fejezet5

5. fejezet
Családi bonyodalmak

– Állj! – kiáltott fel Harry. – Hogy… micsoda? Mi vagyok?
– Te vagy Griffendél utolsó élő leszármazottja. – ismételte a portré.
– De, hát az öccse…
– Aberforth nem az igazi testvérem, Harry. Hadd mondjam végig! – fűzte hozzá, látva, hogy Harry közbe akar szólni. – Igen, az öcsémet örökbe fogadta a családom, de erről ő is tud, és most nem is ez a lényeg. Most fontosabb, hogy megértsd, mi történt. Ülj vissza, és hallgass végig. Te is, Minerva. Szóval: minden néhány évvel Grindelwald legyőzése után kezdődött. Akkoriban ismertem meg egy kiváló, de mugli származású boszorkányt. De, már akkoriban is divat volt az aranyvérmániások köreiben a sárvérűzés, ezért hiába szerettük egymást, a családom nyíltan ellenezte a kapcsolatunkat. Nincs mit tagadni, ugyanarra a szintre süllyedtünk, mint Mardekár leszármazottai, csak az aranyvér számított. De mi ezt Norával nem voltunk hajlandók elfogadni, titokban továbbra is találkoztunk. Aztán egy nap Nora közölte, hogy gyereket vár tőlem. Azonnal el akartam venni, vállalva ezzel, hogy apám kitagad, de ebbe ő nem volt hajlandó belemenni. Nem akarta, hogy miatta tagadjanak ki. Akkoriban tért vissza egy hosszabb tanulmányútról egy jó barátom, aki, ahogy tudomására jutott a kapcsolatunk, és a helyzetünk, elvette őt, megmentve ezzel mindkettőnk, illetve mindhármunk becsületét. Néhány hónappal később Nora egy egészséges kislánynak adott életet, akiből később kiváló boszorkány lett… Már tanár voltam egy ideje, mikor elkezdett a Roxfortba járni, és mindenki előtt titkolnom kellett a kilétét. Még ő maga sem tudta, és a mai napig sem tudja, hogy ő az. Mikor végzett a Roxfortban, a Nemzetközi Mágusakadémián tanult, átváltozástant hallgatott, majd később visszajött, mint tanár. Aztán férjhez ment, pár év múlva pedig életet adott Petunia és Lily Evansnek…
– Nem, ez lehetetlen… – nyögött fel Harry és McGalagony egyszerre, mikor Dumbledore a beszámolója végéhez ért.
– Miért nem mondtad el ennyi éven keresztül? – kérdezte McGalagony tőle szokatlan, vékony hangon. Harry viszont még szóhoz se jutott.
– Nem tehettem, Minerva…– kezdte Dumbledore, de McGalagony közbevágott.
– Tízéves korom óta ismerlek, a rohadt életbe, Albus… ne gyere nekem azzal, hogy nem volt rá alkalmad, és cseszek a szabályaidra is, meg minden másra, nagyon is jól tudtad, hogy egész életemben azt hittem, hogy az apám meghalt! – McGalagony már teli tüdőből kiabált. – Hogy voltál képes ilyen sokáig eltitkolni, Albus…? – McGalagony visszaroskadt a székre, és arcát a tenyerébe temette. Harry megütközve nézett hol McGalagonyra, hol Dumbledorera.
– Nem magam miatt nem mondtam el, Minerva. És, mikor anyád hozzáment Mercuryhez, utána is mindenben támogattam, és próbáltam mindent megadni nektek. Azután a szerencsétlen baleset után pedig minden létező eszközt bevetettem, hogy semmiben ne legyen hiányotok. El kell hinned, Minerva, törődtem veletek…
– Nem hiszek neked. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy, hogy voltál képes ennyi éven keresztül játszadozni nem csak velem, hanem anyám életével is! Van róla fogalmad, hogy mibe került neki, hogy egyedül felneveljen?! És most nem az anyagiakról beszélek! Sejtelmed sincs róla, hogy anyám hány éjszakát sírt át miattad! Annyira nehéz lett volna odaállni, és megmondani az igazat?
– Ha elmondtam volna, Minerva, ha kitudódott volna, a Roxfort helyett mehettél volna a Beauxbatonsba – a Durmstrangba anyáddal sose engedtünk volna – és most se lennél itt. És nem hinném, hogy a kontinensen többre vitted volna.
