7. fejezet

Béke és pálfordulás

Mialatt Ron és Hermione McGalagonynál voltak, Harry végigszáguldott a folyosókon, egyenesen az udvar felé. Rálépett a vadőrlak felé vezető ösvényre, amit többek között ők tapostak szélesre. Elsietett a tökágyás mellett, ahol már most hatalmasra nőttek a Halloween–i ünnepségre szánt tökök, majd, mikor végre elérte az újjáépített kunyhót, kopogására az óriás azonnal ajtót nyitott.
– Szervusz, Harry, bújj beljebb! – invitálta. Ahogy Harry belépett, Agyar azonnal rávetette magát, és nyaldosni kezdte. Mikor Harrynek – Hagrid segítségével – végre sikerült kikecmeregni a kutya alól, a vadőr egy mordulás keretében egy székre tuszkolta őt, és végigmérte. – Hallod–e, kiskomám, nem vagy túl jó bőrben. Igyál egy teát! – mondta, majd a kezébe nyomott egy bögrét.
– Ez igaz… – morogta Harry az orra alatt. – És köszi – mondta hangosabban.
– Ront és Hermionét hol hagytad?
– Szerintem fent vannak a toronyban, vagy nem tudom… Csak ki kellett szellőztetni a fejem…
– Történt valami? Ron és Hermione megint összevesztek? – Harry megrázta a fejét.
– Rosszabb… McGalagony és Dumbledore. Egyfolytában egymást marják. Még, ha az egyik csak egy portré, akkor is… Komolyan, ezek ketten rosszabbak, mint Ron és Hermione veszekedései együttvéve…
– Halottam, hogy valami zűr van körülöttetek, nem tudom, hogy mi, azt meg pláne nem, hogy most hogy állsz az igazgatónővel, de nem próbáltál már erről beszélni vele?
– Nem, ez… nem hinném, hogy túl jó ötlet. Csak újra egymásnak esnének… Talán idővel mindketten lenyugszanak… – Hagrid megértően bólogatott. – De, inkább te mesélj, mi a helyzet mostanában az erdőben? Elsején egy kicsit nyugtalannak éreztem a thesztrálokat. Mi van velük?
– Érzik a közelgő veszélyt, mint minden varázslény. Tudjukki egyre erősebb, és mostanában túl nagy a csend… Az erdő pedig egyre nyugtalanabb. Most senkinek nem tanácsos oda bemerészkedni. Engem még úgy–ahogy elviselnek, de a kentaurok azt mondták, hogy minden betolakodóval végeznek… Ráadásul, mióta Gróp elment, az akromantulák is egyre nagyobb területet sajátítanak ki, és még engem se tűrnek meg a közelükben.
– Hogyhogy Gróp elment? A minisztérium miatt? Vagy…
– Nem, ennek nincs köze a minisztériumhoz. Gróp Olympe–ot kísérte el, mert…
– Itt volt Madam Maxime?
– Tudod, amióta az óriásoknál voltunk, meg a Tusa óta elég… jó viszonyban vagyunk, és…
– Jó, értem. De, jól gondolom a mostani látogatásának, más célja is volt?
– Igen: egyrészt belépett a Rendbe, és biztosított, hogy a Beauxbatons is a Roxfort és a Rend oldalán harcol. Ezt a döntést az ottani tanárok és diákok együttes támogatásával hozta meg. Azóta már rengeteg francia varázslót beszervezett a Rend akcióiba, mondhatni, most ő a legjelentősebb külföldi kapcsolatunk.
– És a Durmstrang?
– Az igazgató azt állítja, hogy semleges akar maradni, de mindenki tudja, hogy az öreg Krum Tudjukki mellett áll, és nem vonakodik a diákjait is bevonni a háborúba.
– Krum?
– Annak a Viktornak vagy kinek az apja, aki itt volt a Tusán. Pedig a fiú elég rendesnek tűnt. Szegény kölyök…
– És szegény Hermione – tette hozzá Harry, aki tudta, hogy Hermione és Viktor még mindig jó viszonyban vannak.
– Ő is a Nurmengardban végezte.
– Hogyhogy? Mi történt? – kapta fel a fejét Harry.
– Nem értett egyet az apjával, akárcsak a mostani diákok nagy része, és Krum erre begőzölt, aztán mindet bezárta a Nurmengardba.
– Ez szörnyű… Lehet, hogy Grindelwald börtöne nem egy Azkaban, de akkor is… – morogta Harry, aki máris azon törte a fejét, hogy hogyan hozhatná ki onnan őket. Hiszen a Nurmengardot a sárkányok mellett észak ismeretlen és kiszámíthatatlan teremtményei is őrzik. De, ha Siriusnak sikerült kijutnia Azkabanból, Viktoréknak miért ne sikerülne kijutniuk a Nurmengardból?
