Bea & Joe

2005. november 3. csütörtök |  Nyomtatás

A Devils Tower után egy darabig még síkságon haladtunk, majd emelkedni kezdett az út, elértük a hegyvidéket. Az utolsó 9666 láb magas hágón már sötétben keltünk át, úgyhogy a túloldalon rögtön szállás után néztünk. Jól tettük, mert még elcsíptük a baseball döntő 4.fordulóját, amely egyben az utolsó is volt. A Chicago összesítésben 4:0-ra legyőzte a Houston csapatát és 80 év után ismét bajnokok lettek! Volt ám vigadalom a gengszter városban! Csütörtökön korán elindultunk, hogy mielőbb a Yellowstone-ba érjünk, de útközben ismét megpillantottunk egy szabadtéri múzeumot, ahol rengeteg repülő volt kiállítva. Hát ezt nem hagyhattuk ki! Első vendégekként érkeztünk és egy 81 éves, még ma is aktívan repülő 2.világháborús pilóta vezetett végig minket a Greybull-i repülőtéren. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megjegyezte, hogy ő már járt Magyarországon 18 éves korában egy B-17-es bombázóval, csak éppen nem szállt le! Majd kinyitotta az első repülő egy C-119-es  ajtaját, feltessékelt bennünket a lépcsőn, beültetett a pilótafülkébe és mesélésbe kezdett. Ez a gép történetesen egy tavalyi film, a “Flight of the Phoenix” főszerepét játszotta, ami az 1953-as film újra feldolgozott változata. Véletlenül az első filmben szereplő repülőt is ők újították fel és szintén a kiállítás részét képezi! Ezután Joe egyik kedvencét nézhettük meg kívülről, egy PB4Y-2 Privateer gépet, amely megjárta a Csendes-óceáni hadszínteret és mivel képes volt vízen landolni, leszállópályával nem rendelkező kis szigetekre is tudott utánpótlást szállítani. Továbbindulva az is kiderült, miből tartja fenn magát a múzeum és a reptér: a hadsereg keze alá dolgoznak. Jelenleg éppen két Irakból hazatért AF-130-as “szállítórepülőt” homoktalanítottak. A gépek valójában szállítóból átalakított harci repülők, amelyeknek egyik oldalába gépágyúkat és löveget építettek be, így a célterület felett körözve folyamatosan tűz alatt tudják tartani azt. Annak ellenére, hogy aktív harci gépeket szedtek szét darabjaikra, minden további nélkül megengedték, hogy fotózzuk őket. Reméljük, ezekkel a képekkel kiválthatjuk magunkat, ha fogságban esnénk arab területen!:) Belülről még további 3 gépet vehettünk szemügyre, ezek a C82-es Packet, a C-97-es Stratocruiser és a C-130-as Hercules. Érdekességük, hogy tűzoltógépekké építették át őket és több tonna vegyi tűzoltóanyag szállítására képesek. Az idei nyáron például 8 tűzesethez riasztották őket. A bázis szakembereinek érdeme, hogy ezek a 40-50 éves veteránok még mindig képesek ilyen feladatok ellátására! Élmény volt ez a múzeum, különösen ilyen idegenvezetéssel!
