Bea & Joe

2005. november 21. hétfő |  Nyomtatás

Úgy tűnik, hosszúra nyúlik kényszerpihenőnk a Csendes-óceán partján. Csütörtökön még abban a hitben indultunk el Paso Robles-ből, hogy pontosan egy hét múlva érkezik a váltó és aznap be is tudják szerelni. Azóta már kétszer is változott az időpont. Először péntekre, majd hétfőre, de ne szaladjunk ennyire előre!
Miután bevásároltunk egy hétre való élelmiszert, megtankoltuk a kocsit és elindultunk a dombokon át az óceán hívogató partja felé. A szerelő javaslatára többnyire negyedik sebességben haladtunk, 80 km/h sebességgel. Ahol lehetett, lehúzódtunk és elengedtük a mögénk feltorlódott kocsisort. Az óceánhoz közeli első kempingben tábort vertünk és hosszú idő után újra kinyitottuk a tetősátrat. A kemping egy állami parkban volt. Itt primitív néven fut, ami annyit tesz, hogy van benne vízcsap és pottyantós WC. Az éjszaka hűvös volt, de ki lehetett bírni. Reggel bejelentkeztünk a ranger-nél, majd pakolás következett. Joe végre ráért a kocsival foglalkozni. Felszerelte a hátsó lámpát, felerősítette a vízálló ládánkat a tetőre, bevezette a világítást a sátorba, kihalászta a CD lejátszóból a beszorult CD-t. Újra tudunk zenét hallgatni! A rádiófrekvenciák kicsit eltérnek az európaitól, nem tudjuk mindenhol fogni az adást. Itt szerencsénk volt, pont bejött a cambriai Pig Radio, ahol kellemes régi melódiák csendültek fel. Beáztattam a kanadai babot, amit még a Niagara-vízesésnél kaptunk Károly bácsitól, megpucoltam a zöldségeket, mert elérkezett az idő, hogy finom bablevest együnk. Délután sétára indultunk, felfedezni a környéket. Persze az óceán partjára vezetett az ösvény, ahol számunkra ismeretlen madarak kutattak élelem után. Az egyik fajta nagyobb testű, világosbarna, fekete pöttyökkel, hosszú csőrét a homokba fúrva keres táplálékot (long-billed curlew). A másik kisebb, fehér és szürke színű tollazat borítja (sandlers). Ezek kis csapatokba verődve futkároznak a parton, a hullám elől kimenekülnek, majd amikor visszavonul követik és felcsipkedik, ami ehetőt a partra sodort. Vicces nézni, ahogy egyszerre ki-be futkározik 10-20 madár. Elsétáltunk a sziklák felé, láttunk pelikánt, kormoránt, sirályokat, gyűjtöttünk kagylókat, csigákat, színes köveket. Visszaúton a sátor felé szürke gémet és fehér kócsagot pillantottunk meg a patakparton. Nem messze tőlük egy vadmacskára hasonlító állat (bobcat) settenkedett a nádas szélén. Még sötétedés előtt összegyűjtöttük a száraz gallyakat és tábortüzet raktunk a sátorhely mellett található fémhordóban. Spórolni akartunk a gázzal, így ezen főztük meg a bablevest. Annyira jól sikerült, hogy három napig ezt ettük! Esti programként magunkkal vittük a laptopot a sátorba és megnéztünk egy filmet. Sötétedés után puma járőrözik a környéken, nem akartunk vele ujjat húzni. Másnap reggel amerikai palacsintát reggeliztünk, majd pakoltunk pár szendvicset és útra keltünk San Simeon falucska irányába. Nem találtunk ösvényt, a főút mentén gyalogoltunk pár mérföldet, míg elértük a szállodasort. Az egyik piros virágú fánál kolibrit láttunk, gyorsan cikázott ágról-ágra, nem volt könnyű lencsevégre kapni! Az információs központ zárva volt, helyette az elefántfókák barátainak irodájába tértünk be. Megtudtuk, hogy csupán pár mérföldet kell északnak haladnunk, hogy megnézhessük ezeket az érdekes állatokat. Ezután megmásztunk egy óceánparti