Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 augusztus (május, június, július)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor          

Augusztus 31. (szombat) Hónapzáró és hétzáró nap. Az ősz tovább nyomakodott előre. Igen jó festőbarátomat juttatja eszembe, aki jó pár éve már nincs közöttünk. Pár nappal korábban egy gipszmetszetét illesztettem könyvedbe, Milos, egy öreg vízimalomról.
    Györkös Mányi Albert magyarfenesi származású volt, zenei végzettségű, sokáig zenetanár a kolozsvári zeneiskolában. Felesége tehetséges, befutott festőművésznő. Berci - így neveztük egymás között, a barátai, egyik nap kipróbálta, hogyan áll az ecset, a spakli és a festékes paletta a kezében. Felesége műtermében megkísértette a lehetetlent: festeni kezdett. Hiányzott belőle a mesterségbeli tudás, de valami sajátos poézist, gyermeki naivságot vitt a festményeibe. Megkezdődött kettős élete. Délelőtt tanárkodott, délután festegetett. Előbb hetente, majd szinte naponta kerestük föl a műtermében. Mutogatta a képeit. Véleményt kért tőlünk. Bármilyet. Szerette a kritikákat is. Másnap mindig visszatért az elhangzottakra, mutatta a javításait. Derűs, kicsi pocakos ősz ember volt Berci. Olykor bort töltött a poharakba, máskor gyümölccsel kínált. Egyre jobban elhatalmasodott rajta az asztma. A festékek, vegyszerek közelsége is rontott állapotán. Felesége mind jobban féltékenykedett sikereire. A szakma nem igazán akarta befogadni. Lelkes amatőrnek nevezte, nem jutott kiállítóteremhez. Aztán irodalmár barátai törték meg a jeget: az egyik kolozsvári folyóirat szerkesztőségében állították ki a munkáit. Óriási siker. Mind nagyobb visszhangja támadt ún. naiv festészetének. A határokon túlra is eljutott. Feleségével szakított. Külön költöztek. Utolsó éveiben már csak a festészetnek élt. Múzeumot létesített szülőfalujában, ott helyezte el képeinek jó részét.
    Ma emlékház őrzi dolgos, művészetteremtő, derűs egyénisége emlékét Kolozsváron: az erdélyi képzőművészet közéleti megnyilvánulásainak örök színhelye.
    Berci - két munkáját mellékelem - mosolyog rajtunk odafentről.
    Még egy példa arra: igen is, meg kell halni, hogy nagyok legyünk, s mellettünk mások is - egyre többen - jókoráknak látsszanak..


Avarral hóval

Hallom a szél már játszadozik
A világgal mint macska az egérrel
Pofozza a vetkőző ágat a száradó ruhát
Hajadat kigyúló arcod
Aztán kivár lélegzetet vesz
A következő nekifutáshoz
Az ősz gyárában nagy a buzgalom
Esőket ködöket kevernek zúzmarával
Fátyolos napsütéssel köhögést oltanak
A könnyező szemek mélyére
Kipróbálják a Nagy Ventillátort
Mely belémfojtja a szót meggörnyeszt
Átokra fakaszt a szél már fújja fújja
Hogy rossz lesz ez a tél
Mi lesz velünk veled
Rendületlenül csak fújja fújja
Ne félj jó anya gyanánt
Avarral hóval
Betemet

Augusztus 30. (péntek) Ma szabályos ősz köszöntött Bukarestre. Volt napfény, majd köd, beborult, meglódult a szél, nyálkák úsztak a levegőben, mindenféle miazma settenkedik be az ablakon, tapad a bőrünkre.
    Megsápadt a nap ragyogása: pasztell színek vették át az olvatag fényözönt. Mindenben a bágyadtság, a levertség jele, görcse: mikor a buszról leszálltam a reggel és át akartam sietni az úttest túloldalára, hirtelen belesajdult a térdembe az évek óta ide-oda vándorló reumatikus fájdalom. Azt hittem, ott roskadok össze a száguldó autók között. Aztán valami végső, kétségbeesett sántikálással sikerült erőt vennem a rohamon, s most már csak tompán sajog. Mikor ráérek s éppen szabad a kezem, akkor jólesően símogatom, mint egy kapu előtt sütkérező vénember.
    A pasztellről jut eszembe édesanyám, aki egyedüli (tisztviselő)lányként szüleitől megkapta azt az úgynevezett jó, polgári nevelést: zongoraleckékkel, festészeti tanfolyammal, nyelvtanárnővel. Volt ám művészi hajlama is, de valahogy nem tudta önmagától kibontani: egyetlen konkrét lépése volt, hogy házassága előtt Budapesten bedolgozott egy iparművésznek: tojásokat, fakazettákat festett népszerű, giccsesen magyaros vagy nemzetközi motívumokkal.
    Emlékszem, volt neki egy óriási szürke furnírdoboza, ami mindig a kredencfiókja mélyén lapult. Olykor előhúzta, felnyitotta a fedelét, s előbukkant sok-sok pasztellkréta hamvasan szines, dundi rudacskája, német feliratú papírfoglalatba csavarva. A szivárvány valamennyi színe képviselve volt ott, vagy talán annál több is. S ami nagyon tetszett nekem, hogy édesanyám, kérésünkre gyorsan rögtönzött hol egyikünknek, hol másikunknak egy-egy jópofa mesefigurát, halvány színekben, s amikor gyanútlanul megragadtuk a papírt, csodálkoztunk, hogy a szivárvány a tenyerünkre, ujjainkra tapad.
    Sosem szerettem a bársonyt: valahányszor hozzáértem egy bársonyos ruhadarabhoz vagy felülethez, valami nyugtalanító hideglelés, borzongás futott végig rajtam. Ugyanez történik, ha éles, sivító hangokat gerjeszt valaki (pl. Üvegnyicorgatást vagy fogcsikorgatást...)
    A pasztell, a kréta fogása általában is ellentmondásos élményt jelentett. Egyrészt lenyűgözött a látványa, másrészt tudtam: sose lennék képes ebben a műfajban alkotni. Csak később tudtam meg, hogy akik komolyan dolgoznak pasztellben, azok vegyszerrel rögzítik munkájukat, a rögzítő pedig megszünteti a festékfelület porózus, bársonyos voltát.
    Azóta a pasztellszínek bennem a megnyugvást, de a pasztellrajz a borzolódó idegeket jelenti.
    A tegnap említett Évek énekei c. könyvből küldök most két ragyogó alkotást: Gy. Szabó Béla Fekvő akt, illetve Gaál András Őszi fák c. munkáit.


Nincs többé föltápászkodás

Földre hull egyszer minden a gólyalábú fűben
Férges vackorral vadalmával elvegyül
Harmattól csatakosan
Menten kikezdik a hangyák a legyek
Egyéb látogatók
Szomszédjába tücsök költözik
Állandó muzsika ha kell ha nem ingyen vídámság
Az osztályrésze az esés utáni zúzódás
Lassan megszíneződik aranybarnából rozsdásba majd üszökfeketébe
Vált át mögötte alig észrevehető pusztulás enyészet
Lehe az erjedés szeszes savanyúsága
Gőze bűze muslicafelhő kitartó libbenése haláltánc
Még semmi nincs eldőlve
Minden oly könnyed életre termett
De a fű tövén érik egyre érik a mélybe húzó sors
Ájulata amiből nincs többé föltápászkodás
Föleszmélés csak megadó hanyatlás elzsongó
Lüktetés  

Augusztus 30. (csütörtök) Egy könyvet találtam, Milos, amelyről tudtam, hogy létezik nálam, de amely csak most fénylett föl igazi szépségében. Hogy miért, nem is tudnám megmondani. Azaz hogy... Talán a színes nyomdatechnika nyitotta ki a szemem és irányította rá a figyelmemet, a kíváncsiságomat a színek reprodukálhatóságára. És ebben az összefüggésben tündökölt ám fel igazán szememben e verseskötet, amelyet az Utunk c. kolozsvári - akkor még - hetilap, az Utunk (különben csak ez az egyetlen hetilap létezett magyar nyelven) 1971-ben, háború utáni alapításának 25. évfordulójára költői antológiát adott ki a lapban közölt költők spektrumát mintegy átfogva, teljesen demokratikus alapon: minden költőtől egyetlen verset.
    A kötet címe Évek énekei, Utunk, 1941/1971, s a versek mellett tele van színes műmelléklettel: a klasszikus és (akkori) kortárs erdélyi festészet nagyjaitól közöl egy-egy képet, nem egy esetben igen reprezentatív módon.
    Csodálatosan szép emberi-művészi munka e könyv, dicséri mindazokat, akik kiadásánál bábáskodtak. Hiszen azokban az években mifelénk a nyomdatechnika még valahol nagyon hátul kullogott, színes nyomást is csak két helyen: a bukaresti sajtókombinátban és egy szebeni művésznyomdában készítettek.
    De ezeket a színes reprókat nem tudta kikezdeni az idő.
    És a versek is jellegzetes költészeti tablót nyújtanak.
    Mondanom se kell: a kiszuperált könyvhalomból loptam most vissza, talán végérvényesen. Ráadásul nekem is benne van egy versem, amiről már-már megfeledkeztem: kizárólag az antológia számára írtam.

   
porszemek játszadozása

millió
s isten tudja, hány
apró világ kering

    pamacsnyi por libeg,
    mokány szekér habarta,
    dölöngél a kerék,
    a gazda rajta

és mindenik világ
izzadt
kezemre ül,
a nap lesüt reánk

    míg botorkál a ló,
    a tengely is nyikordul,
    elvánszorog az út
    s a táj kifordul

mosolygó fényesség,
tenyerem terhe,
táncolva érik,
s az élet oly falánk!...

    terül a széna, illatozik már
    mokány szekér felett az este,
    jó sátor ez és elterül
    alatta ember, állat teste

millió s
isten tudja, hány
világ néz csillagot magának

    majszol a ló, gazdája égre bámul,
    az ott lehullt, a másik biztosabb,
    a porszemek elülnek, álmuk csupa játék
    s csak én hiszem, hogy boldogak

az ott lehullt,
és jobbat nem találnak

A kötetből két festményt emeltem most ki: Ambrus Imre Aratás c., illetve Mattis Teutsch János Kompozíció c. munkáit.

Augusztus 28. (szerda) Megkezdődött a viaskodás a szöveggel.
    A Nagy István fia jobbára precízen, sallangmentesen fogalmaz, viszont a helyesírással meglehetősen hadilábon áll. Szerencsére visszaérkezett a feleségem Csíkszeredából, ahol a lakásfestési munkálatokat irányította - jócskán kiidegeskedte magát két hét alatt, egy kisfestés alatti lakásnak hol egyik, hol másik, hol meg a harmadik zugában meghúzva magát, hogy egy idő után a frissen kifestett, mindenféle festéktől szagló helyiségbe szoruljon.
    Alapos, betűre, értelemre és szövegösszefüggésre menő kritikára képes. Mindene a helyesírási szótár (legújabb kiadása), a helységnév szótár, az idegen szavak szótára, mindenféle lexikon. Szeret elbíbelődni számomra lényegtelen apróságokkal, s a végén mégis csak az ő meglátásából jönnek ki a szerencsésebb dolgok.
    Rábíztam az emlékirat gondozását. Meglepetésemre nagy lelkesedéssel fogadta el a megbízatást, de most már nem csodálkozom rajta: számára is épp úgy a fiatalságot jelentette az a népi demokratikus korszak, amelyben a vitathatatlan jó dolgok mellett a jellegzetes torzulások is jelentkeztek. Amelyben a nagyistváni paradoxonok virágoztak. Hiszen kollégák voltunk az egyetemen, egyként átéltük mindazt, amiről a Nagy István fiának emlékírása szól: 56-ot, az egyetemek egyesítését, az erdélyi magyar jelenlét tervszerű háttérbe szorítását.
    Feleségem szegény falusi családból származott. Belőle az ambíció és az osztályát történetesen felhajtó társadalmi hullámverés csinált értelmiségit: rámenős, okos, önmagában örökké kételkedő, egyben öntudatos fajtát. Az én értelmiségi világomból szemlélve - apám egyetemi tanár, anyám háziasszony, de csak mert öt gyermeknek adott életet s felnevelésüket tartotta életcéljának (máig nem tudom eldönteni: beletörődött sorsába, vagy alázatosan válallta az ezzel járó lemondásokat) - a feleségem sorsa sokkal hitelesebb, tiszteletre méltóbb és támogatásra szoruló volt, mint gondoltam volna: a számomra addig idegen világgal eljegyezve, identitásban gazdagodva, a valóságnak egy más dimenziója is fölsejlett előttem. Ez rendkívül erősen mozgósította lírai közlendőimet, később egész íróiságomnak egyik meghatározó, meg nem tagadható eleme lett.
    Ekkor született jópár olyan versem, melyek a környezetünk számára szokatlan kapcsolatunk mélységeiből táplálkozott. (Mondanom sem kell: apám és anyám családja éveken át, a kész tények beköszöntéig hevesen ellenezték kapcsolatunkat, mindent elkövettek, hogy valamiképpen meggondoljam magam. Most meg a furcsa eredményen morfondíroznak testvéreim: egyetlen vagyok az öt közül, akinek nem borult fel a házassága. Pedig: felborulhatott volna...)
    1967-ben megjelent első kötetemben e versek még meghatározóak: magam is azon töprengtem, hogy kerültem - félig meddig akaratomon kívül ebbe a helyzetbe -, egy általam vállalt szokatlan kalandnak behódolva?
    Beszéljenek a versek.


Patak, falu közepén

Vizét nem iszom,
partját lesem,
itt húzódik az ablak alatt.
Tövis, paréj, törpe-akác,
gacsos fűzbokrok -
patak
s patakpart.

Cipelt már tyúkot, malacot,
szalmát és trágyát -
mi mindent!
- egyszer meg fapadot.
Omlik a mart,
éjszaka félős a járás...
... hallod?
... zizeg!
... A víz nyeli a homokot!

Akasztott ember is lógott felette,
levágták -
freccsent a víz.
Kapatosan belevizeltek,
s - nosza, patak! -
okádtak is.
Itt rohadt krumplival etették,
amott döglött kutyával,
fölös macskakölyökkel
s néha
dagadt-kék
asszonyi bokával.

Falu közepén...
a bolond is hazaballag egyszer,
mindenki bolondja.
Arca kopott, bár
siheder, s vinnyog,
gyerekek rúgnak ülepén,
ó, csupa mulatság ócska rongya,
rángatják, tépik,
borzolják, nézik,
kucsmáját szaggatják -
falu bolondja!...

Nyüszítve megy át
- sereg varjú utána - a pallón,
taknya-könnye csorog,
s nagyot köp a vízbe,
pazarlón.


Ceruza-fogó

Ceruzát fognak az öregek,
lakkos irónt,
    fekete ceruzát,
kapa-kasza helyett,
s mintha a földdel játszanának,
erősen szorítják.

Mi emlő helyett
ceruzát rágunk,
könyv-füzet régi jó, vagy rossz
barátunk,
tanulás a párnánk,
    asztal az ágyunk.

Betűt rajzolnak az öregek,
keményet, mint a sorsuk -
számunkra kacagósat,
nevetve kezünkbe fogjuk,
    nehéz, mint a munka,
    súlyos, mint az írás -
fehér lapon,
füzetlapon
    izzasztó gyomirtás.

Kérlelnek, hibázzunk itt is,
    ott is,
ne legyen olyan csupa-jó,
ránk bízzák egészen, s míg ring az éj,
e gyér lámpás hajó,
ülnek, piros köhögést tenyerükbe fognak,
a basedow-val hadakoznak,
szoroznak,
osztanak-

    Ezt mind le kéne írni,
    de írnak helyettünk gyermekeink.

Hibáztunk eleget,
ami tőlünk tellett,
    pirulunk,
    írunk -
"apa iskolába jár"
lassan álomba csúsznak,
    szárnyával verdes,
fogd meg,
    egy betévedt madár.

Ehhez csakis Marx József bácsi életművéből tudok mellékelni két remek falusi fotót: a Hegyi aratás-t és a Szép álmokat-at.

Augusztus 27. (kedd) A szerkesztési láz tovább munkál bennem. Immár kapzsi módon összegyűjtöttem minden elérhető polcról a Nagy Istvánról szóló különféle értékeléseket, különös tekintettel az általa adott interjúkra, a lexikális adatokat tartalmazó minél frissebb szintézisekre.
    Egyelőre csak gyűlnek a könyvek, beléjük pillantok egy-egy szusszanásnyi időre, de leginkább az irodalomnak az a vonulata foglalkoztat, amely valamikor összefonódott a munkásmozgalommal és amely valamikor értéket jelentett - de ma se dobható el, legfeljebb politikailag átszínezhető.
    Így járt tájainkon Nagy István mellett Asztalos István, Horváth István, Salamon Ernő, a Nagy Istvánnal sógorsági viszonyban lévő Józsa Béla, de kijutott a hol mártírnak, hol pártos, behódoló költőnek bemutatott Szabédi Lászlónak. Mindezekről a csökött sorsokról, amelyek áldozatai lettek a jobb világ hitének, tulajdonképpen a miénk jut eszembe - valahol a mi életünk is megbicsaklott, s a törésvonalak sokszor nem estek egybe a rendszer törésvonalaival. Hamarább kinyíródtunk, mint a helyzet, amely bennünket kifektetett. Azt hiszem, nem mi döntöttük meg a rendszert, sem itt, sem odaát, hanem az szép szabályosan összesüppedt - azok szemet hunyó segítségével, akik talán még fenntarthatták volna, de letettek róla - új dominanciára vágytak.
    Most legyünk őszinték: ki nem akarja ma is a jobb, igazabb világot? Mi a bűn abban, ha az ehhez vezető utakról ábrándozunk, terveket szövünk, módszereket, eszközöket keresünk?
    Semmi se változott sehol, csak a szövegek irálya.
    Mindenki szeretne egyre jobban élni, s valahogy mégis mindegyre rosszul él.
    Rájuk is gondolva rögzült bennem a két alábbi vers, s küldök mellette két képet: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szoboralakját a nevezetes koltói kastély kertjében (ott van, Nagybánya közelében, ahol minden évben megrendezik a Szeptember végén elnevezésű versmondó fesztivált) és Antal Imre gyimesi csángó festő csodálatos színvilágát idéző tájképet abból az alkalomból, hogy most jelent meg Csíkszeredában kismonográfia róla.


osztozó legyek

hibát hibára halmozva éltem
gyermeki szívvel gyanútlanul
olykor hazugságokat meséltem
és pofonok érkeztek válaszul

szeretni vágytam mindentől távol
egy valakit aki elfogad
nem korbács és nem vak alázat
nem gyanú és nem kárhozat

nem sajnálat és számítás se
maga a derengő mosoly
felé sóvárog minden mi élet
s nap melegével válaszol

éltet altat nem kér tud engem
se jobbat se rosszabbat nem kíván
örvendünk minden pillanatnak
ostobán őszintén sután

most itt vagyok és mit sem értek
túl sokat vártam vagy talán
túl keveset ígértem
s minden vétkem ma visszaszáll

szétszednek lassan rámtalálnak
dögöt az osztozó legyek
s még akkor is hiszlek rendületlen
midőn már semmiben sem hiszek.