– Azokat az átkozott szabályokat meg lehetett volna változtatni! Csak egy szavadba került volna! Mindenki úgy ugrált, ahogy te fütyültél, bármit megtehettél volna! De, neeem, te a kisujjadat se mozdítottad!
– Elég volt, Minerva. – Dumbledore nem kiabált, még csak fel sem emelte a hangját. Még így, portréként is tekintélyt parancsoló volt. McGalagony azonnal elhallgatott, de Harryt nem tudta megijeszteni.
– Magukból volt elég! – csattant fel Harry. – Ha bajuk van egymással, intézzék el négyszemközt, de engem ebből hagyjanak ki! Már egyáltalán nem számít, hogy mi történt száz éve, vagy mit tudom én, mikor. Megtörtént, és kész, változtatni már úgyse lehet rajta. Most se jobb a helyzet, mint Grindelwald idejében: nyakig vagyunk a szarban, és a régi sebek nyalogatása helyett inkább azzal kéne törődni, hogy ebből hogy másszunk ki. – Harry még saját magát is meglepte kirohanásával, de egyszerűen nem akarta elhinni, amit hallott. Igaz, mindig is családot akart, de nem ilyen körülmények között, nem ilyen áron. Egy pillanatra azt kívánta, hogy bárcsak megint a gardróbban ébredhetne, mint Petunia egy szem mugli unokaöccse, és… de nem, annál a helyzetnél minden jobb.
– Harry, igazad van, de neked is magyarázattal tartozom.
– Nem. – vágott közbe Harry. – Nem érdekel a magyarázata. Előbb a lányával kellene tisztáznia a helyzetet. Csak azt az egyet mondja meg végre, hogy, hogy tudom elpusztítani azokat az átokverte horcruxokat! – mondta Harry hidegen. Nem akarta hallani Dumbledore magyarázkodását, most nem.
– Griffendél kardjával. – mondta megsemmisülten Dumbledore. Harry bólintott, hogy tudomásul vette, majd szabályosan kirohant az igazgatói irodából. Az ajtó döngve csapódott be mögötte, de még így is hallotta, ahogy McGalagony és Dumbledore tovább vitáznak.

Harry végigrohant a folyosókon, nem törődve Hóborccal, és Mrs. Norrissal, majd odavetette a jelszót a Kövér Dámának, beviharzott a klubhelyiségbe, végül leroskadt Ron és Hermione mellett.
– Mi történt? – kérdezte Hermione, de amint meglátta Harry arcát, azonnal félretette a számmisztika könyvét. – Harry…? Jól vagy?
– Nem, Hermione Nem vagyok jól. De nemsokára rendbe jövök. – próbálta megnyugtatni barátját, sikertelenül.
– Nem akarsz inkább lemenni a gyengélkedőre? – kérdezte Hermione Harry megrázta a fejét. – De, hát mi volt? – kérdezte Hermione aggódva. – Történt valami?
– Ne haragudj, de nem akarok beszélni róla. Már a gondolatától is rosszul vagyok. De megtudtam, hogy hogyan lehet elpusztítani a horcruxokat. – váltott témát.
– De, hiszen sehol sem…
– Konkrétan egy könyv sem említette, ezért nem találtuk.
– De, mi az, Harry, bökd már ki!
– Griffendél kardja. – Hermione a homlokára csapott.
– Te jó ég, tudhattam volna!
– Micsodát?
– A horcruxokat csak egy, a Baziliszkusz mérgével átitatott, nagy erejű, mágikus tárgy pusztíthatja el, igaz,?
– Igen, eddig jutottunk.
– Griffendél kardját a tizenegyedik században készítették kobold ötvösök, tehát mágikus tárgy, és, mivel Mardekár horcruxa épp akkor pusztult el, mikor a kard elkészült, ezért valószínű, hogy az át van itatva a Baziliszkusz mérgével. Ezért szerezhetted meg másodikban a kardot, hogy elpusztítsd a naplót, de, mivel maga a Baziliszkusz mágikus lény, a foga és a benne levő méreg is elég volt egy ilyen kezdetleges horcrux elpusztításához… Ez így tiszta? – kérdezte Hermione végül. Ron és Harry egyetértően bólogattak. – Helyes. Akkor viszont lassan indulnunk kellene SVK–ra. – mondta, azzal szedelőzködni kezdett.
