek.
– De azok nagyon… És én is valami ilyesmire gondoltam.
– Egyébként… remélem, nem bánod túlságosan, a kviddicset, de jelen körülmények között…
– Tudom, túl kockázatos lenne. És nem bánom, mert, ha lett volna, akkor is kiszálltam volna a csapatból.
– De, hát… te vagy minden idők legjobb fogója!
– Aki az idén készül a RAVASZ–ra, és akkor tud elmenni Voldemortra vadászni, amikor itt kviddicsmeccseket rendeznek. És a legjobb fogó továbbra is Viktor Krum.
– Ebbe tényleg nem tudok belekötni…– visszakozott McGalagony, majd végigmérte Harryt. – Tudod, sokan mondják, hogy megváltoztál a nyáron. És, ahogy elnézem, igazuk is volt.
– Nem tudom, hogy kik mondják, de lehet, hogy tényleg igazuk volt. Muszáj volt. Jut eszembe, szombaton el kellene mennem az iskolából.
– A barátaiddal együtt?
– Nem. És nem szeretném, ha tudnának róla.
– Rendben. Péntekig elküldöm az engedélyt. De, ha nekem bajba mersz keveredni, személyesen tekerem ki a nyakad, megértetted?
– Köszönöm. – mondta Harry mosolyogva, majd elbúcsúzott, és a klubhelyiségbe sietett, ahol Ron és Hermione voltak.

– Mi a fene tartott ennyi ideig? – kérdezte Ron, ahogy észrevette.
– Semmi különös, csak McGalagonnyal beszéltem – mondta Harry, akinek esze ágában se volt elmondani a portréval folytatott beszélgetését
– De miről?
– Csak általános dolgokról – de, ahogy tekintete találkozott Hermionééval, hozzátette. – Meg Dumbledoreról.
– Melyikről? – kérdezte Ron.
– Mindkettőről, asszem… Hermione, te ugye nem házit csinálsz?! Ez az első nap! – kiáltott fel Harry.
– Nektek is tanulni kéne, tényleg nagyon nehéz lesz ez az év... – tanácsolta Hermione.
– Tanulni még rengeteg időnk lesz, neked is lazítanod kéne. – mondta Ron.
– Komolyan beszélek, Ron. Hétvégére annyi leckétek lesz, hogy belepusztultok, és, ha azt látom, hogy a kisujjatokat se mozdítjátok, várhattok a jegyzeteimre… Harry mondj már valamit! – csattant fel Hermione. Harry csak megvonta a vállát, majd elővette a bűbájtan könyvét, meg egy tekercs pergament a táskájából, és leült Hermione mellé körmölni.
– Mit csinálsz, haver? – nyögte Ron, akinek közismerten tanulásiszonya volt.
– Hallgatok Hermionéra. Te is jobban tennéd, tavaly is hasonlóan jártunk, pedig akkor alig feleannyi leckét adtak a tanárok. – Ron forgatta a szemeit, majd ő is leült, mire Harry pergament tolt elé, Hermione pedig arrébb csúsztatta a tankönyvét. Így telt el a lyukasóra hátralevő része: csendes tanulással. De Harry ezt egyáltalán nem bánta, most ugyanis semmi kedve nem volt beszélgetni. Mikor nagyjából befejezték a jegyzetelést, elindultak az üvegházak felé gyógynövénytanra. Ezen az órán a fúriafűz került sorra – egyenlőre elméleti szinten, de Bimba professzor azon ígéretét, miszerint nemsokára közelebbről is találkozhatnak vele, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Harry és Ron furcsa pillantást váltottak egykori kalandjukra emlékezve. Voltak, akik izgatott sutyorgással fogadták a hírt, mások ijedten, de mindent összevetve általános érdeklődés lett úrrá az osztályon.