hagyjuk hát

hagyjuk hát végre a szerelmet
egy pillanatra legalább
azzal törődve ami által
előre megy majd a világ

írjunk hát ma a tudományról
mely nem csak erő hatalom
de maga a titokzatosság
kaland bukás és fájdalom

siker mellőzés öröm lemondás
aszkézis tévút fagyhalál
aki keres az utat téveszt
kiutat is csak az talál

és annak legvégére jutva
jön a végső elszámolás
adtunk magunkból ennyit s ennyit
a többi csak nekifutás

s valahol a tudat mélyén
tapogatózó lámpa gyúl
hát ennyi volt hát érdemes volt
felrúgni mindent szótlanul

koldulni hagyni a szerelmet
csatangolva utcak során
ugyanezt kérdezi magától
a meghasonlott utcalány

szabad-e jó-e úgy szeretni
hogy rendre beváltjuk magunk
és lesni mint a bankbetétet
hogy ennyit és ennyit kapunk

vagy minden csupán egy nagy sóvárgás
egy örömös pillanat után
amikor az idő is megállhat
és jöhet bármi azután

szemedbe nézek szorongva kérdem
hát lehet-e de hát szabad?
szemedből vergődő lepke libben
a tovaszálló pillanat

Augusztus 26. (hétfő) Nagy irodalmi tranzakciót bonyolítottam le kb. 5 perc alatt: megszereztem Nagy István fiának emlékiratait, aki apja félbemaradt memoárjának éppen az 1945 utáni néhány kulcseseményét világítja meg, fiúi és kortársi elkötelezettséggel.
    Ki az a Nagy István?
    Milos, neked ezt nem kell tudnod.
    A magyar nyelvterületnek azonban igen, mert az 1904-ben született erdélyi munkásíró, aki 12 éves korában átveszi családjának felelősségét, mikor apja eltűnik az első világháborúban és első műveit azért veti papírra, hogy forradalmi mondanivalóját a világ tudomására hozhassa, nem mindennapi prózai művek alkotója.
    Valami furcsa ragaszkodás folytán mindegyre azon van, hogy a valóság, a megélt élet hírvivője legyen. Munkásmozgalmi, kommunista meggyőződése révén a második világháború előtt gyorsan a romániai munkásmozgalom élvonalába kerül, ami természetesen üldöztetést és fenyegetettséget jelent min román, mind magyar időkben.
    A román felszabadulás után Nagy István élete, sorsa, karrierje felfelé ível: kétkezi munkás létére, megfelelő képesítések híján is kinevezik a kolozsvári Bolyai egyetem rektorává, e megbízatást 1952-ig látja el. Dogmatikusan is elvszerű világlátása hamarosan szembekerül a hivatalos pártvonallal: kiteszik a pártból, majd visszaveszik, később megint üldözötté, megfigyeltté válik...
    A romániai magyarságban népszerűségét, rokonszenvét veszíti szerre közéleti megbízatásai bokrosodásával. A pohár akkor telik be, amikor gyakorlatilag érettségi vizsga híján is a Román Tudományos Akadémia tagja lesz - másokat, e kitüntetésre jobban megfelelőket megelőzve.
    Nagy István sosem volt kényelmes ember. Ami a szívén, az a száján. Ha valami nem volt ínyére, keményen odapörkölt. Taszított és vonzott is egyúttal.
    Bevallom: inkább csodáltam, mintsem hogy elítéljem. Azt mondtam magamban: ítélje el egy pártatlan törvényszék, ha egyáltalán a nyakába eredhet.
    Nos, ennek az embernek a fia, aki a negyvenes évek közepétől már értő tanúja nem csak apja életének, hanem a hozzá kapcsolódó események jelentőségének is, az elmúlt hónapokban beteljesítette azt, amire Nagy István már nem volt képes: az egy időben oly sokat ünnepelt munkásíró életének emlékiratait vetette papírra a hetvenes években, de hivatalosan nem jutott túl a második világháború utáni időszak kényes részletein.
    Az író fia amellett, hogy tanúságot tesz néhány kulcsfontosságú esemény (szovjet bevonulás, román népi demokrácia megteremtése, kolozsvári etnikai összetűzések, 1956, az egyetemek egyesítése stb.) átéltségéről, vallomásához illeszti azt a kéziratos hagyatékot, mely a Nagy István önéletírásának legkényesebb, máig ható eseményeit boncolgatja.
    A nagy dilemma abban állt: érdemes-e vállalni ma egy kommunistának tartott író objektív átvilágítását? Annak ellenére, hogy Magyarországon most ebbe az irányba történnek - sajnos, csak politikai töltetű - lépések, a valódi probléma az: Nagy István olyan jelentős alakja az erdélyi irodalomnak, hogy bármit követett is volna el, nem lehet se elhallgatni, se lefokozni, se figyelmen kívül hagyni.
    A következő napokban a Romániai Magyar Szóban helyet kap nevezett memoár. Érdemes lesz nyomon követni, magam pedig büszke vagyok rá, hogy e kézirat egyszeri közlési jogát öt perc alatt sikerült megszereznem. Azt hiszem, újságírói-szerkesztői munkám egyik legmerészebb lépését követtem el az elmúlt órákban. Nem is mellékelek hozzá se verssorokat, se képet - jelenleg a szerkesztés kábulata foglal le pár napig.

Augusztus 24-25 (szombat, vasárnap) Immár a második kihagyás ez: ütemzavar? üzemzavar? Ez is, az is. Talán a kaptató lett meredek? Lehet, ma minden megeshet. Pedig amikor éppen nincs időm veled foglalkozni, Milos, akkor minden az eszeme jut, ott sorakoznak homlokom mögött a még elmondandó történetek, gondolatok, sorsok. Ha például a buszon utazva azonnal leírhatnám, ami közben az eszembe villan, s amiről akkor azt gondolom, hogy ez föltétlenül e könyvbe való, akkor egy egész más könyv kerekedett volna ki e kalandos vállalkozásból.
    Csíkszeredába utazva sejtettem, hogy a folyamat megszakítása siettetni fogja a befejezést. Hatvan év alatt sikerült annyira megismernem magamat, hogy ne legyenek ilyen szempontból illúzióim. Vagy ha vannak is, könnyen leszámolhassak velük.
    Így van ez, Miloskám: egyszer félreléptünk, és ha simán megúsztuk, utána már könnyebb szívvel vétünk. Megszokjuk. Még tetszik is. Simán felmentjük magunkat. Ugyan, mi az, egy nap kihagyás? Ha egy hétről lenne szó, az se túl sok egy alkotás folyamatában.
    Csakhogy most nem erről van szó.
    Napok óta töprengek, meddig húzható-nyúzható ez a naplónak látszó, de mégis csak emlékkönyv műfajú gyűjtemény, amely legnagyobb erényének a képanyagot tartom. Iván, a papád egyszer még évekkel előtte megjegyezte, hogy az Öböl c. kötetemhez jóval több verset várt (remélt?), mint amennyit küldtem, a hozzájuk illeszkedő fotók mennyiségéhez mérten. Meglehet, igaza volt, de én akkor is rendkívül nagyra tartom a képírókat, s úgy vélem, a mi szavaink alig-alig érnek fel egy-egy képi üzenet hiteléig. Ez talán azért van így, mert ha visszapörgethető lenne az élet, akkor a fotóban próbálnék jeleskedni, de ennek a vonatja már régesrég elrobogott mellettem. Ma már iszonyodom minden újrakezdéstől. Annak ellenére, hogy mind újabb és újabb kalandokba bonyolódom.
    Mint például ebbe a számodra összehordott lexikális és imaginárius szénakazalba is.
    A Szent István napi szarvaspisilés nem legenda: most is bevált: huszadika óta meleg, de már csöndes ősz köszöntött nem csak a székelységre, hanem valamennyi romániai vidékre.
    Számomra az ősz mindeddig a redőny lehúzását jelentette. A tavasztól nyár végéig jelentkező aktivitást kikezdik a mind terhesebbé váló hétköznapok. Mert annak ellenére, hogy évek óta nem tudom, mit jelent az: szabadság, a politikában, a közéletben és a mindenféleképpen nyár végéig kitartó uborkaszezon lelki nyugalmat hozott rám.
    Ennek most lassan vége. A legnagyobb probléma pedig az, hogy immár a zárófejezettel is elkészültem. Hogy addig még mivel töltöm ki a fennmaradó lapokat, az ezután dől majd el. Egy biztos: napjaink meg vannak számlálva, s inkább leállok néhány nappal hamarabb, mint ahogy kellene, mintsem hogy túlfussam magam, s más figyelmeztessen arra: öregem, eddig és ne tovább!


csak én

valaki homlokon csókolt az éjszaka
ajka hűvös volt remegett
álmodtam volna? eltévedt pók volt?
szállongó vágyad lehetett?

pecsétje most is ég parázslik
letörölném de lüktet sajog
a csend gyomrából visszahallom
csak én vagyok csak én vagyok

ki az az én ki ily csókkal illet
kiválaszt bénít megjegyez
azt mondják így csókol az élet
talán a búcsúcsókja ez?

akkor már inkább százszor ezerszer
te légy ki éjszakáimon
lázban vacogó bűntudattal
egy pillanatra átoson

letenni titkon majd visszalopni
csöndben vergődő lelkedet
még megcsókolsz fülembe súgni
csak én vagyok de nem lehet


múlunk

minden elhalasztott pillanattal
minden visszafogott mozdulattal
minden elharapott gondolattal
egyre távolabb sodródunk magunktól
s leszünk sivárak
akár a múltunk
ha nem törtenünk
ha csak múlunk


mitől oly rossz

mily könnyű a zápornak
csak lezúdul az égből;
dühösen haragló bömböléssel
összevont szemöldöke alól
özönlő könnyel
majd tovább munkál a földben
fűben fában mibennünk
s mi meg csak találgatjuk
mitől oly rossz a kedvünk
hát ettől
a zápor a vihar a hibás

már mosolyogni is tudunk
már nevetni
míg egyszer csak látjuk
újra mégis
újra csak fölöttünk
azok a gyülevész felhők

Három kép megy ma: a marosvásárhelyi Szegedi Ferenc Prófétá-ja, az ugyancsak marosvásárhelyi Bálint Zsigmond Széki leány-a és a most hatvan évessé lett, s ez alkalomból Hatvan év-hatvan kép címmel remek tárlatot összehozott marosvásárhelyi Kucsera Jenő Sztriptíz-e.

Augusztus 23. (péntek) Mostanában mind a jó embereim járnak az eszemben. És az, hogy számuk egyre fogyatkozik, akár csak hátralévő napjaim.
    A mai dátum nem is olyan régen még nemzeti ünnep volt Romániában: 1944 augusztus 23-án szabadította fel úgymond a hős Szovjetunió a fasiszta iga alól Romániát, majd természetesen sikerült visszaszerezni "protektorátusa" alatt a korábban elcsatolt Észak-Erdélyt.
    Az 1989-es rendszerváltásssal, bár a történészek továbbra is hajtogatták, hogy a dátum jelentősége - már csak Erdély okán is - nem devalválódott Ceausescu megbuktatásával, augusztus 23 megszűnt román nemzeti ünnepnek lenni, s már csak megszokásként él az idősebb nemzedék emlékezetének nehezen kikezdhető lemezén.
    Egy olyan barátról szólok ma Neked, aki csúfosan megfutott, időnap előtt itthagyott, pedig ugyancsak lett volna elszámolni valónk egymással.
    Még kolozsvári egyetemista korunkban kerültünk közel: ő egy évvel alattam járt, bár a fiatalabb én voltam: csekély három évvel.
    Bazsó Zsigmond magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot.
    Magyarfenes falu Kolozsvár egyik előszobája, 12 kilométerre van Nagyvárad irányába, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente egész családok, rokonságok buszoztak be még jókor a sötétben, s zengett a darabos magyar szó mindenféle állványokon, a panellházas fertályok hórukkos munkatelepein.
    Zsiga családja is ízig-vérig kőműves familia (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében szakadt meg végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két fiából már kimondott pennarágó lett...)
    Míg egyetemre járt, az alatt is dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de korán kibújtak irodalmi oroszlánkörmei is: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett falujáró riporter.
    Én magam akkoriban az ifjúsági lapot tudósitottam Kolozsvár tartományból (1968 után lett csak megyevilág errefelé, de akkor már Bukarestben éltem), s mikor Attila fiunk készülődött a világra jönni, nekünk pedig még, fiatal házasoknak, az istennek nem került elfogadható fedél a fejünk fölé, maradt a szokványos megoldás: bezsúfolódni a szülők, testvérek nyakára. A család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg és mi lesz az addig ki nem kezdett emberi kapcsolatokkal, az csak később derül ki...
    Csakhogy egyedül az én családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. Mi pedig olyan lakásban zsúfolódtunk össze egymás hegyén hátán, amely összesen 2 szobából állt, azon osztozott a két szülő és az öt gyermek, oda jött még a feleségem s pár hónap múlva az első fiam.
    Végül, a szülés naptári időpontjának vészes közeledtével a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy részt a különben nagy, 70 négyzetméteres "táncteremből, s így a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát is átrakattuk a deszkafalhoz úgy, hogy a fele a testvéreimnek, a másik fele nekünk fűthessen. Ehhez viszont azbeszt lapokkal kellett kibélelni a fal és a kályha közötti réseket... Olyan lett az így lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, 3 és fél méter magas szoba, mint egy hosszú vagon, ráadásul még lejtett is az egyetlen ablak felé, ha leesett a gyerek cuclija, meg sem állt az ablakig. Ugyanígy a gyerekkocsi se...
    Zsiga volt hát a végső megmentőnk, a jótevőnk. Nem is akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Aprádonként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy az irodalom berkeiben, mint filológus, ilyen-olyan tanácsokat adtam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem.
    Szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, délutáni vonatindulásig pedig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket.
    Egy ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenesről átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a neves főrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk.
    Eljött az indulás ideje. Megreggeliztünk Zsigáék magyarfenesi portáján, édesanyja elkísért bennünket a kert végéig, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Nehezen haladtunk a hepehupás göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött homály látszott, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: vihar készül.
    Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után melegünk lett, jó iramban botorkáltunk a hegy felé s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szerpentinjein csúszkáltunk felfelé. A tető előtt feleúton ért utól a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, nekilendülő szél majdnem letaszított az útról, amit mind nehezebben ismertünk fel a szemünkbe csapó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a havat. Fiatalkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon már csimbókokban áll a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta magát sílécein, s beszélgetve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem értettük, mit mond a másik, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó jajgatásaival együtt.
    Nem is tudom, mikor kiáltott Zsiga állj!-t, s menetelés közben egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. Az ütéstől rögtön lefékeztem,s dühösen hátranéztem, vajon honnan jön a támadás?
    Zsiga ezalatt utolért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta;
    "Gyorsan, vedd a sapkámat és tedd fel, mert lefagy a füled!"
    Tiltakozni se tudtam, mert nyomban havat markolt, előbb finoman, majd mind alaposabban dörzsölgette vele főleim felső cimpáját, én meg nem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó gyapjúsapkája alól tekintettem a homályba burkolózó világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni főlemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, de befelé annál inkább perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, egészen sajgott tőlük a cimpám, s igazából akkor kezdtem megijedni, amikor nagynehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett elmesélte: ő volt az, aki hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...
    Én meg azt vallottam be neki, hogy amikor a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor már-már felkenődtem a nagy ereszkedési sebesség miatt az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, meg a még tomboló vihar miatt most ő volt az, akit nem ért utól segélykérő kiáltásom.
    Zsiga most is hamarabb itthagyta e világot, mint én. Pedig még várhatott volna. Embersége, parasztsága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója.
    És még csak alig meséltem valamit róla. Sose tudom majd utolérni. Ő számomra az egyik igen nagy hiány. Úgy tudott beolvasni nekem, valahányszor tévedtem, hogy valósággal büszke voltam a véleményére.
    Ami a legszomorúbb: egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása a lapok tűnékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, lassan már Zsiga után eredtem - ezúttal talán találkozunk...

    A képanyagban fő hely a Györkös Mányi Albert Falusi malom c. krétametszetéé (a grafikus ugyancsak magyarfenesi, róla majd külön jegyzetben), a további képek: Alex Gavan fotója a Moldoveanul hegységről, illetve a kanadai Pusztai Péter felvétele feleségéről (Irina rőzsével).

