Bea & Joe

2005. november 10. csütörtök |  Nyomtatás

A napfényes Kaliforniában ránk ugyanolyan rossz idő várt, mint amilyet Oregon államban hagytunk. Crescent City mellett pillantottuk meg először a Csendes-óceánt. Esős, felhős idő volt, haragos hullámaival rácáfolt nevére Amerika nyugati határa. A Redwood Nemzeti Park elvarázsolt bennünket égbe szökő óriás fenyőivel, törpéknek éreztük magunkat meseországban. Az út hatalmas fák között kanyargott, kiszállni mégsem tudtunk, mivel az eső újból rázendített. Sajnos az időjósok másnapra sem kecsegtettek javulással, ezért beértük a szélvédő mögötti túrával. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy megyünk mi még óriás fenyők közé a Sequoia Nemzeti Parkban! Itt a legmagasabb fenyőket látni, ott a legnagyobbakat (volumenre) és legidősebbeket. Számít az, hogy 100 méter magas a fa vagy csak 70? Úgyis nagyobb egy tízemeletesnél! Ezeknek a fáknak az a fő jellemzőjük, hogy 2-3 ezer évig is képesek élni. 1850-ben még 2 millió hektárnyi területet borítottak, mára ennek 4 százalékára csökkent az életterük. Jött az ember, az aranyláz, benépesedett a környék. Aranyat nem találtak, helyette volt fa bőven, óriások, ebből is lehetett pénzt csinálni, tehát megkezdődött az erdőirtás. Csupán néhány darab maradt mutatóba az igazán öreg, több ezer éves matuzsálemekből. Szóval az eső miatt folytattuk utunkat déli irányba a 101-es úton és Willits faluban találtunk szállást éjszakára. Későn érkeztünk, a motellel szembeni mosoda már zárva volt, de reggel első utunk oda vezetett. Két gépet is megtöltöttünk koszos ruhákkal, hiszen a keleti parton mostunk utoljára. Fél óra mosás, fél óra szárítás és már mehettünk is! (Wash and go!:)) Péntek volt és siettünk San Rafael-be, hogy még időben odaérjünk a postára. Az autó biztosítási kötvényünk eredeti példányát vártuk oda, persze nem érkezett meg. Megkértük a postást, hogy El Paso-ba, utunk utolsó USA-beli állomására továbbítsa a küldeményt. Már csak pár mérföld választott el minket San Francisco-tól. Útikönyvünk útmutatása alapján épp egy ingyenes kempinget próbáltunk becserkészni, mikor hirtelen a Horseshoe Bay-ben találtuk magunkat, csodálatos kilátással a városra, az Alcatraz-ra és a Golden Gate hídra. Az idő is szépre fordult, magunk mögött hagytuk az esőfelhőket. Kiültünk az egyik sziklára, elfogyasztottuk ebédünket, gyönyörködtünk a kilátásban, sőt, még pelikánt is láttunk az öböl felett szárnyalni. Ezek után folytattuk a kemping keresést. Nem jutottunk túl messze, épp csak a híd túloldalára. Újabb csodás kilátóhelyet találtunk, ezúttal a Csendes-óceán végtelen víztükre felé is elláttunk. Addig fényképeztünk és néztük az öbölbe érkező hajókat, míg ott ért bennünket a naplemente. Kigyúltak a város fényei, az Aranykaput karnyújtásnyira tőlünk festette át a lemenő nap sugara pirosról élénk narancssárgára. Élményekkel teli délutánt éltünk át. A fő meglepetés azonban még hátravolt. Az ingyenes kemping pontosan a város irányába nézett, így akárhányszor felébredtünk éjszaka, a Golden Gate hídon átsikló autók mögött San Francisco kivilágított házait láthattuk.