A vacsora kellemes hangulatban telt el. Az éjszaka viszont már kevésbé – legalábbis Harry számára, aki némító bűbájt szórt az ágya köré, ahogy az Odúban és Dursleyéknél is tette a szobájával, ezzel megelőzve az esetleges rémálmok miatti kellemetlenségeket. Nem is csalódott megérzésében, ahogy lehunyta a szemét, szinte azonnal elkezdődtek az egész éjszakát végigkísérő rémálmok. Aznap éjjel a barlang volt soron. Ám egyszer csak a kép eltűnt, és Harry egy temetőben találta magát. Egy túlontúl ismerős temetőben. Halálfalók vették körül, és ő hidegen mérte végig őket. Aztán a hozzá legközelebb álló fekete alakhoz fordult.
– Perselus – mondta hideg, sípoló hangon, – megtudhatnám, mire alapoztad azt az információt, hogy Draco Ausztráliában van? Először Texas, most meg Ausztrália? – Piton közelebb lépett, és féltérdre ereszkedett, láthatóan felkészülve a kínzásra. – Te is tudod, hogy már nem először hibáztál, Perselus. És Voldemort Nagyúr nem tűri a hibákat. – Voldemort egy hírtelen mozdulattal előrántotta a pálcáját. – Crucio! – Harry látta, ahogy Piton némán viseli az átkot, de nem akarta tovább nézni. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy ő rejtegette Dracót – legalábbis Harry számára az volt, ahogy az is, hogy ő most Voldemort elméjében van...
„De, ha már egyszer itt vagyok, akár tehetnék is valamit…” – gondolta. Meg akarta szüntetni az átkot. Tudta jól, hogy szüksége van Pitonra, ha másért nem, Voldemort belső embereként. Próbált koncentrálni, nem törődve a sebhelyében levő égető fájdalommal. Aztán egy pillanattal később Voldemort abbahagyta a kínzást.
– Á, szóval egy újabb vendégünk van – hallotta Harry a hideg hangot. – Tudom, hogy itt vagy, Potter. Tudom, hogy hallasz. Szóval nem tetszik a kínzás, igaz? Nekem nem árt, de nézzük, te hogyan viseled – mondta, azzal saját maga felé fordította a pálcáját. Harry gondolatai sebesen cikáztak. Túlságosan is jól ismerte a Cruciatust, legalább olyan jól, mint a közte és Voldemort között levő kapcsolatot – és ez most előnyére is válhat – futott át az agyán.
– Az én fájdalmam a te fájdalmad is lesz, emlékszel, Tom? Vagy talán a legkedvesebb talpnyalóid előtt szeretnél Cruciatustól vonaglani? – üzente Harry gondolatban. Tudta, hogy elérte a kívánt hatást, amint Voldemort leeresztette a pálcáját.
– Állj vissza a körbe, Perselus – sziszegte. – Most pedig hallani akarom, hogy miért hazudtál.
– Nem hazudtam, Nagyúr – mondta Piton, gondosan kerülve Voldemort tekintetét. – Én is úgy tudtam, hogy Draco külföldön bujkál. Többen is látták, ezért úgy gondoltam, hogy…
– Rendben, erről nem akarok többet hallani. – vágott közbe Voldemort. – Lucius, te fogod megkeresni a fiadat. Perselus, te visszamész a laborba, a gyűlés után ott várj meg. Most elmehettek – mondta. Harry még homályosan ugyan, de látta, ahogy a halálfalók hoppanálnak, majd felébredt. Most először, a vízió után határtalan diadalérzet töltötte el: ha eléggé koncentrál, képes irányítani Voldemortot a víziók során, pusztán a köztük levő kapcsolatra hagyatkozva. Hét év óta most először érezte úgy, hogy tényleg meg tudja csinálni. Most még csak egy mozdulat, legközelebb szavak, aztán gondolatok, végül Harry már képes lesz Voldemort minden tettét észrevétlenül irányítani. Harry tudta, hogy akár meg is ölhetné Voldemortot, ráadásul a saját keze által, de azt is tudta, hogy amíg egyetlen horcrux is létezik, ez hiábavaló próbálkozás lenne.