    A versek illeszkedése kimondottan csak hangulati.


rácsok

rácsok között rácsok mögött
rácsok alatt rácsok fölött
vagyok a rab ki megszökött
és aztán mindig visszajött
csíkos ruhába öltözött
másik zárkába költözött
de elviszik az ördögök

mert te vagy az őr s rabod vagyok
tőled nem szabadulhatok
és minél messzebb elfutok
mindig csak hozzád jutok

istenem milyen jó e rabság
szinte szinte mintha szabadság
csak ne lennének itt a rácsok
amelyek mögé visszavágyok



oxigénmámor

arcomon álarcszerű maszkkal
lábamnál teli oxigénpalackkal
elég egy mozdulat megnyitom a csapot
kapzsin leszívom amit a gondviselés adott
még még zihálom és világos minden és ajzott
hangulatomban úgy élek mint egy kitartott
mint aki ha nem kapja meg a napi adagját
hánykódik lázong harapdálja az ajkát
tör zúz karjával csápol maga körül
függőségben egy kortynyi élettől ó hogy örül
minden szippantásnak hogy számolja a perceket
sürgeti az időt félrebeszél verseket
mond dúdol motyog maga a leállíthatatlan
élet a túladagolt remény a pillanatban
oxigénmámor ez már a javából
ezért él nem vár semmit a mától
csak még egy kortyot még egyet a következőt
az életet adó a fojtogató az áradó levegőt
és rettegve gondol arra hogy kész vége elfogy egyszer
s ő ottmarad nyitott üveges szemmel

Augusztus 22. (csütörtök) Ma egy kalandozó emberről lesz szó, Milos. Egy olyan fiatalról mesélek neked, akit életemben nem láttam még, de úgy érzem, ennek ellenére nagyon jól ismerem, becsülöm és tisztelem. Ha megkérdenéd, mondjam fel az életrajzát, nem tudnám megtenni.
    Az életéről és közös kalandjainkról sem tudnék szólni Neked, mert ilyenek egyáltalán nincsenek.
    A lehető legbanálisabban ismerkedtünk meg, ahogy az manapság két, elektronikus postához hozzáférő emberrel szokott: találkoztunk a cyber-térben. Ő az Egyesült Államokból (Releight) írt a Romániai Magyar Szónak, vakációs útleírást küldött be valamelyik latin-amerikai országról, én válaszoltam neki, beszámolóját minden további nélkül közüljük. Valami ilyesmi.
    Ez kb. másfél évvel ezelőtt történt, ha jól emlékszem.
    Akkor azt javasoltuk neki, hogy ha nincs ellenére, próbáljon meg olykor-olykor összefoglalni egy-egy időszerű jelenséget vagy eseményhátteret odaátról. Nem igen számoltam a heteket, a napokat, mert Müllner Péter - ez a becsületes neve emberünknek - szinte óramű pontossággal hetente jelentkezett egy-egy briliáns óceánon túli gazdasági vagy politikai elemzéssel, olykor az ottani mindennapok érzékeny rajzú skiccével. Külpolitikus kollégámmal tudtuk, hogy hét végén Péter mindig megembereli magát és már napokkal előtte kíváncsiak voltunk, vajon milyen témával lep meg bennünket legközelebb.
    Aztán egyszer fotókat is kaptunk tőle, Curacaóban készítette. Hozzá útleírás is érkezett.
    Aztán tudósítások a szeptember 11-i tragikus eseményekről, ekkor felesége, Judit is besegített, mert Pétert épp a munkában érte a kíváncsiskodó levelünk, felkérésünk.
    Utána napi jelentkezést is vállalt, amikor két hétre a Sziklás Hegységben kóboroltak. Nap-nap után érkeztek a tudósítások különböző ideiglenes szálláshelyeikről: motelekből, postahivatalokról, internetklubból.
    Majd az idén, kora nyáron egy búcsúlevél: letelt az idejük Amerikában, visszautaznak Budapestre, köszönik, hogy teret kaptak gondolataikhoz, meglátásaikhoz. Visznek haza egy rakás fotót, még nem világos, miként hasznosíthatná azokat, gondolkozzam én is.
    Hónapokon át hallgatott.
    Aztán most, pár hete jelentkezett. Marosvásárhelyen, szülővárosában, ahol az édesanyja él, kíván tárlatot rendezni, mintegy 40 fotóból, amelyeket utazásaik során készített feleségével.
    Ajánlottam neki: a tárlaton túl közöljük saját rovatban a fotókat.
    Elküldte az anyagot, hogy lássuk, miről van szó.
    Pompás, irigylése méltó trófea-gyűjtemény. Sok darabja fotós szempontból is ragyogó teljesítmény.
    Hogy miért barátom Péter?
    Mert teljesítmény-ember. Mert képes helyettem is utazni, látni, lelkesedni, gondolkodni.
    Mert jóérzést okoz nekem az a tudat, hogy ilyen emberrel kapcsolatba kerültem. Aki ura a szavának, a tetteinek. Aki üzenni akar az embereknek, s nem sokat teketóriázik: meg is teszi.
    Míg Péter lényegét próbálom megfogalmazni, addig másik kezemmel és fél szememmel az interneten az erdélyi fotó nagy öregje, a szintén marosvásárhelyi Marx József bácsi honlapjára bukkantam. Hihetetlenül gazdag életművének egy töredékével ismerkedem.
    Egy másik "kalandor": a vásárhelyi fotósélet létrehozója, mentora.    
    Mind-mind az én embereim.
    Jóska bácsi, sok-sok fotós rendezvény közkedvelt díszvendége, odatúlról üzen immár. Bennem kerek, tar feje maradt meg és szemüvege mögül fölfénylő mosolya.
    Halála utolsó percéig mellette volt a fotográfusi masinája.
    Bár civilben csak tisztviselő volt. Egész Marosvásárhely és Erdély fotósként tisztelte.
    A mai fejezetet Müllner Péter (szélnyomok a homokban) , Müllner Judit (Cicacirkusz) és Marx József (Ada-Kaleh, 1933) egy-egy fotójával illusztrálom.


mennyi mindent

nem láttam még az északi fényt
az északi fény se látott engem

nem láttam még a dzsungelt az óceánt
ők se láttak engem

mennyi mindent nem láttam én

pedig az északi fény a dzsungel az óceán
számítanak reám

Augusztus 16-21 (péntek-szerda) Láttál-e már, Milos, tejet kifutni az edényből? Gondolom, igen, csak nem tudtad, hogy éppen azt látod. De sebaj, mire e sorok eljutnak tudatodig, a válaszod is igenlő lehet.
    Ahogy a tej habja túlbugyog az edény száján, valami utánozhatatlan hirtelenséggel és gyorsasággal, úgy tolakodnak a szavak, melyikük kerüljön hamarább kezemügyébe. A továbbiakban igyekszem majd visszafogni buzgóságukat, hogy kitetszhessék mögülük a lényeg: ezt az utazást elsősorban magam miatt is meg kellett tennem.
    Természetesen hónapokkal ezelőtt megígértem a feleségemnek, hogy legalább két napra, valamikor a nyáron én is leutazok Csíkszeredába, jövendő (?) életünk alakuló, csinosodó lakásába, ami végül is apai-anyai örökségem nélkül most nem igen lenne a láthatáron, és megszemlélem a feleségem által eddig elvégeztetett munkálatokat, illetve átnézem azt a megfogyatkozott cigányholmit, amit a csíkszentkirályi családi ház feladásával a szülők ingóságaiból, személyes tárgyaiból, emlékeiből, könyvtárából átmenekítettünk.
    Csütörtökön még azzal búcsúztam: legközelebb kedden jelentkezem, de azért nem lazsálok.
    Ez utóbbi igaz volt, csakhogy nem a Milos könyve szempontjából, mert az utazás és a csíkszeredai tartózkodás során rámtört élmények teljességgel lehetetlenné tették az alkotó tűnődést. A keddi jelentkezés meg azért sántít, mivel a heteken át szépen felépített pár napos szerkesztőségi hiányzásom mégis csak megtermette a maga fiaskóját: a rendszerrel s főként az elektronikus posta kezelésével, gondozásával megbízott fiatalembernek nem volt kellő tapasztalata és gyanakvása ahhoz, hogy még akcióba lépésük előtt kiszúrjon minden vírusos küldeményt, s már az első napon elkapott egy irthatatlan, makacs vírust, ami rögtön a rendszer exéire támadt. Szerencsére, nem bénította le azokat teljesen, de ha még késlekedek egy napot, valószínű, hogy összeomlik a rendszer. A vírus elleni szinte sziszifuszi küzdelem rabolta el minden keddi időmet, amit Milos könyvére áldozhattam volna, de végül is sikerült előbb átneveztetni a 13 fertőzött rendszerállományt a védőprogrammal, majd részleges rendszertelepítéssel a megfertőzött exéket fölöslegessé tenni, végül törölni.
    Életem - romániai életünk - sajátos örömei: annak örvendeni, hogy egy váratlanul ránk telepedett, egyáltalán nem törvényszerű és kikerülhetetlen siralmas helyzetet nagy nehezen meghaladunk. Hogy visszakerülünk (majdnem) oda, ahol egyszer már voltunk. Hogy nem lett rosszabb, mint addig.
    Most meg az utazásról...
    Azt tudtam, hogy a késő esti átkelés a Kárpátokon havasi hangulatokat, emlékeket idéz. A Bucsecs viszont önmagában is elég fenséges ahhoz, hogy orromat a vonatablak üvegére lapítva lessem a gyenge holdfényben kirajzolódó hegykaréjt, a havas "glóriáját". Csakhogy mire belefeledkezne az ember a látvány földöntúli, misztikus üzenetébe, a vonat már tova is robogott velünk, a föld lomhán elfordul, az éjszaka mind mélyebb tintafürdőbe süllyed, bóbiskolunk, zötykölődünk, kitéve az évek óta építkező, pályafelújító vasút kiszámíthatatlan forgalomkorlátozásainak, elfogadva azt, hogy akkor érünk célba, amikor célba érünk. Legjobb, ha senki sem vár ránk, mi se várunk semmire, hagyjuk magunkat sodortatni a bemérhetetlen események hullámai által...
    Egy órás késessel értem végül is Csíkszeredába. Éjfél. Feleségem átfázva a nyári, a csíki hidegben. Az éjszakák nyári heve arrafelé már odalett. E didergető éjszaka egyből kijózanít: otthon vagyok.
    Vasárnap reggelig: ájult, mély alvás, egymásra toluló álomfoszlányokkal tarkítva. Utána egész napos, állva végzett búvárlás a családi ereklyék között. (Ha leülök, biztos, hogy sose lesz vége...)     Gyakorlatilag azt folytattam ott, amit Bukarestben abbahagytam. Csakhogy itt most nem személyes múltammal, hanem a felmenőim, oldalági rokonaim tegnapjával, előéletével szembesültem: fényképek garmada, levelek, újévi és születésnapi üdvözletek, gyászjelentések, kondoleálások, határidő naplókból kitépett lapok, feljegyzésekkel, két világháború közötti okiratok, igazolványok, útlevelek, vasúti jegyek.
    Rábukkantam annak a MÁV vasúti körutazásnak a személyre szóló jegycsomagjára, amivel szüleim, mindjárt 1939-es házasságkötésük után nászútra indultak. (Hogy merre, annak kiderítésére már nem futotta az időmből, várt a következő, azonosításra váró paksaméta...). De megtaláltam anyai nagyapám, kolozsvári, majd debreceni banktisztviselő 1926-ban kiállított gépkocsivezetői jogosítványát, ahogy akkoriban a kolozsvári rendőrség azt kiállította (benne van különben, apró betőkkel szedve, az akkori romániai KRESZ egész szövege is...), illetve azt a hivatalos, okmánybélyeggel ellátott nyilatkozatát, amelyben elismeri, hogy az ő és a családja - felesége, lánya - nemzetisége román; csak ezzel a - mai szemmel: szégyenteljesnek ítélt - behódolással tudott megmaradni banktisztviselői állásában...
    Közben nagyfiam, Attila és felesége, aki csíkszeredai (most Pesten élnek, dolgoznak, de otthon voltak pár hét szabadságon) a könyvtár kiselejtezett darabjait nézegették át, illetve Kanadában élő festő öcsém korai vásznait gusztálták (amelyeket annak idején nem vihetett magával, csak fénykép formájában, s amelyekről azt üzente most haza, hogy csináljunk velük, amit akarunk, emléknek neki megteszik a fotók is róluk), hogy mentsék belőlük, ami menthető, mert az nyilvánvalóvá vált, hogy két szobában sehogy sem tudjuk majd bezsúfolni néhány teljes élet hagyatékát.
    Szóval, megint szélben vetünk, vakon szórjuk el a magot, mit sem törődve azzal, hogy éhes csőrök mindjárt fel is csipegetik azokat.
    Közben aztán családi ebéd anyatársunknál, sokan az asztal mellett, három nemzedék, gyermekek bakalódása, ráérős beszélgetés, emlékek, vita, nevetés, tervezgetések, egy sor semmiség, az ember mégis feltöltődik valami mással nem pótolható árammal, amitől aztán képes valahogy tovább vinni az életet olyan siváran, amilyen az csak lenni tud.
    Odakint óránként lezúduló eső, zápor, s ez így megy hétfőn is. Szerencsére, amíg Attila elvisz Csíkszentkirályra, szüleim sírjához, hogy feleségem kigyomlálja és előkészítse azt az őszi fagyokra, az idő visszafogja magát, a vastag felhőtakaró mögül átsejlő szűrt fénnyel fojtogató hőség is telepszik a földre. A temetőkertben nedves, ragyogó bujaság, a virágok még nem igazán akarnak magzani, gondozottabb és kevésbe gondozott sírok váltogatják egymást, szeszélyes összevisszaságban, de mindent elnyom a magas fű lengedezése.
    Sajnos, a faluban, a volt szülői ház környékén már az elidegenedés megannyi jelével találkozni. A temető utáni, országúti jegenyesort, amely korábban jó pár emlékező versemben is szerepel, ma már mind egy szálig kivágták. A mese, a varázs végleg oda van. Minden földi, evilági, múlandó, kisszerű - állapítom meg keserűen -, amilyennek lennie muszáj. Hát így teremtett bennünket az, akinek ez megadatott?!
    Nem illik ide más vers annál, mint amit anyám 1980-as halála után írtam közvetlenül, keserű fájdalmamban, és ami révén aztán sikerült feldolgoznom magamban ezt a nem várt, de kikerülhetetlen élményt.


Gyászjelentések

sajnos
hiába küldtök el
oda ahonnan valaha világra bújtam

én lennék a legboldogabb
ha szót fogadhatnék
egyáltalán

de ő már egy bükkfa
kereszt alatt fekszik
makacsul összezárt lábbal


amikor minden lenyelt
falatért kínnal kell meg-
fizetni és
minden lélegzetvétel
már csak ráadás
a kamatlábszámításhoz ugyan nem értek de
benyújtja végül ím a számlát
az eső uszályán érkező
szél a függönyök
mögül és egy
türelmetlen légy már repesve
méri az orrlikak széltét
hosszát


szemét lehunyta
mint hajdanán valahányszor
rajtakapott hogy a pénztárcájában
kotorsászunk
ott vesszen az a pár szennyszagú
bankó s mire körülnézett
újra már csak a símogató
kezet látta
remegni
feje fölött aludj
anyám biztosan
rosszat álmodtál és hogy
meg ne bántson most is
elhitte


mosolyogtam neki az utolsó
percig fajankó
ez a fiú
gondolhatta magában nagyot
nyelve
és már nem tudott visszamosolyogni rám mert
húgom könnyes madonna-
arcára lett figyelmes és képtelen volt
eldönteni melyik
oldalára feküdjék hogy
ne fájjon
mily lelkesen mutatta hasán
a forradást még egy
araszt se tett ki és azt
mondta hamarosan tésztát
süt apámnak csak szokjanak
újra össze odabent a sebészkés meg-
bolygatta szervek úgy
számlálta a napokat miként a maradék
pénzt szokás de
az utolsó bankót már nem ő
váltotta fel


csak egy fenyőt
kívánt maga mellé
a végtelenbe vesző napokra
társnak hogy legyen ki
sóhajtson helyette valahányszor
beköszönt hozzánk az
őszi meg a tavaszi nátha

már hideg volt keze
lába akár télen a rézkilincs de lerúgott
sorra minden takarótg s kérve kért oltanánk
el a benne lobogó mardosó emésztő gyertya-
lángot mire tehetetlenül egymásra
néztünk és letakartuk mint jobb
vendéglők előtt
gyékénnyel
a jeget


mit tegyünk melléje
tanakodtunk hisz
a régieket lovukkal ékszereikkel szolgáikkal
együtt temették királyi
gyásszal nohát
a szolga mindgvégig ő volt
ez tárgytalan ékszereit
már életében oda-
adta lányainak különben is
csak a bóvli jutott neki
na és a ló
hát minket fiúkat ugyan lovaknak
titulált néha de most tessék
mondani hogy
feküdhettünk volna
mellé


a temető fölött a havason ahol
egy gerendaházban néhány szép
nyara elszállt akár az esti
tüzek nyiszorgó
füstje a kalapos
gombák a málnatövek a szélben remegő áfonyák a
mélán huppanó tobozok a kolompoló
tehenek társaságában ingázva
egyre a borvízforrás és a kéngödör között
bottal testét himbálva járkál
félrebillent fejjel és bárhogy
nyújtanánk a lépést
sehogy sem tudjuk már utolérni


mély
fájdalommal
tudatjuk hogy mi még
megvagyunk és nélküle
is örülünk a telt
mosolyú reggeleknek a kávét
ugyanúgy isszuk kevés
cukorral ráérősen
szürcsölve néhány frissítő
tornagyakorlat után folytatjuk
ott ahol abbahagytuk és ha történetesen
nem maradna rá elég
időnk hát majd a
gyerekek az unokák az ismerősök és ismeretlenek
a gyászoló család


ajánlás

hajtogasd négyrét e papírt és tedd el ha nem érdekel
millió szépség van a földön törődj azzal
egyszer úgy is kezedbe kerül és forgatod mintha most látnád
először
nem a föld
te hűlsz ki hamarabb


A mellékelt fotók:
Fadgyas Tibor: Ab ovo
Imreh Albert: Asztaltársaság
dr. Veress Albert alkalmi fotója rólam, egy nyolcvanas évekbeli hargitai kirándulásunkról a Maros és az Olt forrásvidékénél.

Augusztus 15. (csütörtök) Hajszás napokon megyek át, Milos, s közben figyelem, hogy odaát hogy veselkednek neki testvéreim a négy napra szóló munkaszünetnek. Igazság szerint szökésemet készítem elő két napra, hogy én is kikapcsolódjak egy keveset. Ehhez olyan tartalékokat kell hátrahagynom a szerkesztőségben, hogy az itthon maradók minden gond nélkül átvállalhassák a helyettesítést. Így aztán olyanná lettem, mint egy kút, amelyben jócskán megapadt a víz, vagy egy hörgő csap a lakótelepen, mely hangot ad, de H2O-t már nem.
    Ebben a nyomott hangulatban eszembe jutott egy versem, amit pusztán a játék kedvéért állítottam össze kimondottan felszólító módú jelszavakból, mindennapi életünk imperatívuszaiból, szlogenekből és egyéb "korparancsokból". Magam sem hittem az elején, hogy végül is verssé áll össze. Többször kipróbáltam már hallgatóság előtt mondani: azok előtt, akik nem ismerik, mindig a döbbenet, majd a harsány felszabadultság érzését váltja ki.
    Megint azt mondom: ez az élet poézise. Hasonlít a fotó világához: a valóságdarabok különös fénnyel izzanak föl, ha a fotós szeme ráfókuszol.
    Nincs ehhez hasonlító öröm: a való tárgyait, köveit, nyomait gyúrni, alakítani, faragni, görgetni, amíg átlényegülnek, s vele együtt Te is.
    A vers mellé két fotó: az egyik az 1989 előtt víz alá süllyesztett székely Bözödújfalu vizek fölött őrködő, árva temploma, a marosvásárhelyi Koncz János alkotása, valamint az aradi Kelen Ferenc Szerelmesek c. lírai képe.

impreratívuszok

ne bántsd a fát
szeresd felebarátodat mint tenmagadat
vigyázz kész rajt
mélyvíz csak úszóknak
mozgás mozgás
hölgyválasz
itt az idő most vagy soha
robbanásveszély
tartsa tiszteletben a csendidőt
a vezetővel tilos szóba elegyedni
kötelező öltözék rendjelekkel
mindent a szemnek semmit a kéznek
váltson idejében jegyet
ittas vendéget nem szolgálunk ki
kelj föl és járj
a terv mindenek előtt
szemüveget a bírónak
emberek legyetek éberek
kopjon le fiatalember
számolja meg a visszajáró pénzt
fegyvert lábhoz
ne nyúlj hozzá frissen mázolva
az igazat mondd ne csak a valódit
étkezés előtt mosson kezet
add a kezed muntyán testvér
munkát kenyeret munkát kenyeret
fogyasszon halat
mondd mit érlel annak a sorsa
a fejét üsd hogy ne sántuljon
biztonsági öv használata kötelező
csak előre édes fiaim
el a kezekkel
az állatok etetése tilos
döntsd a tőkét ne siránkozz
tessék lábat törölni
mindent bele
takarékoskodj villannyal tüzelővel
szavazz a napra
amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra
húzd rá cigány
pofa súlyba

Keddig előreláthatóan nem jelentkezem, de addig sem lazsálok.

