fejezet6

6. fejezet

Látogatás Borgin & Burkes– ben

Ezelőtt jóval egyszerűbb volt a helyzet: a szüleit, akik aurorok voltak, megölte Voldemort, ő pedig Dursleyéknál lakott, ami teljesen egyértelmű, hiszen Petunia Dursley az anyja testvére volt. De most… Minden olyan bonyolult lett. Mindenki titkolózott mindenki előtt, mindenben. Harry fejében egymást kergették a miértek. Milliónyi kérdése lett volna, de ennek talán a felére se kaphatna választ. És van, amit talán jobb is nem bolygatni. Aminek el kell tűnnie a süllyesztőben, hogy a helyét fontosabb dolgoknak adja át. Már megint az az átkozott fontossági sorrend… Harryt gondolatai közül Hermione hangja zökkentette ki.
– Harry, minden rendben?
– Öh, persze, Mione… Azt hiszem, megyek, és szívok egy kis friss levegőt. – mondta, majd kisietett – vagy inkább kimenekült – a klubhelyiségből. Nem tudta, hogy miért mondja ezt barátainak, de azt igen, hogy most inkább egyedül szeretne lenni. Néhány sarokkal később viszont gyomra elég egyértelmű korgására mégis a konyha felé vette az irányt, ahol a házimanók azonnal minden földi jót eléraktak – csak egy nem mozdult: természetesen Sipor.
– A mocskos félvér, akinek Sipor kénytelen minden utasítását végrehajtani még itt sem hagyja békén szegény Siport… – morogta a manó az orra alatt.
– Harry Potter ne is törődjön Siporral, Sipor mindig mogorva, de Dobby a körmére néz, és, ha rossz fát tesz a tűzre, megjárja! – sipította élénken a manó. Nem sokkal később Harry jóllakottan távozott a konyháról, majd elindult eredeti úti célja felé. Tudta a dolgát, ahogy azt is, hogy ez most az első helyet foglalja el abban a bizonyos fontossági sorrendben. A kőszörny a jelszó hallatán engedelmesen félreugrott, Harry pedig felsietett a csigalépcsőn. Kopogására McGalagony hangja invitálta be az irodába, mire Harry benyitott.
– Elnézést a zavarásért – kezdte, – de a ma esti kimenőmről lenne szó.
– Mivel kapcsolatban, Harry?
– Szeretném elkérni a kardot, tanárnő. Van egy olyan érzésem, hogy ma este szükségem lesz rá – hadarta, mire McGalagony bólintott, majd a vitrinhez lépett, ahol a kardot tartotta, kivette a helyéről, és átadta Harrynek.
– Most már úgyis a tiéd. – mondta McGalagony egy bíztató mosoly kíséretében. – Sok sikert. – azzal McGalagony megszorította Harry vállát, majd egy oldalajtón át kiment az irodából, Harry pedig a – rugalmas tértágító bűbájjal kezelt – zsebébe süllyesztette a kardot
– Harry, én… – kezdte Dumbledore portréja, de Harry csendre intette.
– Nem kell magyarázkodnia. Sokat gondolkoztam, és részben azt hiszem, megértem az indokait. Talán kezdem elfogadni, hogy mindig is voltak, és egy jó darabig még lesznek is titkok körülöttem… De néha talán jobb, ha valami, aminek nem lenne szabad kiderülnie, titokban marad. – Harry arcán egy félmosoly jelent meg, ahogy eszébe jutott Dumbledore levelének egy részlete: „Remélem, egyszer még meg fogsz nekem bocsátani…”. – De, azért egy valamit mégis jobb, ha elmondok – fűzte hozzá ennek kapcsán: – megbocsátok. – azzal otthagyva a meglepett portréalakot, kiment az irodából, és a klubhelyiség felé vette az irányt. Ahogy belépett, Hermione szaladt elé.
– Csakhogy itt vagy, Harry, ezt látnod kell!
– Mi az, mi történt, Hermione? – kérdezte meglepetten Harry.
– Gyere már! – mondta a lány türelmetlenül, és az egyik asztalhoz rángatta Harryt. – Nézd! – mutatott az asztalon nyitva heverő könyvre. Harry ahogy belenézett, megakadt a tekintete egy szón.
– Trelawney? Mi van vele?
– Jaj, nem a mi Trelawneynk, hanem valamelyik őse, az a híres látó, tudod, Cassandra. Olvasd el ezt, itt! – bökött az egyik oldalra. Harry fölé hajolt, és olvasni kezdete:
„A híres látótól, Cassandra Trelawneytól származik a történelem talán leghírhedtebb jóslata, mely Griffendél és Mardekár végső harcát jósolja meg. A próféciát Nicolas Flamel hallgatta meg, aki szerint a jóslat a következőképpen szól:
„Közeledik az idő, melyben az alapítók harca kiteljesedik. A két utód egyenrangú ellenfélként fog küzdeni, ám ez a harc nem a csatatéren fog eldőlni. A két dinasztia örököseinek harca mégis több ezer ember halálát fogja okozni tekintet nélkül származásra vagy varázserőre. A küzdelem látszólag hiábavaló lesz, az esélyek pedig egyenlőtlenek, és mégis az egyik oldal harcosai a kiválasztottjukba vetik minden bizalmukat tudván, hogy csak neki van esélye, elpusztítani a Sötét Nagyurat. És a varázslótársadalom megtisztulásának hosszú, ezeréves folyamata ezzel véget ér… Még az ezredforduló előtt… a két alapító harca kiteljesedik… és utódaik egyenrangúként küzdenek majd…”