Az órájára nézett: fél három volt. Tudta, hogy aludni már nem fog tudni, ezért, hogy az éjszaka hátralevő részét legalább hasznosan töltse el, elővette az okklumenciás könyvét, és reggelig gyakorolt – természetesen némító bűbáj mellett. Közben viszont sokat gondolkodott McGalagonyról, és úgy döntött, hogy a legközelebbi lyukasórájában megpróbál beszélni vele, és beavatja a horcruxokba. Most már az ő döntése, egyedül az övé, hogy kit avat be. Azt viszont egyenlőre nem tudta, hogy erre mikor tud sort keríteni, mert másnap nagyon sűrű napjuk volt: bájitaltan, átváltozástan, ebéd után pedig bűbájtan és SVK. Ráadásul mindegyikből duplaóra. Ron nem volt túl lelkes a dupla átváltozástan miatt, de Hermione kíváncsian várta, és Harrynek be kellett vallania, hogy egy kicsit ő is kíváncsi volt arra, hogy Fleur milyen tanár. Ahogy beléptek az átváltozástan terembe, szinte ugyanaz a látvány fogadta őket, mint McGalagony idejében, kivéve egy képet a tanári asztalon: A kép Fleur és Bill esküvőjén készült, rajta volt az egész Weasly család, köztük Hermione és Harry is, valamint több rendtag, és Fleur családja.
– Sziasztok – csendült fel Fleur hangja, ahogy belépett a terembe, és végigsuhant a padsorok között. – A nevem Fleur Delacour, nyugodtan szólítsatok Fleurnek, nem szerhetem ezt a prhofesszorhozást. – Fleur legmegnyerőbb mosolyát öltötte magára. – Remélem, hogy idővel egy kölcsönöshen jó kapsholat alakul’at ki közöttünk. De kezdjük is…
Fleur nem teketóriázott sokat, rögtön a közepébe csapott. Kemény tempót diktált, de a diákok többsége tudta tartani. Egyetlen baj volt vele: egész órán Harryt, Ront és Hermionét ugráltatta. Mikor az ebéd előtti utolsó óra is véget ért, Ron megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy kiszabadult a teremből.
– Komolyan, visszasírom McGalagonyt. – mondta, de rögtön meg is bánta, mivel az említett személy fordult be a sarkon.
– Hízelgő, Mr. Weasley, de ebben az évben kénytelen lesz beérni Mrs. Weasleyvel. Siessenek fel a bűbájtan teremhez, és mondják meg a többieknek, hogy a mai óra elmarad.
– De, hát miért? – csúszott ki a kérdés Harry száján.
– Flitwick professzornak el kellett mennie egy időre, de hamarosan visszatér. – Harry bólintott, majd Ronnal és Hermionéval elindultak a tanterem felé. Nem sokkal később viszont Harrynek eszébe jutott a reggeli elhatározása. Előreküldte a barátait, és McGalagony után iramodott.
– Professzor! – kiáltott McGalagony után, aki megállt, és visszafordult.
– Tessék, Harry. – Harry lefékezett mellette, és belekezdett, de minél tömörebbre akarta fogni.
– Beszélnünk kellene.
– Miről, ha szabad tudnom?
– El szeretném mondani, amit eddig nem mondhattam. – McGalagony megértette, hogy Harry miről akar vele beszélni, és bólintott.
– Fél óra múlva legyél az irodámban.
– Köszönöm, tanárnő – mondta, majd barátai után sietett. Már együtt értek a bűbájtan terem elé, és, ahogy az várható volt, mindenkit meglepett, hogy az óra elmarad, de végül is senki nem bánta. A három jó barát a klubhelyiségbe ment, hogy lepakoljon, aztán nem sokkal később Harry kimentette magát barátainál, és az igazgatóiba indult.

Felszaladt a csigalépcsőn, majd McGalagony invitálására benyitott. McGalagony hellyel kínálta, mire leült az egyik székre. Legszívesebben azonnal a lényegre tért volna, minél gyorsabban túl akart esni rajta. De, mivel McGalagony egyáltalán nem volt beavatva a horcruxok titkába, Harrynek a legelejéről kellett kezdenie mindent. Először is Dumbledore festményéhez fordult.
– Ma éjjel megint vízióm volt – kezdte. – de ez most más volt, mint az eddigiek. És emiatt szeretném beavatni McGalagony professzort. Azt hiszem, hogy ezek után képes lennék megölni Voldemortot, de nem egészen úgy, ahogy elterveztük.
– Rendben, fiam, ahogy jónak látod. – Harry bólintott, majd McGalagony felé fordult.
– Megtudhatnám, hogy miről is van szó? Mert pillanatnyilag egy szót sem értek.
– Legjobb lesz, ha az elejéről kezdem, tanárnő. – McGalagony kissé türelmetlenül bólintott. – Szóval: gondolom, tudja, hogy tavaly különórákra jártam Dumbledore professzorhoz. Ezek alatt fokozatosan rávezetett, Voldemort lehetséges gyenge pontjaira, és kiderítette, hogy…
– Te szerezted meg azt az emléket, Harry! – szólt közbe a portré.
– Az tök mindegy, a vége ugyanaz… Szóval: az, gondolom, nem titok, hogy Voldemort rengeteget gyilkolt. De a nagyobb jelentőségű gyilkosságok során mást is tett: kihasználta, hogy a lelke meghasad a gyilkolás következtében, és a leszakadt részt tárgyakba zárta el… – McGalagony ijedten a szája elé kapta a kezét.
– Az nem lehet… – suttogta.
– Vagyis horcruxokat készített – mondta ki könyörtelenül Harry.
– És ti… akkor este emiatt mentetek el?
– Igen. – mondta Harry. Hangja ugyan határozott volt, de arcára kiült a szomorúság. Még mindig szörnyű volt neki arra az estére gondolnia. – Elmondaná, professzor úr?
– Persze, Harry – szólt a festmény, majd McGalagonyra nézett. – Nos, aznap este tényleg egy horcrux miatt mentünk el az iskolából. Egy barlangba mentünk a tenger mellett, ahol Harrynek köszönhetően túljutottunk a Voldemort által felállított akadályokon. Még meg sem köszöntem, hogy kihoztál onnét, Harry.
– Nem is kell. Bárki megtette volna – mondta Harry, aki eddig a padlót bámulta, de most felnézett. – De mi történt ott a barlangban? – kérdezte. – Mit látott?
– Szörnyű dolgokat, Harry. Ne akard tudni.
– Sejtem, úgyhogy nyugodtan elmondhatja.
– Te is láthattad, hogy ott minden voltam, csak nyugodt nem, és…
– Ha nem akar beszélni róla, megértem – mondta gyorsan Harry.
– Talán majd később.
– Rendben.
– Szóval, ott tartottam, hogy mikor Harry visszahoppanált Roxmortsba, Rosmerta seprűin az iskolába repültünk, és a Csillagvizsgáló toronyban landoltunk. Ahogy azt már te is tudod, nem sokkal később megjelent Malfoy, majd utána Perselus.
– Azt mondd meg nekem, Albus, hogy miért hagytad, hogy megöljön az a…
– Egyrészt, mert Narcissa megeskette, hogy, ha Draco nem képes megölni, Perselus megteszi helyette. Te is tudod, mivel jár egy Megszeghetetlen Eskü, márpedig létfontosságú, hogy Perselus életben maradjon. Ez az egyik ok. A másik az, hogy ugyanezt én is megtettem. – McGalagony felsikkantott. Harry meglepetten nézett rá. Nem hitte volna, hogy tanára efféle hangokat is képes kiadni.