Augusztus 14. (szerda) Tegnap és ma egész nap, egymás után érkeztek a különböző vírusküldemények. Olyan egyre megy az álcázásuk, hogy messziről felismerni őket. Így van ez, Milos, ami elszaporodik s ami mértéken felül jelentkezik, az szemet szúr, nem tud elvegyülni a normalitásban.
    Aztán életemben először, immár pályafutásom végén, ma készítettem először színes bontású képekből szerkesztett lapot. Féltem a kísérlettől, ismervén a mi nyomdaviszonyainkat és -erkölcseinket, de várakozáson felül sikerült az első szám. De azért továbbra is a fekete-fehér fényképezés makacsul konzervatív híve maradok. A színekkel még több sarlatánságot lehet végrehajtani a fotóban, mint amúgy.
    Ma ezek voltak az élettapasztalatok, a mementók. Most már csak két vers következik, hozzáillő fotókkal. A fotók szerzői: Costin Tudor (ejtsd: kosztin tudor - Bucura tó a Fogarasi Havasokban) és Adrian Gugiu (ejtsd: ádrián gudzsiu - Jeges kilincs).


hegyi tó

éjjel-nappal az eget tartom
téged várlak a köves parton
csillagfodorral mélyezüsttel
elhagyott puliszkafőző üsttel

belülről borzongva de várlak
hogy megérintsem egyszer a lábad
te meg a tükröm fölé hajolva
belefrissülnél habjaimba

elnémulok a közeledben
kövek peregnek tenyeredbe
lassan belémvetsz egyet-egyet
én gyűrűt vetek te is reszketsz

hideg van a hegyekben nálam
e metsző kemény tisztaságban
éjjel-nappal az ég a gondom
súlyával nehogy agyonnyomjon

és most már az is lassan világos
fölöttünk az idő határoz
a kiengedő s újra markoló fagy
már jegesedik a lelkem hol vagy

zárak rokonaim

1

zár vagyok melybe a kulcs
beletörött
kinyílnék
de fogva tart a rozsda

ki mögöttem rekedt azóta
a szabadság
meggyötört túsz
éjjelente kipróbál recsegek ropogok

zárak kilincsek závárak kapuk
rokonaim
ti türelmesek
megnyílunk egyszer ki lép be rajtunk?

2

(a fölsejlő fény elvakít
nem látom csak a szárnyaid
mintha volnál tiszta szándék
ha tudnék utánad szállnék
de zár vagyok és kulcs a sorsom
fogva tart s magamban hordom)

Augusztus 13. (kedd) A hetvenes évek végén irtam egy kötetre való verset - nagy részüket fent a hegyen, 1500 méter magasságban, a Szentimrei Büdösben, miközben mindenki aludt a környéken, csak néhány eleresztett, az egész málnást szabadon bejáró, csengettyűvel ellátott ló legelészett a sokszor derékig érő reggeli ködben.
    Igen, Milos, azt úgy képzeld el, hogy a család - egy anya és két gyerek - a gerendaház alsó traktusában az igazak álmát aludta a lehúzott zsalugáterek mögött, én meg, aki esténként a manzárdra kúsztam föl egy recsegő-ropogó belső falépcsőn és a tetőzsindelyek alatt aludtam egy deszkából összerótt, szalmazsákkal megszelidített dikón, kora reggel ugyanazon az úton, csak visszafelé lekászálódtam a mélybe, s a konyhaasztalra lépve mindjárt a küszöbön is voltam, ahol beburkolóztam egy durva pokrócba, a dús harmat ellen bő gumicsizmát húztam és kisurrantam a ház elé, ahol a tegnap esti tábortűz égett, meg a tegnapelőtti és az azelőtti; egész komoly kráter mélyedt már az örökös tűz helyén, körbevéve különböző nagyságú és formájú kövekkel, csutakokkal, melyeken a tűz köré gyűlt társaság tagjai üldögéltek - hol ez, hol az, mikor ki tévedt arrafelé a nyaralótelepen, gombászásból, vagy málna, esetleg áfonyaszedésből hazatérve. Reggelente a tűzhely ridegen, feketén, olykor alig-alig pöfékelve füstölgött, a hamuban egy-egy ottfelejtett, vastag kérgessé sült krumplit rejtve, amit a hűvös reggelben oly jó volt kikaparni és az ujjaimat melengetni vele. Egy csutakra kuporogva aztán papírszalvétát vettem elő a zsebemből - más papírt nem lehetett odafönt kapni az egyetlen mindenes boltban, s egy puha ceruzával róni kezdtem a reggeli ihlet diktálta rövid sorokat. Be volt osztva: naponta nem használhattam el egy szalvétánál többet, ha azt akartam, hogy hazatértemig maradéktalanul elvégezzem a magamra rótt penzumot.
    Az ott született versekből, szilánkokból sokminden nem került be 1980-ban megjelent Ellenállás c. kötetembe. A szerkesztő Csiki Lászlóval egyetértésben azon voltunk, hogy inkább kevesebb, de a jó kerüljön a könyvbe. De én most úgy látom, ahogy előkerült a vaskos papírszalvéta köteg, hogy a kiszuperáltak között még maradt néhány olyan, ami gazdagíthatja, színesítheti ezt a könyvet.
    Míg válogattam őket, újra fent éreztem magam a Hegyen, a tuskón ülve, hátam a mézgás öreg fenyőnek támasztva, elnézve, ahogy rendre magához tér a család, a szomszédok, benépesül a hegyoldal, a borvízforráshoz vezető ösvény... Olyankor én már egy munkában, töprengésben eltelt fél nappal öregebbnek éreztem magamat, kiürültnek, könnyednek, mint aki megdolgozott a további semmittevésért...


holtágon libegő

holtágon libegő ködök
csuklóra fagyott vérrögök

fenékre szálló hordalék
botló nyelvemen zagyvalék

lustán csobbanó kő merül
tartsuk magunkat emberül



kifent kasza

nyári mező
vakondtúrásos botladozás
hangyabolyos víg forgás sürgés
vadzsálya orbáncfű lóhere menta
surranó szöcskék
fűszálról fűszálra
nyomukban
kifent kasza


ködmönös idő

keményre fagyott föld kopog
ki rajta áll topog ám szaporán
elhagyott kutya ténfereg
bádogcsatornán jégcsapok
őrzik a ködmönös időt
aki már eleget reszketett
felveheti a nyúlcipőt


titkos csapás

távol mindentől ami távoli
elzárva mindentől ami elérhetetlen
megfosztva mindentől ami reménytelen
marad a gondolat titkos csapása


valaki rázza

patacsattogás a hullámmorajban
tengeri csikók nyargalásznak a lágy fövenyen
riadózva rengő nagyhasú bóják
lubickolnak a tengernyi mosdótál pereménél
rázza valaki hogy rázza a roppant edényt
előre hátra
vele a fedőt a roskadó eget


kevés fű

kevés fű a talpam alatt
roskadó éjszaka fölöttem

keményen koppannak lépteim
omló nyomok lenge porban

lábaimban sűrű görcsök
gyérülő haj fejemen

látod látod csosszanásom
tovaringó reggelen


fejünknél

semmi sem örök semmi
sem tart ki míg a világ
temetésünk is elfelejtik
fejünknél fonnyadó virág


    A versekhez most egy Damó István rajz (brassói képzőművész, sok éven át a Kriterion képszerkesztője, most Magyarországon él) és egy Csomafáy Ferenc fotó készült.

Augusztus 12. (hétfő) Most egy költői újévi jókívánság hívja elő az emlékeket: egy miklósfalvi székely fiatalember, Tódor Domokosnak hívják, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben sűrűn küldözgette az ifjúsági lap címére kisformátumú borítékba csúsztatott, többréthajtott papírra írt, gyöngybetűs verspróbálkozásait. Tanácsokkal, válaszokkal, olykor közlésekkel is egyengettem útját, aztán egyszer csak híre jött családjától, hogy egyik napról a másikra tragikus hirtelenséggel elragadta a halál. Özvegye akkor eljuttatta hozzám hátrahagyott kéziratait, mert a Domokos által őrzött levelekből úgy vette ki: bízhat bennem.
    Akkor, a kegyelet hangulatának engedelmeskedve, sikerült is írásai közül kiválasztani egy füzetnyit, amit az özvegy mindenáron szeretett volna saját költségén megjelentetni. Nincs tudomásom arról, hogy e terve sikerült vagy sem, a válogatást eljuttattam hozzá, de nálam megmaradt egy példány, s most véletlenül előkerült, akárcsak az 1981-ből való újévi üdvözlet, két verssel (Téli dal, Tájkép). Huzamosabb időn át hallgathatott, mert levele végére ezt írta: "Ha későre is, de ismét jelentkezem megrendíthetetlen hittel: A VERSNEK ÉLNIE KELL!"
    Mit lehet ehhez fűzni?
    Természetesen így van. Mi elpusztulunk, de a versnek ez meg van tiltva...   
Legalább is mindent meg kell tennünk érette...
    Az alábbi verscsokor nem egyéb tisztelgésnél minden fiatal, félbeszakadt életű, jobb sorsra érdemes tehetség előtt, aki elpuskázta a jövőjét, vagy akit tarkón lőtt a jelen.

TÓDOR DOMOKOS


Záróra

sokszor a hallgatással a jajszó felér
motyogja a lebújból kilökött polgár
ő már mindenhová idejében elér
nem kérdi senki kit keres hol jár
1981


Mintha vendég

kapu nyílik mintha vendég jönne
a szél, mondják, s csak én tudom
emléked ami beköszönget
kutyám vonít az udvaron
1984


Téli dal

sirályt a tenger
dombot az erdő
vehet úgy körül
mint minket a tél

hó-ostorával
arcunkba csapkod
ha kedve tartja
hozzánk se ér
1981


Tájkép

a puszta látszat
csókák hullái a havon
vállra akasztott puskával
vadőr halad a télben
1981


Béke

Békéről beszélsz, de azért
kilököd testvéred a sorból
- a tejnél, a kenyérnél, az autóbusznál.

Csak a halálban hiszek, mert tudom, hogy
eljön.
1983


Finálé

megnéztem a tüzet ég-e
így lett a versemnek vége


A versek mellé Pusztai Péter (Pierrefonds): Őszi ég és Jakab Tibor (Marosvásárhely) Lépjünk be! c. fotóit mellékelem.

Augusztus 11. (vasárnap) Ígéretemhez híven itt következik Demse Márton második, a tegnapinál némileg rövidebb és líraibb csángóföldi krokija a sajátos moldvai őszről. Olyan a kép, amit elénk tart, hogy kár lenne akár egy fölös szóval is lerombolni hatását...

Szeptemberi séta

    A nyári színeket lucskos őszi köd oltja, mérhetetlen szomorúsággal tölt el a Szeret partja. Fehér halász madár csivitel éhesen a magosban, nem látja a víz fodros színét. Ősi fantomok tollaszkodnak szálló páraként egyik parttól a másikig. A szemem gyémánt cseppes nyarfalevélen akad, s végtelenül fájlalom, hogy itt már többé tutaj nem halad, mint régen a Szeret fodros ölén. Végtelen szürke felhőtorok ásítoz a lanka felett. Botján bóbiskoló pásztort a bánat fekete kutyái ülik körül. Szelíd gondolatimba dübörög egy elkésett, távoli Illyés-fogat. Etelközi lándzsás vitézek végtelen sorának ezeréves szellemei indulnak csatába. Éppen ide a Kárpátok aljába. Kivel is akarnak ők hadba szállni, hiszen itt sehol semmi ellenség? Csak egy legeltető, bóbiskoló szegény pásztor, meg egy árva sorsra jutott botos kis legény, akinek egyetlen fegyvere a szépen faragott bot, na meg a cseresznyehéjjal gyűrűzött furulya. Igen ám, de ez nem akármilyen furulya. Ősi magyar dal zeng rajta!
    Szeretpartjáról Buda felé visz a lábom. Hányszor jártam ezen az utan, hányszor botlottam kőben, göröngyben, hányszor futottam itt mezítlábcsizmában őszi csípős időben. Bocskorom se volt idők emléke lohol előttem. A napok egymás sarkát tapossák. Hamarosan itt lesz szent Demeter napja. Oszlik az esztena. Na, te kis juhász, várhatsz a tavaszra! Estefelé a szél is rohamra indul. Szőlőbokrakat ráz a Málan. Pusztító rigórajt vitorláz Magyari István kútjától a Csigás hegyig. Vért izzadt cseresznyék ijedt lombja pusztul szerteszét, elkapva egy-egy ezüstös pókszál végét. Az úton lefelé, a kövecsdombról botjába kapaszkodva jöddögél az öreg csősz. Ezüstös hajában, a feketére ázott szalmakalap alatt szélcsend honol. Csak akkor áll égnek és kerekedik nagy vihar, ha valaki megsérti a hegy törvényét, mely tiltja a szőlőben való járkálást, vagy ha gazdátlan állatot kell behajtania. Különben csendes ő, mint a mérleg hava: napfényes, de legtöbbször ködös. Ha szóba áll vele az ember, még a legködösebb időben is mókásan félrecsapja madárijesztő kalapját, s ilyenkor ködös időben egy vékony, úri cigarettáért akkorát kórint, hogy még az Ülyü patak is visszhangzik tőle. Botjára könyököl, s kicsordul gúnyos fájdalmából a szemérmetlen szegénység. Egész nyáron a határt járja, s télen mégis alig jut egy pakli dohányra. Csorba fogai közül nagyot sercint, még kér egy vékony cigit, vállon vereget, tehetetlenül legyint, apámat említi, s aztán ismét a botját követi.
    Bejártam a határt, Szerettől Külsőrekecsinig. Diákkútjánál, a Bodzáson, a Rákos tetején, Cigányhegyin meg a Patyulon érett kukoricatáblák, gazdag szőlőfürtös darabok katonásan sorakoznak a gazdagnak ígérkező ősz előtt.
    Hazafelé indulak, halántékomon lüktet egy nagy titok, egy négysoros Áprily-i titok.

    A mai illusztráció Varga Béla (Barót) Az elpuskázott térkép c. fotója

Augusztus 10. (szombat) Ma a csángókról fogok ide írni néhány sort. Pontosabban nem is én, hanem egy csángóföldről származó, s most Magyarországon élő újságíró, Demse Márton, akit én még a hetvenes években mozdonyvezetőként ismertem meg, amikor a Moldvából a Gyimeseken át Csíkmadéfalvára és vissza közlekedő szerelvényeket vitte-hozta. Olykor felugrott Bukarestbe, végiglátogatott néhány szerkesztőséget, ahol ismerősei voltak, így bedugta a fejét az ifjúsági laphoz is, elővette szinte széltől szélig gépelt kéziratait,s ha szerencséje volt, egy-egy ott is maradt a szerkesztőségi asztalon, fiókban.
    Néhány verse olvasható az Erdélyi és csángó költők antológiájában. Bevallottan az első "hivatalos" csángó költő, Lakatos Demeter tanítványa, követője, hagyományának továbbvivője. Mivel irodalmi ténykedéséről tudomást szereztek a hatóságok is, nem egyszer volt 1989 előtt hatósági zaklatásnak, házkutatásnak, kéziratelkobozásnak kitéve.
    Aztán kitelepült Magyarországra. Azóta nem tudom a sorsát, nem találkoztunk. De megtaláltam két jellegzetes írását a levelesmappámban, s ahogy nézegetem a szöveget, úgy tűnik, mintha végül is nem jelentek volna meg, bár szándékomban volt megszerkeszteni és leadni. Az 1981 szeptemberi keltezésű kéziratok azonban szerkesztésnek semmi nyomát nem viselik, olyanok, ahogyan szerzőjük beállítatlan, szeszélyes betűrajzú írógépéből kikerültek.
    Ritka kincsek ezek: a magyar nyelvtudással megáldott csángó írásbeliség dokumentumértékn túl a Demse emlékezések hitelesen visszaadják a moldvai élet és táj, az ottani megszépített szegénység fakó ragyogását.
    Ma a Nagyapám fehér lova c. hosszabb emlékezést küldöm - Fadgyas Tibor avatott fotóival -, holnap pedig a Szeptemberi séta következik.

