Bea & Joe

2005. december 1. csütörtök |  Nyomtatás

Utazásunk 72.napján érkeztünk a Death Valley Nemzeti Parkba. Itt található az USA legmélyebb pontja (85,5 méter) és itt mérték a legmelegebb hőmérsékletet (56 Celsius fok) is az országban. Sötétben léptük át a park bejáratát, mégis sikerült találnunk egy szűk, egy nyomtávú, egyirányú kanyont, ahol magas sziklafalak között kígyózott a kavicsos út. Helyenként olyan keskeny volt a 4X4-es járműveknek ajánlott szakasz, hogy alig fért el autónk a kanyarokban. Izgalmas volt éjszaka, megvilágított aljú kőfalak között utazni - menetiránnyal ellentétesen. A kempingben meglepően sokan sátraztak. Mint kiderült, a nyári hőségben csak a tapasztalatlan turisták látogatják a Halál Völgyét, akik közül sajnos minden évben néhányan áldozatul esnek a kiszáradásnak. Az idei nyáron például huszonéves, jó kondíciójú, friss házasok indultak túrázni a homokdűnék közé. A nő elfáradt, visszatért, a férfi továbbment. Pár órával később kezdték keresni. Eszméletlenül találtak rá a 44 fokos hőségben és még aznap este meghalt a Las Vegas-i kórházban. Nomen est omen. Nem szabad lebecsülni a természet erejét. A napfelkelte a Zabriskie-ponton talált bennünket, ahonnan szép fotókat lehet készíteni az útikönyv szerint. Ezt biztos olvasták a többiek is, ugyanis nem mi voltunk az elsők. Korai kelés, hosszú nap. Bejelentkeztünk a visitor center-ben, megkaptuk a helyi újságot, majd megreggeliztünk a pálmafák árnyékában. Éppen pakoltunk össze, amikor nem messze tőlünk egy coyote sétált ki a fák közül. Őt még másik három követte. Nem tűntek szívbajosnak, bár meggyorsították lépteiket, amikor Joe a fényképezőgéppel üldözőbe vette őket. Ezután mi is bemerészkedtünk a fák közé, ahol zöld füves golfpályát találtunk. A Halál Völgyének közepén! Mit tesz a pénz! Első megállónk stílusosan a Devil’s Golf Course nevű látványosság lett, amely azért kapta ezt a nevet, mivel csak az ördög lenne képes a szél és eső által alakított, sóból formálódott sziklákkal tarkított területen golfozni. A völgynek ez a része már tengerszint alatti terület, melyet sok-sok évvel ezelőtt víz borított. Vizet ma már csak eső után lehet találni, a só azonban különböző formákban rakódott le. A legmélyebb részen, a Badwater medencében sík, hófehér felületet alkot, mintha havas tájon járna az ember. A parkolóban többen is megbámulták járművünket. Egy európai turistákat szállító busz idegenvezetője kikérdezett minket, hogy utána el tudja mesélni az érdeklődő utasoknak, mi járatban vagyunk. Innen északra indultuk tovább, elsétáltunk a Natural Bridge elnevezésű, kőhidat formázó szikláig, majd ismét egy szűk kanyonban autózhattunk, ezúttal menetiránynak megfelelően. Az út az Artist Drive elnevezést kapta különböző színekben pompázó hegyoldalairól. A “Művész palettája” megállónál mi is elcsodálkoztunk a rózsaszín, sárga, barna, zöld “festékek” kombinációin, melyek valójában más-más ásványtól származnak. Várakozásunkkal ellentétben nagyon változatos tájat találtunk ebben a nemzeti parkban. Kiszáradt sóstó, színpompás hegyek, sziklás kanyonok, pálmaliget és homokdűnék! Ez utóbbit hagytuk utoljára és a többiekhez hasonlóan, mi is elindultunk a legmagasabb és legsárgább dűne felé. Szerencsére a hőmérséklet kellemes 22 fok körül mozgott, mert fél órás gyaloglás után alig jutottunk közelebb a kiszemelt ponthoz. Felmásztunk a homokkupac egyik oldalán, le a másikon és ez ismétlődött újra meg újra. Nem irigylem a beduinokat! A tevéiket sem! Ezzel a kis kalanddal fejeződött be látogatásunk a Halál Völgyében. Ha kellően körültekintő és elővigyázatos az ember, kellemes élményekkel távozhat erről a felfedezői által nem igazán kedvelt vidékről.