Cody városát elhagyva, “Medvelakta környék” felirat figyelmeztetett minket a vadon veszélyeire. Nem sokkal később megérkeztünk a Yellowstone Nemzeti Park bejáratához. Párszáz méterre hatoltunk még csak be a védett területre és máris egy út mentén legelő bölénybe botlottunk. Jól bírta a fotózást, pedig közelről veszélyesnek tűnt. Sajnos az időjárás megváltozott, ahogy a hegyek felé közeledtünk. A reptéren még gyönyörűen sütött a nap, itt meg már lógott az eső lába. A park fő látnivalóit egy alsó és egy felső kör mentén lehet végigjárni. Mi az alsóval kezdtük, mivel oda érkeztünk keletről és elsőként egy sárvulkán mellett állítottuk le az autót. Az elnevezés onnan adódik, hogy elegendő víz híján sár bugyog a földből. Következő állomásunkat, a nagy kanyont a víz formálta hosszú éveken keresztül. Két híresebb pontján 33, ill. 94 métert esik a folyó, szép vízesések látványával ajándékozva meg a látogatókat. Mi itt fejeztük be a napot, mert kezdett sötétedni. Az éjszakát West Yellowstone faluban töltöttük, ami reggelre kiderült, hogy már Montana állam területén fekszik. Az egyik nagyobb hotellánc parkolójában sikerült felcsatlakoznunk a világhálóra, de egy óra elteltével már remegtünk a hidegtől az autóban. Fagypont körül lehetett a hőmérséklet! 11 órakor léptünk be a park nyugati bejáratán, ahol nagy meglepetésként szarvascsorda fogadott bennünket. Ezek a fajták sokkal nagyobb termetűek, mint a nálunk találhatóak és a nyakuk körül sötétebb, sűrűbb szőrzet védi őket a hidegtől. Még ezen látvány hatása alatt voltunk, mikor a következő elágazásnál réten legelő bölénycsordát pillantottunk meg. Kiszálltunk az autóból és egy kis erdőn keresztül közelítettük meg őket. Békésen pihentek a völgyben, szinte észre sem vettek bennünket, ellenben a szarvasok végig szemmel tartottak, amíg fényképeztünk. Több gejzírt is körbejártunk a kiépített, fapallós utakon, mire a park egyik fő nevezetességéhez értünk. Az Old Faithful, azaz Öreg Hűséges névre keresztelt forróvizű forrás föld alatti krátere átlag 90 percenként telik fel, majd ilyenkor akár 30 méteres magasságba is képes kilövellni magából a vizet. A környező gejzírek kitörési idejét nem lehet ilyen pontosan megjósolni, de véletlenül sikerült egy-kettőhöz jó időben érkeznünk. A fényképekről jól ismert, szivárvány színekben tündöklő Grand Prismatic Lake csalódást okozott, mivel csak a magasból látni igazán a színeit. Most ráadásul a hideg miatt annyira gőzölgött, hogy a kénes párafelhő minket is betakart, pár méterre csökkent a látótávolság. A parkolóban meglepetésként egy magyar pár várt bennünket, akik Philadelphia-ban laknak és nagy sziklamászók. Meglátták a magyar autót és üdvözölni akartak bennünket. Pár nappal korábban hódították meg a Devils Tower-t, következő céljuk pedig Utah állam egyik hegye. Jó volt ismét egy kis magyar beszédet hallani. Utolsó állomásunk a Mammoth Hot Spring vize által kialakított, különböző színekben pompázó lépcsőzetes terasz volt, amely a park északi kijáratánál található. A hideg miatt lehetetlennek tűnt 10 percnél tovább az autón kívül tartózkodni, így pár fotó után már indultunk is tovább. A szarvasok azonban annyira ragaszkodtak hozzánk, hogy nem akartak elengedni és tömegesen elzárták előlünk az utat, ráérősen baktatva egyik oldaltól a másikig. Persze rajtunk nem fogtak ki, gyorsan kiszálltunk fényképezni őket, mire - Murphy törvényének megfelelően - rögtön odébbálltak. Szállást egyik kedvelt motelünkben, a Budget Host-ban találtunk, bár mint kiderült, itt is