fejezet8

8. fejezet

Várt és váratlan

Harry zihálva, csatakosan riadt fel az éjszaka közepén, sebhelye szinte égette a homlokát, de mindezt azonnal elfelejtette, ahogy tudatosult benne, hogy mit – vagyis mit nem – látott: Voldemort elméjében ugyanis nyoma se volt annak, hogy tudna a Ginnyvel való kapcsolatáról, illetve a lány iránti érzéseiről, se semmi másról, amit ellene fordíthatna. Ebből Harry rövid idő alatt arra a következtetésre jutott, hogy Voldemort már meg sem próbálja a kapcsolatukon keresztül tőrbe csalni, vagy megszállni őt, mert tényleg nem bírja elviselni a benne levő szeretetet. Túlságosan fájdalmas lehetett neki végignézni Harry minden egyes boldog pillanatát, ami neki sosem adatik meg, hiába van abban a tudatban, hogy a horcruxaival örökké élhet. Hiszen, ha valaki eldobja magától a szerettet vagy a boldogságot, értelmetlenné válik az élete. És ezt Harry nagyon is jól tudta. Ahogy felült a baldachinos ágyban, és körbenézett a szobában, megnyugodva látta, hogy szobatársai egytől egyig nyugodtan alszanak, hála a némító bűbájnak, amit még lefekvés után szórt maga köré.

Felkelt, és lement a klubhelyiségbe. Tudta, hogy már úgysem tudna visszaaludni, így nincs értelme azzal próbálkozni. Ehelyett bevette magát egyik kedvenc helyére, a kandalló elé, és gondolataiba merülve bámulta a kihűlőfélben levő parazsat. Odakint lassan hajnalodni kezdett. Hermione nem sokkal napkelte után jött le, és amint meglátta Harryt, azonnal odasietett hozzá.
– Megint víziód volt? – kérdezte lényegre látóan.
– Nem egészen – mondta Harry, miközben arcán egy félmosoly suhant át. – Csak utána néztem, hogy Voldemort mit tud rólam meg Ginnyről.
– Te jó ég, Harry! Te önként… Ezt nem hiszem el… – motyogta, majd visszasietett a szobájába. Néhány perccel később egy bájitalos fiolával a kezében tért vissza.
– Ezt idd meg! – mondta, és Harry kezébe nyomta az üveget.
– Mi ez?
– Kicsit felturbózott élénkítő főzet – mondta, majd Harry értetlenkedését látva magyarázni kezdte. – Majdnem olyan, mint az eredeti, csak tartósabb a hatása, és nincs mellékhatása. Kicsit bonyolult az elkészítése, és van benne pár nem teljesen legális hozzávaló, de a kedvemért az ikrek beszereztek pár üveggel a Zsebkosz–közből. Ezzel kibírod a mai órákat.
– És ez biztos, hogy biztonságos? – kérdezte Harry a nem túl bizalomgerjesztő színű bálitalt nézve.
– Persze, hogy az, Fred és George is ezt használják, ha valami új projekt miatt túlóráznak, meg már én is kipróbáltam.
– Akkor jó. Köszi, Mio – hálálkodott Harry, majd felhajtotta a főzetet, aminek az ízében kellemesen csalódott. – Nem is tudom, hova lennék nélküled – tette hozzá vigyorogva.
– Én sem – vigyorgott a lány, majd elkomolyodott. – Ebből nem kéne rendszert csinálnod – mármint abból, hogy éjjenenként Voldemort fejében kutakodsz. Nem elegek azok a víziók, amik…
– Mio, te is tudod, hogy meg kellett néznem, mert nem akarom Ginnyt…
– Mi van velem? – kérdezte egy álmos hang a lépcsőről, aminek tulajdonosa ahogy Harry mellé ért, azonnal elfészkelte magát a fiú ölében.
– Csak annyi, hogy nem akarlak veszélybe sodorni, Gin.
– Megint el akarsz dobni magadtól?
– Ez eszembe se jutott. Komolyan. Egyszerűen csak elővigyázatos vagyok, ennyi az egész. – Hermione rosszallóan csóválta a fejét, de nem szólt semmit. – Az viszont nem lenne túl jó – tette hozzá Harry, – ha túl sokat látnának minket együtt. Még rengeteg alkalmunk lesz rá, megígérem. De most vissza kellene menned a barátnőidhez. – Ginny bólintott, majd felkelt, és visszaindult a hálóterme felé. Ám, mielőtt még elindult volna felfele a lépcsőn, visszafordult, csillogó, gesztenyebarna szemeivel Harryébe nézett. Mindketten elmosolyodtak.
– Szeretlek – mondták egyszerre, majd egy pillanattal később mindketten nevetésben törtek ki. Ginny dobott még egy puszit Harry felé, majd pár pillanattal később eltűnt a lépcsőfordulóban.
– Voldemort megtudhatta volna, hogy ott vagy, Harry! – mondta rosszallóan Hermione.
– Igen, Mione, megtudhatta volna. De, nem tudta meg, és most csak ez a lényeg, meg az, hogy legalább Ginny nincs veszélyben.
– Ez igaz… - szólt végül Hermione, de nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban jött le Ron, akinek – mostanában szokatlanul – jó kedve volt, ami egyre sűrűbben ragadt át Harryre és Hermionéra is.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman, mit sem tudva az éjszaka eseményeiről. – Mehetünk reggelizni?
– Ron, neked csak a kaján jár az eszed? – kérdezte félig nevetve Hermione, de azért Harryvel a nyomában elindult a portrélyuk felé.