Las Vegas felé vettük az irányt. Már 50 mérföldes távolságból látszottak az éjszakai égbolton a város fényei. Amikor a dombtetőről megpillantottuk, elakadt a lélegzetünk. Hatalmas kiterjedésű terület úszott fényárban előttünk. Nem csoda, hogy már az űrkorszak elején biztos tájékozódási pontként szolgált az asztronautáknak! Álmélkodva hajtottunk végig az ismertebb kaszinóknak helyt adó fő utcán, a Las Vegas Boulvard-on. A kuponkatalógusból kinéztünk az utca végén egy általunk is megfizethető hotelt, amelyben csodák-csodájára szintén üzemelt kaszinó. Az árban benne volt a vacsora, a reggeli és egy ital a bárban. Miután degeszre tömtük magunkat, elindultunk felfedezni a bűnös várost. Elsőként az üvegpiramist pillantottuk meg, melynek csúcsából erős fénysugár tört az ég felé. Előtte egy obeliszk és egy fekvő szfinx, amelynek hasa alatt autók parkoltak, ugyanis itt található a piramis bejárata. Mellette torzított szobrok Luxorból - minden műanyagból! Látványos, de hamis. A következő sarkon New York kicsinyített részlete várt bennünket. Jelen volt a Szabadság Szobor, valamint a szállodaként üzemelő Empire State Building és Chrysler Building. New York belsejében éttermek, boltok, szórakozóhelyek és persze kaszinók találtak helyet. A következő látványosság a hab a las vegasi tortán. Ez nem más, mint a Hotel Bellagio előtt elterülő tó, melynél minden negyed órában 1000 nyílásból szökik a magasba a zene ritmusára a vízsugár. Természetesen minden alkalommal más dallammal és fényjátékkal kísérve. Órákig el bírnám nézni! Annyira lenyűgöző, mint a tüzijáték. Folytatva a felfedezést, elhaladtunk a Caesar Palace római stílusban készült épülete előtt, majd megérkeztünk a Hotel Mirage elé, amelynek vízesése minden fél órában vulkánná változik. Vörös fényekkel világítják meg a vizet dörgő hangok kíséretében. Még tűz is lángol a vulkán tetején, de az egész nem tart 3 percnél tovább. Innen nem messze látható a sokak által favorizált Treasure Island, azaz a Kincses Sziget, melynek szirénjei egy este négyszer csábítják el a másik hajón érkező kalózokat és velük együtt a közönséget. Látványos, fél órás műsor, robbanásokkal, tüzijátékkal, süllyedő hajóval és vízbe ugráló szereplőkkel, de akkora a tömeg, hogy csak a korán érkező, első sorban álló nézők élvezik igazán. A túloldalon indultunk visszafelé, ahol a Venetian szálló belsejében Velence kék ege alatt korzózhattunk. A Szent Márk téren hegedültek, az átlátszó vizű csatornán, gondolások fuvarozták a turistákat és énekelték a Sole Mio-t. Tényleg olyan érzés volt, mintha Olaszországban járnánk. Persze a Rialto hídon mozgólépcső vitte át az embereket, ez azért már a kényelmes amerikaiaknak épült. Kicsit távolabb az Eiffel-torony állt, mellette egy Paris feliratú léghajóval. Az épületen belül párizsi utcarészletek elevenedtek meg, kifelé pedig átsétálhattunk a lekicsinyített Diadalíven. Ezek után a Sahara névre keresztelt kaszinó már nem sok meglepetést tartogatott. Az MGM-ben megnéztük az üvegketrecbe zárt oroszlánokat és az Excalibur névre keresztelt narancssárga-kék kupolájú, giccses kinézetű mesevár kaszinóját, majd még egy Bellagio előtti vízielőadás után visszatértünk a szállásunkra. Hajnali 2 óra volt, de a kaszinóban még javában zajlott az élet. Kikértük a bárban italunkat, majd szerencsét próbáltunk egy dollárral az egyik automatán. Bejött, mert nyertünk négyet! Gyorsan abbahagytuk a csúcson. Jól bírtuk az éjszakázást, pedig a nappal keltünk, de annyi érdekes látnivaló volt Las Vegas-ban, hogy egyszerűen nem éreztünk fáradtságot. Nem gondoltuk volna, hogy minket is elvarázsolnak a fények, mégis ez történt! Ráadásul a hűtőnk is megjavult. Még Arthur javasolta Paso Robles-ben, hogy állítsuk fejtetőre és ezek szerint bejött! Pedig már kezdtünk lemondani róla.