Harry falfehéren nézett fel a könyvből. Most már Hermione se volt kevésbé sápadt.
– Te vagy Griffendél utódja – mondta a lány. – Voldemort pedig Mardekáré… Cassandra Trelawney pedig több száz évre előre megjósolta a háborútokat. És ez biztos, hogy rátok vonatkozik, mert az ő kora óta csak Voldemort nevezte magát Sötét Nagyúrnak…
– Mintha ez változtatna bármin is… – morogta Harry. – Így vagy úgy, de mindenképp végeznem kell vele, nem?
– Igen, tudom, de… az mit jelent, hogy a küzdelem nem a csatatéren fog eldőlni?
– Azt hiszem azt, hogy nem közelharcban fogom megölni Voldemortot – nem is lenne esélyem, hiába tanultam szét az agyam egész nyáron…
– Te már megint forgatsz valamit a fejedben, amiről mi nem tudunk, igaz? – Harry bólintott.
– Hol van Ron?
– Megvagyok! – szólt Ron, miközben melléjük ment étellel megrakodva.
– Már megint a konyhán voltál?! – förmedt rá Hermione. – Már milliószor megmondtam neked, hogy ne merj a házimanóktól kaját csórni, Ronald Weasly!
– De, hát szívesen adták, Hermione! – mentegetőzött Ron. – És különben is, ma még csak nem is reggeliztem!
– Mert elaludtad a reggelit, te lusta disznó!
– Harry is elaludta, Hermione! Csak te vagy képes szombaton olyan korán felkelni. – Ron még próbálta menteni a menthetőt – bár már nem nagyon volt mit menteni.
– Igen, mert ő éjfélig keményen dolgozott Aberforth különóráján, és utána még egy különösen bonyolult varázslatot is végrehajtott!
– Akkor is éhes voltam, Mione!
– Hé, én is a konyhán kajáltam. – szólt közbe Harry, mire a veszekedő páros elhallgatott. – És a manók üzenik, hogy szívesen látnak minket máskor is, téged is, Hermione, feltéve, hogy nem akarod mindet felszabadítani… Na, de most másról akartunk beszélni – tért vissza az eredeti témához Harry.
– Igazad van. – mondta Hermione. – Ron is elolvasta már, úgyhogy mondhatod.
– Szóval?
– Ez a rész, itt… – bökött a megnevezett részre Harry – azt jelenti, ogy köztem és Voldemort között nem fog közelharcra sor kerülni.
– És ez konkrétan mit jelent? – kérdezte Ron.
– Jobb, ha az elejéről kezdem. – Harry gyorsan elvégzett egy disaudiot, a netán kihallgatná valaki. – Azt ugye tudjátok, hogy néha belelátok Voldemort fejébe. Eddig ezek elég… khm… kellemetlen élmények voltak, de legutóbb volt egy vízióm, amiben egy pillanatra irányítottam Voldemort testét. Épp Pi… egy halálfalót kínzott, amikor leeresztette a pálcáját…
– Mert te azt akartad? Ugyan már, Harry hány halálfaló van, akinek szívesen néznéd végig a kínzását?
– Egy se. Lehet, hogy utolsó gyilkosok, de a Cruciatust akkor sem érdemlik meg, különösen nem Voldemorttól.
– Kit kínzott? – kérdezte Hermione
– Malfoyt – hazudta Harry. – Nyilvánvaló, hogy csak azért van köztük, mert Voldemort megzsarolta valamivel, talán az apjával, ezt nem tudom biztosan – ez a része még igaz is volt. Harry biztos volt benne, hogy Malfoy, bármekkora egy szemétláda, önként sosem gyilkolna, és nem állna be halálfalónak. – De most nem ez a lényeg – folytatta. – Az a fontos, hogy, ha megtanulok rejtve maradni Voldemort elméjében, és úgy irányítani, akkor a saját kezével ölhetem meg. Ehhez persze előbb el kell pusztítani a horcruxokat. – Harry egyik zsebéből hírtelen egy artikulálatlan üvöltés hallatszott.
– Potter! – Ron és Hermione összerezzent a hang hallatán, Harry viszont teljes nyugalommal halászta elő a zsebéből az ikertükröt. – Na, végre! – mondta Piton. – Változott a terv: úgy néz ki, megtaláltam egyet. Kilencre legyél Ollivander pálcaüzlete mögött, a Szárnyas Vadkant kerüld el, mert figyelik, azt viszont nem bánom, ha elhozod a híres barátaidat is, talán még Weaslynek is hasznát vesszük. És vigyázz, nehogy meglássanak! – azzal Piton eltűnt.
– Mi volt ez?
– Miféle terv?
– És minek kell éjjel az Abszol útra mennünk? – kérdezték felváltva barátai.
– Ha befejeztétek a kérdésözönt, akkor mindent elmondok. Szóval: még a hét elején beszéltem Pitonnal, azt mondta, megtudott valamit, és ma este akartam lemenni a Szárnyas Vadkanba, hogy megbeszéljük. Piton azt mondta, hogy egyedül menjek, ezért nem mondtam el, és nem akartam, hogy feleslegesen aggódjatok – magyarázta.
– És most?
– Hallottátok. Úgy néz ki, Piton megtalált egy horcruxot, és talán még ma este el tudjuk intézni. A kardot még reggel elkértem McGalagonytól, így arra nem lesz gond. De, viszont… – Harry olyan gyorsan vette elő a pálcáját, hogy barátai szinte nem is látták. – Egyvalamit mégiscsak el kellene intézni. – mondta, majd egy pálcamozdulattal magához hívta McGalagony engedélyét.
– Mit csinálsz? – kérdezte Ron.
– Elintézem, hogy kijöhessetek velem este.
– Nem lenne elég, ha McGalagony megírná, hogy…
– Ez is épp elég – mondta Harry, majd a pergamenre mutatott a pálcájával. Nyáron olvasott egy varázslatról, aminek elvileg működnie kellene. A bűbáj elvégzése után az engedély már három példányban hevert az asztalon. Ezután Harry egy viszonylag rövid varázstattal megváltoztatta a másik két pergamenen álló neveket Ronéra, és Hermionééra, majd az eredetit zsebre tette. Barátai ugyanígy tettek a másolatokkal. A bűbáj, amit Harry elvégzett, jóval bonyolultabb volt, mint egy szimpla szövegmásolás, de annyival nehezebb is volt kiszúrni.
– Harry, te honnét ismered ezt a varázslatot? – kérdezte Hermione.
– Mondtam már, hogy tanultam a nyáron, Hermione. – felelte hamiskás mosollyal Harry. – És szerintem fogok még okozni nektek egypár meglepetést… A házikkal viszont már megint le vagyok maradva. – tette hozzá fintorogva, majd elővette a tankönyveit, és nekiállt a dolgának. Ron és Hermione csatlakoztak.

