Magyar fotográfusok

Ha háborús fotográfiáról beszélünk, akkor szinte mindenkinek Robert Capa jut az eszébe. A Friedmann Ernőként 1913-ban egy budapesti zsidó családba született, majd boldogulását Berlinben kereső művész öt különböző háborúról tudósított, s került be ezáltal a fotózsurnaliszták halhatatlanjai közé. Capa a spanyol polgárháborúról készített megrendítő képesszéivel szerzett ismertséget magának, de jelen volt a második kínai-japán háborúnál, Izrael állam megszületésekor, valamint az első indokínai konfliktusnál is.

Világhírnevét a második világháború során vívta ki, amikor a normandiai partraszállást a frontvonalról, életének kockáztatása árán, sűrű golyózáporban dokumentálta. Leghíresebb fotója "A milicista halála" címet (1936) viseli, amelynek eredetisége szinte megszületése óta vita tárgyát képezi, mivel egyesek szerint Capa beállított katonával dolgozott.

A fotográfus Henri Cartier-Bressonnal, William Vandiverttel, David Seymourral és George Rodgerral együtt 1947-ben megalapította a Magnum fotóügynökséget. Capát az első indokínai háborúban érte utol a végzete, miután 1954. május 25-én aknára lépett és meghalt. Sokat elárul elhivatottságáról, hogy kameráját még a halálos ágyán is a kezében szorongatta.

Amikor a világ tíz leghíresebb fotográfusáról beszélünk, egyetlen listáról sem hiányozhat a szintén a kényszerű emigrációt választó, pályáját katonákról készített felvételekkel kezdő André Kertész (született Kertész Andor). A Magyarországról először Párizsba, majd onnan a náci rémtettek híre elől az Egyesült Államokba települő fotográfust a művészi dokumentarizmus egyik legnagyobb alakjaként tartják számon.

Magyarországi alkotói éveinek leghíresebb felvétele az Esztergomban készített Víz alatti úszó képe. A pezsgő párizsi szellemi élet igazi felfrissülést jelentett számára, fotói jelentek meg a Vu és az Art et Médecine című lapokban, valamint ekkor született meg legismertebb felvétele, A villa. Amerikai korszaka nem indult zökkenőmentesen, de a művészt végül a MOMA fotórészlegének igazgatója, Beaumont Newhall vette pártfogása alá.

Kertész ekkor olyan világhírű magazinoknak dolgozott, mint a Harper's Bazaar, a Vogue, a Life, vagy a Look. Jóllehet élete bővelkedett a különböző rangos művészeti elismerésekben, őt magát állandóan a megfelelés és a hírnév iránti vágyakozás gyötörte. A fotózsurnalizmus atyjaként számon tartott művészt számtalan fotográfus nevezte inspirációs forrásának, Henri Cartier-Bresson például így nyilatkozott róla a harmincas évek elején: „Mindannyian tartozunk neki”.

Magyarország legmagasabb szintű művészeti oktató intézménye Moholy-Nagy László nevét viseli. A Tanácsköztársaság bukása után – habár a forradalmi eseményekben maga nem vett részt – Moholy-Nagy is úgy érezte, nincs már maradása az országban, ezért 1919-ben előbb Bécsbe, majd Berlinbe menekült. Nemzetközi pályafutása az után vette kezdetét, hogy az alapító Walter Gropius őt kérte fel 1923-ban a távozó Johannes Itten helyére a Bauhaus oktatói karába.

Az Új Vízió tétel értelmében Moholy-Nagy azt hirdette, hogy a fotográfia egy teljesen úgy látásmódra képes, olyanra, amely a szem előtt zárva van. Moholy-Nagy számos művészeti területen oktatott, foglalkozott szobrászattal, festészettel, fotomontázzsal és fémműveléssel, de érdekelte a film és a tipográfia is. Neve összeforrt a fotogrammal, rengeteget újított és kísérletezett. 1937-ben Moholy-Nagy lett a chicagói New Bauhaus iskola igazgatója, s ezt a posztot egészen 1945-ben bekövetkezett haláláig töltötte be.

„Gondolkodj, mielőtt exponálsz”. A kolozsvári születésű Munkácsi Márton azóta szállóigévé lett mottója soha nem veszített időszerűségéből. Tanácsát olyan, a fotográfia abszolút élvonalába tartozó nagyságok fogadták meg, mint a francia Henri-Cartier Bresson, aki saját elmondása szerint éppen Munkácsi egyik, afrikai fürdőző gyermekeket ábrázoló képe miatt adta a fejét a szakmára. Munkácsit Berlinben Európa egyik legnagyobb könyv-, folyóirat-, és napilapkiadója, az Ullstein kiadó vette szárnyai alá. Világhírnevet az Egyesült Államokban szerzett, elsősorban a divatfotó terén alkotott forradalmi újításai miatt: Munkácsi nem csinált mást, csupán kivitte a műteremből modelljeit és természetes környezetben lefényképezte őket, de ő teremtette meg a sztárportré fogalmát is; olyan hírességek álltak lencséje elé, mint Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, vagy éppen Louis Armstrong.

Szintén külföldön vált híressé a Halász Gyula néven anyakönyvezett Brassaï. A brassói születésű, eleinte festészettel és szobrászattal foglalkozó művész 25 évesen költözött Párizsba, ahol élete hátralevő részét töltötte. Újságíróként kezdte róni a francia főváros útjait, amelyek azonnal rabul ejtették, a párizsi éjszakákról készített felvételei pedig egy csapásra világhíressé tették. Ki kell emelni portréit is, Brassaïval többek között Dalí, Picasso, Giacometti és Matisse dolgozott együtt. Anyagi biztonságát a Harper's Bazaar magazin megrendelései biztosították, de a fotográfus tizenhét könyvet és megszámlálhatatlan cikket is írt, az 1956-ban forgatott Tant qu'il y aura des bêtes című filmje pedig a legeredetibb alkotás díjat söpörte be a cannesi filmfesztiválon.