NAGYAPÁM FEHÉR LOVA

    A nagy éhség nyarán (1946-ban nagy éhínség volt Romániában, s különösen Moldvában és a Székelyföldön - szerk. megj.), mikor a világot én is nyitott szemmel kezdtem nézni, talpon futó gyermek létemre komoly kötelességeim kezdtek lenni a ház körül. Minden reggel etetni mentem nagyapám lovával, amikor apó nem ment vele "Csíkba jégaszalni". Ez volt az ő szavajárása, ha valaki azt merte tőle kérdezni, hogy hová megy megint azzal a világtalan hitvány gebével. Az egyik szemét otthagyta volt az ojtozi csatánál, mikor gazdájával együtt vanszolták térdig érő sárban az ágyút Mackensenék ellen, a másikot meg a télen a Rákoshegyi erdőben.
    Nagyon jámbor volt, engedett a hasa alá bújni, a lábaira csimpaszkodni. Ha a közelébe kerültem, még a farkát sem mozdította, nehogy megbántsan. A lábát is olyan könnyedén engedte le és emelte fel, mintha balettmutatványra készült volna. Mikor az orrát simogattam, olyan szépen nyerített, mintha emberi hangon oktatgatott volna valami nagyon fontos dologra, vagy talán köszönte gyermeki gyöngédségem?
    A házban nem ettünk mi olyant, amiből egy keveset neki is ne loptam volna ki a pajtába. Ha etetni mentem vele, soha se kellett kötélen fognam, elég volt, ha előre mentem. Úgy jött utánam, mint egy bárány. A házba is képes lett volna utánam jönni. A réten a világ legjobb falata se tudta volna elmozdítani mellőlem. Tudta, hogy soha nem viszem haza éhesen. Ha idegen járt a közelében, fújtatott, prüszkölt, kapálta a földet mérgesen. Nem látott, de megérezte. Bátyámra haragudott a leginkább, mert egy vesszővel állandóan megkergette. Hátán ülve rugdalta, ütötte, verte, kergette, míg térdre nem rogyott habosan. A Rákos gödörből egészen a Cigányhegyiig télen-nyáron kegyetlenül kergette! A szerencsétlen vak ló, mikor kilépett a kapun, már kezdett is rohanni veszettül, csak éppen ne érje az a temérdek verés, rugás, agyabugyálás, amire képes volt az én bátyám. Honnan a fenéből örökölhette azt a végtelen gonoszságot? Addig ment a dolog, míg egyszer rajtakapta nagyapám. Szentisten! Elképesztő, hogy mit művelt vele az öreg.
    Megbújt egy bokor mögé, s amikor a bátyám el akart vágtatni mellette, hurkos kötelet dobott a derekára, és lerántotta a szerencsétlen állat hátáról.
   - Megállj, te hóhér, most visszafizetem én neked az álla helyett a sok sanyargatást.
Egy fűzfához kötötte és kétrétre fogott kötéllel addig verte, amíg térdre rogyott a kegyetlen ütlegeléstől. A ló megérezte kínzójának fájdalmát, mellém jött és fájdalmasan nyerített, mintha segítségére akart volna küldeni, de én nem mertem az igazságszolgáltatásba szólni. Megfogtam a kötelét és az út menti füves pázsitra vittem legelni. Reszketve simogattam a nyakát és biztattam, hogy ezután nem fogja őt már senki bántani.
    Miután az öreg belefáradt, a ló hátára kötözte a bátyámat, engem meg mögéje ültetett és hazaküldött.
    - Nesztek lovaglás, lakjatok egyszer jól! - és jól a ló farába vert, hogy hazáig rohanjon velünk. Már lehajlóban volt a nap, amikor hazaértem a lóval, meg a félholtra vert bátyámmal. Anyám nyitott kaput. Levett a lóról és veszettül sírni kezdett. Egy darab csepüpokrócat dobott a kapu melletti vadalma alá, és arra fektette a bátyámat, engem víz után riasztott. Lehúzta hátáról az inget, amely már tele volt vérfolttal és hidegvizes ronggyal kezdte törölgetni. A szájából is folyt a vér. Szemei be voltak dagadva, a lába szárain is vérhurkák voltak.
   - Halott szegénykém! - ordította reménytelenül.
   - Nem vagyok az - bólintotta a bátyám.
   - Ki vert így össze, drága bogaram?
   Helyette én válaszoltam:
   - Apó verte meg, mert lóhátolta a vakot.
   - Elképesztő, ily szörnyen? A gyalázatos vén trotty! Szerencsétle basaróg!
   - Igen megvert - mondta a bátyám, miközben fel akart ülni, de nem tudott. Visszahanyatlatt a fehér hamvas lepedőre. Vérzett az orra. Anyám faggyus mécsest gyujtatt, mert már besötétedett.
Aztán apó is hazaérkezett. A mécses fényénél könnyeket láttam alágördülni kérges, redős arcán.
   - Sajnálom, de mit tehettem volna, nagyon mérges voltam. Kevés híja, hogy agyon nem ütöttem. Nem kellett volna azt a szerencsétlen vakot annyit kergetni. Nem tudad, hogy teljesen vak, mindkét szemére?
   - Hogyhogy vak? - kérdezte magához térve a bátyám, mintha most hallaná először a dolgot.
   - A tél óta, amikor beléfutott a nagy galagonyásba, a farkasok elől, azóta nem lát, s te kergeted, mint egy hóhér?
   - Nem tudtam...
   - Tanulj te is emberséget - mondta az öreg. Szégyenlette és fájtatta is a tettét. Most már késő az együttérzés gondolata.
   Néhány hét múlva már nem látszatt a verés helye. A bátyám más szemmel nézett azután a lóra. Akkora gyűlölet érlelődött benne apó fehér vak lova iránt, hogy azt lehetetlen papírra tenni.
   Később, a nyár vége felé elkísértük nagyapámat utolsó útjára. Demse Antal ükapám korhadt keresztje mellé került. Az utolsó rekviemre a ló is közénk dugta volt a fejét. Mikor az első földdarab a leeresztett koporsóra dobbant, a nép sírni kezdett, a ló keservesen nyerített és elszaladt a sírtól. A szekeret mi húztuk haza. A vak otthon várt az istállóban. Attól a naptól kezdve se nem ivott, se nem evett. Hiába vittem neki bármit, még tőlem se akart semmit elfogadni. S mire megjelentek az útmenti akácon az első aranypénzek, a keresztpataki erő bükkjein az első véres levelek, a temető melletti gödörbe elástuk a sok csatát látott vakot is.
   Hazatérve apámmal a lótemetésről, bátyámat sírva találtuk a ló üres pajtájában.

Augusztus 9. (péntek) Mulasztások jutottak eszembe, az elmúlt napokban többször is.
    Általában úgy alakult az életem, hogy a különböző váratlan helyzetekben kivártam, visszahúzódtam, a kevésbé kockázatos megoldást választottam. Kényelmes voltam, nem akartam fölösleges bonyodalmakat.
    Ha jól mérlegelem, ezért nem vonzott (de nyugodtan mondhatom azt is, hogy: taszított) a gépkocsivezetés és a vele járó birtoklás, ezért óvakodtam a félrelépésektől, de talán ugyanezért keveredtem ostoba kompromisszumokba is, amelyeket határozottabb, merészebb, "huszárosabb" fellépéssel talán elkerülhettem volna.
    Apámnál jártam, Csíkszentkirályon 1982 őszén. Akkor már anyám két éve halott volt, apám nem szívesen lakott egyedül a rá toluló emlékekkel, pedig szerette az élete utolsó éveiben megvásárolt falusi környezetet, a kert csöndjét, az évszakok látványos váltakozását, a közeli hegyről gyorsan lezúduló, feszültségoldó zivatarokat.
    Nem sokat szóltunk egymáshoz, csak amikor tényleg mondanivalónk volt. De az egymás mellett hallgatásunk megnyugtató volt - úgy érzem, számára is. Néhány napot tartózkodtam a vidéken, az este rendszerint hazavetett a szentkirályi házba. Az utolsó estét azonban a 12 km-re lévő Csíkszeredában, egy ottani barátomnál kívántam tölteni: lakása közel volt az állomáshoz, s a Bukarestbe éjfél után induló gyorsvonattal reggel már otthon lehettem.
    Édesapám bevitt kocsival a városba, ő is feljött a barátomhoz, leültünk, megvacsoráztunk, majd elbúcsúztam tőle. Hosszan nézett rám, s váratlanul kérlelni kezdett: menjek vele haza, teázunk egy jót, majd ő visszahoz az állomásra.
    Logikusan igaza volt, hiszen végül is, nekem egyik megoldás se okozott volna különösebb fáradtságot. De őt akartam kímélni: ne éjszakázzon fölöslegesen, ne hajszolja magát, ráadásul a szigorúan kimért benzint is megtakaríthatja.
    Sóhajtva ment el. Az erkélyről még utánanéztem, sikerül-e begyújtania a motrot a csíki hideg éjszakában.
    Azután már csak telefonon sikerült beszélnünk meg néhány levelet váltanunk. Pár hónapra rá, 83 márciusában már csak halálhíre ért utól.
    Azóta gyötör őszi mulasztásom: vajon, ha akkor megértem ki nem mondott üzenetét, kérése mélyebb értelmét, és vele tartok, nem alakult-e volna másként a sorsunk? Az övé és az enyém?
    Egy biztos: nagy örömet szereztem volna vele neki. Mert azért, ha elgondolom, túl sok örömmel nem halmoztuk el szüleinket. Éltük az életünket, igyekeztünk minél távolabb kerülni az otthoni befolyástól, most pedig öt testvér ötefelé, elidegenedetten, szétszórva a világ minden égtája felé.
    S az adósságok csak növekednek...
    Az első két vers e számvetéses hangulatnak a gyümölcse, a harmadik egy közöletlen vers, amely a romániai rendszerváltás zűrzavaros első napjaiban íródott.
    Az illusztrációk továbbra is fotós-képzőművész ünnepi jókívánságok.
    1. Biró Károly: Templom mélyén
    2. ifj. Feszt László (Kolozsvár): Lovagok
    3. Vigh István: Alpesi táj


isten csókja

egy kupa bor
úrvacsorához
kézről kézre
isten csókjaként mely összeforraszt
mindenkit akik miatta betértek házába
a kupa peremén egyetlen duzzadó lüktető rétegben
a rúzsok herpeszek cserepes bőrcafatok
szájpenész zabola bőven ömlő nyál
szeszekkel elegyes gyomorsav kátrány korom
keserűség vér ahány szenvedés
annyi reménykedő korty
ez az én vérem
ez pedig a miénk a miénk
sorsunkba életünkbe csomagolva
ajakról ajakra
lágyan végzetes pecsétként
a fölöttünk kóválygó tűnődő áhitatban


árnyak köröznek

boldog nap volt ez de most is másnak
ez a boldogság fals hamis
az ittasok rekedten danolásznak
de itt van már a hajnal is

mi rejtőzött azon most átvilágít
és ma is újulást ígér
de délfelé már belefárad
hanyatló kedve utolér

árnyak köröznek ólálkodnak
megannyi kínzó gondolat
valaha szügyig boldogságban úsztak
de az élet vize elapadt

most sírni kéne rázkóni nyíltan
vagy inni egyet ám minek
könnyem fogytán a mámor elszáll
s már a hajnal is oly rideg


Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok
1989

Augusztus 11. (vasárnap) Ígéretemhez híven itt következik Demse Márton második, a tegnapinál némileg rövidebb és líraibb csángóföldi krokija a sajátos moldvai őszről. Olyan a kép, amit elénk tart, hogy kár lenne akár egy fölös szóval is lerombolni hatását...

Szeptemberi séta

    A nyári színeket lucskos őszi köd oltja, mérhetetlen szomorúsággal tölt el a Szeret partja. Fehér halász madár csivitel éhesen a magosban, nem látja a víz fodros színét. Ősi fantomok tollaszkodnak szálló páraként egyik parttól a másikig. A szemem gyémánt cseppes nyarfalevélen akad, s végtelenül fájlalom, hogy itt már többé tutaj nem halad, mint régen a Szeret fodros ölén. Végtelen szürke felhőtorok ásítoz a lanka felett. Botján bóbiskoló pásztort a bánat fekete kutyái ülik körül. Szelíd gondolatimba dübörög egy elkésett, távoli Illyés-fogat. Etelközi lándzsás vitézek végtelen sorának ezeréves szellemei indulnak csatába. Éppen ide a Kárpátok aljába. Kivel is akarnak ők hadba szállni, hiszen itt sehol semmi ellenség? Csak egy legeltető, bóbiskoló szegény pásztor, meg egy árva sorsra jutott botos kis legény, akinek egyetlen fegyvere a szépen faragott bot, na meg a cseresznyehéjjal gyűrűzött furulya. Igen ám, de ez nem akármilyen furulya. Ősi magyar dal zeng rajta!
    Szeretpartjáról Buda felé visz a lábom. Hányszor jártam ezen az utan, hányszor botlottam kőben, göröngyben, hányszor futottam itt mezítlábcsizmában őszi csípős időben. Bocskorom se volt idők emléke lohol előttem. A napok egymás sarkát tapossák. Hamarosan itt lesz szent Demeter napja. Oszlik az esztena. Na, te kis juhász, várhatsz a tavaszra! Estefelé a szél is rohamra indul. Szőlőbokrakat ráz a Málan. Pusztító rigórajt vitorláz Magyari István kútjától a Csigás hegyig. Vért izzadt cseresznyék ijedt lombja pusztul szerteszét, elkapva egy-egy ezüstös pókszál végét. Az úton lefelé, a kövecsdombról botjába kapaszkodva jöddögél az öreg csősz. Ezüstös hajában, a feketére ázott szalmakalap alatt szélcsend honol. Csak akkor áll égnek és kerekedik nagy vihar, ha valaki megsérti a hegy törvényét, mely tiltja a szőlőben való járkálást, vagy ha gazdátlan állatot kell behajtania. Különben csendes ő, mint a mérleg hava: napfényes, de legtöbbször ködös. Ha szóba áll vele az ember, még a legködösebb időben is mókásan félrecsapja madárijesztő kalapját, s ilyenkor ködös időben egy vékony, úri cigarettáért akkorát kórint, hogy még az Ülyü patak is visszhangzik tőle. Botjára könyököl, s kicsordul gúnyos fájdalmából a szemérmetlen szegénység. Egész nyáron a határt járja, s télen mégis alig jut egy pakli dohányra. Csorba fogai közül nagyot sercint, még kér egy vékony cigit, vállon vereget, tehetetlenül legyint, apámat említi, s aztán ismét a botját követi.
    Bejártam a határt, Szerettől Külsőrekecsinig. Diákkútjánál, a Bodzáson, a Rákos tetején, Cigányhegyin meg a Patyulon érett kukoricatáblák, gazdag szőlőfürtös darabok katonásan sorakoznak a gazdagnak ígérkező ősz előtt.
    Hazafelé indulak, halántékomon lüktet egy nagy titok, egy négysoros Áprily-i titok.

    A mai illusztráció Varga Béla (Barót) Az elpuskázott térkép c. fotója

Augusztus 10. (szombat) Ma a csángókról fogok ide írni néhány sort. Pontosabban nem is én, hanem egy csángóföldről származó, s most Magyarországon élő újságíró, Demse Márton, akit én még a hetvenes években mozdonyvezetőként ismertem meg, amikor a Moldvából a Gyimeseken át Csíkmadéfalvára és vissza közlekedő szerelvényeket vitte-hozta. Olykor felugrott Bukarestbe, végiglátogatott néhány szerkesztőséget, ahol ismerősei voltak, így bedugta a fejét az ifjúsági laphoz is, elővette szinte széltől szélig gépelt kéziratait,s ha szerencséje volt, egy-egy ott is maradt a szerkesztőségi asztalon, fiókban.
    Néhány verse olvasható az Erdélyi és csángó költők antológiájában. Bevallottan az első "hivatalos" csángó költő, Lakatos Demeter tanítványa, követője, hagyományának továbbvivője. Mivel irodalmi ténykedéséről tudomást szereztek a hatóságok is, nem egyszer volt 1989 előtt hatósági zaklatásnak, házkutatásnak, kéziratelkobozásnak kitéve.
    Aztán kitelepült Magyarországra. Azóta nem tudom a sorsát, nem találkoztunk. De megtaláltam két jellegzetes írását a levelesmappámban, s ahogy nézegetem a szöveget, úgy tűnik, mintha végül is nem jelentek volna meg, bár szándékomban volt megszerkeszteni és leadni. Az 1981 szeptemberi keltezésű kéziratok azonban szerkesztésnek semmi nyomát nem viselik, olyanok, ahogyan szerzőjük beállítatlan, szeszélyes betűrajzú írógépéből kikerültek.
    Ritka kincsek ezek: a magyar nyelvtudással megáldott csángó írásbeliség dokumentumértékn túl a Demse emlékezések hitelesen visszaadják a moldvai élet és táj, az ottani megszépített szegénység fakó ragyogását.
    Ma a Nagyapám fehér lova c. hosszabb emlékezést küldöm - Fadgyas Tibor avatott fotóival -, holnap pedig a Szeptemberi séta következik.

NAGYAPÁM FEHÉR LOVA

    A nagy éhség nyarán (1946-ban nagy éhínség volt Romániában, s különösen Moldvában és a Székelyföldön - szerk. megj.), mikor a világot én is nyitott szemmel kezdtem nézni, talpon futó gyermek létemre komoly kötelességeim kezdtek lenni a ház körül. Minden reggel etetni mentem nagyapám lovával, amikor apó nem ment vele "Csíkba jégaszalni". Ez volt az ő szavajárása, ha valaki azt merte tőle kérdezni, hogy hová megy megint azzal a világtalan hitvány gebével. Az egyik szemét otthagyta volt az ojtozi csatánál, mikor gazdájával együtt vanszolták térdig érő sárban az ágyút Mackensenék ellen, a másikot meg a télen a Rákoshegyi erdőben.
    Nagyon jámbor volt, engedett a hasa alá bújni, a lábaira csimpaszkodni. Ha a közelébe kerültem, még a farkát sem mozdította, nehogy megbántsan. A lábát is olyan könnyedén engedte le és emelte fel, mintha balettmutatványra készült volna. Mikor az orrát simogattam, olyan szépen nyerített, mintha emberi hangon oktatgatott volna valami nagyon fontos dologra, vagy talán köszönte gyermeki gyöngédségem?
    A házban nem ettünk mi olyant, amiből egy keveset neki is ne loptam volna ki a pajtába. Ha etetni mentem vele, soha se kellett kötélen fognam, elég volt, ha előre mentem. Úgy jött utánam, mint egy bárány. A házba is képes lett volna utánam jönni. A réten a világ legjobb falata se tudta volna elmozdítani mellőlem. Tudta, hogy soha nem viszem haza éhesen. Ha idegen járt a közelében, fújtatott, prüszkölt, kapálta a földet mérgesen. Nem látott, de megérezte. Bátyámra haragudott a leginkább, mert egy vesszővel állandóan megkergette. Hátán ülve rugdalta, ütötte, verte, kergette, míg térdre nem rogyott habosan. A Rákos gödörből egészen a Cigányhegyiig télen-nyáron kegyetlenül kergette! A szerencsétlen vak ló, mikor kilépett a kapun, már kezdett is rohanni veszettül, csak éppen ne érje az a temérdek verés, rugás, agyabugyálás, amire képes volt az én bátyám. Honnan a fenéből örökölhette azt a végtelen gonoszságot? Addig ment a dolog, míg egyszer rajtakapta nagyapám. Szentisten! Elképesztő, hogy mit művelt vele az öreg.
    Megbújt egy bokor mögé, s amikor a bátyám el akart vágtatni mellette, hurkos kötelet dobott a derekára, és lerántotta a szerencsétlen állat hátáról.
   - Megállj, te hóhér, most visszafizetem én neked az álla helyett a sok sanyargatást.
Egy fűzfához kötötte és kétrétre fogott kötéllel addig verte, amíg térdre rogyott a kegyetlen ütlegeléstől. A ló megérezte kínzójának fájdalmát, mellém jött és fájdalmasan nyerített, mintha segítségére akart volna küldeni, de én nem mertem az igazságszolgáltatásba szólni. Megfogtam a kötelét és az út menti füves pázsitra vittem legelni. Reszketve simogattam a nyakát és biztattam, hogy ezután nem fogja őt már senki bántani.
    Miután az öreg belefáradt, a ló hátára kötözte a bátyámat, engem meg mögéje ültetett és hazaküldött.
    - Nesztek lovaglás, lakjatok egyszer jól! - és jól a ló farába vert, hogy hazáig rohanjon velünk. Már lehajlóban volt a nap, amikor hazaértem a lóval, meg a félholtra vert bátyámmal. Anyám nyitott kaput. Levett a lóról és veszettül sírni kezdett. Egy darab csepüpokrócat dobott a kapu melletti vadalma alá, és arra fektette a bátyámat, engem víz után riasztott. Lehúzta hátáról az inget, amely már tele volt vérfolttal és hidegvizes ronggyal kezdte törölgetni. A szájából is folyt a vér. Szemei be voltak dagadva, a lába szárain is vérhurkák voltak.
   - Halott szegénykém! - ordította reménytelenül.
   - Nem vagyok az - bólintotta a bátyám.
   - Ki vert így össze, drága bogaram?
   Helyette én válaszoltam:
   - Apó verte meg, mert lóhátolta a vakot.
   - Elképesztő, ily szörnyen? A gyalázatos vén trotty! Szerencsétle basaróg!
   - Igen megvert - mondta a bátyám, miközben fel akart ülni, de nem tudott. Visszahanyatlatt a fehér hamvas lepedőre. Vérzett az orra. Anyám faggyus mécsest gyujtatt, mert már besötétedett.
Aztán apó is hazaérkezett. A mécses fényénél könnyeket láttam alágördülni kérges, redős arcán.
   - Sajnálom, de mit tehettem volna, nagyon mérges voltam. Kevés híja, hogy agyon nem ütöttem. Nem kellett volna azt a szerencsétlen vakot annyit kergetni. Nem tudad, hogy teljesen vak, mindkét szemére?
   - Hogyhogy vak? - kérdezte magához térve a bátyám, mintha most hallaná először a dolgot.
   - A tél óta, amikor beléfutott a nagy galagonyásba, a farkasok elől, azóta nem lát, s te kergeted, mint egy hóhér?
   - Nem tudtam...
   - Tanulj te is emberséget - mondta az öreg. Szégyenlette és fájtatta is a tettét. Most már késő az együttérzés gondolata.
   Néhány hét múlva már nem látszatt a verés helye. A bátyám más szemmel nézett azután a lóra. Akkora gyűlölet érlelődött benne apó fehér vak lova iránt, hogy azt lehetetlen papírra tenni.
   Később, a nyár vége felé elkísértük nagyapámat utolsó útjára. Demse Antal ükapám korhadt keresztje mellé került. Az utolsó rekviemre a ló is közénk dugta volt a fejét. Mikor az első földdarab a leeresztett koporsóra dobbant, a nép sírni kezdett, a ló keservesen nyerített és elszaladt a sírtól. A szekeret mi húztuk haza. A vak otthon várt az istállóban. Attól a naptól kezdve se nem ivott, se nem evett. Hiába vittem neki bármit, még tőlem se akart semmit elfogadni. S mire megjelentek az útmenti akácon az első aranypénzek, a keresztpataki erő bükkjein az első véres levelek, a temető melletti gödörbe elástuk a sok csatát látott vakot is.
   Hazatérve apámmal a lótemetésről, bátyámat sírva találtuk a ló üres pajtájában.