– Azt hiszem, inkább mégis lemegyek Madam Pomfreyhoz… – jegyezte meg Harry egy fintor kíséretében.
– Ennyire szörnyű volt? – kérdezte Hermione. – Nem lenne mégis jobb, ha elmondanád?
– Mennyi az idő? – kérdezte Harry. Nem akarta, hogy barátai miatta késsenek óráról.
– Sok időnk van még, mert egy könyvtárat is beterveztem, szóval mondhatod.
– Rendben. Jobb, ha leültök. De úgyis le fogtok, ha megtudjátok ezt. Disaudio. Szóval: az a helyzet, hogy… Griffendél utódja vagyok. – mondta ki egy szuszra.
– Miii? – hördült fel Ron, aki eddig haszontalan közbeszólások helyett inkább hallgatott. – Te tudsz valamit, Hermione?
– Csak sejtem, de ha ez igaz… Harry, te és Dumbledore… rokonok vagytok? – Harry bólintott.
– Egyenes ágon – tette hozzá. Hermione visszaült – vagy inkább visszaroskadt - a fotelbe, ahonnét az előbb állt fel. Ron pedig csak állt, megkövülten.
– És ez még csak a jéghegy csúcsa. A másik az, hogy McGalagony a nagyanyám.
– Micsodaaa? – Hermione hangja egy sikoltással is felért volna.
– Az gondolom, értelemszerű, hogy, mint tanár, meg – most már – diri, ezt nem fedhette fel előttem a mostani helyzet miatt, de az előbbit ő is csak most tudta meg. Még mindig vitáztak, amikor elrohantam. – ebben a pillanatba a kandallóban levő lángokban láthatóvá vált McGalagony feje.
– Harry, gyere vissza, beszélnünk kell.
– Órám lesz, tanárnő, nem mehetek. – mondta Harry közömbös hangon.
– Gyere vissza. – ismételte McGalagony, majd hozzátette. – Kérlek.
– Sajnálom, de nem. – azzal Harry hátat fordított a kandallónak. Még hallotta Dumbledore hangját.
– Majd megbékél. Csak adj időt neki, Minerva…
– Menjünk inkább órára. – mondta Harry a barátainak, elnyomva McGalagony kiabálását, ami már a portréalaknak szólt, mire mindhárman felkapták a táskájukat, és kimentek a klubhelyiségből.

Amint a Dáma portréja a helyére került mögöttük, Harry törte meg a csendet.
– Én ezt nem fogom kibírni, Mione.
– Nem ez lesz az első, amit túl kell élnünk, haver. – szólalt meg Ron – ez volt az első értelmes megjegyzése. – A mi hármasunk már elég sok mindent átvészelt, nem? – Hermione egyetértően bólogatott. Harry hálás mosollyal viszonozta barátja megjegyzését, de tudta, hogy ezen most egyedül, neki kell túljutnia.
– De, legalább értelmet nyert Fawkes választása. – jegyezte meg Hermione. – Tudtátok, hogy ő már Griffendél korában is élt?
– Micsoda? – torpant meg Harry.
– A főnixek gyakorlatilag örök életűek. A legidősebb példány, amiről olvastam, Flamelé volt, aki a hagyomány szerint Merlintől örökölte, és a madár már akkor se volt fiatal. A griffendél ház színe sem véletlenül lett vörös és arany.
– Ezzel ugye nem azt akarod mondani, Hermione, hogy… Fawkes Griffendél főnixe volt?
– De, pontosan azt akarom mondani. És, ha végig gondolod, akkor teljesen egyértelmű Fawkes választása. – Befordultak az SVK terem folyosójára, ahol már többen is várták az óra kezdetét, így Harryék nem folytathatták a beszélgetésüket, nehogy valami olyasmit mondjanak, amit a többieknek nem lenne szabad megtudniuk.
Órán – Harry szerencséjére – elméleti anyagot vettek, így sikerült csendben meghúznia magát hátul. Ám óra vége előtt néhány perccel kinyílt az ajtó, és belépett McGalagony. Harry kis híján hangosan felnyögött.
– Elnézést Dumbledore professzor, elkérhetném Pottert egy percre? – Aberforth türelmetlenül bólintott jelezvén, hogy folytatni szeretné az órát. Harry segélykérő pillantására viszont Hermione keze azonnal a magasba lendült.