A nagyteremben a szokásos helyüket elfoglalva épp nekikezdtek a reggelinek, mikor egy nagyobb csapat bagoly repült be a terembe. Egy kis fülesbagoly egy újságot pottyantott Harryék elé, majd, miután megkapta a pénzét, a madár továbbállt. Hermione gyorsan átlapozta a Reggeli Prófétát, majd kissé csalódottan csukta össze.
– Na? Írnak valamit?
– Nem, csak a szokásos minisztériumi rizsa. Semmi titokzatos eltűnés vagy gyilkosság… Valami ilyesmi volt ötödévben is… Nagyon úgy tűnik, Voldemort tervez valamit, vagy nem is tudom…
– Sereget gyűjt – válaszolta meg Hermione kimondatlan kérdését Harry, aki mindannyiuknál jobban ismerte Voldemortot. Tekintete furcsán a távolba révedt. – Meg akar erősödni, hogy a kellő időben megtámadhassa a Roxfortot. – Harry hírtelen megrázta magát, és újra barátaira nézett. – Ne kérdezzétek, hogy honnét tudom. De cselekednünk kell, méghozzá nagyon gyorsan. – Harry nem igazán tudta, hogy mi mondatta velünk ezeket a szavakat, de tudta, hogy igazat beszél. – Meg kell semmisíteni a tudjátokmiket, egyenlőre ez a legfontosabb.
– Nincs valami sejtésed, hogy mikorra tervezi a támadást? – kérdezte kíváncsian, de kissé remegő hangon Hermione.
– A helyében én akkor támadnék, amikor senki sem számít rá, és a legnagyobb mészárlást vihetem véghez: vagyis az RBF és RAVASZ vizsgák idején, amikor a legtöbben vannak a kastélyban, és a vizsgák mindenkit lekötnek. És nem hinném, hogy megvárja, amíg mi végzünk itt. Ezért kell minél gyorsabban a végére járni a feladatunknak. A medált valószínű, Mundungus lopta el, ezért küldtem utána Siport, a kelyhet már elintéztük, Naginit legfeljebb akkor tudjuk megközelíteni, ha távol van Voldemorttól, ezt majd megpróbálom valahogy elérni, Voldemortról meg egyenlőre még nem érdemes beszélni, szóval az egyetlen elérhető tudjátokmink Hollóháti diadémja. Szerintem Godric’s Hollowban lehet, legalábbis az a legvalószínűbb.
– De hol rejthette el? – morfondírozott Hermione.
– Talán a temetőben, legalábbis ez lenne a legjellemzőbb Voldemortra, de ez nem biztos… Az viszont elég aggasztó, hogy Sipor még nem jelentkezett.
– Igazából nem tudom, mit vártál tőle, haver… Egy olyan kis korcs, mint Sipor… hát, én egy fiaskót nem bíznék rá, nemhogy egy hor… AU! Ezt most miért kellett, Mio? – kérdezte Ron fájdalmas hangon, mert Hermione sípcsonton rúgta.
– Megbeszéltük, hogy nem mondjuk ki, Ron! És, különben is, Sipor köteles szót fogadni Harrynek.
– És ilyenkor nem számít az a híres MAJOM?
– Ez teljesen más, Ron. Itt sokkal többről va szó, mint egy tea felszolgálása. És Harry természetesen meg fogja jutalmazni Siport. Jól mondom, Harry? – kérdezte élesen Hermione, majd belekönyökölt Harry bordái közé.
– Öh, persze… – helyeselt pár pillanat múlva a fiú, még mindig az oldalát dörzsölve.

A három jó barát lassan befejezte a reggelit, és elindultak az átváltozástan terem felé, ahol az első órájuk volt. Néhány perc késéssel Fleur kecsesen belibbent a folyosóra, majd beterelte a diákokat a tanterembe. De most valahogy hiányzott mozdulataiból az a vonzerő, ami eddig megvolt benne. Órán is jóval feszültebben viselkedett, mint szokott, körülötte nyoma se volt a vélákhoz hasonló derengésnek, lófarokban kötött szőke haja pedig – már–már unottan – a hátát verdeste. Ráadásul az előírt időnél jóval hamarabb elküldte a diákokat. Ám, mikor Harry is indulni készült, Fleur megállította.
– ’Arry, várhj!
– Mi történt, Fleur?
– Segítened kell. Gabrielle eltűnt… Attól félek, ’ogy Ő rhabolta el… akit nem le’et a nevén nevezni… Tudodki. – Harry, amint ezt Fleur kimondta, azonnal tudta, hogy a nő sejtése helyes. – Nem merhtem szólni a Rhendnek, nem akarhom, hogy még többen ’ajlanak meg… De vala’ogy ki kell onnét ’ozni a ’ugom! Te vagy az egyetlen esélye, ’Arry!
– És ebben én mit tudnék segíteni? – kérdezte Harry a látszat kedvéért, hiszen tudta jól, hogy mit kell tennie.
– Azt mondják, ’ogy egy jóslat köt titeket össze, és, ’ogy valami furcsa kapcsolat van köztetek…
– Ez sajnos igaz.
– Akkorh annak is igaznak kell lennie, ’ogy te vagy a Kiválasztott. Biztos tudsz valamit tenni, ’ogy elengedjék szegény kicsi ’ugom!
„Gabrielle minden, csak nem kicsi, vagy szegény – gondolta Harry. – De, Voldemortnál semmire se megy a bájaival, ez biztos”. Harry néhány pillanatig Fleur kétségbeesett arcát fürkészte, majd válaszolt.
– Megpróbálom, Fleur. Nem lesz baja, ezt megígérem – mondta Harry, majd kisietett a teremből, de az üvegházak helyett a Szükség Szobája felé indult.

Elhelyezkedett a szobában levő kanapén, majd a biztonság kedvéért kiábrándító és némító bűbájt szórt maga köré. Aztán lehunyta a szemét, felkészülve Voldemort gondolataira. A vízió nem váratott magára sokáig. Szinte rögtön egy másik házban találta magát, és körülötte egy kígyó tekergett: Nagini. Hidegen mérte végig az előtte térdelő, megkötözött, de még így is gyönyörű, fiatal lányt, majd Pettigrewt és Bellatrixot, akik közrefogták őt. Harry nem tétovázott sokáig, azonnal új gondolatokat közölt Voldemorttal, mielőtt az bármit mondhatott volna. Nem sokkal később valóban megszólalt hideg, sípoló hangján, de egész mást mondott, mint amit eredetileg akart.
– Engedjétek el a kölyköt.
– Ho… hogy mondod, nagyuram? – kérdezte Féregfark vékony hangján.
– Nincs szükségem rá. Megmondtam, hogy húzzátok meg magatokat, és csak arra figyeljetek, hogy a tervből semmi ne derüljön ki! Vigyétek el a lányt Roxmortsba, és töröljétek az emlékeit. Túl sokat látott.
– De, akkor… miért nem ölöd meg, Nagyúr? – kérdezte Bellatrix.
– NE merészelj még egyszer kérdőre vonni, Bella! Nem ölöm meg, mert semmi értelme. Nem fogom kockáztatni a tervet egy ostoba kis csitri miatt, megértetted?! Most pedig tegyétek, amit mondtam! – parancsolta, mire Bellatrix megragadta Gabriellet, és hoppanált vele, Féregfark velük egy időben szintén eltűnt. Harry most már csak remélhette, hogy Bellatrix megteszi, amit Voldemort álarca alatt parancsolt neki, mikor a vízió helyét feketeség vette át, majd felriadt belőle. Megszüntette maga körül a bűbájokat, majd az órájára nézett: Látta, hogy már nincs értelme bemenni órára, ezért inkább a nagyterembe indult. Ám nem sokkal, miután elhagyta a Griffendél torony bejáratát, belefutott Ronba és Hermionéba.
– Miért nem voltál gyógynövénytanon, Harry? – kérdezte azonnal Hermione.
– Egyáltalán mit csináltál? Már kezdtünk aggódni…
– Voldemort elkapta Gabriellet – mondta kertelés nélkül Harry. Nem volt abban az állapotban, hogy finomkodjon. – És, ha minden jól ment, akkor Bellatrix és Pettigrew épp most hozta őt vissza Roxmortsba.
– Mi… mit csináltál…? – kérdezte megrökönyödve Ron, aki még az éjjeli kirándulásáról se tudott, Hermionét viszont kevésbé lepte meg, de ő is kíváncsian várta a folytatást.
– Bogarat ültettem Voldemort fülébe. Nagyon nagyra tartja a híres tervét, miszerint megtámadja a Roxfortot, és emiatt még a halálfalóit is visszaparancsolja… Szóval, megyünk ebédelni? – váltott témát, majd mindhárman elindultak a nagyterem felé.