Szombat reggel átsétáltunk a hídon, persze közben többször megálltunk fotózni. Már majdnem a közepén jártunk, amikor megpillantottunk a vízben egy fókát! Lecövekeltünk, vártuk, mikor bukkan fel újra. Közben nem messze felfedeztünk egy másikat is. A Niagara-vízesésnél lévő akváriumban láttuk ezt a fajtát, szürke, foltos, nem túl nagy termetű (harbor seal). Nagyon megörültünk, nem számítottunk rá, hogy már itt lehet látni őket. Azért lassan sikerült átérnünk a túlpartra, ahonnan bebuszoztunk a Fort Mason erődig. Fővárosi tapasztalatainknak köszönhetően, összesen ezt a 3 dollárt költöttük közlekedésre (a transzferjegy kitartott egész nap). Elsőként a város tengerészeti múzeumát néztük meg, ahol főleg hajó makettek vannak kiállítva. A felső szinten interaktív, a tengeri rádiózást bemutató eszközöket próbálhattunk ki és távcsővel “bejárhattuk” Alcatraz szigetét. Innen transzfer jegyünkkel újabb buszt fogtunk, amely a város dombjait megmászva a belvárosba vitt bennünket. Itt beváltottuk eurónkat, amivel még Németországban akartunk a csomagok feladásáért fizetni, de abból végül átutalás lett. Először is nem könnyű beváltóhelyet találni, a bankok közül is csak a legnagyobbak bizonyos fiókjai foglalkoznak ezzel, másodszor felszámolnak 10 dollár kezelési költséget, harmadszor pedig nagyon rosszul váltanak mindenféle valutát, úgyhogy aki teheti, dollárt hozzon magával vagy bankkártyát. Nekünk nem volt más választásunk, mert a számlánkról elköltöttük az összes pénzünket, a lakás ára pedig még nem jött meg. A bank melletti térről indult a cable car egyik szerelvénye, elég hosszú sor várt a pénztárnál. A cable car villamoshoz hasonlít leginkább, de nyitott és lehet a lépcsőn utazni. Föld alatt futó kábelekkel vontatják és kizárólag turisták veszik igénybe a szolgáltatást. Mi inkább átsétáltunk a belvároson. A kínai negyed kapujánál kezdtünk és North Beach negyedig bírtuk szuflával. Újra buszra szálltunk és a következő látványossághoz igyekeztünk eljutni, elég bonyolult módon, körbebuszoztuk a fél várost, mire megérkeztünk a világ legkanyargósabb utcájához. Ez a Lombard street egy kis szakasza, meredek lejtő, csak egy irányban lehet rajta autózni. Mi gyalog voltunk, így felsétáltunk a házak mellett és jót mulattunk azokon az autósokon, akik 6-7 méter hosszú kisteherautóval próbálták bevenni a szűk kanyarokat. Az utca tetején megáll a cable car is, hogy a turisták lefényképezhessék a híres utcát. Persze mögöttük sorban áll a többi autós, a várakozási idő legalább fél óra. Innen már nem volt messze a Fisherman’s Wharf, gyalog vágtunk neki a lejtőnek. Az utca jobb oldalán, a dán követségen éppen esküvőt tartottak, a bal oldalon pedig a kecskepásztor próbálgatta ostorát. A belváros házai között, egy üres telken, legalább ötven kecske legelt! Biztos jobban tejelnek, ha szép, tengerre néző kilátásban részesülnek, amikor felpillantanak a fűből. Elég hihetetlennek tűnt a szituáció, de ez is bizonyítja, hogy San Francisco nem egy unalmas kisváros! Ismét a kikötőben kóboroltunk, mikor sötétedni kezdett. Ránéztünk az órára és egyszerre merevedtünk le. Vajon 6-kor zárják le a hidat a gyalogos forgalom elől vagy fél hétkor? Spuri vissza a buszmegállóba, sofőrünk még nyugisan olvasgat, nem is enged felszállni bennünket. Végül indul a járat, mi pedig 6:25-kor érkezünk az 1937-ben épült, akkor a világ legnagyobb acél függőhídjának számító monstrumhoz. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, a híd még nyitva volt! Ráérősen sétálgattunk, fényképeztünk, nézegettünk, csak kiengednek a túloldalon. Persze a kapu ott már zárva volt, két lány várt a túloldalán. Mi megnyomtuk belül a gombot, a kapu felnyílt, mire egy szigorú hang szólalt meg a hangszóróból: “A híd a gyalogos forgalom elől zárva van, ne próbáljanak meg belépni!”. Megkönnyebbültünk, hogy nem nekünk szólt a fenyegetés. Lesétáltunk a hídról az öbölbe, az autónk a parti őrség bázisa mellett várt ránk. (Reggel még a zászlófelvonási ceremóniát is láttuk!) A kempingben már sörözgettek svájci szomszédaink, akik kanadai autóval vágtak neki az USA-nak. Megbeszéltük, ki mit látott aznap a városból, majd nyugovóra tértünk. Reggel hűlt helyüket találtuk. Mi történhetett? A mosdónál ezt is megtudtuk. Hajnali 6-kor bekopogtattak hozzájuk a rendőrök, hogy itt nem lehet kempingezni, távozzanak. Ők is az autóban aludtak, mi is. Hozzánk mégsem kopogtak be, legalábbis nem vettük észre. Furcsa, lehet, hogy nem kedvelik a kanadaiakat? Akármennyire is tetszett nekünk San Francisco, kénytelenek voltunk tovább indulni. Aznapi úticélunk a Yosemite Nemzeti Park volt. Tengerszintről mászott fel szegény kis autónk 2500 méteres magasságba. Az egyik kilátópontnál körülnéztünk, de a csodás tájképet leégett erdőt látványa torzította el. Megtaláltuk a magyarázatot is. Ebben a térségben különösen magas a villámcsapások száma, következményük pedig legtöbbször erdőtűz. 1990-ben a nemzeti park erdejének igen nagy része leégett. Nemrég jöttek rá, hogy nem szabad eloltani a villámcsapás generálta tüzeket, mert akkor túl sok éghető anyag gyűlik fel a talajszinten és sokkal nagyobb tüzet okoz, mint normál esetben. Sőt, ma már elébe mennek a tűznek, saját maguk gyújtanak máglyákat az erdő egyes részein, főleg esős időben. A tüzeket kontrollálják és inkább csak füstölnek, miután elégették a talajon összegyűlt száraz tűleveleket. Hatékonynak bizonyult ez az új eljárás, más erdőkben is találkoztunk vele. (Később olvastuk, hogy a sequoia fenyők magjait régen a tűz által okozott magas hőmérséklet szabadította ki a tobozból. Ma már ezt a munkát a mókusok végzik.) A kemping a völgyben található, körbe magas hegyek. A bejáratnál figyelmeztető tábla lógott: “Hét medvét láttak a héten a kemping környékén, ne hagyjanak elöl semmilyen élelmiszert!”. Persze az autóban sem lehet hagyni, elrettentő példaként egy kifeszített ajtajú autó van kiállítva az egyik kanyarban. Szót fogadtunk, minden kaját bepakoltunk a parkoló melletti fémdobozba, majd lelakatoltuk. Az estét a tábor társalgójának kandallója előtt töltöttük. Záróráig melegedtünk a tűz mellett. Reggel forró csokival kezdtük a napot, meleg egyáltalán nem volt. Kicsit szemerkélt az eső, de azért elindultunk túrázni. A Mirror Lake felé vezető ösvényt választottuk Rögtön az elején újabb táblába botlottunk: “Ez a puma területe, véletlenül se fordítson hátat neki, ha találkozik vele. Küzdjön meg vele, ha megtámadja! Ne adja fel!”. Köszi, ennyi biztatás feltétlenül szükséges. A tó helyén csak homokföveny várt ránk. A kisebb pocsolyák mellett azonban medve lábnyomokat fedeztünk fel! Rögtön Bőrharisnyává alakultunk és további nyomok után kutattunk. Közben az eső is elállt és láthattuk a környező hegyeket. A Half Dome elnevezésű szikla tövében álltunk, amely nagyon kedvelt a sziklamászók körében. Visszaúton egy coyote sétált át előttünk a hídon. Nem zavartatta magát, békésen kocogott, mintha nem is lennének körülötte emberek. Tényleg népszerű ez a hely az amerikaiak körében, hiszen