– Igen, az – szakította félbe Hagrid Harry gondolatmenetét. – De, azért jó hírem is van: Olympe megtudta, hogy fent, északon, azt hiszem, valahol Skandináviában, a hegyekben él egy csapat óriás, akiket Tudjukki még nem környékezett meg, és azért jött, hogy kísérjem el. De az igazgatónő nem volt hajlandó elengedni, mert, szerinte csak azért nem lázadtak még fel a kentaurok, mert én itt vagyok. Ezért, gondoltam, összeismertetem Olympe–ot Gróppal, hátha összebarátkoznak, és mehetnek együtt, mégse engedhetem el őt egyedül az óriások közé…
– És? – kérdezte kíváncsian Harry.
– Grópi nagyon megkedvelte… Képzeld, már néhány nap után mamának szólította! – Harry beleprüszkölt a bögréjébe, és próbálta visszatartani a kitörni készülő nevetését. Elképzelte, Madam Maxime–ot és Grópot együtt… De, eközben rájött arra is, hogy hogyan hozhatná ki Viktort és a többi Durmstrangost a Nurmengardból.

Harry és Hagrid beszélgetése lassan kevésbé érzékeny és jóval kellemesebb témákra terelődött át, és eközben Harry szinte észre se vette, hogy az idő lassan délre fordult, mikor gyomra korgása magához térítette. Elköszönt Hagridtól, majd felment a nagyterembe ebédelni. A Griffendél asztalához közeledve azonnal észrevette barátait, akik viszont láthatóan vitatkoztak valamiről.
– Akkor sem értem, Mione, hogy mi értelme volt így feldühíteni az öreglányt… – morgolódott Ron.
– Nem érdekel, hogy dühös–e, ez egyszerűen nem állapot, te is nagyon jól tudod! Nem csodálom, hogy Harry nem… – Hermione elharapta a mondatot, mikor észrevette Harryt, aki épp feléjük tartott, és egy pillanattal később leült melléjük.
– Mit nem csináltam, Hermione? – kérdezte.
– Ööö, semmi, nem fontos, Harry… – motyogta Hermione egyre vörösebben. Ron viszont, ahogy összeszedte a gondolatait, beszélni kezdett, amit Hermione egy gyilkos pillantással jutalmazott.
– Az a helyzet, haver, hogy, miután elrohantál, visszamentünk McGalagonyhoz, mert eszünkbe jutott valami, és…
– És megbeszéltük, Ron, hogy nem beszélünk róla!
– Ha már elkezdtétek, hallani akarom, hogy mi történt! –szólt közbe Harry, megelőzve egy újabb vitát.
– Hát, jó – vágott bele Hermione. – Az történt, hogy Dumbledore már megint – vagyis még mindig – tud valamit, amit mi nem, és ennek csak egy részét mondta el, de McGalagonynak ez is épp elég volt ahhoz, hogy mindenfélét a fejéhez vágjon… Szóval, a lényeg az, Harry, hogy kezdem megérteni, hogy a múltkor miért voltál annyira kiakadva. – fejezte be Hermione a beszámolóját, amit valószínűleg egy levegőre mondott el, mert a végén egy hatalmasat sóhajtott.
– Mit mondott Dumbledore McGalagonynak? – értetlenkedett Harry. – Egy szót se értek!
– Azt mondta, hogy van valami, amit nem mondhat el, mert Pitonnal letették a Megszeghetetlen Eskü egy elég bonyolult, és kevéssé ismert formáját, miszerint, ha bármelyikük is elmondja az eskü tárgyát, mindketten meghalnak.
– És, gondolom, McGalagony Pitonon akadt ki, mert még mindig nem bízik benne.
– Pontosan.
– Csodás… – morogta Harry, majd ő is elkezdte a tányérjára halmozni az ételt, és – bár nem volt nagy étvágya, – enni kezdett.

Ebéd után viszont eszükbe se jutott hallgatni McGalagony reggeli tanácsára, helyette szabályosan megszállták a könyvtárat, ami már szinte – a Roxforton belül – második otthonuk lett, és hiába még csak egy napja, hogy végeztek eggyel, máris a többi horcrux hollétén gondolkoztak. De, mielőtt nekiestek volna egy újabb kupac könyvnek, amit Madam Cvikkerrel tetettek félre, Hermione röviden összegezte, hogy meddig jutottak a kutatásban.
-– Szóval – kezdte –, ott tartottunk, hogy leszűkítettük a kört RAB lehetséges kilétére, és arra jutottunk, hogy – ez több mint valószínű, – Regulus volt az. Azt is tudjuk, hogy a medál egy ideig abban a barlangban volt, ahol tavaly jártatok, de Regulus megtalálta, és kicserélte egy hamisra, az eredetit pedig elvitte, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy megsemmisítse azt, de abban, hogy sikerrel járt–e, nem, lehetünk biztosak.