Másnap kelet felé vettük az irányt és egy RV-parkban éjszakáztunk. Ez magyar fordításban lakókocsiparkot jelent. Igazából ez nem kemping, itt hosszabb időre telepednek le az emberek, de már három helyen lementünk az autópályáról, ahol kempinget jelzett, mégsem találtunk egyet sem, így végső kétségbeesésünkben beálltunk ebbe a parkba. Reggel csodálkozva nézett ránk a tulaj és jót derült az eseten. Nem sokkal később megérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba. Hálaadás ünnepe csütörtökre esett, így hosszú hétvégét tarthattak az amerikaiak, rengeteg ember gondolta úgy, hogy ő bizony a természetben szeretné eltölteni az időt. A fő látnivaló itt a kanyon, hatalmas, függőleges sziklákkal, amelyeket bibliai alakok után neveztek el. Először rövidebb sétát tettünk a folyóparton, majd az Emerald-tavakhoz indultunk túrázni. A tavak elnevezés nem túl helytálló, inkább pocsolyákat találtunk csak a helyükön, de a kilátás nagyszerű volt. Naplementében hagytuk el a parkot. A kelet felé kivezető út a főbb látnivalók közé tartozik, ezúttal pedig a nap még festőibbre színezte a vörös sziklákat. Szerencsére a Bryce Canyon Nemzeti Park csupán pár órás távolságra fekszik, így az éjszakát már az ottani kempingben tölthettük. 2450 méteres magasságban nem volt meglepő a fagyos hideg, inkább az autóban húztuk meg magunkat a jeges szél elől. A napfelkelte már a Sunrise ponton ért bennünket. Az egyik legszebb látvány fogadott, amit valaha is láttunk. Csodálatos munkát végzett a szél és a víz a sziklákon. Rengeteg különálló torony emelkedik a magasba, mindegyik csíkos a különböző típusú kőzetek egymásra rakódása miatt. Az út a fennsíkról vezet a mélybe, a formás sziklacsúcsok közé. Mi a Queen’s Garden elnevezésű részhez indultunk gyalogtúrára a völgybe. Az ösvény egy Viktória királynőre hasonlító kőtorony közelében ért véget. Nem akartunk ugyanazon az úton visszatérni, elindultunk hát a Sunset kilátópont felé. Egy darabig a völgyben vitt az út, majd egy kanyonban meredeken emelkedni kezdett. Jó kis szintkülönbséget kellett legyőznünk a túra végén, de megérte, hiszen újra elénk tárult a természet csodája. Nehéz szívvel vettünk búcsút a parktól, azonban indulnunk kellett tovább, várt ránk a Grand Canyon!
Az éjszakát újra az autóban töltöttük, ezúttal a Colorado folyó mellett. Hiába vagyunk délen, folyamatosan fennsíkon haladunk, 1700-1900 méter magasan, ahova könnyebben eljutnak az északi hideg fuvallatok. A parkhoz közelítve havas autók jöttek szembe az úton. A bejáratnál egy vacogó, lila szájú parkőr igazított útba minket. Az információs táblán látható előrejelzés szerint a napi hőmérséklet -12 és 1 fok között várható. Ez nem éppen nevezhető kiránduló időnek. Inkább síelős emlékeink kerültek előtérbe. Az első kilátópont a Desert View volt. Itt fedte fel magát igazán a grandiózus 277 km hosszú, 10 km széles és 1600 méter mély kanyon. Mintha megnyílt volna a föld alattunk. A mélyben lent kanyargott a Colorado folyó, kétoldalt lépcsőzetesen magasodtak a vörös szín különböző árnyalataiban játszó sziklafalak. Ahogy a nap felfelé emelkedett, úgy vonultak lejjebb az árnyékok és fedték fel a völgy szépségét. Csak az a metszően hideg szél ne fújt volna! Télen a déli oldalról lehet megközelíteni a kanyont, ahol ingyenes buszok szállítják az embereket az egyik kilátóponttól a másikig. A buszok 15 percenként közlekednek, tehát csak le kell szállni, lepillantani a mélybe, fényképezni és már jön is a következő járat. Mi azért nem voltunk ilyen lusták, tettünk egy pár kilométeres sétát a meredély szélén. Jó, hogy nincs tériszonyunk, bár a szikla széléről eddig még nem sokan estek le! Azért itt is felfigyeltünk a hirdetőtáblán egy elrettentő példára. “Le tudod futni a bostoni maratont?” kérdéssel kezdődött. Egy 25 éves, edzett lányról szólt, aki lefutotta, mégsem élte túl az egynapos nyári kirándulást a kanyonban. 23 kilométeres túrára indultak ketten, nem vittek térképet, ezért nem is vették észre, hogy az ösvény 47 kilométeren keresztül kanyarog. Eltévedtek, majd kettéváltak. 