Amit tudtak, megpróbáltak előre megírni, hogy hét közben ne legyen rá gondjuk. Közben Ron folyamatosan Hermione jegyzeteit kunyerálta, aki viszont ragaszkodott hozzá, hogy Ron egyedül oldja meg a feladatait. Így telt az idő estig. Harryék nem mentek le vacsorázni, még Ron is azt mondta, hogy egy falat se menne le a torkán, ami jórészt az esti várakozásnak volt köszönhető. Viszont, ahogy felértek a háztársaik a vacsoráról, Harry lassan kezdett eltűnni a gratulálók és a leendő DS tagok gyűrűjében, és a fiú igencsak kényelmetlenül érezte magát. Szorult helyzetéből barátai mentették ki, majd mindhárman félrevonultak a könyvtár egy csendes zugába. Aztán úgy fél kilenc felé szedelőzködni kezdtek. Harry eltette a kard mellé a láthatatlanná tevő köpenyt, amit előzőleg meghosszabbított – a bűbáj szintén egy „nyári olvasmányából” származott, – majd kényelmesen lesétáltak a birtok széléhez.

Már rég sötét volt, de sem a Hold, sem a csillagok fényét nem lehetett látni az áthatolhatatlan ködtől, ami – a még mindig folyamatosan portyázó dementorok miatt – ellepte többek között a Roxforti birtokot is. Harry, Ron és Hermione kilépett a bejárati csarnokból a láthatatlanná tevő köpeny alatt, kisurrantak a birtokról, ami a hoppanálásgátló terület határát is jelentette, és mindhárman a Foltozott Üst elé hoppanáltak. Még mindig a köpeny alatt átvágtak a szinte teljesen üres kocsmán, és a hátsó helyiségből kilépve nemsokára beléptek az Abszol útra. A nappali nyüzsgés helyett az utcán most csak egy–két bámészkodó lézengett és egy csoport auror járőrözött, de nem sok eredménnyel, mert útközben Harryék nem egy alakot láttak, akiről lerítt, hogy halálfaló. És az, hogy ezt nem szúrták ki az aurorok, csak két dolgot jelenthetett: vagy ennyire ostobák az aurorok, vagy Voldemort már Scrimegourt is megkörnyékezte. És sajnos az utóbbi volt valószínűbb.
Harry ugyan előzőleg meghosszabbította a köpenyét, de még így is szűkösen fértek el alatta mindhárman. Ráadásul még arra is vigyázniuk kellett, hogy ne menjenek neki senkinek. Végül csak elértek Ollivander boltjához, amit, ahogy arra számítottak, zárva találtak. A lehető leghalkabban próbáltak a bolt mögé osonni. Itt már nem okozott gondot megtalálni a hátsó bejáratot, amit – valószínűleg Pitonnak köszönhetően – nyitva találtak. Mikor beléptek, azonnal egy fekete alakra esett a pillantásuk, és mindhárman megdermedtek. Egy ideig némán nézték, tűnődve, hogy ki lehet az, de egyikük sem ismerte fel. Az alak hírtelen feléjük fordult, és beszélni kezdett.
– Itt biztonságos, levehetitek a köpenyt. – mondta, majd előhúzta hosszú, ébenfa pálcáját, és bezárta az ajtót, majd meggyújtott egy fáklyát. Az idegen arcvonásai egy cseppet sem emlékeztetek Pitonéra. Mélyen ülő kék szemeit rövid, barna haj keretezte. Harry, mivel már nem volt mit titkolni, lerántotta magukról, és zsebre tette apja köpenyét.
– Nem gondoljátok, hogy, az eredeti külsőmmel mászkálok, amikor a minisztérium vérdíjat tűzött ki a fejemre.
– Piton? – kérdezte bizonytalanul Harry.
– Mást vártál, Potter? Persze, hogy én vagyok.
– És ezt most higgyem is el?
– Bolondnak is néznélek, ha elhinnéd. De könnyen kideríthetjük, hogy igazam van–e, ha nálad van a híres tükröd. – Azzal Piton elővett egy ugyanolyan tükröt, amilyen Harrynek volt. Válaszként Harry felmutatta a sajátját. – Tudod, hogy működik – jegyezte meg Piton. Harry a tükörbe nézett, és kimondta Piton nevét, mire a tükörben egy pillanatra elmosódott a kép, majd kitisztult, de a sajátja helyett már Piton elváltoztatott arcát látta.
– Rendben, hiszek magának – mondta végül Harry.