Körülbelül félúton viszont belefutottak Fleurbe.
– ’Arry! Madame Rosmerta most küldött baglyot, ’ogy Gabrielle né’ány perhce árhtalmatlanná tett Roxmortsban, a kocsmája előtt egy ’alálfalót.
– Kicsodát? – kérdezte Harry, bár sejtette a választ.
– Valamilyen Peterht, azt ’iszem. De, mirhe kiértek az aurorok, elmenekült, viszont Gabrielle is kiszabadult! És nincs semmi baja! Nem tudom, ’ogy ’ogy, vagy mit csináltál, ’Arry, de köszönöm! – azzal Fleur két hatalmas puszit nyomott Harry arcára – Ron még mindig nyálcsorgatva nézte a negyedvéla lányt.
– Igazán nincs mit, Fleur – hárította el Harry Fleur hálálkodását, majd továbbterelte barátait.
– Te aztán sosem változol, Ron… – morgott Hermione, amint Fleur hallótávolságon kívül került.
– Miért, mit csináltam már megint?
– Úgy néztél Fleurre, mint aki még nem látott fehér embert…
– Tehetek óla, hogy az a véla elveszi az eszemet?
– Igen, tehetsz róla, Ron! De, tudod, mit? Még ma este teszek róla, hogy immúnis legyél Fleurre. Így megfelel?
– Öh, persze, Mio, de mit… – kezdte a kérdést, de Harry elhallgattatta, Hermione pedig sokat sejtetően elmosolyodott, mire Ron fülig vörösödött. Harryék lassan elértek a nagyteremhez, és elhelyezkedtek a Griffendél asztalánál, ahol viszont a hetedévesek egyből faggatni kezdték Harryt, hogy miért nem volt gyógynövénytanon.
– Nem éreztem jól magam – hazudta gondolkodás nélkül. Úgy tűnt, hogy a többiek beérik ennyivel, de Harry biztos volt benne, hogy McGalagonynak ez nem lesz elég.

Sejtése beigazolódott, mikor az igazgatónő megállította a nagyteremből kifelé menet.
– Hallottam Fleur húgáról. Miatta nem voltál gyógynövénytanon, igaz? – Harry bólintott. – Mi történt?
– Rávettem Voldemortot, hogy engedje el Gabriellet. Egyébként a többiek úgy tudják, hogy rosszul voltam.
– Nem menthetsz meg mindenkit, Harry – csóválta a fejét McGalagony.
– Nem, de meg kell próbálnom. Voldemort már épp elég embert ölt meg… Jut eszembe, Ronnal és Hermionéval a hétvégén elmennénk Godric’s Hollowba. Van egy olyan sejtésem, hogy ott van az egyik horcrux, és körbenéznénk.
– Piton veletek megy?
– Nem, azt tervezzük, hogy egyedül megyünk. És nincs időnk arra várni, hogy Piton mikor tud elszabadulni, minél hamarabb meg kell semmisíteni a lélekdarabokat.
– Hová ez a nagy sietség, Harry?
– Voldemort a vizsgák alatt meg akarja támadni a Roxfortot. Hatalmas sereget gyűjtött össze, ami ellen a Rendnek és a minisztériumnak együttvéve sincs esélye. Ezért kell minél előbb végezni vele… Ha baj lesz, Fawkesszal üzenek – előzte meg Harry McGalagony kérdéseit. Az igazgatónő pedig igyekezett nem meglepődni azon, hogy Harry már megint mindenre gondolt. Végül teljesen mást mondott, mint, amit eredetileg akart.
– Kimentelek Pomonánál. – mondta McGalagony, azzal elsietett a tanári asztal felé, ahol Bimba épp Lumpsluckkal beszélgetett.

Harry a bájitaltan felé vette az irányt, hol a következő órájuk volt. A terem előtt már egy kisebb csoport verődött össze a tanára várakozó hetedévesekből. Lumpsluck 10 perc késéssel ugyan, de megérkezett, és Harry tekintetét gondosan kerülve beterelte a diákokat a terembe. Ezen az órán, ahogy idén már nem először, Harry a könyv helyett, inkább a megérzéseire, meg a Herceg könyvéből szerzett tapasztalataira hallgatott, ennek köszönhetően egyedül az ő elmenyugtató főzete lett tökéletes. Munkája jutalma az volt, hogy elvihetett egy üvegnyit belőle. Lumpslucknak pedig ez volt a tökéletes alkalom, hogy beszélhessen Harryvel.
– Harry, fiam, egy percre maradj még bent, beszélnem kell veled. – hívta félre óra után, mikor Harry, Ron és Hermione a többi diákkal kifelé igyekeztek a teremből.
– Később utánatok megyek – mondta Harry barátainak, majd visszafordult. – Igen, tanár úr?
– Tudod, Harry, azóta… annak az akromantulának a temetése óta nem volt alkalmam beszélni veled… Pontosabban nem nagyon mertem a szemed elé kerülni, és te is mindig olyan gyorsan eltűntél órák után… Arról az emlékről lenne szó, amit akkor átadtam neked. – Lumpsluck láthatóan egyre kínosabban kezdte érezni magát. – Tudod, amióta beszéltem Tomnak a horcruxokról, egyfolytában gyötör a bűntudat… Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nagyon nincs rendjén vele, és…
– És akkor csak annyi változott volna, hogy lassabban jön rá mindenre, és akkor mi se tartanánk előrébb a két évvel ezelőtti helyzetnél. Nagy hasznunkra volt az, az emlék, professzor.
– És, én voltam olyan hülye, hogy a büszkeségem miatt évekig hallgattam. De, ha ezt legalább pár percre félre tettem volna, és elmondtam volna Albusnak az igazat, akkor talán minden másképp alakult volna…
– Nem hinném. Ennek meg kellett történnie. Ha nem ma, akkor holnap… Nem a maga hibája, ami történt, egyszerűen csak… szerencsétlenül alakultak a dolgok… – Harry, hiába beszélt higgadt hangon, most is akaratlanul ugyan, de újra betolakodott az agyába a gondolat, hogy az ő hibája, ami történt. Hiába sulykolta Fawkes a nyáron naponta kb. 50–szer az ellenkezőjét a fejébe, nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy más módon is ki lehetett volna üríteni azt a tálat a barlangban. És megakadályozhatta volna…
– Most ezt mondod – törte meg Lumpsluck a beszélgetésben beállt, nehéz csendet. – De tudom, hogy te is engem hibáztatsz. Ha akkor elküldtem volna Tomot, Lily… a szüleid… sok ember talán még ma is élne…
– Voldemortnak már volt egy horcruxa, mikor beszélt magával. És előbb–utóbb megtudta volna, hogy többet is készíthet. Ha akkor nem mondja el neki, akkor talán még mindig esélytelen háborút vívnánk.
– Miről beszélsz, fiam?
– Voldemort tudta, hogy a hét lélekdarab a legerősebb. A horcruxok készítésénél viszont a hatos szám jeleníti meg a tökéletes egységet, amihez ő is tartotta magát, de akaratán kívül létrejött egy hetedik horcrux is. Az a hetedik horcrux ami a tökéletes az egységet megbontja, és a többi ellen fordul, végül megalkotója halálát okozza.
– Ezzel arra célzol, hogy ez… létrejött?
– Nem célzok semmire – mondta Harry, majd faképnél hagyva Lumpsluckot kilépett a teremből, és a Griffendél torony felé vette az irányt, ahol barátai már várták.