sziklát, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre. A vízben tengeri vidrát láttunk, távcsővel egész jól látszott, ahogy hanyatt fekszik és kagylót eszeget. A levegőben piros fejű keselyűk szálltak felettünk (turkey vulture). Először sasnak gondoltuk őket, mert nincs hosszú nyakuk és hiányosak biológiai ismereteink.:) Apály volt, így a parton sétáltunk vissza a kempingbe. Az egyik szikláról víz csordogált a mélybe, mire Joe megjegyezte: “Milyen jó lenne a hajótöröttnek, ha itt érne partot, mert rögtön találna ivóvizet.” Majd hozzátette: “Ennél már csak az lenne jobb, ha Pamela Anderson várná… akkor ugyanis tudná, hogy nem lakatlan szigetre érkezett!”:) Félúton a kemping felé láttuk, hogy fókák sütkéreznek a sekély vízben lévő sziklákon. Óvatosan becserkésztük őket a domboldalról, majd távcsövön keresztül néztük ahogy lustálkodnak. Nem gondoltuk, hogy a táborhelyünkhöz ilyen közel találjuk őket! Megvártuk a csodálatos naplementét, mielőtt visszatértünk a sátorhoz. Tábortűz, bableves, filmnézés - a szokásos esti program.
Vasárnap déli irányba indultunk, Cambria falucskában akartunk internetezni. Hatezren lakják, művésztelepülés és népszerű nyaralóhely, tele turistákra szakosodott boltokkal. Az óceánparton kiépített sétaút van, ennek ellenére elég sok fóka pihengetett látótávolságon belül. Meglepő volt, hogy ezek a szárazföldön esetlenül mozgó állatok, milyen ügyesen küzdötték fel magukat a magas sziklákra. Az ingyenes troli bevitt minket a fő utcára, ahol már a harmadik ház egy internet kávézó volt. Leültünk egy padra a közelben és elintéztük az aktuális dolgokat. Majd bevásároltunk a Cookie Crock Market-ben, kolbit is vettünk, hogy tudjunk a tűz felett sütögetni. Végül visszasétáltunk a pár mérföldre található kempingbe és fürdés helyett tartósítottuk magunkat egy kis füsttel. Hétfőn pihenőnapot tartottunk. Élveztük a napsütést és a semmittevést. A szerelőt kedden kellett felhívnunk, hogy mikor érkezik a váltó. A vasárnapi misét lekéstük, így elmentünk a keddire egy kis plusz támogatásért a váltóproblémához. Ehhez akkor nem kaptunk segítséget, ellenben szállást igen! A templomból kifelé jövet egy idősebb úr jött oda hozzánk, megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, felderült az arca és hívta a feleségét, aki cseh származású, hogy bemutassa a “szomszédokat”. Pár mondatban beszámoltunk róla, hogy mi járatban vagyunk, majd elbúcsúztunk és indultunk az autóhoz, mikor utánunk jöttek és megkérdezték, hogy nem akarunk-e nálunk zuhanyozni, esetleg maradni éjszakára. Mivel 5 napja nem fürödtünk (lehet, hogy érezték?), nem gondolkodtunk sokat, hogy elfogadjuk-e a felajánlást. Külön bejáratú lakosztályunk lett, saját tévével és fürdőszobával. Ismét elámultunk az amerikaiak kedvességén és vendégszeretetén. Hogyan lehetséges, hogy pár perces beszélgetés után meghívnak magukhoz? Egyre többet gondolunk arra, hogy hazatérésünk után megpróbáljunk mi is segíteni másokon. Nálunk még az is furcsa, ha ismeretlenül megszólítunk valakit, összehúzott szemöldökkel néznek, hogy mit akarunk. Itt pedig mindenki vált veled pár kedves szót az utcán, a boltban, teljesen ismeretlenül. Az USA-ban látni igazán, hogy eltávolodtak egymástól az emberek Európában, ahol mindenki csak magával foglalkozik. Először mesterkéltnek tűnt ez a mézes-mázas stílus, az örökös mosolygás, de két hónap után kezdjük megérteni, hogy ők így nőttek fel és az egész országban ez a