– Azt jól teszed. Még, mielőtt benéznénk a Borgin & Burkes–be, meg kellene beszélnünk pár dolgot, különösen veled, Potter. – Piton arcán nyoma se volt a megszokott, gúnyos félmosolynak, a hangja is feszültségről árulkodott. Mind tudták, hogy az idő most nem alkalmas ellenségeskedésre, vagy gúnyolódásra. – Weasly, Granger, gondolom, jól sejtem, hogy most a pokolba kívánnak engem, de…
– Nem – szólt közbe Ron. Harry és Piton tekintetében egyaránt meglepetés tükröződött. – Mi nem gondolunk semmit. Ha Harry hisz magának, akkor mi is. De, ha kiderül, hogy átverte… – Piton arcára megszokott, gúnyos mosolya ült ki, ahogy válaszolt.
– Amiatt nem kell aggódnia, Weasly. Ugyanis hála Lily Potternek meg egy Megszeghetetlen Eskünek, a drága barátja életére legalább annyira kell vigyáznom, mint a magaméra, már, ha életben akarok maradni. Most, pedig jobb, ha nem csinálnak semmit, amíg a továbbiakat megbeszélem Potterrel. Disaudio. – azzal Harryhez fordult, aki bosszúsan nézett rá. – Gondolom, nem mondtad el a barátaidnak azt az estét.
– Csak részben.
– Szóval miattad hagyta abba Voldemort, igaz? – Harry bólintott. – Te teljesen megőrültél, kölyök?! – dörrent rá Piton. – A lebukást kockáztattad, Potter! Ráadásul most, hogy Voldemort tudja, hogy képes vagy őt irányítani, még erősebb okklumenciát alkalmaz veled szemben.
– Hiába – mondta hűvösen Harry, – a köztünk levő kapcsolatot nem tudja leblokkolni.
– És ara nem gondolsz, hogy ugyanerre ő is képes lehet?
– Ha képes is rá, nem tud megmaradni bennem, ez már a minisztériumban kiderült.
– Nagyon ajánlom, hogy igazad legyen, különben nekünk lőttek. És, remélem, volt annyi eszetek, hogy kiderítetted, hogy hogyan kell elpusztítani a horcruxot. – Harry válaszként előhúzta a kardot a zsebéből. – Szóval igaz… Melyikőtök az? Te, vagy Albus?
– Micsoda?
– Griffendél utódja. Nos? – Harry erre igencsak furcsa arcot vághatott, mert Piton arcán felismerés tükröződött. – Szóval mindketten. Gondolhattam volna, hiszen annak idején folyton kivételezett az apáddal meg a…
– Nem James az. – most Pitonon volt a meglepődés sora.
– Lily? Az lehetetlen…
– Mégis igaz. És maradjunk is ennyiben, nem mondhatok többet.
– Rendben, Potter, de lenne még valami: lehet, hogy mind ottveszünk, és van valami, amit tudnod kell… Ne vágj közbe, mert csak egyszer mondom el! – intette le Harryt, aki már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon. – Tudnod kell, hogy szerettem az anyád. – mondta ki Piton egy szuszra, majd várta Harry reakcióját: a dühkitörést, vagy a tiltakozást, bármit, csak azt nem, amit ezután mondott.
– Különben nem lehetett volna ő az átállásának oka, igaz? Köszönöm, hogy elmondta – mondta Harry, majd egy rövid szünet után égész mással folytatta. Nem akarta még jobban zavarba hozni Pitont. – Itt az idő. – Piton bólintott mire Harry megszüntette a hangszigetelő bűbájt.
– Indulás! Vegyétek fel a köpenyt! – adta ki az utasítást Piton, aki már rendezte a vonásait, és visszatért megszokott, parancsolgatós stílusához. Megvárta, amíg Harryék eltűnnek a meghosszabbított köpeny alatt, és az ajtóhoz indult, de, mielőtt még kinyitotta volna, hátraszólt. – Szép bűbáj, Potter. – Ron és Hermione meglepetten néztek össze, Harry pedig elvigyorodott.
– Ki maga, és mit csinált a pincék rémével? – kérdezte, mire Piton olyasmit csinált, amire hosszú ideje – három mintagriffendéles jelenlétében meg pláne – nem volt példa: elnevette magát, akárcsak Harry. Ron és Hermione pedig még mindig az első sokk hatása alatt álltak. Mikor lenyugodtak, és mindnyájuknak sikerült rendezni arcvonásaikat, kiléptek a boltból, és Harryék Piton nyomában elindultak a Borgin & Burkes felé.