– Arra gondoltam – szólt közbe Harry, – hogy Sipor talán tudja, hogy hol lehet… Mert az biztos, hogy a medál a Black házban volt, hiszen láttuk. Lehet, hogy Sipor takarítás közben visszalopta, vagy Mundungus vitte el, szóval őt is minél hamarabb meg kellene keresni…
– Aha, jó ötlet – értett egyet Hermione. – De melyikkel kezdjük?
– Szerintem kezdhetnénk Siporral, hátha sikerülne valahogy megnyerni őt, vagy legalább kiszedni belőle, amit tud, aztán rátérhetnénk Mundungusra.
– És, ha a medál meglesz, akkor már csak a diadém és Nagini marad, igaz?
– Nem – mondta Harry. – Ott van még Voldemort is – tette hozzá, de egész másra gondolt. Tudta, hogy, ha Voldemort hétfelé szabdalta volna a lelkét, akkor elpusztíthatatlan lenne, akárcsak a horcruxai. És kölcsönösen erősítenék egymást. Ezért csak a teste halt meg tizenhat éve a halálos átoktól. A lelke kiszakadt belőle, és visszatéréséig nem talált állandó testre. De a hat horcruxból egyik se lépett önállóan működésbe, hogy a test nélküli, csonka lelket életben tartsa. És ennek csak egy lehetséges magyarázata van: már akkor létezett és azóta is létezik a tökéletes egységet elrontó hetedik horcrux, ami megfosztotta Voldemortot a sebezhetetlenségtől és az örök élet lehetőségétől; a horcrux, amiről Voldemort nem tudott, és amit soha nem akart elkészíteni. A nyolcadik lélekdarab, ami végül a többi ellen fordul. Ennek létrejöttére pedig csak egy lehetőség volt: Godric’s Hollow. Mikor a meghasadt lélek kiszakadt a halott testből, megszállta a legközelebbi élőlényt. Márpedig azon az estén, abban a házban csak egyvalaki maradt életben…

– Harry, minden rendben? – kérdezte Hermione, mikor Harry idáig jutott gondolatmenetében.
– Persze – válaszolta Harry. – Akkor, mit gondoltok, mikor beszéljünk Siporral? – tért vissza az eredeti témához, félretéve eddigi gondolatait.
– Most úgyis van elég időnk –vetette fel Ron. Harry bólintott, majd kiszórt egy disaudiot, és már hívta is a manót. – Sipor, beszédem van veled! – Sipor egy pukkanással azonnal megjelent, és egy gúnyos meghajlást produkált.
– A mocskos félvér már megint parancsolgatni akar Sipornak, pedig Sipornak Bella úrnő mellett lenne a helye! És itt van vele a sárvérű meg a véráruló is, akik… – Sipor nem tudta befejezni a mondatot, mert Harry közbe szólt.
– Figyelj ide, Sipor! Azt akarom, hogy mondj el nekem mindent, amit Regulus medáljáról tudsz.
– Sipor nem tud semmiféle medálról.
– Dehogynem tudsz róla, te loptad vissza, amikor takarítottunk! Egy nehéz, arany medál, amin egy M betű van. Tudni akarom, hogy mit tudsz róla és Regulusról! – utasította a manót Harry, mire Sipor, akinek Harry közvetlen és egyértelmű parancsait már muszáj volt teljesítenie, beszélni kezdett.
– Regulus gazda mindig nagyon kedves volt Siporral, és, mikor belépett a Nagyúr követői közé, úrnőm nagyon büszke volt rá. De Regulus gazda azután egyre kevesebbet volt otthon, és egyre furcsábban viselkedett. Egy nap azt mondta Sipornak, hogy menjen vele, és egy sötét barlangba vitte Siport, ahol egy nagy, fekete tó volt. Egy csónakot húzott elő a semmiből, és azzal a tó közepén levő szigetre vitte Siport. Ott azt mondta neki, hogy itassa meg őt azzal a zöld folyadékkal, ami egy tálban volt, vegye ki, amit benne talál, és cserélje ki egy másik medálra, azt, amit az edényben talált… vigye haza és semmisítse meg… őt pedig ha… hagyja ott. – Sipor beszéde akadozóvá vált, és kövér könnycseppek folytak végig a manó arcán. – És… és soha ne mondja el a Black családnak, hogy mi történt a barlangban… És Sipor… Sipor megtette, amit mestere kért… – a manó keserves bömbölés közepette a földre vetette magát. Ron és Hermione elszörnyedve néztek rá, Harry viszont pontosan tudta, hogy Sipor min mehetett keresztül.
– Tavaly ti is ott voltatok Dumbledore–ral, igaz? – kérdezte Hermione. Harry bólintott, de közben őt is elöntötték a barlangbeli események, de most először egy furcsa érzés kísérte ezt. Hiszen akkor, ott, abban a barlangban, talán ő volt az egyetlen, aki látta Dumbledore igazi arcát, amit senkinek nem mutatott meg. És Harry abban a pillanatban rájött, hogy mit is láthatott Dumbledore akkor este.