– Tessék, Granger.
– Tanár úr, Harrynek még be kell fejeznie a…
– Nem kell. – hűtötte le Aberforth. – Potter, elmehetsz. – Harry szedelőzködni kezdett.
– Azért köszi. – súgta oda Hermionénak, majd előrement a padsorok közt.
– Minden rendben, Potter? – kérdezte Aberforth.
– Igen, – hazudta Harry, majd kisietett a teremből. Amint becsukódott az ajtó, azonnal McGalagonyhoz fordult.
– Ezt most miért kellett?
– Mert így nem menekülhettél el. – mondta McGalagony. – Beszélnünk kell, Harry.
– Nem kell, tanárnő.
– Harry, tudnod kell, hogy én el akartam mondani, de Albus valahogy mindig meggyőzött, hogy jobb, ha hallgatok… Számtalanszor vitáztunk emiatt…
– Nem maga miatt nem mentem vissza. – mondta Harry. – Egyszerűen nem bírtam volna végighallgatni Dumbledore magyarázkodását, mert…
– Albus tőlem elmehet a fenébe. – vágott közbe McGalagony. – Már e nélkül is túl sok volt a rovásán, de ezzel a titkolózással túlment minden határon… Alaposan megkavarta az életünket, nem? – McGalagony megkísérelt egy mosolyt, de, mivel az elég kényszeredettre sikerült, hamar letett róla. – Nézd, Harry, akárhogy is történt, tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz, részben, mint tanár, és részben, mint… a nagymamád. – Harry arcán hosszú idő óta először őszinte mosoly jelent meg. Egyetlen szó hozta ezt elő, de ez Harrynek jóval többet jelentett. Esélyt egy más életre; reményt; egy biztos pontot. És elsősorban: családot.
– Köszönöm. – mondta Harry őszintén. Eközben az SVK– óra véget ért, és a diákok kifelé szállingóztak a teremből. Harry csatlakozott a teremből kilépő barátaihoz, és útban a klubhelyiség felé mindenről beszámolt nekik. De, mivel Dumbledore említését gondosan kerülte, Ron és Hermione se merték szóba hozni, mert nem akarták feldühíteni Harryt. Aznap este viszont egyikük sem aludt nyugodtan a Griffendél toronyban.

Harryéknek másnap viszonylag laza napjuk volt, két lyukasórájuk is volt, így bőven volt idejük mindent megtárgyalni, amikor épp nem házit írtak, a könyvtárban kutattak a horcruxok lehetséges holléte után. Aznap este még zárás után is a könyvtárban ültek. Hermione hírtelen felsikkantott.
– Mi az? – kérdezte Ron.
– Fiúk, azt hiszem, megtaláltam.
– Micsodát?
– A hiányzó horcruxunkat: Hollóháti ereklyéjét.
– Honnét veszed? – kérdezte ezúttal Harry.
– Onnét, hogy van pár dolog, ami Voldemort összes horcruxára jellemző – Naginit kivéve, persze. Mind nagyon régi, értékes, és köze van a Roxfort valamelyik alapítójához. Nézzétek! – tolta eléjük a könyvet Hermione. – Ez itt Hollóháti diadémja. Kb. 20 éve tűnt el a Prewell családtól. – Ron erre felkapta a fejét.
– Prewell? Hékás, Muriel meg Tessy nénikéim is Prewell–lányok! – kiáltott fel. – Anyával hárman voltak testvérek… vagyis ezek szerint… anya is az… Tudjátok, anya kiskoromban mindig egy fényképet tartott az óra mellett, ami az ő és apa esküvőjén készült, és anya egy diadémot viselt. És dögöljek meg, ha nem úgy nézett ki, mint ez itt.
– Ron, te Hollóháti leszármazottja vagy! – nézett rá Hermione elkerekedett szemekkel, de vigyorogva.
– Micso… ééén?
– Igen, te!
– Üdv a klubban, haver. – mondta Harry vigyorogva.
– Affene, akkor ezért akart az a süveg elsőben a Hollóhátba rakni… – morfondírozott Ron a fejét vakarva. Arckifejezése pedig kísértetiesen emlékeztetett Monstróéra.