Augusztus 9. (péntek) Mulasztások jutottak eszembe, az elmúlt napokban többször is.
    Általában úgy alakult az életem, hogy a különböző váratlan helyzetekben kivártam, visszahúzódtam, a kevésbé kockázatos megoldást választottam. Kényelmes voltam, nem akartam fölösleges bonyodalmakat.
    Ha jól mérlegelem, ezért nem vonzott (de nyugodtan mondhatom azt is, hogy: taszított) a gépkocsivezetés és a vele járó birtoklás, ezért óvakodtam a félrelépésektől, de talán ugyanezért keveredtem ostoba kompromisszumokba is, amelyeket határozottabb, merészebb, "huszárosabb" fellépéssel talán elkerülhettem volna.
    Apámnál jártam, Csíkszentkirályon 1982 őszén. Akkor már anyám két éve halott volt, apám nem szívesen lakott egyedül a rá toluló emlékekkel, pedig szerette az élete utolsó éveiben megvásárolt falusi környezetet, a kert csöndjét, az évszakok látványos váltakozását, a közeli hegyről gyorsan lezúduló, feszültségoldó zivatarokat.
    Nem sokat szóltunk egymáshoz, csak amikor tényleg mondanivalónk volt. De az egymás mellett hallgatásunk megnyugtató volt - úgy érzem, számára is. Néhány napot tartózkodtam a vidéken, az este rendszerint hazavetett a szentkirályi házba. Az utolsó estét azonban a 12 km-re lévő Csíkszeredában, egy ottani barátomnál kívántam tölteni: lakása közel volt az állomáshoz, s a Bukarestbe éjfél után induló gyorsvonattal reggel már otthon lehettem.
    Édesapám bevitt kocsival a városba, ő is feljött a barátomhoz, leültünk, megvacsoráztunk, majd elbúcsúztam tőle. Hosszan nézett rám, s váratlanul kérlelni kezdett: menjek vele haza, teázunk egy jót, majd ő visszahoz az állomásra.
    Logikusan igaza volt, hiszen végül is, nekem egyik megoldás se okozott volna különösebb fáradtságot. De őt akartam kímélni: ne éjszakázzon fölöslegesen, ne hajszolja magát, ráadásul a szigorúan kimért benzint is megtakaríthatja.
    Sóhajtva ment el. Az erkélyről még utánanéztem, sikerül-e begyújtania a motrot a csíki hideg éjszakában.
    Azután már csak telefonon sikerült beszélnünk meg néhány levelet váltanunk. Pár hónapra rá, 83 márciusában már csak halálhíre ért utól.
    Azóta gyötör őszi mulasztásom: vajon, ha akkor megértem ki nem mondott üzenetét, kérése mélyebb értelmét, és vele tartok, nem alakult-e volna másként a sorsunk? Az övé és az enyém?
    Egy biztos: nagy örömet szereztem volna vele neki. Mert azért, ha elgondolom, túl sok örömmel nem halmoztuk el szüleinket. Éltük az életünket, igyekeztünk minél távolabb kerülni az otthoni befolyástól, most pedig öt testvér ötefelé, elidegenedetten, szétszórva a világ minden égtája felé.
    S az adósságok csak növekednek...
    Az első két vers e számvetéses hangulatnak a gyümölcse, a harmadik egy közöletlen vers, amely a romániai rendszerváltás zűrzavaros első napjaiban íródott.
    Az illusztrációk továbbra is fotós-képzőművész ünnepi jókívánságok.
    1. Biró Károly: Templom mélyén
    2. ifj. Feszt László (Kolozsvár): Lovagok
    3. Vigh István: Alpesi táj


isten csókja

egy kupa bor
úrvacsorához
kézről kézre
isten csókjaként mely összeforraszt
mindenkit akik miatta betértek házába
a kupa peremén egyetlen duzzadó lüktető rétegben
a rúzsok herpeszek cserepes bőrcafatok
szájpenész zabola bőven ömlő nyál
szeszekkel elegyes gyomorsav kátrány korom
keserűség vér ahány szenvedés
annyi reménykedő korty
ez az én vérem
ez pedig a miénk a miénk
sorsunkba életünkbe csomagolva
ajakról ajakra
lágyan végzetes pecsétként
a fölöttünk kóválygó tűnődő áhitatban


árnyak köröznek

boldog nap volt ez de most is másnak
ez a boldogság fals hamis
az ittasok rekedten danolásznak
de itt van már a hajnal is

mi rejtőzött azon most átvilágít
és ma is újulást ígér
de délfelé már belefárad
hanyatló kedve utolér

árnyak köröznek ólálkodnak
megannyi kínzó gondolat
valaha szügyig boldogságban úsztak
de az élet vize elapadt

most sírni kéne rázkóni nyíltan
vagy inni egyet ám minek
könnyem fogytán a mámor elszáll
s már a hajnal is oly rideg


Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok
1989

Augusztus 8. (csütörtök) Ma reggeli zsákmányaim egy egész köteg újévi üdvözlet.
    A nyolcvanas években, amikor az Előre c. napilap évkönyvének szerkesztését rám bízták, mielőtt nekiláttam volna a következő évi kalendárium szerkesztésének, rendszerint sorba vettem azokat a fotós munkatársakat, akiket egy-egy tárlat kiállítói közül szemeltem ki magamnak. A téli ünnepek előtt rövid levelet írtam nekik, megdicsérve munkáikat, jelezve, hogy mely kiállításon láttam azokat s tudomásukra hoztam, hogy nagyon megtisztelnék a kiadványt, ha küldenének néhány, munkásságukra, stíluseszményükre jellemző fotót, hogy lehetőleg szerzői oldalakon mutathassuk be az olvasónak.
    A hatás legtöbb esetben nem maradt el. Jöttek a válaszok, a küldemények, szépen gyarapodott a fotótéka, s mert ünnepek táján jártunk, nagyon sok újévi üdvözletet kaptam - legtöbbet feladóik készítettek saját felvételeik felhasználásával.
    Ma reggel tulajdonképpen arra csodálkoztam rá, mennyi remek, kifejező kép rejtőzik ezekben az üdvözlő kártyákban, és hogy évtizedek múlva is nyoma maradjon, hogyan is oldottuk fel Erdélyben azt a hiányt, hogy becsületes, valamire való bolti üdvözletet gyakorlatilag lehetetlen volt beszerezni, néhány jellemző darabot elküldök könyvedbe, a hozzájuk illő versekkel együtt.
    Az első vers a Faggyas Tibor üdvözletét gondolja tovább, a másik pedig Pusztai Péter kőcsúcsokon ülő istenségét.



erdőszív

ez már nem az eső
csak a lombokon meggyűlt könnyek
de nyakamba hullnak
bőrig ázom tőlük
borzongok belé
eltévedtem az erdőben
már nem is keresem az utat
fák itt is ott is roppanó gallyak
csörtetés zuhany pára kesernyés illat
a bomlás és születés buja ölelkezése
lüktetek mintha az erdő bolygó szíve volnék
összehúzódom feszülök görcsösen mint az ököl
csak tartani a ritmust így már már elviselhető
a beláthatatlanság a végenincs hajsza
az öncélúan folytatásra törő élet
micsoda fölösleges lét
örök menekülésben
a dobbanások kitartóan dübörgő fülsértő hangja elől

templom a dombon

épültem legmagasabb pontra
a falu fölötti dombra
hogy a tenger ima a tornyon át
megtalálja az Istent magát

kőből lettem hogy kitartsak
tövemben lengedező vadzab
szemérmes kökény s árvalányhaj
elárvulok minden halállal

úgy küldöm harangom szavát
a völgy fölött a ködön át
mintha az élet lennék a mentsvár
pedig süllyedek hangom elszáll

ki fölkeres borzong énbennem
állok egy csöndes cinteremben
s míg áhítom az egek kékjét
kínálok holmi dermedt békét

mit érsz vele mondd mire juthatsz
magad elől csak hozzám futhatsz
lépj belém lépj hát befogadlak
magadnak végre visszaadlak

Augusztus 7. (szerda) Levegőben lóg az eső. Selymes szél lengedez, bebújik az átizzadt ing alá, szárítja, hűtögeti. Rég nem éreztem ennyire embernek magamat: annak örvendeztem, hogy vagyok. Hogy lehetek.
    Úgy látom, ilyenkor felejtünk mindent: görcsöt, félelmet, neheztelést, indulatot, pánikot, undort, közönyt. Csak egy a fontos: jó mélyet s lehetőleg minél többet belélegezni a távoli eső szagával érkező vándorlevegőt.
    A mai reggel, úgy négy óra tájt, égiháború, majd pergő zápor ébresztett. Odaültem az íróasztal elé, s felütöttem az éppen soros levelezőmappát.
    Ebben jóval nehezebben haladok, mint a kéziratleltárral. Akárhogy is, e szövegeket, üzeneteket nem én írtam. Kaptam mindenünnen, s önmagukban is csak jelzések: az igazi üzenet az mindig szövegmögöttes. Ott van a borítékban, a címzésben, a feladó nevében, a megszólításban, egy-egy borítékba csúsztatott képben, üdvözlő kártyában.
    Szamosújvári fiatalember, aki versekkel és karcolatokkal kopogtatott a szerkesztőség ajtaján, 1985 februárjában azt írja: van a Szamos menti, valamikor örmény településként nyilvántartott városkában egy kedves ismerőse, Bodor Gábor bácsi, aki már akkor túl volt a hetvenen, de "nagyon aktív, ő nyitja minden évben a Szabadegyetemet, diavetítéses előadással. Bodor bácsi hat oklevél birtokosa, s köztük egy Köztársasági Diploma. Fotókémiai-grafikus munkásságáról két ízben is írt a Korunk, az Igazság. Fotói is láttak napvilágot jó lencsenyílással. Gábor bácsi nagyon kedvesen arra kért, hogy kérdezzem meg öntől: ha ezeket, amiket ide mellékelek, nem is adja ki, de küldjön-e másokat?"
    Szokásom volt, hogy a megválaszolt levelek borítékjára a bal felső sarokra ráírtam: válasz ment ekkor és ekkor. A borítékon ott a dátum. Nem tudom, mit válaszolhattam, de tény, hogy a két fénykép a boríték mélyén maradt, elfelejtkeztem róluk, s Gábor bácsi se küldött több alkotást. Most meg szégyenkezem, hogy e szerény szépséget hagytam 17 éven át porosodni, a szekrény mélyén heverni.
    Jobb helyen nem is lehetnének, mint a Te könyvedben, Milos. Az egyiknek az a címe, hogy Vándorok vagyunk, a másiknak pedig, hogy Téli esszé.

    Most pedig két verset küldök: az elsőt Eugen Jebeleanu jeles bukaresti román költő írta, aki nem egy magyar költő - így József Attila versét is lefordította. Halála előtt, a nyolcvanas évek végén született versét fordítottam le annak idején, most ez is előkerült.
    A második vers az itt elmondottakra próbál "rímet találni"...

EUGEN JEBELEANU
Félelem

Az ősztől és tavasztól félek én.
Nem miattam. Miattatok.
Hogy fecskeként röpdöstök hirtelen
Vagy rezgő lóherévé váltatok.

Felfeslik majd a vászon, ismeretlenül
Is összetartott minket, halandókat,
S mögötte sosemlátott csillag fényesül,
Elnémultak ajkára fagyott áttetsző szótag.


És most a saját vers...


Hírnök

Mindent elsöprő szélben
Fennakadt a jel
Hogy volt élt a lomb
De egyszer menni kell

A szél elült
Alábbhagyott agressziója
Az első hírnök megjelent
Jelt adván:
Újra itt az óra.

Augusztus 6. (kedd)   Milos, remélem hamarosan kitapasztalod, milyen jó dolog az, ha az ember megtanul nevetni. És minél rosszabbul menjen a sorsa, annál nagyobbakat nevessen - kínjában. Az sose szégyen, szembe nevetni a legrohadtabb helyzettel. Sírni, nyivákolni miatta sokkal könnyebb.
    A humor tart még életben engem. Az, hogy sose lógott az orrom a földig, még akkor sem, ha ez természetes lett volna.
    A kézirathalom tallózása végén kezembe került egy pályázat anyaga: a bukaresti magyar napilapnál még a rendszerváltás előtt pár évvel úgy határoztunk, hogy egy szilveszteri oldalt abból az anyagból szerkesztünk, amit az olvasók küldenek be felhívásunkra, Jót nevettünk jeligére.
    Ki-ki saját életéből, környezetéből vett mulatságos eseteket, kiszólásokat, mondásokat küldhetett be, korlátlan mennyiségben.
    A teljes anyag ma már nincsen sehol, a legjobb pályamunkák viszont előkerültek. Bizonyságául annak, hogy a diktatúra idején is mulatott az erdélyi magyar - természetesen, legtöbbször kínjában -, de az a tény, hogy 259 pályamunka futott be a szerkesztőségbe, elárulja azt, hogy a nevetés mindent lebíró erejét nem csak egyedül vallom.
    Könyvedbe, Milos, úgy érzem, hasznos lesz becsempészni néhány írást, amelyek a szegény ember mulatságát példázzák. Fanyar, olykor keserű humor ez, de a mélyén ott van mindaz, amiről fennebb szövegeltem.

    Székelyhídi férfiolvasó küldte be az alábbi történetet:

    Egy alkalommal a helyi farm vezetője magához szólította Lajos bácsit, az öreg juhászt s így szólt hozzá:
- No öreg, fogjon egy kerékpárt, gyorsan menjen be a faluba, s ezt a borítékot adja le az irodán, majd igyekezzék vissza minél hamarabb!
Lajos bácsi zavartan, ám szótfogadóan bólogatott, kölcsönkérte egy társa kerékpárját, s eltűnt a tanyáról. Már jócskán eltelt a napból, amikor valakinek eszébe jutott, hogy az öreg még mindig oda van, noha az út kerékpáral a faluig oda-vissza nem több 25 percnél. Végre feltűnt aztán Lajos bá, roskadozó lábakkal, a kerékpárt tolva.
    - Mi történt, komám? Tán lelökött a csikóm?
    - Már hogy lökött volna le, amikor rá se ültem!
    - És miért nem, ha szabad kérdeznem?
    - De hiszen életemben nem ültem kerékpáron!

Ágostonfalváról szintén férfipályázó jelentkezett:

    Kicsi Lakatos Misi csoportvezető volt a bogátpataki bányában. A bányászok között megvolt az a szokás, hogy evéskor dicsekedtek, kinek van jobb étel betéve, mert azt szereti igazán az asszony.
    Egy napon Lakatos fogta magát, s valamennyiük levesételét beleöntötte egy vederbe, jól összekeverte, majd visszaporciózta a fazakakba.
    Eljön az ebédidő, falnak az emberek, egy idő után megszólal valaki, hogy te komám, neked milyen levest tett az asszony?
    Én nem tudom, mintha pityóka leves volna, de fuszulyka is van benne - jött a válasz. Hát neked, komám? Az enyém mintha fuszulyka volna, de pityóka is akad benne...
    Végül kisült a Lakatos turpissága, s lett egy jó kacagás belőle.

Zabolai férfi - különben első díjas lett - küldte az alábbi két történetet:

    1. Ismerősömet kísértem a brassói állomásra a bukaresti gyorshoz. A vonat éppen mozgásba lendült, integetni kezdünk, mikor a hátam mögül két fiatalember robog el őrült iramban, az induló vonat után. A peron végén egyiküknek sikerült felkapaszkodnia, de a másik sajnálatosan lemarad.
    Fújtatva szédeleg vissza, leroskad az első padra, majd mihelyt kifújta magát, torkaszakadtából hahotázni kezd. A peronon ácsorgók csodálkozva veszik körül, érdeklődni próbálnak, miért e nagy vidámság? Mikor a fiú jól kinevette magát, elmondja: Ploiesti-be való, bátyjánál volt látogatóban, aki Brassóba nősült. A bukaresti gyorssal készült hazamenni, a bátyja kikísérte az állomásra, de késett a trolibusz, s mire az állomásra értek, a vonat épp indulóban volt kifelé. A brassói testvér javasolta, iramodjanak utána, hátha sikerül felugrani az egyik vagonra.
Izgalmában ő felugrott, én pedig itt maradtam - törülgette nevetéstől kicsordult könnyeit a ploiesti testvér.

2. A Kovászna megyei szállítási vállalat egyik részlegén szakszervezeti gyűlést tartanak. Az igazgató ismerteti a beszámolót, s mikor a fegyelmi problémákhoz ér, kis kitérőt tart a nyersanyagról.
- Gondolom, tudják, milyen probléma mindenfelé az üzemanyag, s hogy mi is számtalan intézkedést hoztunk a takarékosság végett. Az eddigi eredményeinknél azonban sokkalta jobbakat is elérhetnénk, ha valamennyi elvtárs betartaná a műszaki utasításokat. Rengeteg a panasz például a Brassót járó sofőrökkel kapcsolatban, miszerint rendszeresen versenyre kelnek a vonatokkal. Nagyon szépen megkérem az elvtársakat, hagyják, hadd menjen a vonat a fenébe, és maguk csak lassan utána!