De, most nem gondolkozhat ezen. Eldöntötte, hogy erre még rákérdez, de most Siporral kellett törődnie.
– Folytasd, Sipor! – utasította Harry. – Mi történt azután?
– Sipor hazatért a medállal, és hallgatott úrnője előtt, és, amint volt egy szabad perce, megpróbálta megsemmisíteni a medált, mikor nem sikerült, Sipor megbüntette magát és újra próbálta, és megint nem sikerült, Sipor mindenhogy próbálta, de… Sipor nem tudta teljesíteni Regulus gazda parancsát! – kiáltott fel kétségbeesetten a manó.
– És hol van most a medál? – kérdezett tovább könyörtelenül Harry.
– Sipor… Sipor elvesztette a medált… Mundungus Fletcher ellopta!
– Jól figyelj rám, Sipor! Me kell találnod Mundungust, ő biztos tudja, hogy hol van a medál. Létfontosságú, hogy megtaláljuk, érted? – Sipor megszeppenve bólintott, Harrynek pedig eszébe jutott valami. A zsebébe nyúlt, és elővette a hamis medált. – Felismered ezt? – kérdezte.
– Sipornak ezt a medált kellett az igazi helyére tennie… – hüppögte a manó. Harry fogta, és Sipor nyakába akasztotta a medált.
– Hogy emlékeztessen Regulusra. – mondta komolyan Harry. Sipor meglepetten nézett rá vizenyős szemeivel.
– A félvér Potter kölyök, akit a Black család mindig annyira gyűlölt, Regulus gazda medálját ajándékozta Sipornak. – mondta a manó hitetlenkedve. – Miért?
– Mert én nem vagyok Sirius. De Black se vagyok – tette hozzá Harry. – Döntened kell, Sipor. Vagy mellettem maradsz, egy olyan valaki mellett, aki ugyanazt akarja, amit Regulus, és jobb dolgod lesz, mint bármelyi más házimanónak, vagy Bellatrixet választod és vele együtt Voldemortot, amivel elárulod Regulust.
– Sipor nem akarja elárulni Regulus gazdát.
– Akkor hajlandó vagy érte harcolni Voldemort ellen?
– I… igen.
– Rendben van. Most figyelj rám, Sipor! Meg kell találnod Mundungus Fletchert. Hozd ő ide, a Roxfortba, és rejtsd el a Szükség Szobájában, majd szólj nekem, a többit elintézem. És még valami, Sipor: ha nem járnál sikerrel, megtiltom, hogy megbüntesd magad.
– Sipor mindent megtesz, amit Harry gazda kér tőle! – kiáltott fel, miközben átölelte Harry derekát.
– Ezt meghatottad, haver. – mondta Ron. Harrynek beletelt néhány percébe, mire lenyugtatta Siport.
– Most menj!
– Igenis, Harry gazda! – mondta Sipor, majd egy pukkanás kíséretében dehoppanált. Harry megszüntette a némító bűbájt, majd Ronnal és Hermionéval visszamentek a Griffendél– toronyba.
– Szerintem meg kellene mondanunk McGalagonynak, hogy… – kezdte Hermione, ahogy lehuppant az egyik fotelbe, de Harry közbevágott.
– Ha már tudunk valami biztosat, akkor majd szólunk. – zárta le a vitát Harry, majd beletemetkezett a pajzsbűbájokról szóló könyvébe.

Hermione lemondóan sóhajtott, majd maga elé húzta a számmisztika jegyzeteit, Ron pedig megkereste Deant és Seamust, hogy addig se kelljen tanulnia. Néhány óra múlva vajsörös üvegekkel a kezükben léptek be a klubhelyiségbe, láthatóan jó hangulatban.
– Mi történt? – kérdezte Harry. – Ünnepeltek valamit?
– Ha már nincs kviddics, legalább legyen valami ok a bulizásra, nem? – kezdte Ron. – Képzeljétek, Dean és Parvati végre összejöttek… – Hermione az asztalra csapta a könyvét, és felugrott.
– Ronald Weasly! – üvöltötte magából kikelve. – Odakint emberek halnak meg, miközben neked meg a haverjaidnak a pitiáner bulijaitokon meg a kviddicsen kívül máson se jár az eszetek! Itt sokkal fontosabb dolgokról van szó, mint egy tinirománcról, aminek egy hetet se adok! Van róla fogalmad, hogy ez mit jelent?! Fogd már fel végre azzal a gyűszűnyi agyaddal, hogy háború van, Ron!