– De arra legalább megvolt az oka. Engem a Mardekárba akart tenni… Gondoljatok csak bele: egy Griffendél a Mardekárban…
– Talán azért, haver, mert te ravaszságban néha még a mardekárosokon is túlteszel.
– Ravaszságért azért nektek se kell a szomszédba menni… – vigyorgott Harry, mire mind elnevették magukat. Beletelt pár percbe, mire megnyugodtak.
– Szóval. – összegezte végül Harry. – tudjuk, mi a hiányzó horcrux, már csak azt kellene kideríteni, hogy hol keressük.
– Megnézhetnénk a Borgin & Burkesben. – jegyezte meg Ron.
– És hogyan, te nagyokos? – förmedt rá Hermione. – Sétáljunk be fényes nappal, és kérdezzük meg, hogy nincs–e itt véletlenül Voldemort egy horcruxa?
– Ha jól sejtem, Ron arra gondol, hogy be kellene törnünk.
– De, hát az kész öngyilkosság! Egy csomó bűbáj védi a helyet, és szerintem sokkal rosszabbak is vannak ott, mint az elátkozott tárgyak…
– Ha van jobb ötleted, Mione, hallgatjuk.
– Jól van, nem szóltam. – visszakozott Hermione. További fejtegetésekbe viszont már nem nagyon tudtak belekezdeni, mert nem sokkal később mindhármukat rövid úton aludni terelte Madame Cvikker.

Másnap péntek volt. Az a péntek, aminek végén Harrynek Aberforthhoz kellett mennie különórára. Azt csak sejtette, hogy annak az órának köze lesz a párbajozáshoz is. Viszont a dupla bájitaltan és bűbájtan után már mindenki úgy érezte, mintha kifacsarták volna. Harryék holtfáradtan, és jópár házi feladattal gazdagabban rogytak le a nagyteremben ebédelni, akárcsak a többiek. Ebéd után ugyan lyukasórájuk volt, de még azt is tanulással kellett tölteniük. Az utolsó óra – gyógynövénytan – után pedig szinte mind kipurcanva rogytak le a klubhelyiség puha foteljeibe. Harry hat előtt 5 perccel kapott észbe. Kisietett a klubhelyiségből, végigsprintelt a folyosókon, majd az SVK terem előtt fékezett le, ahol Aberforth már várta.
– Potter, velem jössz. – mondta, azzal tempósan elindult. Mikor a hetedik emeleti folyosóra értek, Harry már tudta, hogy a Szükség Szobája felé tartanak.
Nem sokkal később Aberforth beterelte Harryt a míves ajtón.
– Tudod, mi ez a hely, Potter? – kérdezte. Harry bólintott, hiszen amint körülnézett, azonnal ráismert a szobának erre az elrendezésére: ötödévben ugyanitt tartották a DS–edzéseket.
– Megkérdezhetem, hogy mire gondolt az ajtó előtt?
– Arra, hogy kell egy hely, ahol rendesen megtanulhatsz varázsolni. Nehogy azt hidd, hogy az iskolai anyag elég lesz, hogy legyőzd Voldemortot.
– Nem hiszem. Tudom, hogy nem lesz elég. Csak eddig valahogy nem akadt egy tanár se, aki túlélte volna a felkészítésemet…
– Nehogy azt hidd, hogy velem olyan könnyű elbánni, kölyök!
– Két szó, és bárkivel el lehet bánni…
– Az nem olyan biztos, Potter.
– De, hiszen a halálos átkot nem lehet kivédeni!
– Idővel mindent megtudsz, Potter. Mindent a maga idejében. Szóval, tanultál valamit a nyáron?
– Én, izé… persze, hogy tanultam, de leginkább az okklumenciával foglalkoztam.
– Azt jól is tetted, de a varázslatokkal hogy állsz?
„Kellene valami, amin bemutathatok pár varázslatot” – gondolta, mire megjelent egy elvarázsolt bábu. Miután Harry jópár életveszélyes sérülést okozott neki, darabokra szaggatta, felgyújtotta, fellógatta, illetve rendbe hozta a saját maga által okozott sérüléseket, Aberforth leintette.
– Csak azt mondd meg nekem, kölyök, hogyha te ennyi mindent tudsz, akkor én mi a francot tanítsak neked? – kérdezte Aberforth bosszús hangon, de mosolyát nem tudta elrejteni.