– Mi volt? – kérdezte Hermione, ahogy belépett a klubhelyiségbe.
– Semmi extra, majd, ha nyugi lesz, elmondom. – intette le barátait.– Inkább meséljetek, mi volt gyógynövénytanon? – huppant le melléjük.
– Csak a szokásos – mondta Ron. – Bimbától végig azt hallgathattuk, hogy Nevillenek milyen csodás érzéke van a gyógynövényekhez…
– Feladott valamit?
– Aha, említett valami házifélét, de ebben Mione a szakértő…
– Csak egy egyszerű összefoglalót kel írni a fúriafűz részeinek felhasználásáról bizonyos bájitalokban, és a hatását pár speciális alapanyaggal. Itt a lista – mutatott fel egy méteres pergament a lány, mire mindkét fiú legalább olyan arcot vágott, mint Hisztis Mirtyle.
– Hé ezt nem Lumpslucknak kellett volna feladnia? – kérdezte Ron.
– Végül is teljesen mindegy, a kettő majdnem ugyanaz, gyógynövénytanon gyakorlatilag a bájitalok hozzávalóival foglalkozunk, ha még nem tűnt volna fel… Különben se nagy dolog…
– Neked, Mione. – morogta Ron. Egy perccel később egy vörös lángcsóva kíséretében megjelent Fawkes, és elhelyezkedett Harry vállán. Ron és Hermione még mindig ámulattal nézték a főnixet, aki eközben „beszélni” kezdett Harryhez, amit Ronék egy gyönyörű éneknek hallottak.
– A hétvégén Godric’s Hollowba mentek. Nem gondolod, hogy ideje lenne elolvasni a szüleid levelét? – kérdezte a főnix bársonyos hangján. Harry bólintott.
– Igazad van – mondta, majd azzal az ürüggyel, hogy rendet rak a ládájában, felment a hálóterembe. Kinyitotta a ládáját, és kivette belőle a dobozt, amiben még mindig ott volt a széfkulcs és a boríték. Harry kivette azt, majd a dobozt, benne a kulccsal visszatette a ládába, végül elhelyezkedett, és kinyitotta a gyöngybetűkkel írt levelet.

Drága kisfiam,

Ha ezt a levelet olvasod, akkor bekövetkezett, amitől féltem: Féregfark elárult minket Voldemortnak. Nehéz ezt írni, miközben a szomszéd szobában alszol, mit sem tudva arról, ami odakint folyik. Nehéz idők járnak varázslókra, varázslényekre és muglikra egyaránt. És, ha igaz, amit Albus mondott, akkor csak te vethetsz véget ezeknek a rémségeknek. Megkértem Petuniát, hogy ezt a levelet csak akkor adja át neked, ha már nagykorú leszel, vagy elég érettnek lát hozzá. Ha még nem tudsz Sybill jóslatáról, akkor ezt Albuson kell számon kérned. De James szerint létezik egy másik jóslat is ami rád és Voldemortra utal, de szerintem ez badarság. Apád váltig bizonygatja, hogy igaz, és, ha így folytatja, még a végén tényleg sikerül meggyőznie az igazáról. Cassandra Trelawney jóslatáról van szó, amiben Griffendél és Mardekár végső harcáról beszél. Nem tudom, hogy az egész igaz–e, de az biztos, hogy valamennyi köze van a valósághoz. De, akárhogy is van, egyet sosem szabad elfelejtened: a legfontosabb mindig az, hogy boldog légy. Bármi is történik, ne dobd el magadtól azokat, akik szeretnek! Mi mindig veled leszünk. Nagyon vigyázz magadra, kisfiam.

Anya

Harry ugyan semmi újat nem tudott meg a levélből, mégis, a tudat, hogy még van, ami anyjára emlékezteti, megnyugtató, ugyanakkor fájdalmas is volt. Vissza akarta tenni a levelet a borítékba, mikor észrevett mellette egy másikat. Kivette, és olvasni kezdte az – amúgy elég nehezen kibetűzhető – macskakaparást.

Harry,

Ha ezt olvasod, már biztos nagykorú vagy, és… Ez nekem nem megy. Lily itt játszik veled, miközben ezt írom. És, az érzelgős levelek különben is az ő szakterületei… Tudod,már most mindenki azt mondja, hogy kiköpött olyan vagy, mint én, csak a szemed más. Az Lilyé. Van egy mondás, miszerint a szem a lélek tükre… Örülnék, ha olyan lennél, mint Lily. Ő a legjobb ember, akit ismerek. És, bármennyire is tiltakozik a második jóslat ellen, én biztos vagyok benne, hogy rád vonatkozik. Cassandra Trelawney talán leghíresebb jóslata az, amiben kimondja Griffendél és Mardekár végső harcát, és, mivel Voldemort Mardekár utolsó leszármazottja, ez biztos, és, egy másik jóslat szerint csak te vagy képes megölni őt, így arra jutottam, hogy az előbbi is rád utal. És eszerint közöd van Griffendélhez. Lily csak azért nem hajlandó elfogadni ezt, mert tudja, hogy én nem lehetek Griffendél, az ő családjáról pedig nem tudunk túl sokat, ezért megvan rá az esély – miket beszélek, szinte biztos, – hogy ő Griffendél leszármazottja. Nem tudom, hogy Albus vagy Minerva elmondta–e neked ezt, egyáltalán tudnak–e erről, de te, ha még nem is tudtál róla, a roxforti könyvtárban könnyen utána tudsz nézni.
Megmondom, én se rajongtam azért, hogy Féregfark legyen a titokgazdánk, de, miután Sirius őt javasolta, Remus arra hivatkozva, hogy vérfarkas, nem vállalta, a varázst elvégző személy – vagyis Dumbledore – pedig nem lehetett titokgazda, így csak ő maradt. És, ha ezt olvasod, akkor tényleg elárult minket. Ez ugyan kevésbé zavar, hiszen várható volt, de, ha miatta egy hajad szála is meggörbül, esküszöm, visszajövök, és Pettigrew egy életen át megkeserüli. Mindenesetre egy jó tanács, fiam: nagyon válogasd meg a barátaidat, és, hogy kinek mit mondasz meg, és nagyon vigyázz magadra!