– Jól van már, Mio, nem kell pattogni…
– Még, hogy nem kell pattogni?! Te tényleg egy teáskanál értelmi színvonalán állsz! – mondta, majd Hermione kiviharzott a klubhelyiségből. A portrélyuknál viszont megtorpant, és visszafordult. – Ja, majdnem elfelejtettem. – szólt könnyed hangon, és pálcája máris a kezében volt, az üvegekre szegezve. – Evapores! – majd megpördült a sarkán, és kisietett.
– Ennek meg mi baja van? – nézett utána Ron.
– Nem azért mondom – kezdte Harry, – de szerintem igaza van.
– Szerinted menjek utána?
– Nem hinném, hogy neked kéne, mert rád most elég zabos, de tényleg nem kellene egyedül hagyni… – Ron értette a célzást, majd bólintott.
– Sok sikert, haver.
– Kösz, szükség lesz rá – mondta Harry, majd ő is kisietett. Ahogy azt sejtette, Hermione a könyvtárba menekült.
– Mione, jól vagy? – kérdezte Harry, miközben leült mellé.
– Miért ilyen faragatlan, érzéketlen bunkó Ron? – kérdezte félig sírva Hermione. Harry átkarolta a síró lány vállát, és nyugtatóan simogatta. – Hogy lehet ilyen hülye, hogy nem jön rá, hogy harmadik óra szerelmes vagyok belé?! Rajta kívül ez mindenkinek feltűnt!
– Ő meg titokban állandóan utánad epekedik. Most is tövig rágja a körmét a klubhelyiségben… Ideje lenne tisztáznotok, hogy hányadán álltok egymással.
– Hát, ez remek… Pont neked tálalom ki a szerelmi gondjaimat, miközben neked is van elég bajod…
– Erre vannak a barátok, nem? Különben is, legalább addig se azzal törődök…
– Most is rájuk gondolsz, igaz? – kérdezte Hermione, majd Harry kérdő tekintetére folytatta. – McGalagonyra, meg Dumbledore-ra… Vagy a horcruxokra… Minden ehhez az átkozott háborúhoz vezet…
– Tényleg nem tudom kiverni a fejemből… De, nem emiatt vagyunk itt, nem igaz? – tért vissza az eddigi témához Harry. – Mindenképpen beszélnetek kell Ronnal, hogy tisztázzátok a kapcsolatotokat, rendben? – Hermione bólogatni kezdett, majd kisietett a könyvtárból. Harry is követte, de a klubhelyiség helyett máshova igyekezett. Egyszerűen nem hagyta nyugodni Sipor története és a hetedik horcrux kérdése. Biztosan akarta tudni, hogy helyesen következtetett–e. És elsősorban: nem akarta, hogy a barátai megtudják ezt.

Ahogy az ismerős kőszörny elé ért, és kimondta a jelszót, az engedelmesen félreugrott, szabad utat biztosítva Harrynek a csigalépcső és McGalagony felé. Kopogására, mint mindig, McGalagony hangja szólt ki.
– Harry, jó hogy jössz, úgyis beszélni akartam veled. – nézett ki McGalagony egy halom pergamen mögül.
– Visszajövök később… – mondta Harry.
– Dehogyis, maradj csak, épp ideje egy kis szünetet tartanom. Ülj csak le – invitálta McGalagony, majd, miután végzett az épp előtte levő irattal, egy pálcaintéssel eltüntette az összest az asztalról. – Reggel óta ezekkel bajlódok… Na, de nem erről akartam veled beszélni… Szóval… Reggel, miután elmentetek, Ron és Hermione visszajöttek.
– Tudom, elmondták.
– Nos, a kisasszonytól egy elég tartalmas beolvasást kaptam, vagyis kaptunk Albusszal, miszerint, ha állandóan egymást marjuk, nem csoda, hogy nem bírsz minket elviselni…
– Tényleg ezt mondta? Azt hittem, csak túloz, vagy ilyesmi…
– A legjobb az egészben az, hogy igaza volt. Ideje volt, hogy egy kicsit magamba szálljak… elvégre, ami történt, megtörtént… Egyébként mi szél hozott erre?
– Egészen másról akartam beszélni. Több dologról is. – McGalagony várta a folytatást. – Az egyik, amit el szeretnék mondani az, hogy ma kivallattuk Siport.
– Hol?
– A könyvtárban, egy hangszigetelő bűbáj mellett. Elmondta, mit tud a medálról, aztán elküldtem, hogy keresse meg Mundungust.
– Siport? De, hiszen ő…
– Elárulta Siriust és a Rendet, tudom…
– Minerva, Harrynek bizonyára megvan a maga oka, hogy megbízzon Siporban. – szólt közbe Dumbledore portréja. McGalagony egy gyors pillantást vetett a portréra, majd némán bólintott, de Harry jól tudta, hogy legszívesebben tovább kérdezne, így folytatta.
– Azt hiszem, hogy sikerült megnyernem a bizalmát. Nekiadtam a hamis horcruxot, amit a barlangban találtunk – de ezt már a festménynek mondta: – Regulus medálját.