– Azért elég sok mindent nem tudok. Például a pajzsbűbájokat nem tudtam rendesen gyakorolni– a megidézésen kívül, persze.
– Rendben… De legelőször: honnét a pokolból ismered a Sectumsemprát és a Levicorpust?
– Maga honnét ismeri? – kérdezett vissza Harry.
– Én attól a pokolfajzattól… Pitontól. – tette hozzá Harry értetlenkedő tekintetére. – Még arra se képes, hogy rendesen megcsinálja, amit…
– Mit kell megcsinálnia Pitonnak? – vonta fel a szemöldökét Harry.
– Már rég meg kellett volna keresnie téged, a fenébe is.
– Ezt meg honnét veszi?
– Nem gondolod, hogy Albus a nagy büdös semmiért járt le a kocsmámba, kölyök! A lelkemre kötötte, hogy, ha szükséges, álljak be közétek villámhárítónak. Szóval, hányadán állsz Pitonnal?
– Maradjunk annyiban, hogy a kezdeti nehézségeken túl vagyunk, és tartjuk a kapcsolatot. Sajnálom, de többet nem mondtatok, még magának se.
– Jól van, kölyök, de ha nekem bajba keveredsz, és nem szólsz róla, személyesen fogom kitekerni a nyakad. Megértetted? – Harry bólintott. A héten már másodszorra hallotta ezt. – Helyes. Akkor kezdjük is. Azt mondtad, a pajzsbűbájaidban nem vagy biztos. Nemsokára megmondom, igazad volt–e. – Azzal már küldte is az első átkot, amire Harry azonnal ráismert, és megidézte a megfelelő pajzsot. És ez így ment, amíg ki nem merültek a pajzsok által nyújtott lehetőségek.

– Nem is nézné ki belőled az ember, Potter.
– A nevem még mindig Harry, tanár úr. Egy idő után elég idegesítő az állandó Potterezés.
– Rendben, Pot… vagyis Harry. Egyébként honnét tanultad meg megidézni az öt elem pajzsát? Ez a varázslat nincs bent minden ócska tankönyvben.
– Kicsit utánajártam az Abszolúti könyvesboltoknak.
– Hát persze, a Zsebkosz köz. Ott pénzért mindent be lehet szerezni… – morogta Aberforth. – De egész véletlenül nem arról volt szó, hogy te a nyáron ki se teszed a lábad a házból?
– Nem is tettem. Hedviget küldtem.
– Ez eddig mind szép és jó, de hogy a ménkűbe varázsoltál te egész nyáron, a minisztérium orra előtt? Mert ahhoz, hogy megszakítsd a kapcsolatot a pálca és a minisztérium között, minimum egy pálca nélküli varázslat kellett, amit egy tizenhat éves gyerek holtbiztos, hogy nem tud megcsinálni.
– Úgy, ahogy egy tizenhárom éves sem tud patrónust idézni, igaz? – Aberforth forgatta a szemét.
– Na jó, ide figyelj, kölyök! Még ma beszélek Minervával, hogy a híres szakköröd induljon újra. Az óráimon úgyse fogsz semmi újat tanulni, és legalább a többiek is összeszedik magukat.
– Hogy? De, hát a DS–t csak azért…
– Tudom, azért szervezted meg, hogy a társaiddal rendesen felkészüljetek – meg, persze, hogy keresztbe tegyetek a minisztériumnak meg annak az undok, vén varangynak, de ez más lapra tartozik. Most már nyílt háború van, Harry. És az a heti néhány SVK szörnyen kevés, hogy fel tudjatok készülni arra, ami odakint vár.
– De, ha a minisztérium…
– A minisztérium nem köthet bele egy iskolai szervezésű szakkörbe, nem igaz?
– Jó, de… hogy jövök én a képbe?
– Harry Potter! – dörrent rá Aberforth. – Nekem azt mondták, hogy te szoktad használni a fejed… – forgatta a szemét.
– Szóval?
– Nem gondolod, hogy én fogok egy seregnyi balfácánnal bajlódni esténként, mikor te többet tudsz, mint az évfolyamod összes diákja együttvéve.
– Már elnézést, tanár úr, de, ha jól sejtem, akkor a barátaimról beszél. – jegyezte meg élesen Harry.
– Ha így jobban tetszik, akkor te fogod tanítani a drágalátos barátaidat.