– Perselus nem áruló, Minerva. Az én utasításomra tette azt, amit. Itt ér véget az én történetem…
–… és itt kezdődik az enyém – fejezte be Harry a mondatot. – Pontosabban ott, hogy a nyáron összefutottam Pitonnal.
– Hol… Hogyan? – McGalagony az elmúlt percekben ugyan hozzászokhatott volna a megdöbbentő és meglepő, számára új információkhoz, most mégse jutott szóhoz – ami egyébként nagyon szokatlan volt tőle.
– Mi történt pontosan? – kérdezte helyette Dumbledore portréja.
– Nem öltük meg egymást – mondta gyorsan Harry, majd elmesélt mindent, a nyári találkozásról.
– Szóval végre sikerült tisztáznotok a kapcsolatotokat – összegezte Dumbledore.
– Nagyjából igen, de azt nem ígérhetem, hogy egyhamar megbízok benne.
– Ez várható volt. De, ha jól sejtem, ez kapcsolódik a tegnapi víziódhoz.
– Igen – bólintott Harry. – Megint Voldemort fejében voltam, egy halálfalógyűlésen, de ez most más volt, mint az eddigiek… mármint a vízió, mert a gyűlésen Voldemort ugyanolyan kegyetlen volt, mint szokott. Pitont is megkínozta, és nálam itt telt be az a bizonyos pohár. És akkor…
– Mi történt, Harry? – kérdezte McGalagony és Dumbledore egyszerre.
– Voldemort leeresztette a pálcáját. Azt hiszem, egy pillanatra én irányítottam a testét.
– Ez teljességgel lehetetlen! – horkant fel Phineas Nigellus portréja a szoba másik felén. – Évszázadok óta nem volt példa ilyen erős kapcsolatra két ember között.
– Voldemort emberi mivoltában azért ne legyünk olyan biztosak – szúrta közbe epésen Harry.
– Phineasnak részben igaza van, Harry – szólt Dumbledore. – Tényleg rég volt példa utoljára hasonló kapcsolatra elmék vagy lelkek között… De, ha jól sejtem, te már ki is terveltél valamit.
– Pontosan – mondta Harry. – De ehhez legelőször a horcruxokat kellene megsemmisíteni, addig semmi értelme a továbbiakon agyalni. Ronnal és Hermionéval már vagy a fél könyvtárat és minden fellelhető forrást átnéztünk, de eddig semmire se jutottunk. – Dumbledore arca erre felderült.
– Azt hiszem, ebben segíthetek. Nem csoda, hogy nem találtatok semmit erre vonatkozóan. Én is csak egy létező eszközről tudok, ami képes elbánni egy ilyen nagy erejű tárggyal. Az erre vonatkozó információ generációról generációra szállt a családban. Ideje, hogy te is megtudd, mint Griffendél utolsó leszármazotta...

Előző

Következő

Vélemény