Dél-Guatemala - Costa Rica

Folytatódjon hát a történet Guatemala déli részén! Antigua tündéri város, egy spanyol gyarmati időkből itt ragadt ékkő. 1773-ban földrengés pusztította el nagy részét, ezután helyezték át a fővárost Guatemala-ba. Az épületeket lassan restaurálták, de meghagyták eredeti formájukat, így ma olyan érzése van az idelátogatónak, mintha visszacsöppent volna a 17.századba. A legtöbb utca egyirányú és macskaköves, parkolóhelyet nehezen találni és minden háznak van belső udvara. A városkát 3 vulkán veszi körül. A déli oldalon lévőre, a Volcano Agua-ra (hogy lehet egy tűzhányó neve “Víz vulkán”??) szinte minden utcából rálátni. A lakók fő bevételi forrása a turizmus, minden negyedik ház hotel vagy étterem, a többi utazási iroda, bolt vagy spanyol nyelviskola. Ez azonban nem zavaró, így is tökéletesen lehet élvezni a spanyol gyarmati idők hangulatát. A helybéliek többsége még mindig népviseletben jár, de olyan nőt is láttunk, aki csinos kosztümben sétált a férjével és a fején vitt egy több kilós kukoricászsákot! Hosszas bolyongás után első utunk egy mosodába vezetett, ahol két mosógépet töltöttünk meg a szennyessel. Ezután megpróbáltunk olyan szállást találni, amelynek parkolója is van - nem volt könnyű dolgunk. Végül az autót letettük egy zárt parkolóba, mi pedig kivettünk egy szobát a Posada de Don Quijote elnevezésű fogadóban, ahol használhattuk az internetet saját gépünkkel is. Délelőtt aztán felderítettük a legszebb részeket. A főteret a katedrálissal, a tornácos házakkal, a Palacio de los Capitanes-t, azaz Kapitányok Palotáját, ahonnan kétszáz évig irányították a spanyolok Közép-Amerika déli részét, majd az Iglesia de San Fransisco-t, ahol még sarus-csuhás ferences rendi szerzetessel is találkoztunk. Antigua kötelező program a Guatemala-ba látogatóknak!
Következő célpontunk a Lago de Atitlán volt, egy vulkánok között megbújó tó, amelynek mélysége némely ponton a 320 métert is eléri. Újra hegyeket másztunk, míg végül elértünk Solola faluba. Nem láttuk az elterelő táblát és behajtottunk a piaci forgatagba. Itt aztán mindenki színes népviseletben feszített, hiszen az erre lakók többségében indiánok, akik saját nyelvüket beszélik. Szállásunk Panajachel falu szélén egy kemping volt, melynek tulajdonosa egy “fák-virágok gyermeke” gringó. A falut egy folyó szeli ketté, a hidat azonban két hónapja elmosta a víz, amikor a hurrikános időszakban a nagy vihar miatt leszakadt a gát és a folyó tízszeresére duzzadt. Sajnos házakat is lerombolt és néhány helyen hiányzott az út egyik fele. Lepakoltunk a kempingben, majd sétáltunk egyet a tóparton. A 3000 méter feletti vulkánokból nem sok látszott a felhők miatt, de az általánosságban is elmondható, hogy a legtöbb vulkán tetejét folyamatosan felhő takarja. Este “love and peace” beállítottságú házigazdánkkal beszélgetésbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy a maják nagyon büszkék őseikre és továbbra is ápolják az ősi hagyományokat. A maja naptár szerint tavaly egy új 8 éves periódus kezdődött, ami nagy változást fog hozni a világban, valamint beléptünk egy újabb 3000 éves ciklusba, amikor a női nem lesz a domináns. Erre kíváncsi vagyok!