Apa

Harry mosolyogva tette vissza a leveleket a borítékba, majd a ládába. Mégiscsak örökölt valamit James Pottertől a kviddicstehetségén kívül. Egyrészt apja is remekül meglátta a két jóslat közötti összefüggés lényegét, másrészt pedig ezt helyesen vezette azt vissza Lilyre. Amint Harry becsukta a ládáját, belépett a szobába Ron.
– Te, meg a rendrakás, mi? – vigyorgott Harryre. – Szóval, mit titkolsz előlünk?
– Semmit, csak… a szüleim leveleit olvastam.
– Ja, értem… Figyelj, Mione küldött, hogy ideje lenne indulni SVK–ra. – Harry bólintott, majd barátja nyomában lement a klubhelyiségbe.
– Mi tört… – kérdezte volna Hermione, de ebben a pillanatban Harry sebhelyébe iszonyú fájdalom hasított bele, és hátraesett. Tisztán érezte, hogy Voldemort tajtékzik a dühtől.
– Hibáztál, Féregfark! – sziszegte. – Crucio! Már eddig is túl sok hibádat tűrtem el, azt is csak azért, mert az elsők között tértél vissza hozzám, de most ennek vége. Eljátszottad az utolsó lehetőségedet is. Avada…
– Nagyúr, csak egy utolsó… – Féregfarknak a torkán akadt a szó, mikor Voldemort befejezte az átkot.
–… kedavra! – zöld fénysugár lövellt ki Voldemort pálcájából, majd egy pillanattal később Féregfark holtan esett össze. Harry, ha akart volna, se tudott volna tenni semmit, mert még mindig az első sokk hatása alatt állt. És az se volt utolsó szempont, hogy úgy érezte, mintha a sebhelye felrobbant volna. Túlságosan fájt ahhoz, hogy még gondolkodni is tudjon. Voldemort viszont egy percre sem állt meg. Vagy nem érezte, vagy nem érdekelte, hogy Harry rajta keresztül az egészet látta. Most Bellatrix volt soron.
– Nos, Bella, áruld el nekem, hogy tudott téged ártalmatlanná tenni egy tizenöt éves kislány?! – kérdezte Voldemort színlelt nyájassággal.
– Nagyúr, én…
– Nem kell magyarázkodnod, Bella. Te is tudod, hogy hibáztál. Már megint… Crucio! – üvöltötte magán kívül Voldemort Harry még látta, ahogy Bellatrix a földre esik, és rángatózik a kíntól, majd magához tért. A sebhelye viszont még mindig szörnyen sajgott.
– Harry, jól vagy? – kérdezte Hermione.
– Voldemort megölte Pettigrewt, és megkínozta Bellatrixet, amiért Gabrielle megszökött tőlük.
– De te jól vagy?
– Semmi bajom, Mione.
– Próbáltunk felébreszteni, de semmire nem reagáltál… – mondta Ron.
– Már megszokhattátok volna. – jegyezte meg Harry, miközben felállt.
– Ez nem vicc, Harry! Be tudsz jönni órára?
– Persze, elég volt, hogy kihagytam a gyógynövénytant… – mondta Harry, majd felkapta a táskáját, és elindult az SVK terem felé. Ron és Hermione egy gyors pillantást váltottak, majd követték Harryt. Az elsők között értek be a terembe.
– Harry! – hívta félre Aberforth. – Hallottam, hogy gyógynövénytanon rosszul voltál. Most se nézel ki valami jól.
– Semmi bajom. – mondta gyorsan Harry, aki ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, és a helyére ment. A diákok lassan kezdtek beszállingózni a terembe, majd, mikor az utolsó is helyet foglalt, Aberforth elkezdte az órát.
– Ma a dementorok elleni védekezést fogjuk gyakorolni. Aki esetleg nem tudná, a Patrónus bűbájról van szó. Ennek végrehajtásához egy erős, boldog emlékre van szükségetek. A varázsige: Expecto Patronum. – Aberforth, hogy szemléltesse, meglendítette a pálcáját, mire abból egy kecske szökkent ki, végigvágtatott a padsorok között, majd szertefoszlott. – Lássatok neki! – adta ki az utasítást, mire a diákok helyet csináltak a terem közepén, és mindenki egyenként megidézte a patrónusát. A sor egyre rövidült, míg Harry előtt már csak Hermione állt.

A lány minden gond nélkül megidézte vidráját, majd Harryn volt a sor. Ám, hiába hajtotta végre helyesen a varázslatot, pálcájából csak egy ezüstös felhőt sikerült kicsalnia.
– Mi a baj, Harry? – kérdezte fojtott hangon Hermione.
– Nem tudom… eddig mindig sikerült…
– Talán egy másik emlékkel kellene megpróbálnod – javasolta a lány. Harry Hermione tanácsát megfogadva másik emlék után kezdett kutatni, és szinte azonnal eszébe jutott Ginnyvel közös estéjük. Hagyta, hogy átjárja az emlék és az általa keltett érzések, majd nonverbálisan végezte el a varázslatot. Pálcájából viszont szarvasa helyett egy hatalmas oroszlán ugrott ki mögötte pedig Harry meglátta Hermione döbbent tekintetét. Eközben az oroszlán elindult, és tett egy kört a teremben, majd, veszélyt nem látva szertefoszlott.
– Potter, neked nem szarvas alakú a patrónusod? – sietett oda hozzá Aberforth, aki eddig azokkal gyakoroltatta a varázslatot, akik még nem idéztek patrónust. Ők most egyedül gyakoroltak tovább.
– Eddig én is azt hittem – morogta Harry.
– Akkor ez mi a fene volt?
– Nem jött elő a szarvasom, erre megpróbáltam egy másik emlékkel, és, hát… ez lett belőle…
– Értem… – morogta Aberforth. – Történt veled mostanában bármi, ami az átlagnál nagyobb jelentőséggel bír?
– Attól függ, mit nevezünk átlagnak.
– Ide figyelj, kölyök: valami nagy változásnak kellett benned végbemenni, hogy a patrónusod megváltozzon.
– Mire céloz?
– Mire gondoltál, miközben a varázslatot végezted? – Harry gyorsan kiszórt egy disaudiot, amit egy perccel később már fel is oldott, de nem akarta, hogy a mardekárosok meghallják a válaszát.
– Ginnyre. – mondta.
– Valahogy sejtettem… – morogta Aberforth, majd visszament a másik csoporthoz, hogy megnézze, hogy, hogy állnak, Harryék sora pedig haladt tovább.
– Pénteken, ugyanott. – mondta Aberforth alig hallhatóan, mikor elhaladt Harry mellett. Majd, néhány perc múlva, mikor visszarendezte egy pálcaintéssel a termet, mindenkit helyreparancsolt.
– Az óra hátralevő részében meg fogtok ismerkedni a mágia egyik legkevésbé látványos, mégis, talán leghasznosabb ágával: az okklumenciával. Ez nem más, mint az elme védelme, de mindenek előtt önmagunk megismerésén alapszik. Minden azon múlik, hogy mennyire tudjuk kezelni az érzéseinket. Nem fogom számon kérni az okklumencia–teljesítményeteket, de a gyakorlásra rá fogunk szánni pár órát, és, ha azt akarjátok, hogy legyen esélyetek a halálfalókkal szemben, meg fogjátok tanulni. Ehhez olvassátok át a könyv huszonnegyedik fejezetét. Csak az alapokat írja le, de egyenlőre az is elég lesz. Szerdán átvesszük azt a részt, és megnézzük, hogy milyen a gyakorlatban… És, mivel ezen a téren Potter szénája áll a legjobban közületek, most tőle fogtok egy kis bemutatót látni – Aberforth intett Harrynek, hogy menjen ki. – Próbálj védekezni! – Harry bólintott, és felkészült az elméje elleni támadásra. Aberforth Pitonnal ellentétben nem használta a pálcáját. A tekintetük egymáséba fúródott, és Harry abban a pillanatban megérezte a másik támadásait, akaratlanul is azonnal visszaverte azt. De, nem jutott sokáig. Már meg is jelent előtte az első emlék: egy kicsi, sötét szobában állt, és… és Harry akkor jött rá, hogy ez nem az ő emléke.