– Szóval rájöttetek, hogy ki volt RAB. Szép munka.
– Nem volt túl nehéz, mert egyrészt a Black házban találtuk meg először a medált, Sipor pedig még meg is erősítette az elméletünket… De Sipor azt is elmondta, hogy a barlangban hogy cserélték ki a medálokat Regulusszal. Akkor jöttem rá, hogy mit láthatott, professzor úr.
– És szerinted mit láttam?
– A hibái következményeit. Ahogy ön mondta: szörnyű dolgokat.
– Pontosan, Harry. Úgy tűnik, előtted nehéz titkolózni, előbb– utóbb mindenre rájössz. – a portré ezt már mosolyogva mondta.
– Úgy tűnik… De lenne még egy kérdésem: én vagyok Voldemort hetedik horcruxa? – kérdezte Harry, mire, McGalagony rémülten hátrahőkölt, több portréalak felkiáltott, Dumbledore pedig néhány másodpercig meglepetten nézett Harryre, majd lehajtotta a fejét.
– Hogy jöttél rá? – kérdezte végül.
– Ez az egyetlen logikus magyarázata a közös képességeknek, a kapcsolatunknak és a sebhelynek is. Inkább az a furcsa, hogy eddig nem vettem észre… Miért nem mondta el? – kérdezte továbbra is higgadtan Harry.
– Nem tudtam, hogy mit tennél, ha megtudnád. Attól féltem, hogy valami meggondolatlanságot csinálnál., vagy…
– Így is lehet fogalmazni. De, ahogy akkoriban ismert, ezt el is hiszem. De, most… minden előnyét ki fogom használni.
– Fontos, hogy megjegyezd, Harry: attól, hogy Voldemort egy része benned van, még nem vagy olyan, mint ő. Már nem egyszer sikerült őt legyőznöd, ezt te is tudod.
– Tudom. De Ron és Hermione semmiképpen sem tudhatják meg. – Dumbledore bólintott, majd McGalagonyhoz fordult.
– Minerva…
– Én hallgatok, Albus, ebben biztos lehetsz. De, azért egy kérdésem lenne: Piton tudja? – a festmény ismét bólintott. – És ez volt annak az eskünek a tárgya?
– Igen, és, már megbeszéltük, hogy az az emlék nincs veszélyben.
– Akkor emiatt vitáztak a múltkor – foglalta össze Harry.
– Annak már vége – mondta McGalagony. – És, tudnod kell, Harry, hogy ez az ajtó mindig nyitva áll előtted.
– Harry – vette át a szót Dumbledore, – ne feledd, hogy tizenhat éve ezzel élsz együtt, és még a Dursleyéknél eltöltött évek után is képes voltál szeretni. Ez az, ami miatt nem tud megszállni téged Voldemort. És, amíg tudsz szeretni, addig a háborúból te kerülsz ki győztesen.
– Mire céloz?
– Elsősorban Ms. Weaslyre. Ne dobd el őt magadtól. Ő lesz az, aki rávezet téged a győzelemhez vezető útra.
– De, ő…
– Nem lesz veszélyben. Bízz bennem.
– Rendben. És köszönöm. Mindkettőjüknek. – mondta Harry, majd elköszönt, és kiment. Ahogy a kőszörny visszaugrott a helyére, Harryt szokatlan érzés töltötte el: nyugalom. Sőt, ennél is több: béke. Egyszerűen biztonságban érezte magát, hosszú idő óta először.

És ezzel a kellemes érzéssel a szívében ment vissza a toronyba, ahol Ront és Hermionét félreérthetetlen helyzetben találta.
– Harry! – kiáltott fel Hermione, ahogy belépett a klubhelyiségbe.
– Csak nyugodtan folytassátok, itt se vagyok – mondta vigyorogva Harry, mire barátai arcán is egy széles mosoly terült el. Hiszen már napok óta nem látták őt igazán mosolyogni. Harry átvágott a klubhelyiségen, és Ginnyhez ment, aki barátnőivel – a változatosság kedvéért – tanult.
– Ginny! Van egy perced?
– Persze, Harry – mondta a lány, majd letette a pennát, és felkelt. – Menjünk egy nyugodtabb helyre – javasolta. – A Szükség Szobája megfelel? – Ginny bólintott, majd elindultak kifelé. Nem esett sok szó köztük az úton, nem akarták magukat elárulni. Ahogy befordultak a hetedik emeleti folyosóra, Harry és Ginny egy érzelmekkel teli, sokat ígérő pillantást váltottak, Ám, a fal takarásából kiérve meglátták a feléjük közeledő Aberfortht.
– Potter, épp hozzád indultam.
– Én már… – kezdte Ginny, de Aberforth leintette.
– Maradhatsz, Ginerva, téged úgyis érint… – Ginny szeme villámokat szórt.
– Professzor! Már ezerszer megkértem, hogy NE szólítson Ginervának!