Mivel az időjárás nem akart jobbra fordulni, délben elindultunk a salvadori határ felé. Már sötétben értünk a határvárosba, ahol kerestünk egy hotelt és a tulajnál beváltottuk maradék pénzünket dollárra. El Salvador-ban ugyanis az amerikai dollár a fizetőeszköz. Reggel felkészültünk a határátlépésre. A kijelentkezés Guatemala-ból viszonylag gyorsan ment, a belépés Salvador-ba azonban 2 órás ügyintézést jelentett. Kicsit gyanús volt, hogy nem kaptunk pecsétet az útlevélbe, ezért megkérdeztük, mindent elintéztünk-e. Igenlő válasz után szinte úgy toltak be az országba. Ennek később meglett a böjtje. Mi azonban egyelőre gondtalanul haladtunk a Csendes-óceán ecset alá kívánkozó partszakaszán. Már alig vártuk, hogy elérjük Suzal-t, ahol aztán a helyiekkel együtt fürödtünk a fekete homokos strandon. El Salvador kb. 300 km hosszú ország, pár óra alatt át is értünk rajta. Ekkor jött azonban a meglepetés. Kijelentkezéskor nem találták a határőrök a belépés pecsétjét, azaz illegális határátlépést követtünk el - szerintük. Ennek ára fejenként 120 dollár. Hiába próbáltunk magyarázkodni, hogy több helyen is ellenőrizték az útlevelet, miért nem szóltak, nem a mi hibánk, stb.. Mindössze annyit értünk el, hogy a fele büntetést elengedték, azaz csak egy személy után kellett fizetnünk. Sokba került ez a rövidítő út, utólag jobb lett volna csak Hondurason keresztül menni Nicaragua-ba, ami pár száz kilométerrel lett volna hosszabb. Ennyit a spórolásról! A Honduras-i határ aztán megint egy érdekes hely volt. Joe csak zsibvásárnak hívja ezeket. Rengeteg ember, fogalmad sincs, melyik a hivatalos közeg, mert az egyenruha errefelé nem divat. Végül kiderült, hogy a vámosok azelőtt a pad előtt üldögélnek, amely előtt éppen a helyi vásott kölykök focimeccse zajlik. Az autó bevitele kemény 40 dollárunkba került. Nem adták olcsón az importengedélyt! Végül Cholutec városában aludtunk egy olcsó motelben, ahol újfent csak hideg vízzel lehetett zuhanyozni. A meleg miatt azonban ez alkalommal nem bántuk, sőt már alig vártuk, hogy lemoshassuk magunkról az óceán hullámai által felkavart homokot. Éjszaka ventillátor enyhítette a hőséget. Még belépéskor kaptunk egy tippet, hogy az északi határátkelőnél hagyjuk el az országot, mivel az sokkal nyugisabb. A táj is szép volt arrafelé, zöld dombok váltották egymást, ökrös szekereket, lovagló gazdákat kerülgettünk. A határon alig volt forgalom. Fejenként 7 USD befizetése után megkaptuk a belépő pecsétet (amit ezentúl mindig ellenőrzünk), majd Granada felé indultunk, amely a Nicaragua-tó partján fekvő spanyol gyarmati városka. A tó kb. Balaton hosszúságú, azonban annál jóval szélesebb, így elfér a közepén pár sziget és két vulkán. A vize sötét barna színű, nagyon koszosnak tűnik, de valószínűleg a vulkáni talaj a ludas a dologban. Több szállást végigjártunk, amelyet a Lonely Planet ajánlott, de parkoló hiányában ezek nem feleltek meg nekünk. Végül egy “autóhotelnek” nevezett létesítményben kötöttünk ki, ahol minden szoba mellett található garázs. A szobában piros szív fejtámlájú ágy, szexis plakát várt minket. Mint kiderült, a szobát két órára is ki lehet venni. Hát ez egy ilyen hely, de a garázs mindennél fontosabb! Gyalog indultunk felfedezni a belvárost. A főtéren több méteres, feldíszített karácsonyfa fogadott minket. A hatalmas katedrális ablakai kitárva, nagy volt itt is a hőség. A téren árusok sütögettek kukoricát, kínáltak banánlevélbe csomagolt helyi specialitást, odébb gyerekek fociztak. Itt is voltak tornácos házak, a szobákban azonban mindenhol hintaszéket láttunk. Bútor szinte nem is volt, a 6-7 hintaszék elfoglalta az egész szobát. A nyitott ajtókon bekukkantva kivilágított, díszes karácsonyfát találtunk. Ugyanúgy készülnek az ünnepre, mint mi, csupán az időjárás különbözik egy ici-picit. Nicaragua a térség legszegényebb országa, az emberek 70 %-a él létminimum alatt, a keresőképesek 50%-a pedig munkanélküli. A ‘80-as években a politikai helyzet miatt az USA beszüntetett minden anyagi segítséget, ekkor Kuba és a Szovjetunió sietett “segíteni”. Így láthattunk Ladákat, ZIL-t, IFA-t, szocialista időkből származó traktorokat. Sajnos szegény embert még az ág is húzza: az 1998-as Mitch hurrikán komoly gazdasági károkat okozott az országban. Granada egyik utcája spanyol segítségből épül újjá, több hidat pedig japán pénzből építettek meg. Akaratlanul is elgondolkodik az ember, mit lehet tenni, hogy változzon a helyzet.