– De, hát arról volt szó, hogy…
– Arról volt szó, hogy mit kössünk a minisztérium orrára. Szóval benne vagy?
– Persze… igen, de…
– De micsoda?
– Scrimegour nem fogja sokáig tűrni, hogy egy olyan szakkör működjön a Roxfortban, amit a minisztériumban nem engedélyeztek. És, előbb utóbb zsarolni kezd…
– És akkor majd titokban fog tovább működni, és kisebb csoportokban hívjuk össze. Ha jól emlékeszem, ti elég sokáig húztátok.
– Caramel alatt. Igaz, hogy ő egy paranoiás barom volt, de Scrimegourhöz képest kezes bárány, és Scrimegour nem fogja beérni pár hülye rendelettel, amit a kutya sem tart be… ő nem riad vissza a durvább eszközöktől se, hogy elérje, amit akar.
– És szerinted ez esetben mit akar?
– Azt, hogy mindenki a minisztériumot ajnározza, és ezt ki máson keresztül lenne könnyebb elérni, mint…
– Na, jó, ebből elég, Harry! Komolyan, mintha csak a bátyámat hallanám. Most pedig jól figyelj: itt a kutyát se érdekli, hogy mit akar Scrimegour vagy a minisztériuma, a baglyokat a mieink ellenőrzik, az a látszat pedig, hogy a minisztérium kézben tartja a dolgokat, csakis a Rendnek köszönhető, ezt persze Rufus sosem ismerné el, de így van.
– Szóval, ha jól vettem ki, akkor most gyakorlatilag a Rend irányít mindent, aminek köze van a Voldemort elleni harchoz és az iskolához.
– Pontosan, kölyök. És épp emiatt a lebukás veszélye gyakorlatilag minimális.
– Rendben. Vágjunk bele! – adta be a derekát Harry, és igyekezett nem gondolni arra, hogy Scrimegour keze sajnos jóval messzebbre ér el, mint azt a Rend sejti.
– Ez a beszéd, Harry! Na, de most már sipirc aludni, mindjárt éjfél.
– Jó éjt. – mondta Harry, és kisietett a teremből. Közben pedig gondolatban válogatott ártásokkal bombázta egyrészt magát, hogy belement ebbe az őrültségbe, másrészt pedig Abrtforthot, hogy rávette erre. Ennyi erővel visszamehetett volna kviddicsezni…

Gondolataiból Frics zökkentette ki, aki épp szembe jött vele.
– Nocsak, takarodó után a folyosón, Mr. Potter? Azt hiszem, ebből büntetőmunka lesz. – kezdte Frics, a markát dörzsölve, elégedetten az újabb fogástól.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos. – mondta Harry, miközben elővette McGalagony engedélyét, amit pont ilyen esetre kértek McGalagonytól.
– Mutasd! – kapta ki a pergament Frics a kezéből, majd néhány pillanat múlva kénytelen–kelletlen visszaadta, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezések gazdag tárházát megcsillogtatva elvonult, Harry pedig zavartalanul folytathatta útját a Griffendél torony felé, ahol a Kövér Dáma ugyan morgolódott, de végül beengedte őt a klubhelyiségbe. A fiú csendben fel akart osonni aludni, de ekkor észrevette Hermionét, aki valószínűleg őt várva elaludt egy könyv felett.
– Hermione! – szólongatta. – Ébredj!
– Harry, te vagy az? – kérdezte a lány álmos hangon. – Most lett vége a különórádnak? Mi volt?
– Holnap mindent elmondok, Hermione de most fel kell menned aludni.
– Persze, persze… – motyogta a lány, majd a karjára hajtotta a fejét. Harry látta, hogy ma éjjel már Hermione nem fog magától felmenni a hálóterembe, ezért a lányok termeihez vezető lépcsőhöz ment, és megállt vagy egy méterrel előtte. Elmormolt egy hosszú igézetet, mire egy pajzs izzott fel a lépcső alján. Aztán magára mutatott a pálcájával, mire a fénylő fal megremegett, majd újra eltűnt. Harry visszament az asztalhoz, ahol Hermione elaludt, felnyalábolta a lányt, és felvitte a szobájába. Mikor rálépett a lépcsőre, érezte, hogy egy pillanatra megremeg alatta, de végül átengedte a pajzs. Letette Hermionét az ágyára, ráterítette a takarót, majd ő is elment aludni. Ezen az éjjelen szerencséjére nem kísértették sem rémálmok, sem víziók.