van különbség a hálózat egyes tagjai között. Úgy tűnik, szezon után hosszabb időre is kiadják az egyes szobákat. Minket reggel 5-kor a szomszéd lakó ébresztett, aki bömbölve hallgatta Eminem slágereit. Legalább korán útra keltünk, mivel vezetnünk kellett egész nap. Seattle felé indultunk, átkeltünk Montana hegyein, ahol hózápor fogadott, majd Idaho államot átszelve megérkeztünk Spokane városába. Ez bizony már Washington államban található és arról híres, hogy itt rendezték 1974-ben a világkiállítást. Ennek helyén most egy szép park terül el. A park mellett folyik a várost átszelő folyó, amelynek vízesése fölött gondolában és gyaloghídon is át lehet kelni. Mivel világosban érkeztünk, gondoltuk, megnézzük a vízesést. Amint beértünk a parkolóba, az autó váltója reccsenő hangot hallatott. Azóta nem használjuk a kettes sebességet és csodálkozunk, hogy a váltó még mindig nem adta meg magát. Reggel a belvárosban találtunk internet csatlakozási lehetőséget, gyorsan kihasználtuk és hazatelefonáltunk a családnak. Az ország középső részén nem igazán volt erre lehetőség. Hamar kiderült, hogy előző este kellett átállítani az órát téli időszámításra, plusz nemrég léptünk át a Mountain Time időzónából a Pacific-ba, szóval nyertünk két órát. Magyarországon este hatot ütött az óra, Spokane-ban reggel kilencet, mi meg azt hittük, hogy egy óra híján dél van. Már csak pár száz mérföld választott el minket Seattle-től. Útközben ismét láttunk egy hihetetlen hosszú vasúti szerelvényt. Legalább 100 kocsiból állt, három mozdony húzta és szenet szállított. Korábban is találkoztunk ilyenekkel South Dakota pusztaságain. Washington állam legnagyobb városába késő délután érkeztünk meg. Sorra gyúltak ki az esti fények, szép látványt nyújtott a kivilágított metropolisz. Az 1962-es világkiállításon futurisztikus stílusával kápráztatta el az embereket a rendezvény helyszíne. Ma ezt a helyet Seattle Center-nek hívják, itt található a Space Needle, egy UFO csészealj stílusú kilátótorony, amelyhez a külső oldalán futó lifttel lehet feljutni. Mellőle indul a monorail, azaz az egy sínen futó mágnesvasút. Amikor közelebb értünk, észrevettük, hogy az összes ember, aki kiszállt belőle, egy irányba indult el. Mivel nem hasonlítottak turistacsoportra, gondoltuk, biztos valamilyen rendezvényre tartanak és követtük őket. Nem tévedtünk sokat. Jégkorong mérkőzésre özönlött az egész város! Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi embert érdekel ez a sport, de legalább tíz pénztárnál és bejáratnál álltak sorba, többen, mint nálunk egy focimeccsen! (Igaz, a stadion is volt legalább akkora.) Mikor néz meg legalább tizedennyi ember egy hokimeccset Győrben vagy Szombathelyen? Reméljük, hamarosan! Esti sétánk nem nyúlt túl hosszúra a szemerkélő eső miatt. Másnap az Olympic Nemzeti Parkot kerestük fel. Az odavezető út Olympia városkán visz keresztül, ahol egy információs központban (visitor center) anyagot szerettünk volna gyűjteni a kiránduláshoz. Az idősebb, önkéntesként segítő bácsika már hívta is telefonon az ide települt magyar fogorvost, hogy találkozót szervezzen meg nekünk. Ő éppen nem ért rá, mert páciens volt nála, mi pedig siettünk tovább az AAA irodájába, hogy felvegyük a következő állomásokhoz szükséges túrakönyveket. Szóval a találka nem jött össze. Azért tettünk egy rövid sétát a belvárosban, a State Capitol körül (itt is van capitol, mert ez Washington állam közigazgatási központja). A nemzeti parkba érve beöltöztünk az esőálló felszerelésbe és már