– Talán a Molly jobban tetszik? – húzta tovább Aberforth Ginny idegeit, de inkább elhallgatott, mert órán egy bemutató keretében már volt szerencséje a lány rémdenevéreihez, amik épp őt szúrták ki, és, mivel ez Ginnynek gyakorlatilag a saját varázslata volt, csak ő tudta megszüntetni. Ráadásul nem túl szerencsés ötlet felhúzni egy szerelmes lányt. – Jól van, nem szóltam, Ginny. Ez jobban tetszik? – Ginny elégedetten bólintott. – Szóval, Harry, a DS miatt kerestelek.
– Mi van vele?
– Egy hét múlva lesz az első gyűlés itt. És nem szeretném, ha ugyanaz lenne, mint a tegnapi vacsorán.
– De, hát ott se voltam!
– Én meg erre gondoltam. Hatra legyél itt, mához két hétre, hacsak nincs valami életbevágó, rendben?
– És akkor mi van, ha azt mondom, hogy tegnap épp ilyen helyzet volt?
– Megkérdezném, hogy mi volt, de úgyse mondanád el, úgyhogy nem fogom. – azzal Aberforth fogta magát, és továbbsietett a folyosón, miközben Ginny ténykedése nyomán megjelent az ajtó.

Ahogy Aberforth látótávolságon kívül került, Ginny berángatta a szobába Harryt. A fiúnak körülnézni se volt ideje, mert ahogy bezáródott mögöttük az ajtó, Ginny azonnal a falhoz szorította.
– Szóval, a híres Harry Potter úgy gondolta, hogy két titokzatos eltűnés között végre szakít némi időt a barátnőjére is?
– Ginny, én… – kezdte volna Harry, de Ginny egy csókkal azonnal elnémította. De, amilyen gyorsan jött, Ginny olyan hírtelen szakította ki magát belőle.
– Pofa be, és vetkőzz! – mondta, majd ösztönzésként letépte magáról, majd a felsőt, majd elkezdte lefejteni Harryét is. Harry még mindig félig kábult volt, és csak lassan kezdett neki leesni, hogy Ginny mit is akar. De, még végig se gondolt semmit, mikor Ginny újra megcsókolta, ezúttal szenvedélyesebben, mint valaha.
– Akarlak, Harry Potter. Itt. Most. Semmi más nem érdekel – suttogta Ginny, miközben minden szónál egy– egy apró csókot adott Harrynek, akinek több se kellett: egy mozdulattal levarázsolta róluk a maradék ruhát, majd az ölébe kapta Ginnyt, és lassan az ágyra engedte. Ott csókolták egymást, ahol csak érték, vadul, szenvedélyesen, majd Harry leszorította a lány kezeit, és fölé került.
– Szeretlek, Ginny. Mindig is szerettelek. – azzal Harry újra megcsókolta a lányt, aki ezt kihasználva kiszabadította a kezeit, és most ő került felülre.
– Akár hiszed, akár nem, amióta az eszemet tudom, téged szeretlek. Nem a kis túlélőt vagy a Kiválasztottat, hanem téged, Harry. Csakis téged… – A következő órák csodálatosabbak voltak Harry és Ginny számára, mint eddig bármi. Egyikük sem tudta, hogy mámoruk csak néhány másodpercig tartott, vagy több óra volt. De egymáson kívül most semmi más nem érdekelte őket.
– Te voltál az első, Harry – mondta Ginny, mikor már Harry ölelésében feküdt, mellette, a hatalmas franciaágyon. Harry még szorosabban magához húzta Ginnyt, és csak akkor válaszol a lány kimondatlan kérdésére.
– Nekem is te voltál az első. Szeretlek, Ginny – mondta, majd arcuk közeledése egy újabb, gyengéd csókban forrt össze. Ám, amint szétváltak, egy vörös lángcsóva kíséretében megjelent Fawkes, és Harry azonnal meghallotta a madár hangját a fejében.
– A barátaid aggódnak érted, és McGalagony már kerestetni akart titeket…
– Nem szóltál nekik?
– Nem vagyok postás!
– Ne haragudj, nem úgy értettem, csak…
– Tudom, hogy értetted – enyhült meg Fawkes. – Minervának elmondtam, hogy együtt vagytok, de Ronéknak nem mertem, nehogy a barátod jelenetet rendezzen. Tudod, milyen érzékeny a húgára.
– Rendben, ezt majd vele négyszemközt lerendezem. Köszi, hogy szóltál. – mondta Harry, majd Ginnyhez fordult.
– Ez mi volt? – kérdezte a lány.
– Fawkes szólt, hogy keresnek minket. Azt hiszem, lassan vissza kell mennünk…
– És úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna, igaz?
– Sajnálom, kicsim, de muszáj. Nem tudhatják meg, amíg ennek vége nem lesz.