Mire Harryék odaértek – jóval nehezebben tudtak haladni hárman egy köpeny alatt, vigyázva, hogy ne csapjanak zajt – Piton már javában az ajtót bűvölte. Néhány perc múlva pedig beléptek az üzlethelyiségbe.
– Vigyázzatok, hogy mihez nyúltok, és ne mozogjatok feleslegesen – mondta Piton fojtott hangon. Majd kiszórt néhány felderítő bűbájt. Harry Ron és Hermione ugyanezt tették, de, mivel nem jutottak semmi eredményre, továbbmentek a hátsó helyiségbe. Ám ott is hasonlóképpen jártak.
– Nem értem… – morogta Piton. – Sehol egy lejárat vagy titkos helyiség, egyszerűen semmi… Pedig itt kellene lennie…
– Itt is van – mondta Harry.
– Miből gondolod? Semmi nem utal rá, hogy bármi lenne itt, ami minket érdekel.
– Egyszerűen tudom. Ilyen stílusa csakis Tom Denemnek lehet. Egy sötét, dohos szoba, tele pókokkal… Kiráz tőle a hideg.
– Nem csak téged. – szúrta közbe Hermione.
– Sz… szép kis pók… J… jóóó kis p…pók…– dadogta Ron, aki épp egy termetes példány elől próbált hátrálni. – Harry, csinálj valamit!
– Ezek nem közönséges pókok… Talán meg lehetne próbálni párszaszóval. - tűnődött Harry.
– Mi va… Hát, persze! Normális esetben a pókok félnek a kígyóktól! De, ha igazad van, akkor egész mást fognak csinálni. – hadarta Hermione.
– Pontosan. De, mindjárt kiderül. – mondta Harry. – Figyeljetek rám! – ajkát parancsoló sziszegés hagyta el. A pókok körében viszont megvolt a hatása: mind mozdulatlanul Harryre meredt. – Hozzátok elém! – sziszegte, mire a pókok sebesen mozogni kezdtek, majd egy fényes, aranyszínű tárgy rajzolódott ki Harry előtt: Hugrabug kelyhe.
– Mindenki kifelé! – mondta Harry immár emberi nyelven. – Engem nem tud megszállni a lélekdarab, de közületek bárkit igen. Úgyhogy kifelé, most!
– Valakinek össze kell törnie a kelyhet, Potter. – mondta Piton. – Nem hinném, hogy Voldemort díjazná, hogy egy karddal a kezedben bájcsevegsz vele.
– Rendben. Ron, Hermione, kint várjatok a köpeny alatt. Ha 10 percen belül nem megyünk ki, hívjátok a Rendet! – mondta Harry, azzal Piton kezébe nyomta a kardot, majd, miután több bűbájjal levédte az ajtót, újból párszaszóra váltott. – Mutasd magad! – sziszegte, mire a kehelyből kiemelkedett Voldemort fiatalkori alakja, és beszélni kezdett.
– Már megint egy tolvaj… Te is ezekre az ócskaságokra pályázol? Vagy erre? – mutatott a kehelyre.
– Nem vagyok tolvaj, nem akarok semmit sem elvinni. Csak meg szeretnék tudni egykét dolgot a kehelyről.
– És nekem ebből mi hasznom?
– Majd, ha olyan állapotban leszel, hogy feleselj velem, beszélhetünk a haszonról. – mutatott rá Harry, és a fiatal Voldemort áttetsző testére pillantott, majd, ahogy megérezte a lélekdarab sorozatos kísérleteit, hogy megszállja őt, elvigyorodott. – Csak nyugodtan próbálkozz, amíg meg nem unod, engem nem zavar. És most, örülnék, ha válaszolnál: több ilyen holmid is van?
– Milyen?
– Mint ez a kehely.
– Több. És nemsokára meglesz az utolsó is. Miért akarod ezt tudni? Mégis el akarod őket vinni?
– Nem, nem akarom. Ezt se viszem el innét. Csak meg akarom vizsgálni.
– Igazán? Akkor mit keres itt a barátod egy karddal a kezében? – azzal Voldemort szelleme eltűnt, Piton szeme pedig vörösen felizzott, és keze azonnal pálca után kezdett kutatni.
– Sokban hasonlítunk, fiú. Nem lehetsz több tizenhétnél… Ennyi idősen én is ugyanilyen voltam: ravasz és becsvágyó, és elértem, amit akartam. Te is sokra vihetnéd mellettem.
– Nem. Egyáltalán nem hasonlítunk. Te már gyerekkorodban sokkal rosszabb voltál, mint én bármikor is leszek. És előbb halok meg, minthogy hozzád csatlakozzak.
– Szóval mégis jól gondoltam: el akartatok pusztítani… – Harry villámgyorsan reagált. Pálcáját eddig is készenlétben tartotta egyik zsebében, most viszont előkapta, és azzal a lendülettel kiszórt egy – kissé átdolgozott – bénító átkot a lélekdarabra, majd magához hívta a kardot, és lesújtott. Hugrabug pohara ezer darabra tört, Piton pedig összeesett.