indultunk is túrázni az esőerdőbe. Gyönyörű ez a hely: mindent élénk zöld moha borít, hatalmas páfrányok nőnek, patak csordogál az út mellett, őzikék sétálnak a bokrok között. Mi csak a keleti felében jártunk, de a nyugati részéről is láttunk képeket, az még ennél is szebb a tengerparti sziklákkal. Persze nem árt, ha az időjárás megfelelő (kék ég, napsütés). Ráadásul a téli időszámítás miatt már 5 órakor sötétedett, így továbbindultunk délre, a Mt St Helen vulkán felé, amely 1980-ban tört ki utoljára. Szállást egy Longview nevű településen találtunk Halloween estéjén. A környező családi házak közül csak néhány volt feldíszítve, de a gyerekek jelmezbe öltözve sorra járták őket, begyűjtötték a megérdemelt csokit és cukorkát. Kedden ugyanolyan pocsék időjárásra ébredtünk, mint az  előző napokon. Úgy látszik, nem örül nekünk a nyugati part. A vulkán megmaradt része felhőbe burkolózott, így nem sok értelme lett volna megmászni, szóval kihagytuk és továbbvezettünk déli irányba az I-5-ös autópályán. Hamarosan Oregon államba értünk, ahol nincs értékesítési adó a termékekre, ennyivel is olcsóbban lehet itt vásárolni. Költeni való híján nem tudtuk igazán kihasználni ezt a lehetőséget. Eugene városkában töltöttük az éjszakát. Reggel egy 40 éves, jobb kormányos  Land Rover-be botlottunk, miközben szervízt kerestünk. Gondoltuk, megkérdezzük őket, biztos ismernek egy jó szerelőt. Kiderült, hogy a srácnak jelenleg éppen 8 Land Rover típusú autója van az udvarban és ő bütyköli őket. Felajánlotta, hogy cseréljük le nála az olajat és elvitt minket egy autós boltba is, hogy be tudjuk szerezni a szükséges alkatrészeket. Joe kapott tőle egy kezes-lábast, egy olajgyűjtő tartályt és kezdődhetett a munka. 8000 kilométer után új olaj került a motorba és a váltó hibája miatt, a váltóolajat is le kellett cserélni. A leeresztő csavar végén lévő mágnesen hegyet formázott az összegyűlt fémforgács. Mi történhetett a váltóban? Semmi jó, az biztos! Ez megerősített minket az elhatározásban, hogy keresni kell egy szakértőt, aki szétszedi az indulás előtt vadiúj alkatrészekkel összerakott váltót. Szerencsére a srác ebben is tudott segíteni, volt egy ismerőse Kaliforniában, megkaptuk a címét, reméljük, tud majd valamit kezdeni a dízel autóval. A 7,5 liter motorolaj, a 3 liter váltóolaj és az olajszűrő kemény 6200 forintunkba került! Ilyen árak mellett nem csoda, hogy ekkora autókat tartanak! Szóval ismét volt egy jó napunk, váratlan segítséget kaptunk és túl jutottunk az első olajcserén!
Oregon állam fő látnivalója, tengerpartján kívül, a Crater Lake National Park. Egy kialudt vulkán kráterében összegyűlt kristálytiszta kék víz alkotta tó található 2500 méter magasságban, ide vezetett szerdán az utunk. Sötétben értünk a hegyre, az utakat hó borította és szállást sem találtunk, így az autóban aludtunk. Reggel hóesésben ébredtünk, de a tóból semmit sem láttunk, mivel felhő borította az egész tájat. Rövid hógolyózás után úgy döntöttünk, Kalifornia lesz a megfelelő szállás aznap éjjelre. Megkezdtük az ereszkedést a havas fenyőkkel borított lejtőkön, ahol csak egy-két terepjáró és egy hótoló jött szembe. Az államhatárhoz érve tábla jelezte, hogy mindenkinek kötelező megállni. Azt ellenőrzik, hogy nem visz-e be senki illegális mezőgazdasági árut. Tőlünk megérdeklődte a hivatalnok, hogy hol vettük az almát. Megnyugodott, amikor megneveztük a hipermarketet és beengedett minket a redwood fák erdejébe. Vajon milyen idő volt Kaliforniában? Erre is fény derül a következő részben!