Reggel viszont kialvatlanul fáradtan ébredt, bár ez nem lepte meg. Megpróbált visszaaludni, de nem sikerült neki.
„Szombat van! – gondolta. – Egyszer aludhatnám ki magam, de akkor se jön össze…”
Ezzel, és hasonló gondolatokkal kelt fel, és ment ki a fürdőbe, hogy rendbe hozza magát. Már meg se lepődött, amikor a tükörből karikás szemek és sápadt arc nézett vissza rá. Végül, mikor a körülményekhez képest elfogadható állapotba hozta magát, lement a klubhelyiségbe. Hermionét is ott találta, aki ugyanazt a könyvet olvasta, mint este. Mellette pedig Ron ült, aki egy új kviddics– könyvet bújt.
– Jó reggelt – köszönt barátainak.
– Szia, Harry. Jól aludtál?
– Aha, csak keveset.
– Azt látom. – mondta Ron. – Mikor jöttél meg az éjjel?
– Úgy éjfél körül, miért? Ugye nem akartatok megvárni?
– Tizenegyig vártunk –. mondta Ron.
– Pontosítsunk, Ron – szúrta közbe Hermione –, te vártál tizenegyig, de, mikor felmentél egy másik könyvért, elaludtál. Harry, köszi, hogy az éjjel felvittél.
– Hogy.. mit csinált Harry? – kérdezte Ron.
– Mikor megjöttem, itt találtam Hermionét alva, és nem sikerült felébresztenem, ezért felvittem a szobájába.
– De, hát hogyan?
– Ezt én is szeretném tudni – mondta Hermione.
– Egyszerű: a nyáron olvastam pár varázslatról, meg hasonló pajzsokról, és gondoltam, hogy itt is ilyen lehet, megnéztem egy felderítő bűbájjal, aztán módosítottam meg kombináltam pár varázslatot, hogy engem is átengedjen.
– Szép teljesítmény, Harry – mondta Aberforth, ahogy hangtalanul belépett a klubhelyiségbe. A három jó barát összerezzent.
– A szívbajt hozta rám! Márpedig nem lenne túl szerencsés, ha egy szívroham vinne el, nem igaz? – mondta Harry vigyorogva.
– Ez nem vicces, Potter! Különben meg sejtettem, hogy te babrálhattál a lányok szobáit védő varázslatokkal, mert ezt rajtad kívül csak a mardekárosokból nézném ki. De, tudod, mit? Már meg se lepődök… Ja, amúgy beszéltem Minervával, este bejelenti… a barátaid már tudják?
– Most akartam nekik elmondani.
– Akkor igyekezz, mert az iskolai pletykalánc már működésbe lépett.
– Hogyan…?
– Minerva a reggeli értekezleten mondta el a házvezető tanároknak, úgyhogy mostanra már legalább a fél iskola tudja. – mondta Aberforth, azzal kiment. Ahogy hallótávolságon kívülre került, barátai azonnal letámadták.
– Mi volt ez? Mit jelent be McGalagony?
– És te mióta vagy ilyen jó viszonyban az öreggel? – kérdezte Ron.
– Hát, az úgy kezdődött, hogy kedden korábban mentem le reggelizni… – kezdte. Mindent elmesélt róla barátainak, a kezdetektől fogva. Ron tátott szájjal, Hermione pedig csodálkozó tekintettel hallgatta. Harry beszélt nekik a DS– ről, és az esti különóráról is. Mikor a végére ért, Ron csak annyit tudott kinyögni.
– Huh – majd egy kicsit összeszedte magát. – Ez aztán nem semmi egy sztori, haver.
– Harry, elmondtad neki a… tudodmiket?
– Nem. Csak McGalagony tudja. Aberforth asszem, elfogadta, hogy nem mondom el, de szerintem tudja.
– Ugyan már, honnét tudná? – kérdezte Ron.
– Hát, a testvérétől, hiszen ez egyértelmű! – nézett Hermione kissé bosszúsan Ronra. Harryben egy pillanatra megállt az ütő. Még nem mondta el nekik. De nem is fogja. – döntötte el magában. Tudta, elég gondjuk van az ő egyre bonyolultabb családja nélkül is.

Előző

Következő

Vélemény