41 fokos hőséget mértek aznap és hiába volt a lánynál 1,5 liter víz és két energiaszelet, teljesen kiszáradva találtak rá az esti órákban. A társa épségben kijutott. Mindenki leszűrheti magának a tanulságot, mi tanultunk az esetből. Két helyen lehet lejutni a folyóhoz, de többnapos túrának javasolják mindkettőt. Ha nem mínusz fokokban érkezünk, valószínűleg mi is nekivágtunk volna, így azonban maradt a kandallónál való melegedés a buszos túra végállomásánál. Még világosban indultunk Flagstaff városa felé, ahol az Economy Inn-ben töltöttük az éjszakát. A reggeli ébredés örömteljes volt, végre átutalta a bank a lakás árát! Augusztus 17-től november 28-ig tartott az elbírálás. Biztos különleges eset voltunk! Jó a hűtő, megvan a pénz, mi állhat utunkba? Továbbindultunk Albuquerque felé és csak egy helyen álltunk meg rövid időre, a Petrified Forest Nemzeti Parkban, ahonnan évente 12 tonna megkövült fát lopnak el a látogatók. Mi már találkoztunk kővé vált fával Washington államban, ezért inkább csak a park északi részét néztük meg, a Painted Desert elnevezésű sivatagot. Az egyik kilátópont mellett Joe furcsa mozgásra figyelt fel a bokros domboldalban. Közelebb érve egy tarajos sül kinézetű, tüskés állatot vehettünk szemügyre. Még sosem láttunk vadon ilyen állatot, de talán állatkertben sem. Újabb élménnyel gazdagodtunk! Albuquerque-be érve internetes szállást kerestünk, hogy rendezni tudjuk adósságainkat és feltöltsük bankkártyáinkat. Sajnos csiga lassúsággal működött a net, éjjeli 1-re végeztünk mindennel. Közben sikerült megnéznünk az HBO-n azt a “Flight of the Phoenix” című filmet, amelynek főszereplő repülőjében mi is ültünk Greybull-ban! Mit hoz a sors! Kedd reggel USA-beli utazásunk utolsó szakaszának vágtunk neki. Csupán pár száz mérföld választott el bennünket a mexikói határtól. Félúton letértünk az autópályáról, hogy megnézzünk egy gátat. A gát nem volt különleges, ellenben észrevettünk egy coyote-t a bokrok között, a szájában elejtett zsákmányával kíváncsian nézte, mit keresünk mi itt. Las Cruces-ben megálltunk az AAA irodájában, még utoljára kihasználtuk a német autóklubtagság nyújtotta előnyöket és begyűjtöttünk egy mexikói térképet és egy túrakönyvet. A naplemente által narancsra színezett égboltban gyönyörködve hajtottunk tovább El Paso felé. Egy külvárosi sportboltban beszereztünk két pepper spray-t, amelyek még jól jöhetnek a későbbi veszélyes helyeken. Az előre kinézett szállás már megtelt, de szerencsére találtunk egy olcsóbb motelt a közelben. Másnap első utunk a postára vezetett, hogy felvegyük a biztosítási kötvényt, amit San Rafael-ben nem tudtunk, de ide sem érkezett meg. Most már úgyis mindegy, hiszen a határon vagyunk, inkább a mexikói biztosításon kell törni a fejünket. Ezután bevásárló körút következett, el is telt vele az egész nap. Fárasztóbb volt, mint bármilyen gyalogtúra, holtfáradtan estünk be az ágyba. Beköszöntött a december. A délelőttöt pakolással töltöttük, próbáltuk felkészíteni az autót Mexikóra. A felesleges holmikat dobozba tettük és feladtuk a postán. Máris több helyünk lett az autóban. Elkezdtük szervezni a Carnet de Passages, azaz az autóútlevél beszerzését. Eddig olajozottan halad a téma, reméljük Panamában már ott vár minket ez a fontos dokumentum. Mire mindennel végeztünk, kezdett sötétedni, ezért péntekre halasztottuk a mexikói határátlépést.
Ezzel véget ért kalandozásunk az Amerikai Egyesült Államokban. Néha olyan érzés fogott el minket, mintha egy örökkévalóság óta itt lennénk. Valójában azonban sokkal több időt is el tudtunk volna tölteni egy-egy nemzeti parkban. A közbiztonsággal nem volt problémánk, az emberek életszínvonala az európai átlag felett van. Az energiával nem takarékoskodnak, ennek biztos meglesz a böjtje később. Az utak szélesek, szinte folyamatosan autópályán haladtunk. Nem vicc, hogy mindenhova autóval mennek, még a boltba is. Előfordult, hogy nem találtunk járdát vagy gyalogátkelőhelyet egy bevásárlóközpont két oldala között. Az emberekről csak jót mondhatunk. Érdeklődőek, barátságosak, vendégszeretőek, legalábbis akikkel mi találkoztunk. Az volt a benyomásunk, hogy gondtalanul élnek. Nézzük meg akkor, milyen az élet Közép-Amerikában! Irány Mexikó!