Fotográfia kezdetei

A fényképezőgép elődje a camera obscura (latin: sötét szoba) volt, amely lényegében egy elsötétített szobából vagy dobozból áll, amelybe konvex lencsén keresztül engedtek fényt. A lencse fókuszpontjában lévő falon vagy papíron jelent meg a külvilág képe. A camera obscura működési elvét először az arab Ibn al-Haytham (Alhazen) írta le optikai tárgyú könyvében (1015–1021). Alhazen műve latinra fordítva De Aspectibus („A látásról”) néven jelent meg Európában 1200 körül, és feltehetően hatással volt Roger Bacon kísérleteire is. Bacon jegyzetei és rajzai, amelyet Perspectiva címmel adtak ki 1267-ben, nem tartalmaznak utalást arra, hogy elkészített volna egy ilyen elven működő kamerát. 1544. január 24-én a Leuveni Katolikus Egyetem tudósa, Reiners Gemma Frisius camera obscura segítségével figyelt meg egy napfogyatkozást, és a szerkezet rajzát közölte a következő évben az eseményről beszámoló De Radio Astronimica et Geometrico tanulmányában. 1558-ban Giovanni Batista della Porta javasolta a camera obscura használatát rajzok elkészítéséhez. Magát a „camera obscura” kifejezést először a csillagász Johannes Kepler használta Ad Vitellionem paralipomena című művében 1604-ben, ő továbbfejlesztette az első készülékeket egy lencse felhasználásával, illetve hordozhatóvá tette, mivel az egészet egy sátorban helyezte el. Az ír Robert Boyle és segítője, Robert Hooke az 1660-as években továbfejlesztették és könnyen hordozhatóvá tették a camera obscura-t.

Az első, gyakorlatban is használható fényképezőgépet Johann Zahn építette 1685-ben, de még közel 150 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán elterjedjen és széles körben használható legyen. Az első fényképezőgépekbe minden felvétel előtt egy fényérzékeny lemezt kellett beilleszteni, a fókuszálást a lencse és a lemez közötti távolság változtatásával hajtották végre. A kompozíciót a gép hátoldalán elhelyezett üveglapon ellenőrizték, majd ezután a lencsevédő eltávolításával készült a kép. Jacques Daguerre francia feltaláló kísérletezte ki a róla elnevezett dagerrotípia eljárást, amelynél a fényérzékeny réteget rézlemezekre vitte fel. William Fox Talbot angol feltaláló calotípia eljárása során papírt használt ugyanerre a célra.

Az első igazi fényképet Joseph Nicéphore Niépce készítette 1826-ban, a Charles és Vincent Chevalier testvérek által gyártott fadobozos fényképezőgéppel. Niépce tevékenysége során Johann Heinrich Schultz kísérleteire támaszkodott, aki 1724-ben észrevette, hogy az ezüst és faszénpor keveréke fényre érzékennyé tehető.

Frederick Scott Archer 1850-ben dolgozta ki a nedves kollódiumos eljárást, amely drasztikusan lerövidítette a kép elkészítéséhez szükséges expozíciós időt. Az eljárás hátránya volt, hogy a fényképésznek frissen, a helyszínen (általában egy mobil sötétszobában) kellett előkészíteni a fényérzékeny lemezt, illetve előhívni a képet. Ennek ellenére azambrotípia és a ferrotípia eljárások széles körben elterjedtek a 19. század második felére. A nedves kollódiumos eljárást használó kamerák sem sokban különböztek elődeiktől, bár egyes fejlettebb példányokon az üveglemez előkészítését a kamerán belül is végre lehetett hajtani. Más kamerákra több lencsét illesztettek, ezekkel képes levelezőlapot lehetett készíteni. Ekkoriban kezdték alkalmazni a harmonikaszerű illesztést a lencse és a kameratest között, amely lehetővé tette a lencse széles határok között való mozgatását.

Az első színes felvételt James Clerk Maxwell skót fényképész készítette 1861-ben.