    Újabb ágostonfalvi történet:

    Fekete Pál szegény parasztember volt Jánosfalván. Az 1947-es emlékezetes szárazság idején még inkább nélkülözött, mint máskor, s kórón, szalmán kívül egyszerűen nem volt mit adnia a teheneinek. Jött az év vége, s Pali bácsinak eszébe jutott, hogy van még valahol két takarmányrépája. Nosza, hamar megvagdalta, s a marhák elé téve így kínálta:
    - Legyen ünnepetek!
Azóta fennmaradt a mondás, s ajándékozás vagy kölcsönadás esetén hozzá szokták tenni, hogy "Legyen ünneped, mint a Palibá tehenjeinek!"

   És végül egy ditrói hölgy esete:

   Júlia barátnőm városon lakott, s kicsi korában nem látott tehenet, csak miután Ditróba költöztek. Nagyapjának két tehene is volt, de félt tőlük, s ahogy elmesélte, nem egyszer köszönt az állatoknak kezitcsókolomot, hátha akkor nem bántják.
Egyszer kiküldte volt a tatája (nagyapja) az istállóba, nézné meg, mit csinálnak a tehenek, hátha e közben még bátorodik is a leányka. A tehenek éppen le voltak ülve a padlatra s javában kérőztek. Júlia lelkendezve szaladt vissza a házba, s újságolta a nagyapjának:
    - Képzelje, tata, a tehenek le vannak ülve egymással szemben és beszélgetnek!

   No, itt elvágom a mosoly fonalát, s mellékelek két képet: az egyik a farkaslaki Szabó László munkája (Tömeggyűlés), a másik a marosvásárhelyi Steflea Silviu formatervezőé, aki e vázlatát a rendszerváltás előtti lap, az Előre évkönyvének 1986-os kiadása címlapjának szánt. Mint az évkönyv akkori szerkesztője, azóta is bánom, hogy ez a rendkívül rafinált, mesterien átlényegített motívum az elfekvő iratok mappájába került.

Augusztus 5. (hétfő) Pusztai Péter barátom, aki bevallása szerint Pierrefonds-ban nyomon követi a Te könyved alakulását, azt írja nekem, hogy az egyik fejezet elolvasása után az motoszkált a fejében, ugyan miért töltöttem én el szinte az egész életemet a hálátlan zsurnalisztikával, ahelyett, hogy esztétikai élménnyel ajándékoztam volna meg olvasóimat.
    Már-már sikerült is a könnyekig meghatnia e megjegyzésével, de aztán erőt vettem magamon és elgondolkoztam, mit is nyújtott nekem az a "zsurnalisztika", ami - Péter barátunk különben remekül látja - magához láncolt, mint egy rabot, és lám, most sehogy sincs tőle szabadulásom...
    Mióta csak élek, azt az életelvet követtem, hogy rosszban a jót, semmiképp sem azt, hogy jóban a rosszat. Bár egyesek szerint a bírálat, a fanyalgás arra jó, hogy a mégjobb felé sarkallja a dolgokat. Hiába, az én életem már úgy alakult ki, hogy nem lázadozni tanultam meg lépten-nyomon a feltálalt helyzetek ellen, hanem megpróbáltam túlélni azokat.
    Így vagyok a zsurnalisztikával is, amelynek a révén ha a világot nem is, de legalább az országot, amelyben születtem, beutazhattam, s ezáltal közelebb kerülhettem - az irodalmi érzékelésen túl, a mindennapi primér élmények által - a kelet-közép-európai, sőt részben a balkáni valósághoz, mentalitáshoz, civilizációs szinthez.
    Mihai Eminescu, a nagy román poéta szülőföldjén, Botosani vidékén járva egyben George Enescu, az univerzális jelentőségű román zenész bölcsőhelyéhez is igen közel kerültem. A Moldva északkeleti csücskében lévő vidék, a maga elesettségével és költészetre ihlető tájaival jellemzően egybecsengett Eminescu versvilágának hangulatával. Ezt példáznám egy alábbi versével, amelyet kevesebbet idéznek, de annál közelebb áll akár a mai román lélekhez is:



MIHAI EMINESCU

A város, ez a hangyaboly
(Privesc orasul-furnicar / nyersfordításban: elnézem ezt a hangyaboly-várost)

A város, ez a hangyaboly,
Vak kövek közt nyüzsögve forr,
Körútjain sok vén bazár;
Szobor, amely a sarkon áll.
A zajgó, zsibongó tömeg
Elhömpölyög, sietve megy,
És alig látni valakit,
Akiben békesség lakik
S hátra-tett kézzel lépegetve,
Fölbámulna a kék egekbe.
A harangszó tompán konog,
Keresztek jönnek, ikonok,
Arany palástban jön a papság,
Hogy igéiket elmondhassák.
Mögöttük, mint a gyászmenet:
A sok hivő - asszony, gyerek,
De nem temet - csak vizet szentel,
Hogy helyét ne lelje az ember.
Most csinnadratta száll tova,
Masírozik sok katona,
Elöl a karmester megyen,
Vonul keményen, peckesen,
És hévvel verik a dobot,
És léptük keményen ropog.
Villognak fényes fegyverek,
Zászlók suhogva lengenek,
A csinadratta száll tovább,
S elhal az utcasarkon át.
Egy lányka siet el, kerek
Arca szelíd és gyermeteg.
A fütyülő csibész elől
Egy rémült kuvasz menekül.
Aszott markát nyújtja kitartón
Egy vak koldus az utcasarkon.
A hordár viszi a terüt,
És egy-egy toronyóra üt -
De senki sincs, aki meghallgat
Ennyi hűhót és sokadalmat.
1873
Bajor Andor fordítása

    A magam módján én is megörökítettem pár versben saját regáti városélményemet. Egyet már beillesztettem a könyvbe korábban, e mostani arról az élményemről szól, amelyet közvetlenül az 1967-es Bukarestbe költözésem nyarán, az ifjúsági aktivisták tömegszállásán (mely az állami és pártvezetők lakta fertályban volt, elszigetelve a főváros eléggé kopottas és harsogó nyüzsgésétől, és amely szállás, aztán a német nagykövetség épülete lett) éltem át, mintegy érezve, hogy Kolozsvárról való "szökésemmel" tulajdon képpen elárultam valamit, a kompromisszumok egyre meredekebb lejtőjére kerültem.


Aranymívű pagodák

Kőből,
téglából,
üvegből
    - aranyból
mesterkedték össze jóhíres,
csöndes
mesterek
- állnak a kényes pagodák,
nagy testű kegyszerek.

Illatot hint a hársfasor,
a kövezet
puhán simul
- a harci nóta elcsitul,
békén él itt a házinyúl.

A szolgalelkek letanyáznak
- fényeznek,
ásnak,
vetnek és
locsolnak,
sikló kapukon ki-bejárnak
- népes udvar,
sok kicsi holdnak.

E csodavilág csöndje mély.
A mindennapi harsogás
nem ide illő,
lágyan burukkol pár galamb,
idegen szívem
    - csúf fekély,
gyógyíthatatlan, ám
- ne félj!

A felkelő nap
lomha tallér,
csöng,
    rád nevet,
        parancsra kúszik

- ó, csodálatos ragyogás!

De valahol lenyugszik.

    A mellékelt képeket Kósa Gergely bukaresti egyetemista készítette, tárgy egy haldokló, átalakulóban lévő Bukarest.

Augusztus 4. (vasárnap) Milos, az elmúlt este, elalvás előtt azon gondolkoztam el, hogy bár tanárképző egyetemen végeztem a magyar nyelv és irodalmat, tanár igazából soha nem voltam - azt a néhány próbatanítást leszámítva, amelyre aztán a tanári módszertan (nem is rossz) vizsgajegyét kaptam. Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha az államvizsga után egy iskolába kerülök, s meghúzom magamat annak kicsiny, csökött világában, gyors ütemben megalkudva a létező és változtathatatlannak tűnő viszonyokkal... Oktatóim pedig nagy jövőt jósoltak nekem a katedrán, látván, miként értek szót a gyermekekkel...
    A tanítás, az oktatás azért valahogy mégsem maradt ki az életemből. Miután a bukaresti magyar ifjúsági lapnál főszerkesztő lettem, majd később, hogy átmentem az országos magyar napilaphoz, fiatal tehetségek, kezdő újságírók egész sorát vettem a szárnyam alá rendre. Ha jól összeszámolom, legalább 50-60 ember köszönheti nekem valamiképpen azt, hogy pályaíve az írott betű szolgálata felé kanyarodott. Tanítványaim voltak és vannak tehát, csak iskolám nincs, amely rövid pórázon, kordában tartana és kezdeményezésemet letörné.
    Egyszer azért, az 1980-as évek elején engedtem a csábításnak, s az egyetlen bukaresti magyar iskola egyik tanárnője meghívására rendhagyó irodalom órát tartottam - ha jól emlékszem, ötödikes általános iskolai tanulóknak. A gyerekek már ismertek, Attila és Péter fiamék, meg Anna lányom valamennyien oda jártak, a vendégosztály előtt tehát ismert szülő voltam. Az órára készülődve számot vetettem ezzel a helyzettel, s azon törtem a fejem, hogyan lépjek ki a szülő-skatulyából s merítenék némi fortéllyal valamicske tanári tekintélyt...
    A szombat esti rendezgetés közben előkerült az a vázlat is, amit magamnak akkor papírra vetettem. Pár mondat az egész, mégis sikerült segítségével újraélnem az egész órát, amely tulajdonképpen baráti csevegés volt a gyerekekkel: én kérdeztem, ők közbekiabáltak, majd olvastam nekik egy-egy verset, elbeszélgettünk róluk. Különösen azt próbáltam előttük megvilágítani, hogy mi avatja a szavak halmazát verssé, hogy elégséges-e egymás mellé illeszteni az építőkockákat ahhoz, hogy teljes értékű építményt kapjunk.
    Döbbenetes hatása volt az alábbi Weöres Sándor versnek, amely csupán 8 igéből és ugyanannyi főnévi igenévből áll.


Talizmán

Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni

Szaladok szaladni
megállok megállni
szaladok megállni
megállok szaladni

Fölkelek fölkelni
leülök leülni
fölkelek leülni
leülök fölkelni

Születek születni
meghalok meghalni
születek meghalni
meghalok születni
1979

    A kellő csodálkozások és kérdezz-felelek után folytatásképpen elmeséltem egy szikár, hasonlóan alig pár szó egymáshoz illesztésével keletkezett versem előtörtenetét.


kevés benzin

fenyő
fejsze
fűrész
négy darab fatörzs
nyolc darab fél fatörzs
tizenhat darab negyed fatörzs
száraz gally
kevés benzin
máglya

    A csíkszentimrei Büdösfürdőn nyaraltam, egy hétvégi gerendaházban a hetvenes évek közepén. Egymást érik ott a villák, kulipintyók, bádogépítmények, mindenféle tákolmányok, amelyek tavasztól őszig, különösen a hétvégeken megelevenedtek. A csíkszeredaiak ott igyekeztek lazítani a heti robotolás és testi-szellemi önmegtartóztatás után. Szomszédomban a megyei rendőrség tűzszerészének villája állt, meg is érkezett családostól, barátok népes társaságában egy szombat este, s alig hogy lepakoltak a terepjáró gépkocsiból, amely felhozta őket a másfélezer méter magas hegytetőre, a bűnrossz erdei úton, eldöntötték: óriási tábortüzet raknak.
    A szomszéd előhozta a fejszét a fásszínből, nekiállt egy sudár fenyőcskének, s pár percnyi jól irányzott csapás után szakszerűen kidöntötte. Majd legallyazta, aztán egyik barátjával, fűrésszel négybe vágták a törzset, majd fejszével kettéhasítottak azokat, s végül az így nyert negyed hasábokat is félbe hasították. A 16 jókora fadarabot, amelyből csak úgy csurgott az illatozó friss gyanta, kúpalakban egymásnak támasztották, gallyakat hordtak alájuk, a terepjáró tartályából egy üvegbe benzint szívtak le, azzal meglocsolták az elkészített építményt, majd egy gyufával az egészet lángra lobbantották.
    Úgy szaladt égnek a láng, mintha valami húzta volna felfelé. Pillanatok alatt égett a tűz, sercegtek a lángba vetett friss tűlevelű ágak, az esti égboltra izzó pernye - úgy mondták: szállnak a "cigányok" - mirriádja röpködött, s ahogy a mindent elemészteni képes, tomboló tüzet néztem, arra gondoltam: ugyanilyen szakszerűséggel és pillanatok alatt, ellentmondást nem tűrően készültek s készülnek ma is a máglyák.
    A vers, akárcsak a tábortűz, szintén percek alatt elkészült. Azóta se írtam olyan gyorsan verset.

    ... Mikor mindezt előadtam a gyerekeknek, már nyert ügyem volt: azt tehettem velük, amit akartam. Az osztályban nem létezett más, csak egyetlen pont, amire a figyelem összpontosult: én.
    Ekkor csapott meg testközelből a tömegrokonszenv és a sikeres szereplés mákonya.
    Az óra végére tartogatott játék pedig már csak a hab volt a tortán.
    Kosztolányi egyik nyelvművelő cikkéből olvastam fel egy passzust, amelyben a betű hatalmára hoz fel nyilvánvaló, ám meggondolkoztató példákat.
    "Néha félelmetes erőt mutat egyetlenegy betű is - írja. - Egyetlenegy betű, amely a szó élére állva megzavarja, felforgatja a szó értelmét... Nem kell több, csak egyetlenegy betű, s az alázatos emberből gyalázatos lesz, aki javakat nem osztogat, hanem fosztogat, aki nem adakozik, hanem hadakozik, aki nem érti embertársát, hanem sérti... Egyetlenegy betű néha átfogja az egész világot, az egész életet. Egyetlenegy betű, és az iszonyból viszony lesz. És a tenyészetből enyészet..."
    A felolvasás után igyekeztünk közös erővel hasonló szavakat találni. Én mondtam a hívó szót, a gyerekeknek kellett kitalálniuk rájuk a replikát.
    Igy aztán a gazságra jött az igazság, a hajdanra a majdan, a bájdúsra a hájdús, a nyereségre a vereség, az eladóra a feladó, a lőtérre az előtér, az epedőre a lepedő, az áthatra a láthat, a házasságra a lázasság, a hűtésre a fűtés, a licitálra a limitál, a megolvadra a megalvad, a mímelre a rímel, az örömre a köröm, sőt a töröm is, a vidítra a vadít, a kapára az apa, sőt a kaja is...
    Azt hiszem, ha tanárságra adtam volna a fejem, most nagyon sok élményem és emlékem lenne az iskoláról, a nevelésről, de a fenti rendhagyó irodalomóra valoszínű, hogy hiányozna belőlük...
    Varga Béla (Barót) három képét mellékelem ma, címeik sorrendben: A jel; Na, mi ez?; Egy zongora halála...

Augusztus 3. (szombat) Ma reggeli felfedezésem engemet is őszintén megdöbbentett: érdektelen, jókora halom, az 1980-as évekből származó újságcikkem másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető boríték s egy hozzá csípett papírköteg bukkant elő.
    Jobban megnéztem a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első verseimet fedeztem föl, amelyeket nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, 15 éves koromban.
    Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmét.
    Amikor ajándékomat készítettem, már ágyban fekvő beteg volt: baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. Úgy hozták haza idegenek, s a fél oldalára béna ember aztán közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, segítséggel néhány lépést is tudott tenni, hol rosszabbodott a helyzete, a végén már csak a szemét tudta forgatni és néhány érhetetlen szót motyogni.
    Élete utolsó éveiben derült ki: agydaganat okozta a lebénulást, s koponyalékeléssel hirtelen megszűnt az agyra nehezedő nyomás, pár hónapon át szinte újjászületett, hogy aztán gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.
    Nagymama, bármennyire is megsiratta, tulajdonképpen felszabadult e halállal. Azelőtt rabja és kizárólagos kiszolgálója volt egy magatehetetlen embernek.
    Visszatérve a versekre: büszke voltam rá, hogy a verseket gépelve tudtam átadni, levélkoszorús rajzolt díszítéssel körítve neki. Tőle kaptam az első nyilvános elismerést. (Most elgondolkozom: ugyan, mit is mondhatott volna? Korrekt kis klapanciákra...)
    A gépelés ugyanis egyáltalán nem volt mindennapi teljesítmény. Az írógépeket annak idején szigorú rendőrségi ellenőrzés alatt tartották, s csak intézményeknek engedélyezték használatukat. Édesapám azokban az években a még önálló Bolyai egyetem közgazdasági karának dékánhelyettese volt, külön irodával, s íróasztaláról nem hiányzott az írógép sem - azon készültek a kar hivatalos iratai.
    Apám úgy látszik, megbízott bennem, hogy nem fogok rendszerellenes röplapokat sokszorosítani a nagy, fekete Remington masinán, mert szombat délutánonként ideadta az irodája kulcsát, s én az üres, csöndbe burkolózott egyetemi épületbe osonva, az irodába zárkózva gépeltem "válogatott" műveimet.
    Mint például ezt is...


A zenélő malomnál

Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a régi gerendákon át
Szállott a malom éneke.

Emlékszel még, hogy csobogott
A kis, sebes hegyipatak,
S nőtt szemünk előtt hirtelen
Naggyá: egy röpke pillanat.

Emlékszel még, hogy kanyargott
Az út a sziklás völgyön át,
S hogy hallgattuk, hogy csodáltuk
A madárfüttyök dallamát.

Emlékszel még, a fakopács
Milyen serényen dolgozott?
Mi nevettünk tiszta szívből,
De azért nem haragudott.

Emlékszel még, a régi vár
A kék éggel ölelkező,
Hogy állt hallgatagon, némán
Lábánál csöndes temető.

Emlékszel még, mily kis dolgok
Ötlöttek szemünkbe? Néztük
Önfeledten a világot,
Nézésünkkel megigéztük.

S ha mégis elfelejtenéd
A zenélő malom dalát,
Úgy én sohasem feledem
Szép szemeid csillogását.

...Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a korhadt gerendákon át
zengett a malom éneke.


    No és még egy (mert a rosszból is megárt a sok):

Nyár eleje

Elszállt a pitypang fehér virága,
A nap is bőkezűen ontja melegét,
Kinyílt a rózsa, a kert virága,
Langyos est csalja elő a fülemülét,
S a ráncos hegy letette fehér süvegét.
Jöhet az eső, minden hiába,
A langy-tavasz átfordult a nyárba.

    Emlékezetem szerint e versek azon a nyáron születtek, 1956-ban, amikor nagyapám és nagybátyám - az iskola két földrajztanára - vezetésével kirándultunk a Vlegyászára (Nyugati Szigethegység), s a kalotaszegi tájakon gyalogoltunk fel Erdély e festői szépségű csúcsára. Nem is tudnám jobban "képesíteni" őket, mint a Belényesen lakó Miklós János grafikus két rajzával, amelyek az idei kalotaszegi grafikai táborozáson készültek.
    Ugyanakkor, ha már a Szigethegység tájain járunk, két mai versben próbálom visszalopni magam a számomra azt hiszem, immár örökké lezárult földalatti világba, amit a Szkerisórai jégbarlang jelent. Az európai hírnevű látványossághoz kötődnek a nagyváradi Szuhai Sándor barlangfelvételei is - ő különben a földalatti világok képi láttatásának legavatottabb erdélyi művésze...