Akkor kezdett jobban odafigyelni a részletekre, és lassan kitisztult a kép. Aberforth idegesen járkált bátyja előtt, aki látszólag nyugodtan üldögélt a kanapén.
– Ezt nem kérheted tőlem, Albus. Nem tudom végigcsinálni!
– Aberforth, kérlek. Szükségem van valakire, aki Harry mellett marad. Te is tudod, hogy már nincs sok időm.
– Beszélsz itt bolondságokat! – csapott az asztalra. – Nem mész te sehová!
– Ne álltassuk magunkat kedves öcsém, te is tudod, én is tudom.
– Igen, te is tudod, hogy én vagyok az utolsó, aki bele akar keveredni a háborúdba, drága mostohabátyám!
– Ez már rég nem az én háborúm!
– De nem is Harryé! Ő csak egy gyerek!
– Harry már nem gyerek. Talán soha nem is volt igazán az…
– Akkor talán nem kéne úgy kezelned, mint egy ötévest, és dadust küldeni mellé!
– Csak biztonságban akarom tudni!
– Szóval ez a legújabb módszered? Egyszer kizárod mindenből, másszor mindenbe beavatod, most meg…
– Nem azért jöttem ide, hogy azt hallgassam tőled, mit hogyan kellett volna csinálnom! – már mindketten egymással szemben állva kiabáltak.
– Nem, tényleg nem. De, akkor talán nem kellene lehetetlent kérned! És, különben is, honnét veszed, hogy Harrynek bármi köze is van a háborúdhoz?!
– Onnét, hogy ő az utolsó Griffendél.
– Nora? – Albus bólintott. – Szóval ez volt a kis titkod. Hiszen mindig is jobban figyeltél a fiúra a kelleténél… De, nagyon remélem, nem csak a háborúd miatt érdekel ennyire. Te is tudod, hogy a gyerek már rég bizonyított.
– Persze, hogy tudom. Az egy dolog, hogy szeretném, ha a két Trelawney jóslata beigazolódna, de akár hiszed, akár nem, Harry fontos nekem…
Harry eleget látott. Kiszakította magát az emlékből, és egy pillanattal később ismét az SVK– teremben állt.
– Ez egy kicsit erősre sikerült, de lényegében jól csináltad… Azt mondtad, hogy még csak tanulod a legilimenciát – jegyezte meg Aberforth elismerő hangon, de egy árnyalatnyival sápadtabban. – Ahhoz képest egész gyorsan megtaláltad, ami leginkább érdekelt. Szép volt, Potter. – Harry ezt úgy vette, hogy végeztek, és visszament a helyére. Nem akart jelenetet rendezni az óra alatt, de eldöntötte, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, amit látott.
– Így kell visszaverni egy legilimencia támadást – fordult az osztályhoz Aberforth. – Legelőször az okklumenciát kell megtanulnotok, hogy ki tudjátok védeni, és, ha már legalább alapszinten tudjátok a legilimenciát, képesek lesztek visszaverni egy hasonló támadást. Próbáljátok meg alkalmazni a könyvben olvasottakat, ha valakinek valami kérdése van, megkeres. Érthető? Szerdán kiderül, ha valaki nem gyakorolt. Az órának vége. – mondta. A diákok szedelőzködni kezdtek, köztük Harry, Ron és Hermione is. Harry cseppet sem kapkodta el a pakolást. Mikor már rajta kívül csak Aberforth, Ron és Hermione volt a teremben, Harry Aberforthoz lépett.
– Végig tudta… És arra nem volt képes, hogy elmondja nekem…
– Mióta tudod?
– Mit gondol, miért változott meg a patrónusom? – kérdezett vissza Harry, majd választ nem várva kiszáguldott a teremből. Nem tudta, merre tart, csak azt tudta, hogy minél hamarabb, és minél messzebbre akart jutni innét. Messze az összes Dumbledoretól és mindentől, aminek köze van hozzájuk.

Végül a Tiltott Rengetegben kötött ki, a tó mellett. Harry ledobta a táskáját egy fa tövébe, és egy alkalmas helyet keresett, ahol eltöltheti azt az időt, amíg lenyugszik. Bár abban se volt biztos, hogy egyáltalán le akar–e nyugodni…
– Itt hiába keresel nyugalmat, emberfajzat. – zendült egy mély hang a háta mögött. Harry olyan gyorsan fordult meg, hogy a nyaka is belereccsent.
– Goron! – ismert rá a – most már vele szemben álló – kentaurra.
– Lehet, hogy te vagy Dumbledore pártfogoltja, de neki is megmondtuk, hogy az erdőnkben nem tűrjük meg a betolakodókat.
– Nem lehetne, hogy… békésen meglegyünk egymás mellett? – tette fel a kissé szerencsétlenre sikeredett kérdést Harry.
– Lehetetlent kérsz. Az emberek csak arra képesek, hogy kihasználják a varázslényeket. Te is ember vagy, és nem vagy már csikó se, hogy mindent elnézzünk neked… Hacsak…
– Hacsak mi?
– Hacsak nem bizonyítod, hogy méltó vagy a belépésre. – Goron, akárcsak Harry, elégedetten elmosolyodott.
– Hát, akkor halljuk, Goron: mit vársz Griffendél utódjától? – Goron rúgott egyet.
– Ez nem lehet igaz… az a gebe mégis igazat mondott… Ideje lesz elbeszélgetnem Firenzével meg a csillagjaival…
– Már megbocsáss, de miről beszélsz?
– Griffendél méltó utódjának eljöveteléről, aki átveszi Albus Dumbledore helyét.
– Szóval az… én lennék?
– Ki más, ha nem a Kiválasztott? Nem lehetsz ennyire gyengeelméjű, Potter… Gyere velem! – mordult rá.
– Hova?
– Csak gyere, ha azt akarod, hogy a háborúban melletted harcoljunk. – Harry vállat vont, felkapta a táskáját, és Goron után indult. Nem mentek túl messze, Harry ismerte a tisztást, ahol megálltak. Ám a különbség az volt, hogy most Gróp helyett egy csapat kentaur gyűrűjébe sétált bele.
– Figyeljetek! – emelte Goron hangját a többiek moraja fölé. – Mind ismeritek a Potter– kölyköt. Azt viszont kevesen tudják, hogy vele jött el Griffendél méltó utódja is, aki a győztes oldalon vezet minket az alapítók végső csatájába. – Goron beterelte Harryt a kör közepére, majd ő is elfoglalta helyét a többiek között. A kentaurok Harry nevét kezdték skandálni, először csak suttogva, majd egyre hangosabban, végül az egész egy csatakiáltás–féleségbe torkollt bele. Aztán mind hátrahúzódtak, és egy–egy nyilat lőttek ki, egyenesen Harry felé. A nyilak Harry körül, egy fél méteres körben a földbe fúródtak. Egy pillanattal később az összes lángra lobbant, és a nyilak hamuvá égtek. Eközben Harry szorosan megmarkolta a pálcáját, hogyha valami történne, azonnal védekezhessen, de, mikor a lángok kezdtek lelohadni, és ő újra a kentaurok látóterébe került, lassan visszacsúsztatta a zsebébe a varázserejű fadarabot.
– Ránk számíthatsz, Harry Potter – szólalt meg Goron mély hangján. – De jegyezd meg: mi nem vagyunk az emberek szolgái.
– Ezt észben fogom tartani.
– Remélem is – azzal Harry elé ment, és kezet rázott vele. A többiek sorban ugyanígy tettek, majd visszaálltak a körbe. Ebben a pillanatban viszont a tisztás széléről egy sikoly hallatszott.