közvetlen stílus a mérvadó. Persze a metropoliszokban más a helyzet! Vidéken lehet igazán megismerni az embereket. Amikor este leültünk beszélgetni ezzel a házaspárral, kiderült, hogy 76 évesek (mi 60 körülinek néztük őket) és négy éve házasodtak össze. Carmelle 70 éves korában kipróbálta az ejtőernyőzést, Chuck pedig a szörfözést a nászútjukon. Hihetetlenül fiatalosak és sportosak, amihez hozzátartozik, hogy egészségesen és vitamindúsan étkeznek, a zöldség és gyümölcs nem hiányozhat a napi étrendből. Pár éve megtanulták használni az internetet, minket pedig megkértek, hogy adjunk pár tanácsot, milyen digitális kamerát vegyenek jövő évi kínai útjukhoz. Amikor kiderült, hogy az alkatrész csak hétfőn érkezik, azonnal felajánlották, hogy maradjunk nyugodtan, ameddig szükséges. Nagyon szép, emlékezetes hetet töltöttünk náluk Cambria-ban. Szabadon jöttünk-mentünk, minden nap lesétáltunk a faluba internetezni, megnéztük az elefántfókákat a Hearst Castle-től északra, piknikeztünk a strandon, esténként felváltva főztünk vacsorát, viszonzásképpen pedig segítettünk Chuck újságcikkeit könyvbe fűzni a számítógépen és kiírni CD-re. Az elefántfókákról azt tudtuk meg, hogy képesek akár 1500 méteres mélységbe is lemerülni, a kifejlett hímek súlya pedig elérheti a két és fél tonnát! 1990 óta vannak jelen a Csendes-óceán ezen partszakaszán, a tavalyi évben pedig 7000 utód született a homokos parton. Novemberben csak a fiatal hímek lustálkodnak itt, az óriás hímek decemberben érkeznek, akkor kezdődik a harc a legjobb helyekért. Ezután jönnek a nőstények, akik egy héten belül világra hozzák csemetéjüket. A téli hónapokban zsúfolásig megtöltik a Piedras Blancas környékét ezek a csodálatos állatok. Egyik nap be kellett autóznunk Paso Robles-be, mert a szerelő nem tudta lehúzni a bankkártyánkról a pénzt, személyesen kellett bemennünk a bankba és készpénzt vinni neki az alkatrész megrendeléséhez. Közben kiderült, hogy van egy magyar származású barátja, Arthur Varga, aki szívesen találkozna velünk és meghívott bennünket vacsorára. Vasárnap estére beszéltük meg a találkozót. Szombat reggel Chuck elvitt minket Morro Bay-be, ahol együtt sétáltunk a hideg vízben és néztük a szörfösöket. Az interaktív természettudományi múzeumban végre megtudtuk, milyen állatokat láttunk eddig a környéken. Délután Carmelle fia, aki ingatlanügynök, nyílt napot tartott egy millió dolláros parti házban. Szerény háromszintes hajlék volt. Még az étkezőből és a pezsgőfürdőből is az óceánt lehetett látni. Az egyik szoba pedig hajókabinnak volt berendezve. Amúgy mindenhol antik tárgyak, babák, nem volt éppen egy lakható ház. Carmelle fiát már előző este megismertük, együtt mentünk amerikai focimeccsre a helyi középiskolába. Ahhoz képest, hogy tizenéves vézna legények játszottak, egész izgalmasra sikeredett a mérkőzés, 7 touchdownt is átvacoghattunk. Bezzeg a pom-pom lányok biztos nem fáztak, végigugrálták a meccset, remegett az egész lelátó! Szombat este vendéglátóink egy “potluck”-ra vittek el bennünket, ahova mindenki viszi a saját főztjét, kirakják egy nagy asztalra és végig lehet kóstolni az összeset. Aznap volt a születésnapom, de ezt csak a végefelé árultam el. Persze rögtön bejelentették a többieknek is, mire a kb. negyven résztvevő egyszerre kezdett bele a Happy Birthday dalba. Kissé elpirulva mondtam köszönetet. Ezután beszédbe elegyedtünk Bobbal, Chuck barátjával, aki 