a hideg ellenére is sok látogató jött és még mindig szerveztek programokat. A park déli kijáratánál is található egy kisebb sequoia erdő, a Mariposa Grove, ahol végre hosszabban sétálhattunk az óriás fenyők között. Már 1881-ben alagutat fúrtak az egyik mamutfenyőbe, hogy át tudjanak hajtani rajta lovaskocsival. Amikor 1895-ben a nagy hó miatt nem tudták megközelíteni ezt a fát, kifúrtak egy másikat, a California Tree-t, amely ennek ellenére még ma is él és növekszik! Ez a két népszerű alagút nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1906-ban nemzeti parkká nyilvánították a területet. Ma már csak ez utóbbi fa áll és gyalogosan lehet átkelni “alagútján”. Persze kizárólag a kiépített úton közlekedtünk, mivel ezeknek a fáknak csupán 1-2 méter mélyen húzódik a föld alatt a gyökerük (igaz, néha akár 45 méter hosszan), könnyen sérülhetnek és kidőlhetnek. Este Fresno-ban kerestünk egy motelt, ideje volt már fürödni három autóban töltött éjszaka után. Reggel kicsit megkésve indultunk útnak a Kings Canyon Nemzeti Park felé. Újabb hegyekre kellett felkapaszkodni, így csak dél körül értük el a park bejáratát. A kanyonba vezető út már zárva volt a téli időjárás miatt, de a Grant Grove erdőben végre szemügyre vehettük a nemzet karácsonyfáját, a világ harmadik legnagyobb élő fájaként számon tartott General Grant Tree-t. A szemerkélő eső elől a Fallen Monarch, azaz egy 300 éve kidőlt óriás kérge alatt találtunk menedéket. A Sequoia Nemzeti Parkban igazi meglepetés várt ránk! Igen, a fák tényleg nagyok voltak és szépek, de végre láttunk barna medvét!!! Joe pillantotta meg, az út jobb oldalán egy ritkás erdő talaján kutatott táplálék után. Leállítottuk az autót és lélegzet visszafojtva figyeltük minden mozdulatát. Előkerült a fényképezőgép, a kamera, meg van örökítve első mackónk minden mozdulata! Kárpótlásnak éreztük a látványt az esős napokért! Már majdnem besötétedett, mire a Tunnel Log-hoz értünk. Ez a környéken az egyetlen olyan mamutfenyőbe fúrt alagút, amelyen autóval is át lehet kelni! Levettük hát a CB antennát és átkeltünk a kidőlt sequoia alatt. Sötétben ereszkedtünk le a hegy túloldalán, majd pár órás vezetés után végre elértük Paso Robles városát. Eredetileg nem szerepelt útitervünkben ez a kitérő, de a váltó állapota időközben annyit romlott, hogy kénytelenek voltunk felkeresni ezt a várost. Még az olajcserés srác ajánlotta őket, mint Land Rover szakértőket. Másnap megtudtuk, hogy elköltöztek, de a szomszéd szerencsére elirányított minket az új műhelybe. Egy próbaút és pár telefon után már ki is derült, hogy a váltó cserére szorul és egy helyen tudnak kézi váltót építeni, a szomszédos Arizona államban, persze elég húzós összegért. Gondoltuk, mi még rákeresünk a neten. Abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Gyorsan körbetelefonáltuk az ismerősöket, megnéztük az interneten az USA kínálatot és másnapra kiderült, hogy tényleg nincs egyéb lehetőség. Otthonról a súlya miatt kétszer annyiba kerülne a szállítás, mint maga a váltó, itt pedig mindenhol automata Land Rover Discovery közlekedik. Ha mégsem automata, akkor is benzines és nem dízel. Honnan vegyünk ennyi pénzt? Nem maradt más választás, kölcsön kell kérni, ha tovább akarunk menni. Szerencsére mindig számíthatunk a szüleinkre, most is ők oldották meg a problémánkat. Nagyon köszönjük Nekik a segítséget!!!
Az alkatrészre egy hetet kell várni, addig kiautózunk az óceánpartra és meglátjuk, hogy lehet eltölteni ezt az időt Kaliforniában!