– Harry! – az említett azonnal felismerte Hermione hangját, és nem sokkal később a lány kilépett a fák takarásából, egyenesen Harry felé futva, ám két kentaur feltartotta.
– Ne bántsátok! – szólt rájuk Harry, mire elengedték Hermionét.
– Mi folyik itt? – kérdezte a lány.
– Kérdezd Griffendélt – vetette oda egy sötétszürke kentaur, de Goron elhallgattatta, és átvette a szót.
– Minket jobban érdekelne az, hogy mit keresel az erdőnkben - mondta.
– Én csak…
– Engem keresett – vágta rá Harry. – Jól mondom, Hermione?
– Igen, Harry, én… beszélnünk kell. Négyszemközt. – Harry bólintott, majd a kentaurokhoz fordult.
– Köszönöm a bizalmatokat, és számítok a segítségetekre – mondta, majd a kentaurok egy– egy biccentéssel elbúcsúztak, és visszahúzódtak a fák sűrűjébe. – Szóval, miről van szó, Mione?
– Aberforth elmondta, hogy mit láttál, és én… azt hittük Ronnal, hogy … nem is tudom, hogy…
– Hogy valami őrültséget csinálok? Megnyugtatlak, Mione, amíg Voldemort a világon van, nem fogtok tőlem megszabadulni – mosolyodott el keserűen Harry.
– Mi volt ez az előbb a kentaurokkal?
– Hisz’ hallottad.
– Ronan Griffendélnek nevezett…
– Mert az is vagyok. És épp most szereztem a Rendnek egy hasznos szövetségest a háborúban… Menjünk vissza a kastélyba! – javasolta Harry, majd felvette a táskáját, és mindketten a kastély felé indultak.
– Egyébként Ront hol hagytad? – kérdezte Harry.
– A klubhelyiségben. Mondtam neki, hogy ott várjon, hátha visszamész…
– Rendben – mondta Harry, majd sietősebbre fogta. Ahogy beléptek a klubhelyiségbe, Ron azonnal felpattant.
–Csakhogy itt vagytok! Harry, Sipor most jött meg.
– Köszi, Ron – mondta Harry, majd Siporhoz fordult. – Sipor, sikerrel jártál?
– Igen, gazdám. Sipor az elnézésedet kéri a késlekedésért – hajlongott a manó, – de Fletchernek az utolsó pillanatban mindig sikerült meglógni Sipor elől… De Sipornak végül sikerült elkapnia, és idehozta, ahogy parancsoltad, és elrejtette a Szükség Szobájában.
– Nagyon ügyes voltál, Sipor. Most menj vissza a konyhára, és mondd meg Dobbynak, hogy Harry Potter üzeni, hogy csinálja meg neked a kedvenc kajádat… Amióta elmentél, nem ettél, igaz?
– Egy falatot se, gazdám! – húzta ki magát büszkén Sipor.
– Akkor azt is mondd meg neki, hogy hagyjon jóllakni, és pihend ki magad. Most menj! – mondta, mire Sipor jópár hajlongás után dehoppanált a szobából, Harry Ron és Hermione pedig a hetedik emeleti folyosót vették célba. Amíg a Szükség Szobája felé tartottak, Harry egy disaudio mellett gyorsan összegezte – Ron kedvéért – a Tiltott Rengetegben történteket, és azt is elmondta, hogy miről volt szó Lumpslucknál.

Nem sokkal később mindhárman befordultak a hetedik emeleti folyosóra.
„Szükségem van arra a helyre, ahol Sipor elrejtette Mundungus Fletchert…” – mondta ki magában háromszor az ajtó helyét jelző két oszlop között járkálva, majd, mikor felnézett, meglátta az ismerős, míves ajtót. Pálcáját megmarkolta a zsebében, majd benyitott. A sarokban Mundungus ült, egy székhez kötözve, és – első ránézésre – alaposan elverve.
– Mit akarsz tőlem, Harry? – kérdezte. – Nézd, tudod jó’, hogy én…
– Pofa be, Mundungus! – vágott közbe Harry. – Most én kérdezek, te pedig válaszolsz. Ha elégedett leszek a válaszaiddal, elmehetsz. Ha nem, akkor… azt hiszem, mégiscsak visszahívom Siport. Biztos örülni fog neked – tette hozzá Harry egy gúnyos mosoly kíséretében.
– Kérdezz bármit, kölyök, de azt az eszelős kis korcsot tartsd távol tőlem!
– Kezdetnek nem rossz… Szóval: tavaly kirámoltad Sirius házát, amit rám hagyott. Elvittél onnét egy medált is.
– Miféle medált, én nem…
– Nehéz, arany medál, amit nem lehetett kinyitni.
– Nem tudok semmiféle medálról, Harry!
– Érdekes, én Siportól egész mást hallottam. Bár, ha még mindig nem vagy biztos benne, őt is megkérdezhetjük. – Mundungus arcán egy pillanatra még nagyobb rémület jelei mutatkoztak, holott Harry még csak elő se vette a pálcáját.
– A… azt mondtad, hogy nagy, arany medál? Egy díszes M betűvel a fedelén?
– Igen. Mit tudsz róla?
– A legtöbb holmit el akartam adni, de az a medál megtetszett, gondoltam, megtartom, de aztán…
– Aztán mi?
– A Szárnyas Vadkanban odaadtam a csaposnak egy üveg Lángnyelv Whiskyért – bökte ki végre Mundungus.
– Aberforthnak? – kérdezett rá Harry.
– Persze, ki másnak… Azóta nem mertem oda betenni a lábam, mert a kecskéje lebuktatott az ezüstökkel…
– Csodás… - morogta Harry, majd egy pálcaintéssel eloldozta Mundungust.
„Ki kellene jutni a kastélyból, de úgy, hogy, hogy ne lássanak meg” – futott át Harry agyán, mire a falon lógó tükör felcsapódott, és egy végtelennek tűnő alagutat tárt fel maga mögött.
– Gyerünk! – szólt Harry, majd maga előtt terelve Mundungust elindult az alagútban. Hosszú menetelés után egy újabb ajtó állt előttük, amely Harry pálcájának egy pöccintésére feltárult.

Eközben a Szükség szobájában Hermione és Ron még mindig kővé dermedve álltak. Nem tudták hova tenni Harry előbbi viselkedését. Egyrészt valóban határozottan és hatásosan lépett fel Mundungusszal szemben, másrészt viszont még sosem látták ilyennek.
– Szerintem titkol valamit… – morogta Ron.
– Az biztos – helyeselt Hermione. – És Aberforth se mondott el mindent.
– Van egy olyan érzésem, hogy a kettőnek van valami köze egymáshoz.
– És mi ki fogjuk deríteni, hogy mi az.