50. házassági évfordulóját ünnepelte és korábban idegenvezető volt a Hearst Castle-ban, a környék turisztikai nevezetességében. Amikor megtudta, hogy másnap indulunk tovább, kijelentette, hogy addig nem mehetünk el, amíg nem láttuk a kastélyt. Reggel 9 előtt értünk jött, megvette a belépőnket és megvárta, amíg megnézzük a filmet és részt veszünk a másfél órás túrán. Hihetetlen! A mediterrán stílusú kastélyt William Randolph Hearst médiamágnás építtette Julia Morgan építésznővel 1919-1947 között. A 150 szobás, háromszintes főépület kívülről egy katedrálist formáz, ezt veszi körül a három vendégház, amelyek közül a legkisebb is 10 szobás, a két medence és a teniszpálya. Természetesen gyönyörű kilátás nyílik az óceánra a birtok szinte minden pontjáról. A domboldalon zebrák legelnek, már csak ők maradtak a világ egykori legnagyobb magán állatkertjéből. A kastély ma állami gondozásban van, rengeteg turista kíváncsi az épületre és a benne található ókori és középkori, többnyire európai műkincsekre. Ebéd után búcsút vettünk kedves házigazdáinktól, véget ért óceánparti nyaralásunk. A faluban még összefutottunk egy mongol sráccal, aki felajánlotta, hogy lakjunk nála mongóliai tartózkodásunk alatt. Ezt a meglepetést! Gyorsan e-mail címet váltottunk, majd elindultunk Paso Robles felé, ahol magyar vacsorával várt bennünket Barbara, Arthur felesége. Később megérkezett Matthew is, a szerelő, feleségével és egy hónapos kislányával. Arthur két fiával teljes volt a családi idill. Nem gondoltuk az út előtt, hogy ilyen meleg fogadtatásban részesülünk a világ másik felén. Arthur édesanyja magyar, ő Kanadában született és csak pár évet töltött gyerekkorában Magyarországon, mégis tökéletesen beszéli anyanyelvünket. Jó volt újra magyarul beszélgetni! Másnap reggel 8-ra fixáltuk le az autószerelővel a találkát. Rögtön neki is láttak Joe-val szétbontani az autót. Délután egyre lettek kész a hibás alkatrész leszerelésével. A váltóval kettőkor futott be Tim, Matthew kollégája és 5 körül már új váltóval büszkélkedhetett hű fegyverhordozónk. Az nem derült ki, mi volt az előzővel a probléma, mert a váltó szétszerelése elég időigényes feladat, aminek ugye híján voltunk, az viszont szétszedés nélkül is világos volt, hogy legalább egy csapágy eltörött. Csoda, hogy eddig nem adta meg magát. “Természetesen” Matthew sem engedett minket tovább ilyen későn, meghívott vacsorára és náluk is aludhattunk. Esti meseként végignéztük off-road-os kalandjaikat a Moab sziklás sivatagában és a Lake Tahoe kőteraszain. Ha nem videón látjuk, el sem hisszük, hogy fel lehet menni ilyen helyeken autóval. Persze hozzá kell tenni, hogy Matthew és Tim is Land Rover tulajdonosok! Cégük profilja: régi autók átépítése motorcserével, ami legtöbbször 4,8 literes benzines Chevrolet motor, plusz az ehhez szükséges váltó, fékek beépítése; szinte csak az alváz és a karosszéria marad változatlan. Jó móka lehet egy 40 éves terepjáróval legyorsulni a melletted állókat! Reggel korán útra keltünk Death Valley felé. A két hetes csúszás miatt úgy döntöttünk, kihagyjuk Los Angeles-t, amiről egyébként mindenki megpróbált lebeszélni bennünket. Inkább a természeti csodákat nézzük meg, azok sokkal vonzóbb célpontok számunkra.
Így ért véget a váltós kaland. Ismét kiderült, hogy minden rosszban van valami jó: új barátokat szereztünk és kellemes időt töltöttünk a Csendes-óceán gyönyörű kaliforniai partszakaszán.