Harry zsebre tette a kardot, majd Pitonra szegezte a pálcáját és elmormolt egy stimulát.
– Egyben van?
– Ilyen könnyen nem szabadulsz egy Pitontól, Potter.
– Miért nem törte össze, amint kijött a lélekdarab?
– Lássuk csak… talán, mert, ahogy megjelent az a szemét, első dolga volt megakadályozni, hogy bármit is tehessek. – Harry bólintott, majd felsegítette Pitont – akinek egyébként nem lett komolyabb baja – majd visszamentek az üzlethelyiségbe.
– Na, végre! – kiáltott fel Hermione. – Sikerült? Egyben vannak? Tanár úr? Harry?
– Sikerült, jól vagyunk, és már nem vagyok tanár. – sorolta a válaszokat zsinórban Piton. – Most pedig tűnjünk innen! – azzal Piton az ajtó előtt egy lépéssel állt meg, majd elkezdte feloldani az azon levő pajzsokat. Egy darabig minden simán ment, de, mikor Piton az utolsóhoz ért, hatalmas erővel a falnak csapódott.
– Úgy tűnik, hogy innét csak Voldemort juthat ki… – morogta Harry, ahogy a vörösen fénylő ködbe nézett, ami most eltakarta az ajtót. – És nincs másik kijárat…
– Milyen meglepő fordulat… – morogta gúnyosan Piton, miközben feltápászkodott – Nem gondoltam, hogy ilyen jól ismered a Nagyúr mágiáját…
– Én sem. De, ha ez igaz, akkor talán…
– Mi az, Potter?
– Ahogy elnézem, a pajzs csak Voldemort egyes képességeire figyel: csak azokra, amiket Mardekártól örökölt… Megszüntetni nem lehet, de… – Harry pár pillanatig némán tűnődött, majd hírtelen felkapta a fejét, és megszólalt. – Mindenki fogjon meg, aki innét élve ki akar jutni. – Ron és Hermione azonnal, majd, vonakodva ugyan, de egy pillanattal később Piton is engedelmeskedett. Aztán mind a négyen – Harryvel az élen, akit Piton tolt maga előtt, – az ajtóhoz mentek. Harry a Voldemorttal közös képességeire összpontosítva lépett be a ködbe, majd pár pillanat múlva azt vette észre, hogy hűvös, esti levegő áramlik a tüdejébe. Megfordult, mögötte ott állt az utcán Ron, Hermione és Piton.
– Mindenki egyben van? – kérdezte. A válasz egyhangú igen volt.
– Én még mindig azt mondom, hogy tűnjünk innét – mondta Piton. – Roxmorts, roxforti birokhatár – mondta, azzal köddé vált. Harry, Ron és Hermione követték.
– Nemsokára jelentkezek, Potter, addig is kutassatok a többi horcrux lehetséges helye után.
– Sok sikert. – mondta Harry.
– Nektek is. – azzal Piton megpördült a sarkán, és köddé vált. Harry, Ron és Hermione pedig újra átvágtak a birtokon, és felosontak a Griffendél toronyba.

A Kövér Dáma ugyan méltatlankodott az éjjeli látogatók miatt, de hosszas győzködés után végül beengedte őket a klubhelyiségbe. Harryék a szokásos helyükön, a kandalló előtt helyezkedtek el.
– Lehet, hogy rosszul hallottam, de nekem úgy tűnt, hogy ti Pitonnal Ollivandernél humorizáltatok… és ő nevetett… – mondta Ron, aki talán maga se hitte el szavait.
– Jól hallottad, Ron. – mondta Harry egy félmosollyal az arcán.
– Bármilyen hihetetlen, még Pitonnak is van humorérzéke. – jegyezte meg Hermione.
– Jó, lehet, csak furcsa…
– Tudod, sanszos volt, hogy ott maradunk, és jó volt egyet még röhögni, mielőtt…
– Harry! – kiáltott fel Hermione. – Ne fesd az ördögöt a falra!
– A… micsodát? Hová? – kérdezte Ron.
– Mugli mondás.– mondta Harry és Hermione egyszerre.
– És igazán fékezhetnéd az optimizmusodat, Harry! – tette hozzá Hermione.
– Ti meg mit csináltok itt ilyen későn? – kérdezte egyálmos hang a lépcsőről: Ginny volt az.
– Csak nem tudtunk aludni… – kezdte a magyarázkodást Hermione.
– Persze, és azért vagytok mind felöltözve, igaz? – kérdezte csípősen. – Szóval, halljam, merre jártatok?
– Nem mondhatjuk el, Ginny. – mondta Harry.
– Remek. Legalább McGalagony tudja? – Harryék tétován bólintottak. Ginny odament hozzájuk, és elhelyezkedett Harry ölében. – Ron, ha nem tetszik, húzz el. – morogta a bátyjának, majd megcsókolta Harryt. – Hiányzol. – duruzsolta Harry fülébe.
– Te is nekem, Ginny, de tudod, hogy titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat, amíg vége nem lesz ennek a háborúnak.
– De még lehetőségünk sincs arra, hogy együtt legyünk… Amikor épp nem vagy házon kívül, vagy nem jársz különórákra, akkor is folyton tanulnod kell a vizsgáid miatt…
– Tudom, kicsim… De később minden más lesz, hidd el.
– Reméljük – mondta Ginny, majd egy hatalmasat ásított. – Azt hiszem, megyek vissza aludni. Jó éjt – mondta, majd kikászálódott Harry öléből, és visszament a hálótermébe.
– Figyeljetek. – fordult Harry barátaihoz. – Holnap reggel azonnal beszélünk McGalagonnyal, de addig egy szót se, mert kihallgathatnak. – Ron egy hatalmasat ásított. – Menjünk aludni, holnap mindent megbeszélünk – zárta le a beszélgetést Harry, majd Ronnal felmentek, átöltöztek aztán, ahogy lefeküdtek, mindketten szinte azonnal elaludtak. Aznap éjjel Harry álmában egy hosszú, vörös hajzuhataggal megáldott lányt látott, méghozzá félreérthetetlen helyzetben – vele. Utólag visszagondolva jött rá, hogy a hely, hol együtt voltak, a Szükség Szóbája volt.