A világ nyugalma

1

eláll a lélegzet a szó
a téli díszben csillogó

ám hogyha mégis dalra vágyol
jégdarabok hullnak a szádból

2

hiányzik belőlünk
a világ nyugalma

pedig milyen jó lenne kilesni
miként nő növöget a cseppkő
a föld alatt
vagy látni, amint egy tojás
megáll a borotva élén

Augusztus 2. (péntek) Ma Szegedről érkezett postám. A feladó: Ilia Mihály, július 25-én címezte a képeslapot, s most már csak néhány sor erejéig: Kedves Gábor! Isten éltessen! Baráti szivvel köszönt: Ilia Mihály

    A képeslap, a változatosság kedvéért, ezúttal nem Juhász Gyulát, hanem egy másik nagy "szögedit", Móra Ferencet ábrázolja, Rónai Dénes 1928-as felvételén. Az 1879-ben született és 1934-ben meghalt írónk gyerekkorom egyik kedvenc alkotója. Álmomból felköltenek és sorolom szivderitő munkáit: Dióbél királyfi, Csilicsali Csalavári Csalavér, Mindenki Jánoskája, Rab ember fiai, Nádihegedű, Aranykoporsó...
    Nagyot ugrom hátrafelé az időben, s egyből kolozsvári udvarunkon találom magam, ahol ha nem is hét, de legalább öt szilvafa pompázott évről évre s kínálta nekünk gyümölcsét. Amúgy meg koronáik között búvóhelyeket rendeztünk be, ahol a világ szeme elől a lomboktól elrejtve olvastunk, olvastunk, olvastunk. Egyik testvér az egyik fán, másik a másikon, fenekünk alatt rongyszőnyeg, hogy össze ne szaggassuk egyetlen nadrágunkat, a magasból kiláttunk a kerítés fölött az utcára, félszemmel a világ ütőerén, másikkal a könyvek világán teltek el nyári-őszi napjaink, amíg az idő be nem kergetett a házba.
    Móra Ferenc részese gyermekkorunknak.
    Hirtelen visszaszaladok a mába. Úgy illik, hogy ha már szóba került Ilia révén az író, akkor idézzük is meg legalább egy írásocska erejéig a szellemét. A szerkesztőségben hirtelen kis sárga, 1927-ben kiadott kötetecske akad a kezembe, Sokféle a címe, a budapesti Lantos RT adta ki, Móra krokijaiból markol össze egy csokrot. Belelapozok: antikváriumi példány, 1947-ben került Emerich Vera nevezetű ismeretlenhez, aki helyenként az élet értelméről szóló vívódó kérdéseit jegyzi fel a szöveg margójára. De áll itt egy másik bejegyzés is: Tarco Ladislau, alias Tarkó László...
    Egy másik halottam. Pár éve távozott az élők sorából.
    Nyugdíjazásáig katonatiszt volt a román hadseregben. Arad vidéki magyar gyerek, s hogy a hadban vigye valamire, beleegyezett abba, hogy románosítsák a nevét. Évtizedeken át dolgozott a honvédelmi minisztérium sajtóosztályán, egymás után jelentek meg novellái, útleírásai a katonai kiadónál - román nevén, román nyelven. Bukaresti ember lett belőle.
    Didaktikus, a katonai hétköznapokból vett eseteket öltöztetett minimális irodalmi köntösbe.
    Tulajdonképpen a rendszerváltás után ismertem meg. Akkor már nyugdíjban volt, ismét kereste magyar gyökereit, nekiállt magyarul olvasni, majd írni is, szombatonként elsétált a szerkesztőségbe, elhozta legújabb novelláját. Mintegy tucatnyi magyarul írt szövegét segítettem sajtó alá. Sajgó szívvel gondoltam rá: mi lehetett volna belőle, ha nem hagyja el azt a kultúrát, amelyben gyermekkorában nevelkedett? Tudatában volt immár behozhatatlan lemaradásával. Gyónni akart, kételyeit próbálta megosztani valakivel. Felesége ortodox román asszony, gyermekei román tudattal nevelkedtek. Infarktus vitte el, nem tudta már kiteljesíteni csonkán maradt életművét.
    Pár száz kötetes könyvtárát - benne a Tolnai Világtörténelmet és más hasonló régi könyvritkaságot, a Móra-kötettel egyetemben - a szerkesztőségre hagyta. Valahányszor kezembe veszem valamelyik könyvét, mintha vele beszélgetnék, csökött életének fordulatait hallgatnám...

Móra Ferenc
Kófic és Zomotor

    Valamelyik íróbarátom azt kérdezi tőlem a minap, micsoda szó az a zomotor, amivel most majd olyan sűrűn találkozik az ember, mint a mentalitással? Nagyon szép szó, jól is hangzik, rímet is könnyű rá találni, de az ér benne legtöbbet, hogy vállalhatják a turániak is, mivel tor van benne, de a destruktívok is meg lehetnek vele békülve, hiszen a motor is benne van, az pedig mégis csak haladást jelent. Vaktában azonban mégse használhatja az ember, azért mondjam én azt meg, hogy akkor ülnek-e az igazi magyarok zomotort, mikor házasítják az embert, vagy mikor temetik.
   - Mindegy az - mondom, szomorú tor az mindenképpen. Mármint a zomotor. De azért nézzük meg a szótárakban, mert mióta a kóficban csalódtam, nincs az a magyar szó, amelyikért én egyéni felelősséget vállaljak.
   A kófic felől Balassa Ármin dr. kért tőlem szakvéleményt, az év elején elhunyt kiváló kriminalista és népszínmű író. Valamelyik kliensét becsületsértésért bepörölte az, akit kóficnak mondott. Az volt a kérdés, becsületsértő kifejezés-e a kófic, vagy nem? Minden gondolkozás nélkül azt feleltem rá, hogy nem az. Engem az édesanyám nagyon sokszor mondott te kófic-nak, amikor az olajos tésztát nem akartam megenni, de egészen bizonyos, hogy nem akarta a becsületemet sértegetni vele. A kófic olyan kedveskedő gorombáskodás, mint a pernahajder. Becsületsértés számba legfeljebb a hatvanas évekbeni Montepin-fordításokban ment. Ha a vicomte felemelkedett a kártyaasztaltól és metsző gúnnyal azt mondta az őrgrófnak: "Uram, ön kófic!", akkor az őrgróf rögtön előrántotta a kardbicskáját és miszlikbe vágta a vicomte-ot. Gondolom, azért is fogytak úgy meg a vicomte-ok a modern francia regényekben, mert a hatvanas években az őrgrófok ilyen hirtelen haragúak voltak.
   A kriminalista igen nekiörült a kófic értelméről való felfogásomnak, ami az övével is egyezett és azt kérdezte, hogy bejelenthet-e engem a törvényszéknél szakértőnek.
    - Nincs annak értelme - mondom, hiszen ezt úgyis így tudja mindenki, maga a bíró is. De ha már szakértő kell, vidd magaddal az Akadémia által kiadott Magyar Tájszótárt. Az nagyon okos könyv, tanult írók abból szokták a népies zamatot szedegetni.
    Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy ki se kerestem a könyvben a lapszámot, gondoltam, megtalálja azt Balassa magától is. Meg is találta, vissza is hozta a könyvet már az ajtóból.
   - No, tán nincs benne?
   - De nagyon is benne van, nézd meg csak.
   Hát a kófic jelent: Pápa vidékén hamarjában kotyvasztott ételt, Komáromban gyermekpépet, Érsekújváron maltert, Erdélyben élesztőt és Debrecenben aszalt gyümölcsöt. Csak éppen azt nem jelenti sehol sem, amilyen értelemben mindnyájan ismerjük.
   Hát ilyen huncut szó a kófic, de a zomotor még huncutabb. Az úgy elbujt, mint egy ismeretlen tettes, mert semmiféle magyar szótárban, se régiben, se újban meg nem találtam. Pedig még a Nyelvőrkalauzban is köröztem, ahol sok mindenféle gyanús egzisztencia tartózkodik. (Van azok közt még szanszkrit szökevény is. A szekér is ilyen. Schmidt József bizonyitja rá nagyszerű detektív munkával, hogy Indiából lépett meg, csakhogy ott még sakarának hívták.)
   De a zomotor nem is ismeretlen tettes. Attól, hogy a magyar szavak rendőrei úgy tetetik magukat, mintha nem ismernék, mindenki ismerheti. Aminthogy ismerjük is mindnyájan, akik Jókain nevelkedtünk fel. Mert bizonyos, hogy a zomotorért Jókai a felelős.
   Az ám, csakhogy Jókai a legnagyobb magyar erdő s ki annak a megmondhatója, hogy melyik karajában található a zomotor? Hiszen ha volna olyan Jókai-szótárunk, amilyent Rubini Mózes Mikszáthból kiszedegetett, akkor nem kellene nyolc-tíz kötetet gyanúba venni a száz közül. Így azonban elő kell állítani legelsőnek a Bálványos vár-t, a magyar mitológiának ezt a nagyszerű délibábját, amely igazán sehol se éri a földet.
   A mitológia azonban szöget ütött a fejembe s míg az írótárs Jókait vallatta, én Ipolyi Arnoldot vettem elő. Abban semmi kétségem, hogy a szót Jókai tette népszerűvé, de kötve hiszem, hogy maga csinálta volna. Nézzük csak, nem az Ipolyi álombányájából fejtette-e?
   Több szerencsém volt, mint a barátomnak. Ő már a harmadik Jókai könyvvel idegeskedett, mikor én Ipolyiból lelepleztem a zomotort.
   Hát nem magnum áldomás volt az, mikor fölfedezték, hanem falunév. Valami zempléni tót falut hívtak Zomotornak a magyar előidőkben. Zomotor, Szomotor, mi lehetett az - tűnődtek rajta Ipolyiék. Hát az bizony csak szomorutor lehetett, amit valami nagy gyász alkalmával ültek az ősök, fehér lovat szállítván Hadurnak. (Igaz, a Hadurt csak 1823-ban találta ki aranyosrákosi Székely Sándor, mint minden nyolcadikos deákgyerek tudja, de hát kicsire nem nézünk.)
   A zomotor tehát megvan. Éppen olyan szép turáni szó, mint az - igric. Ellenben a Jókai szótár nincs meg, nem is hallok róla, hogy készülnének rá. Olvasom, hogy lesz a Jókai-centenáriumra Jókai-ház, Jókai-plakát, talán Jókai-film is lesz, meg Jókai-színdarab is, de Jókai-prológ bizonyosan annyi lesz, hogy Jókai iránti kegyeletből már most jó lenne korlátozni a prológadó bevezetésével. De akármilyen szép programról gondoskodik a Jókai bizottság, hiányos lesz az addig, míg ki nem bővítik a Jókai-szótár megíratásával. Harminc esztendeje adósok vagyunk vele, nem Jókainak, hanem magunknak. Simonyi Zsigmond már akkor indítványozta a Jókai jubileumát rendező bizottságban, hogy az örömünnep tudományos emléke gyanánt csinálják meg a Jókai szótárt, a Nyelvtörténeti Szótár vagy a Tájszótár részletességével, és mind a kettőnek a kiegészítésére. Min múlt, min se, hogy akkor meg nem csinálták, nem tudom. A centenáris bizottság tegye jóvá a jubiláris mulasztását, és ne várasson a Jókai szótárral a legközelebbi Jókai-ünnepig: a halála századik évfordulójáig.
   Hiszen azt se tudjuk, lesz-e még akkor magyar nyelv...
(Megjelent: Móra Ferenc Sokféle, Lantos R.T. kiadása, 1927)

   A teljesség kedvéért Berci bátyónak még egy képét mellékelem a

   NYÁRI MESÉK
   -hez.

   Nem, mintha nem lenne több kép az öreg fotóhagyatékában, de a legjellemzőbbek már e könyvben lapulnak. Tartogassunk helyet másoknak is.

   Kaszapengető

   A szénacsinálásnak receptje van. Ha le kellene írni, akkor így hangzana:
   Jókor reggel, amikor még vastag a harmat, jól kifent kaszával állunk neki a rendnek.
   Vágunk, vágunk - ütemre, suhintva, könnyedén.
   De nem várjuk meg, amíg akadozni, makacskodni kezd a kasza éle. Mikor még jól vág, de egy hajszálnyit mintha már ellenkezne, mintha nem sercenne olyan jóízűen, inkább már csak lágyan, szelíden, közelebb a sóhajtáshoz, mint a sziszegéshez,
   Akkor kell abbahagyni a suhintást, s miután letöröltük a homlokunkat, egy maroknyi fűvel megtisztítjuk a kaszapengét a rárakódott szutyoktól, majd egy lapos kövön ügyesen kikalapáljuk a gyenge csorbát kapott, itt-ott megereszkedett élét, fenkővel végigcsiszolunk az élén, figyelve, milyen hangot ad, ha pengetőt, akkor nincs baj, ha repedt fazékra emlékeztetőt, akkor már nem sokat él a kaszánk, gyűjthetjük a pénzt a következőre.
   A levágott rendek után a mezőnek olyannak kell lennie, mint az asztallap. A fűnek, mint a nullásra vágott hajnak.
   Ilyesmi csak a jól pengő kaszával lehetséges.
   Ezért legalább annyit kalapáljuk-fenjük a pengét, mint amennyit vele vágunk.
   És közben elgondolkodhatunk - min is?
   Majd csak eszünkbe jut...

Augusztus 1. (csütörtök) Kiderült - újra, hányadszor? -, hogy nincsenek rejtélyek, ufók és megmagyarázhatatlan égi jelenségek. Szerintem a számítógép is emberivé válik a gyakori használattal. Téved, melléfog, kihagy, bomlottan reagál egy-egy parancsra. Lehet, nem is tetszik neki minden, amit az ember vár tőle, pedig annyiszor elvégezte, látszólag mindig ugyanúgy, de meglehet, hogy mégis egy kicsit mindig másképp...
    Nem akarom most a fejedet tölteni mindenféle technikai részlettel, a Te számítástechnikád úgyis más lesz. Inkább következzenek a mágneses lemez által tegnap elnyelt, Berci bátyó képeihez simuló további
   
NYÁRI MESÉK

   
    Jegenyeritmus

    Berci bátyónak jó napja van: reggeltől kószál hiányzó két lába miatt átalakított, kizárólag kézzel vezérelt motorbiciklijével az országutakon. Becserkészte a fürdőváros piacát, eltöfögött vele Csomakőrösig, ahol lefényképezte Csoma Sándor szülőházát, Zágonban Mikes emléke előtt hajtott fejet...
    Megszokta már: valahányszor kimozdult a motorral, a szabadság mámorában eltöltött első órák után szinte mindig elkapta egy-egy kiadós zápor. Utána hetekig: láz, ágyban hentergés, izzadás, tüdőgyulladás, injekciók, felfekvés, egyre nehezebb visszatérés a viszonylag békésen tűrhető hétköznapokba.
    Ma szemernyi felhő sehol. Az út két oldalán jegenyék állnak kilométereken át sorfalat - már ahol ki nem csavarta egyiket-másikat a Kárpát-könyökben távolról sem ismeretlen szélvihar. Az így keletkezett foghíjak zavarják rendszeretetét, szépérzékét: megtörik a ritmus, mondogatja magában. Beomlott alagúhoz hasonlítja a hiányos fasort.
    Amikor régen e tájra költözött, ezek a jegenyék még csemeték voltak: sudárak, egyenesek, egyformák, ígéretesek.
    Hát ide jutottunk... Berci bátyónak hirtelen elakad a lélekzete: mintha elfogyna körülötte a levegő. Légszomj fojtogatja, görcsöl a karja.
    Leállítja a motrot. Jegenyék alatt. Kapkodva keresi belső zsebében az orvosságos tégelyt. A szokásos roham. Ki-kihagy a szívverése. Elégtelenség. Akár a foghíjas fasor.
    Jegenyeritmus - mondogatja. Lassan, mélyen szedi a levegőt. Szíve némi ellenkezés után visszaáll a normális ütemre. Ettől oly békésen száll rá az alkony, hogy nem akarózik beindítani a motrot... Még öt percet vár, még tízet, no még egy keveset...
    Most kellene meghalni - sóhajtja -, amikor minden oly tökéletes...
    Hirtelen észbe kap: micsoda ostobaság! Épp hogy most kellene élni...

   Kormozó téboly

    A harag száll ilyen vastagon kifelé az emberből, mint ez a füst, a hegy lábához telepített gyár kéményeiből.
    Valamikor, amikor a gyár még nem létezett, és csak a pára, a köd, a felhő szállt föl az erdőből, nagy esők után. Arra mondták: pipál a hegy.
    Ma már megállás nélkül ontja a füstöt: távolról úgy tűnik, mintha senyvedve égne az erdő, felfelé toluló kormozó füstje lenne a jajkiáltás, amire senki nem figyel oda.
    Mondjad, csak mondjad, mindenkinek megvan a maga keresztje...
    A környékén élők megszokták a kémény, a füst, a koromba, porba burkolózó hegy látványát.
    Ma már nem pipál a hegy: megveszekedett, zsémbes dohányos lett, aki lassan belefullad a maga fertőzte levegőbe.
    És mégis: hová lesz az a sok füst, tiszta, esőmosta reggeleken, amikor javítás végett leállítják a gyárat? Úgy elillan, mintha sose is lett volna.
    Csak az erdő leveleiről csurognak alá a nagy, fekete, kormos könnycseppek.
    Önsajnálat? Öntisztulás? Szánom-bánom?
    A gyárkémények torka ideig-óráig sötéten tátong. De mélyükön ott mocorog, kitörni készül, gomolygásra áll az újra beindított kemencék okádéka.
    És már tódul is fölfelé az eget kormozó mindennapi téboly: vastagon, végérvényesen.

Július 31. (szerda) Közel egy hónapunk van még a nyárból - elméletileg. De már Szent Istvánkor, augusztus huszadika tájékán - vagy közvetlenül utána - rendszerint elromlik az idő, ősziesre fordul. Legalábbis a Székelyföldön. Azt mondják ilyenkor, hogy a szarvas belepisilt a patakba. Utána már hidegek az éjszakák, a nappal még melegít, de lassan be kell gyújtani.
    Addig is folytatnám a Nyári meséket, de hát milyen a technika olykor! Még hajnalban megírtam otthon a szövegeket s lemezre másoltam, hogy a szerkesztőségi munka után ne legyen gondom, csak a szerkesztéssel, postázással.
    Most pedig, hogy átmásoltam volna a szöveget, döbbenten látom: az első két soron kívül semmi nincs a dokumentumban, az is 120-as nagyságú karakterekkel szedve. Egyelőre nem tudom, milyen obskurus folyamat játszódott le a számítógép és a lemez között, de este utána járok és holnap beszámolok róla. Magam és a Te vigasztalásodra, Milos, most egy önmagáért beszélő képet küldök: Varga Béla baróti barátunk készítette, cime: Kútportré. Éppen ma kaptam tőle egy vaskos borítékot, benne csudásabbnál csudásabb fotókkal. Rendre azokból is részesülsz az elkövetkező napokban.