– Tudom – mondta Ginny, majd még egy utolsó csókot váltottak, aztán kikászálódtak az ágyból, és mindketten felöltöztek. De, mielőtt még kiléptek volna a folyosóra, Harry egy pálcaintéssel elővarázsolta a Tekergők Térképét, hogy megnézze, kimehetnek–e. A térkép szerint a hetedik emeleti folyosó – szerencséjükre – üres volt. Gyorsan a klubhelyiségbe siettek, ahol Ron és Hermione már várták őket.

Ahogy beléptek, Hermione azonnal eléjük sietett.
– Végre, csakhogy itt vagytok! Már azt hittem, hogy történt valami! Mégis, mi a fenét csináltatok ennyi ideig?! – vonta kérdőre Harryt és Ginnyt, akiknek arcszíne lassan griffendélvörös színt öltött, mire Ron felpattant.
– Ti ugye nem egymással… – kezdte volna a kérdést, de az hebegésben végződött.
– És, ha igen, Ron, akkor mi van?! – csattant fel Ginny. – Semmi közöd hozzá!
– Már hogyne lenne közöm! A bátyád vagyok!
– De nem az anyám! Nem parancsolgathatsz nekem, és csak azért, mert te még nem csináltad senkivel, nem jelenti azt, hogy nekem sem szabad. – Ront ezelőtt csak egyszer hordták így le– és akkor se neki volt igaza, és, végül is, Harryről van szó, csak nem fogja kihasználni Ginnyt, hiszen már évek óta ismeri… De, mi van, ha Tudjukki megtudja? Ha… nem, Harry biztos tudja, mit csinál – zárta le magában a vitát.
– Rendben, Ginny, nem szólok bele… – mondta végül, majd egy kis szünet után hozzátette. – Harry, segítenél megkeresni a…
– Persze. – szólt közbe Harry, így Ronnak sem kellett semmit kitalálnia, és ő is megragadhatta az első adandó alkalmat, hogy beszélhessen Ronnal.
– Szóval? Mi van köztetek? – kérdezte Ron azonnal, ahogy Harry becsukódott a hálóterem ajtaja.
– Hogyhogy mi, Ron? Ha nem tűnt volna fel, már több hónapja együtt vagyunk, és csak kijár ennyi nekünk…
– Figyelj, Harry, a húgomról van szó!
– Képzeld, én is tudom, és, ha nem tudnám, mit csinálok, el se kezdeném. Figyelj, tudom, hogy kiskorú, de elégé érett ahhoz, hogy eldöntse, mit akar.
– De, ugye te őt nem…
– Nem micsoda?
– Nem kényszerítetted, vagy ilyesmi, ugye?
– Dehogyis, Ron! Nekem eszembe se jutott volna, hogy ő… én csak beszélni akartam vele. Felmentünk a Szükség Szobájába, aztán… a többi jött magától.
– Jó, inkább ne részletezd! – mondta Ron céklavörösen.
– Rendben. De, gondolom, tudod, mi a másik gond. – Ron bólintott.
– Voldemort – mondta
– Igen… De tőle nem kell őt féltened, ha tudja–is, hogy mi van köztünk, még ma este intézkedek róla, hogy elfelejtse, csak bízd ide, haver.
– Jó – egyezett bele végül Ron. – Egyébként kösz, hogy beszéltél Hermionéval – tette hozzá egy hosszabb szünet után. – Különben talán sose szánta volna rá magát, hogy…
– Hogy mi? Nem gondolod, hogy neked kellett volna lépned? Ha jól tudom, te már szinte a legelején beleestél.
– Az más!
– Peeersze, nagyon más.
– Ne, már, haver, tudod, hogy attól féltem, hogy, ha megmondom neki, akkor… még úgy se leszünk, mint eddig… tudod, ez amolyan se veled, se nélküled viszony volt…
– Tudom – vigyorgott Harry. – De, azért jobb, hogy tisztáztátok, nem? – kérdezte, mire Ron szélesen elvigyorodott.
– Na, jó, szóljunk a lányoknak, és húzzunk kajálni, mert mindjárt éhen halok! – indítványozta Ron, majd lementek a klubhelyiségbe, ahol Hermione és Ginny beszélgettek. Együtt lementek a nagyterembe, ahol Ginny újra csatlakozott barátnőihez, és Harryék is elfoglalták szokásos helyüket a Griffendél asztalánál.

Vacsora közben Harry szinte végig magán érezte Lumpsluck tekintetét, és szinte biztos volt, benne, hogy az öreg akar valamit, ahogy abban is, hogy a holnapi dupla bájitaltan után azt is megtudja, hogy mit. De, nem volt benne biztos, hogy a mai éjszaka után ki fogja bírni a holnapi órákat. Tudta, hogy a Voldemort elméjében tett kirándulás nem lesz kellemes.
Előző


Következő


Vélemény