Ahogy Harry kilépett az alagútból, azonnal felismerte az egykor sötét, dohos, most viszont lakájosan berendezett és kellemesen világos helyiséget: a Szárnyas Vadkan hátsó szobáját. A fiú gyorsan leellenőrizte, hogy védi–e hoppanálásgátló tér, és, miután varázslatainak eredményéből nemleges válaszra következtetett, Mundungushoz fordult.
– Tűnj el, mielőtt bejön valaki! – mondta. Mundungus azonnal megragadta a kínálkozó lehetőséget: megpördült a sarkán, és köddé vált. Harry pedig visszafordult, és miután ottjártuk nyomait eltűntette az alagúton keresztül visszament a Roxfortba.

– Mi volt, Harry? – kérdezte Hermione, ahogy Harry mögött újra a helyére került a tükör.
– Elküldtem. Ami fontos volt, elmondta – mondta Harry, aki ezzel lezártnak tekintette a beszélgetésnek ezt a részét, majd felvetése nyomán barátaival elindultak a nagyterem felé vacsorázni.
– Félelmetes voltál az előbb, haver – mondta pár sarokkal később Ron, akinek szemében furcsa tisztelet csillogott.
– Hogy érted? – nézett rá értetlenkedve Harry.
– Valahogy megfagyott a levegő… Azt hittem, megátkozod, vagy nem is tudom… De Mundungusra még Dumbledore sem tudott így ráijeszteni.
– Ezt meg honnét veszed?
– Onnét, hogy… izé… mikor téged bezártak a Privet Drivera, és Mundungus eltűnt a szolgálati ideje alatt…
– A lényeg annyi – folytatta Hermione, – hogy Dumbledore iszonyú dühös lett, és elég rondán kiabált Mundungusszal. Félelmetes volt…
– De ehhez képest semmi. És neked még csak kiabálnod sem kellett, hogy Dung hallgasson rád.
– Dung nem rám hallgatott, csak felhoztam pár érvet, ami meggyőzte. És légy szíves, Ron, ne nézz így rám! – ám Ron ahelyett, hogy visszabeszélt volna, ahogy azt Harry várta, inkább elkapta a tekintetét, és lesütötte a szemét.

Harry megütközve nézett rá, és akkor tudatosult benne, hogy barátai már nem „csak” Harryt látják benne, hanem Griffendél – meg persze Dumbledore – leszármazottját – legalábbis Ron biztosan.
– Gondolom, azért ijedt be, mert nem tudta, hogy mire számíthat tőled… – merengett tovább Hermione, aki mit sem vett észre a fiúk között megfagyott levegőből, ezzel kizökkentve Harryt gondolataiból.
– Micsoda? – kérdezte a két fiú egyszerre.
– Mundungus! Beijedt, mert Dumbledore–ral ellentétben nem tudta kiszámítani a reakcióidat.
– Ja, persze… Biztosan.
– Mi a gond, Harry? – kérdezte Hermione.
– Szerintem én. – válaszolt helyette Ron. – Jól mondom, Harry? Meg az, hogy még mindig nem vagy hajlandó elfogadni a nyilvánvalót.
– Mi? Miről beszélsz?
– Arról, hogy jobb vagy nálunk. Más vagy, Harry. Mikor fogod végre elfogadni, hogy te…
– Hogy én mi?
– Hogy te többre vagy hivatott – folytatta Hermione. – Az életed nem fog véget érni Voldemort legyőzésével, épp ellenkezőleg! És azzal, hogy titkolózol előttünk, nem teszed jobbá sem a te, sem a mi helyzetünket. Ha van rajtad kívül valaki, akinek van róla valami fogalma, hogy min mész most keresztül, akkor azok mi vagyunk, Harry!
– Nem, egyáltalán nem tudjátok.
– Igazad van, tényleg nem tudjuk, de hét éve látjuk, ahogy változol. Rajtad kívül talán mi tudjuk a legjobban, hogy mi miatt történik az, ami. És szerintem ez épp elég ahhoz, hogy kiérdemeljük az őszinteséged. Tudjuk, hogy titkolsz valamit.
– És honnét veszitek ezt?
– Onnét – folytatta Hermione helyett Ron, bátorságot merítve a lány szavaiból, – hogy valahányszor rákérdezünk a titokzatos eltűnéseidre, vagy, hogy miért másztál bele önként Tudjukki fejébe, szinte mindig kitértél a válasz elől. És, hiába bizonyítottuk már számtalanszor, hogy együtt mi mindenre vagyunk képesek, te továbbra is elhallgatsz előlünk egy csomó mindent.
– Azért, mert vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudtok.
– Dolgok, mégis milyen dolgok?
– Mi is átéltünk már egyet s mást, Harry! Nem hiszem, hogy túl sok minden lenne, amin meg tudnánk lepődni.
– Az lehet, nekem viszont kezd elegem lenni belőle, hogy lépten–nyomon sajnálkozó, vagy épp aggódó pillantásokkal bombáztok. Nektek is megvan a magatok baja meg nekem is.
– Harry, ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy…
–… még mindig olyan vízióid vannak éjjelenként, amilyenek akkor? – fejezte be Hermione kérdését Ron.
– Nem, nem olyanok. És mindegyikről tudtok. Különben meg, azokon kívül is akkor nézek bele Voldemort fejébe, amikor akarok. A teljes vízió csak ahhoz kell, hogy irányíthassam őt.
– Micsoda?! – sikkantott fel Hermione. – Nem akarom elhinni, Hogy úgy beszélsz erről, mint valami sportról!
– Sport, vagy nem, de akkor is ez van. Neki esélye sincs, hogy ezen a kapcsolaton keresztül védekezzen ellenem, de én gyakorlatilag bármit tehetek a fejében, és ez egyre kevésbé tűnik fel neki.
– Ez nem vicc, Harry!
– Ha láttam valami fontosat, eddig is elmondtam, nem? És, különben is, ha ebből a kapcsolatból hasznunk is lehet, ennyit el lehet viselni. Ti sem gondoljátok, hogy a semmiből ugrott be Godric’s Hollow, vagy az, hogy Voldemort mikor akarja megtámadni a Roxfortot.
– Csak egyet mondj meg, Harry: meg tudnád akadályozni ezeket a víziókat? – kérdezte megadóan Hermione.
– Nem. Legalábbis nem mindet. Nincs az az okklumencia, ami blokkolhatná a köztünk levő kapcsolatot. És, ha már ez a helyzet, legalább próbáljuk meg a hasznunkra fordítani, nem?
– A te döntésed, Harry. Remélem, tudod, mit csinálsz.
– Akármit mondhatunk, te akkor is a magad feje után mész – morogta Ron.
– Abban biztos lehetsz – vigyorodott el Harry, majd komolyra fordította a szót. – De tudom őket kezelni. Nem lesz baj – nyugtatta meg barátait Harry, de még ő sem hitte el teljesen, amit mondott. Elég volt visszagondolnia pár órával korábbi víziójára, amiben tehetetlenül nézte végig Pettigrew halálát. És a legrosszabb az volt, hogy megakadályozhatta volna, csak az az átkozott sebhely…

Harrynek nem volt alkalma a tovább merengeni, mert ahogy barátaival megérkeztek a bejárati csarnokba, Deannel és Seamusszel futottak össze. Együtt léptek be a nagyterembe, és foglalták el helyüket a Griffendél asztalánál.

Előző

Következő

Vélemény