Másnap reggel, a nagyteremben szórakozottan ette a pirítósát barátai körében, mikor ugyanaz a vörös hajzuhatag és tulajdonosa libbent be a terembe, és leült mellé.
– Szia, Harry.
– Ginny, megbeszéltük, hogy…
– És ez azt jelenti, hogy nem is szólhatok hozzád? – Harry észrevétlenül egy puszit nyomott Ginny arcára.
– Ezt nem mondtam – vigyorgott. – Hogy aludtál?
– Csodásan. – vigyorgott vissza Ginny. – De sietnem kell vissza, mert már eléggé el vagyok maradva a leckékkel.
– Ránk meg egy kiadós vallatás vár McGalagonynál a tegnap este miatt.
– Szóval mégse tudott mindent az öreglány, mi?
– Csak a lényeget. – Harry gyorsan bekapta reggelije maradékát, mikor látta, hogy már Ronnak is kezd sok lenni, majd vele és Hermionéval felmentek McGalagonyhoz. Az igazgatói felé vezető úton ugyan belebotlottak Hóborcba, de a kopogószellem, mivel párszor már pórul járt Harryvel, és nem akart újabb közeli ismeretséget kötni a Herceg rontásaival, inkább félrevonult előlük. Harryék nemsokára elérték az ismerős kőszörnyet, aki a jelszó hallatán azonnal utat engedett nekik a csigalépcsőhöz.
– Üljetek csak le – mondta McGalagony vészjósló hangon, ahogy beléptek. – Megkérdezhetem, hogy tegnap merre jártatok egész éjjel? – kérdezte mikor a három jó barát elhelyezkedett az asztallal szemben.
– Az én hibám, professzor – mondta Harry, megelőzve barátait. – Este Piton az utolsó pillanatban értesített, hogy változott a terv, és, ha tudom, vigyen magammal Ront és Hermionét, mert, ha történik valami, ők tudják értesíteni a Rendet…
– A lényeget, Harry!
– Piton megtalált egy horcruxot. A Borgin & Burkesbe mentünk, hogy elpusztítsuk, ami végül sikerült.
– Hogy jutottatok ki onnét ép bőrrel?
– Maradjunk annyiban, hogy hasznos volt, hogy a kelleténél jobban hasonlítok Voldemortra. Ha ez nem így lett volna, ott pusztulunk el, és se Piton se a Rend nem tehetett volna semmit.
– Ő jól van?
– Nem volt komolyabb baja, azt hiszem.
– Nehéz éjszakátok lehetett. – mondta végül McGalagony. – Ma pihenjetek. Beszélek a tanárokkal, hogy holnap ne zargassanak titeket…
– Arra semmi szükség, professzor – mondta Hermione. – Amit lehetett, már előre megtanultuk, hogy, ha közbejön valami, akkor se maradjunk le túlságosan. – McGalagony Hermionéra mosolygott.
– Tíz pont a Griffendélnek az előrelátásáért, Ms. Granger. Ma viszont mindenképpen lazítsatok, ebből nem engedek, tanulni ráértek a jövő héten.

Nem sokkal később Harry Ron és Hermione már a klubhelyiség felé tartva rótták a Roxfort folyosóit.
– Nem értelek, haver, de komolyan. Az SVK– tanárral szinte puszi–pajtások vagytok, Pi…
– Ki ne mondd, Ron! – kiáltott rá Hermione.
– Jó, szóval tudjuk, kiről van szó, szóval vele is már egész normálisan elvagy, miért pont a saját nagy…
– RON!
– Tudod, hogy igazam van, Mione! De, Harry, mi a francnak pont vele kell ilyen rohadtul távolságtartónak lenned?!
– Nem hagynátok végre abba?! – fakadt ki Harry. – Hadd döntsem már el én, hogy hogyan viselkedjek valakivel, akiről csak pár napja tudtam meg, hogy kicsoda valójában! – barátai megrökönyödve néztek rá. – Ne haragudjatok, én csak… Ez a pár nap… egyszerűen sok volt… – motyogta Harry.
– Harry, nem segíthetünk valamiben? – kérdezte Hermione.
– Köszi, rendesek vagytok, de nem hinném, hogy tudtok. – Hermione bólintott, hogy érti.
– Mindenesetre, – mondta Ron, – remélem, tudod, haver, hogy, bármi is történjen, mi mindig veled leszünk, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is.
– Így igaz, Harry. – helyeselt Hermione.
– Köszi, tényleg nagyon rendesek vagytok. – mosolygott rájuk Harry. Egy darabig csendben mentek a klubhelyiség felé, majd Harry hírtelen megtorpant. – Bocsi, de most jutott eszembe, hogy valamit el kell intéznem. – mondta gyorsan, és már el is tűnt a következő sarkon.
– Aggódom érte, Ron – mondta Hermione, miután Harry már hallótávolságon kívülre került.
– Én is, Mio. Biztos, hogy semmit nem tehetünk? Beszélhetnénk McGalagonnyal, vagy…
– Szerintem is ez enne a legcélravezetőbb. De nem avatkozhatunk bele, ebben igaza volt. Az ő élete, ezt most neki kell megoldania.
– Lehet, de… Rég nem láttam ilyen rossz bőrben, Mio.
– Akkor te többet tudsz, mint én. Én ugyanis még sosem láttam őt így. Ha máskor nem is, mellettünk általában jobb kedve szokott lenni, de most… állandóan olyan levert, és… Hiába játssza jól a szerepét, van vele valami, ami nagyon nincs rendjén…
– Te is láttad a szemét, igaz?
– Félelmetes volt. Olyan… furcsa volt a tekintete, mintha már megint tudna valamit, amit mi nem… – Ron hírtelen megtorpant.
– Te jó ég, Mione… Nagyon remélem, hogy tévedek, de…
– De micsoda, Ron?
– Menjünk vissza McGalagonyhoz, gyorsan! – mondta, azzal már el is indult az ellenkező irányba.
– De, hát, mi történt, Ron?
– Figyelj, Tudjukki és Harry elméje között nagyon erős kapcsolat áll fent, igaz? – Hermione bólintott, bár még nem értette, hogy mire akar Ron kilyukadni. – És Harry azt tervezi, hogy ezen keresztül öli őt meg. De, ha az a kapcsolat tényleg annyira erős, akkor lehet, hogy Harry nem csak V… Voldemortot fogja megölni, hanem… – Ron nem tudta folytatni.
– És ő ezt már napok óta tudja. – fejezte be fásultan Hermione. – És, mi ebből semmit nem vettünk észre, Ron… hogy lehettünk ilyen vakok? És ő… ő miért nem mondta ezt el nekünk? – kérdezte remegő hangon Hermione. Ron menet közben átkarolta a vállát.
– Nem tudom, Mio… nem tudom… – ismételte Ron. Nemsokára újra elérkeztek a kőszörnyhöz.
– Griffendél vére – mondta Ron a szobornak azt a külön jelszót, amit csak vészhelyzet esetén használnak, miközben fél kézzel még mindig Hermionét ölelte.

Márpedig, ha a gondolatmenetük igaz, akkor a mostani helyzetre nagyon is illik a „vészhelyzet” szó. Felsiettek a csigalépcsőn, majd benyitottak.
– Mr. Weasly, Ms. Granger! Mi történt? Miért pityereg, Ms. Granger? Üljenek le!
– Harryről van szó. – mondta Ron rekedten. – Azt hiszem, meg fogja ölni magát…
– Hogy mi van Harryvel?! – pattant fel McGalagony, aki egy perccel korábban ült vissza a helyére.
– Mármint nem konkrétan, de… – Ron kereste a szavakat. A fejében minden olyan tiszta volt most, de kimondani egész más volt. – Szóval, hogyha a kapcsolatán keresztül fogja megölni Voldemortot, abba valószínű, hogy ő is bele fog halni… És ő ezt tudja.
– Honnét veszik ezt?
– Eddig azt hittük – szólalt meg ezúttal Hermione –, hogy csak azért volt olyan levert a napokban, mert… izé…
– Tudom, miattam. Folytasd!
– Öhm, igen… szóval… – Hermione összeszedte a gondolatait. – Szóval, az előbb, mikor a szemébe néztem, olyan furcsa volt… mintha tudna valamit, amit mi nem. Olyan volt a tekintete, mint egy… egy élőhalotté, aki már elfogadta a sorsát… Félelmetes volt… – McGalagony Dumbledore portréjához fordult.
– Azonnal magyarázd ezt meg, Albus! Mit titkolsz még?
– Legyen elég annyi, hogy Harryre nem jelent veszélyt az, amiről az előbb beszámoltatok – nézett Ronra és Hermionéra, majd McGalagonyhoz fordult. – Idővel mindent meg fogsz tudni, Minerva.
– Nincs időnk a pitiáner rejtvényeidre meg a titkolózásodra! – csattant fel McGalagony. – Itt egy emberről van szó, nem egy bábról, amit oda rángatsz, ahova neked tetszik! Mikor fogod végre fel, hogy egy gyerek életéről van szó?! Lily gyerekéről!
– Talán tisztában vagyok vele, Minerva, hogy kicsoda Harry Potter. És elég, ha annyit tudtok, hogy ez az összecsapás nem lesz halálos a számára. Hogy miért, azt nem mondhatom el.
– Albus! – McGalagony hangja fenyegetően csengett.
– Rajtam kívül mindössze egy ember tudja azt, hogy miért, és miről nem beszélhetek. Egy Megszeghetetlen Eskü kötött össze minket, miszerint, ha bármelyikünk kifecsegné az eskü tárgyát, mindketten azonnal meghalunk.
– Hát, ez remek… És ki volt a másik? Ugye nem…
– Perselus volt.
– Az, persze nem tűnt fel, hogy Voldemort nap, mint nap Piton fejében turkál, igaz?!
– Perselus egyrészt rendkívül jó okklumentor, másrészt, viszont, az ilyen emlékeket erőszakkal nem lehet előhívni.
– Ha másért nem, Lily miatt megbízok Pitonban, de tudod, hogy sosem tetszett az, hogy mindenbe beavattad, az meg főleg nem, hogy olyasmikről is tud, amikről nekem vagy a Rendnek fogalmunk sincs.
– Elnézést, hogy közbeszólok – mondta Hermione, – de azt hiszem, most már meg tudom érteni Harryt. És, ezek után már az is biztos, hogy nem csak Voldemort miatt volt olyan, amilyen.
– Miről besz… – kezdte McGalagony, de Hermione közbevágott.
– Hadd mondjam végig, tanárnő! Ha maguk ketten Harry előtt is ezt csinálták, akkor már nem csodálom, hogy idegtől remegve jött vissza a toronyba. Elhiszem, hogy mindketten szeretik őt, és, hogy törődnek vele, de, ha legalább arra a rövid időre nem képesek tűzszünetet kötni, amíg ő itt van, akkor ne várjanak tőle semmi jót. Az ő helyében én sem bírnék elviselni egy ilyen családot… – mondta Hermione, majd felpattant a székéről, és kicsörtetett, Ron pedig utána szaladt, ott hagyva a megkövült igazgatónőt és a – most inkább szoborra emlékeztető – portrét.

Előző

Következő

Vélemény