2005 december 20-án utazásunk 100. napja virradt ránk! “Kéjlakunkból” érdekes módon már 8-kor ki kellett jelentkezni, így legalább korán elindultunk Costa Rica felé. Még el sem értük a határt, mikor átléptük a bűvös 20000 km-t, azaz ennyit utazott autónk az indulástól kezdve, 3 hónap alatt. Pontosabban az elmúlt 2 hónapban, hiszen 4 hetet nélküle töltöttünk. Vajon még mennyi van hátra? A határátlépés zökkenőmentesen zajlott. Costa Rica-i oldalon fertőtlenítették az autót, majd kötelező biztosítást kellett rá kötnünk 3 hónapra. Még jó, hogy a könyvekből tudtuk, mert ők aztán nem mondták. Az ezt követő fél órában 3 rendőri ellenőrzőponton állítottak meg és igazoltattak bennünket. Ez a hely rosszabb, mint Mexikó? Nem is mentünk túl messzire, inkább a Nicoya-félsziget felé vettük az irányt, ahol szebbnél-szebb strandok várják a felfrissülni vágyókat a Csendes-óceán partján. Playa Tamarindo-t nagyon ajánlgatta az útikönyv, volt is sok turista, de autós kempinget nem találtunk. Végül Playa Avellana-n kötöttünk ki, 30 kilométer borzalmas út megtétele után. Eddigi tapasztalataink alapján Costa Rica útjai vannak a legsiralmasabb állapotban. Asztalnyi darabok hiányoznak az aszfaltból, helyenként olyan mély a gödör, hogy kamiongumit fektettek bele. Szinte áldás volt a beton nélküli út, bár itt meg a portól fuldoklik az ember. Nem is haboztunk sokat, amikor megláttuk az első kemping feliratot egy parti ház kapuján. Kicsi, homokos udvaron, pár pálmafa és három másik sátor társaságában táboroztunk le. Házigazdánk nagy szörfös volt, kölcsönadta “body surf”-jét, amivel egyszerűen meg lehet lovagolni a hullámokat. Alig vártuk, hogy az egész napos vezetés után a vízbe vessük magunkat. Innen néztük végig a gyönyörű naplementét is. Reggel úgy döntöttünk, maradunk még egy napot, olyan szép és nyugodt a környék, pont pihenésre való. Egy dolog azonban aggasztott minket, méghozzá az autó útlevele. Már egy hete arra vár a DHL panamai irodájában, hogy felvegyük, valahogy értesíteni kellene őket, nehogy visszaküldjék Németországba. A legközelebbi telefon és internet azonban 4 kilométerre volt szállásunktól. Nem probléma, legalább kirándulunk egyet. Szerencsére apály volt, így végig tudtunk gyalogolni a vízparton. A falu egy kicsit beljebb volt, de az odavezető úton majmokat fedeztünk fel az egyik fán. Az ágon feküdtek, kezüket-lábukat lelógatták és a farkukkal kapaszkodva sziesztáztak. A pici, poros településen nem volt hiány telefonból, külföldi számot azonban csak telefonkártyával lehet hívni, amiből éppen kifogytak. Maradt az internet, amely nagyon lassú volt és folyamatosan megszakadt a kapcsolat. Végül írtunk egy levelet az ügyfélszolgálatnak, reméljük, elolvassák. Visszaúton búvárkodtunk egy kicsit a part mentén és néztük a helyi szörfösök próbálkozásait a strandról. A kis hullámokat még nekik is nehéz volt meglovagolni. Tényleg nyugisan telt a nap. Csütörtökön elköltöttük reggelinket a pálmafák alatt, majd az Arenal vulkán felé vettük az irányt. Útközben találtunk olyan benzinkutat, ahol végre lehetett bankkártyával fizetni. Kora délután értük el a vulkán melletti tavat. A dombtetőn szélerőművek termelték az energiát. Még piknikező helyet is találtunk, amit talán az USA-ban láttunk utoljára. Az út végigvezetett a tó északi partján. Minősége csapnivaló volt, a látvány azonban fantasztikus. Egyszerre láttuk a kék tavat és a felhőbe burkolózott vulkánt, a végén pedig zöld dzsungel burjánzott mindkét oldalon. Sok amerikai épített házat a környéken, sőt, egy svájci “falu” mellett is elhaladtunk, amely 4-5 muskátlis házból és egy kis fatemplomból állt. Ez volt ám a meglepetés! Svájci zászló és svájci stílusú házak Costa Rica közepén! Röviddel záróra előtt értünk a nemzeti park bejáratához. Mivel felhő takarta a vulkán nagyobb részét, úgy döntöttünk, másnapra halasztjuk a túrát. La Fortuna faluban találtunk megfelelő kempinget, vulkánra néző kilátással, ahol még konyha is volt. Ezt kihasználva pár napra elegendő chilis bab készült vacsorára - kanadai babból! Felhőtlen éjszakákon állítólag látni a lávafolyást a vulkán oldalán, nekünk azonban nem volt ilyen szerencsénk. Sőt, jókora eső kerekedett éjszaka, másnap pedig ismét felhőben találtuk a hegyet. Na jó, maradunk még egy napot, hátha megjavul az időjárás. A falu szinte csak a turisták kiszolgálásával foglalkozik, így nem volt nehéz internetező helyet találni. Ismét 3 órát sikerült eltölteni a képek feltöltésével. Este megismerkedtünk egy spanyol sráccal, aki már 7 éve járja a világot biciklivel! Kaptunk tőle pár instrukciót, hogy mit érdemes megnézni Equadorban. December 24-én végre napsütésre ébredtünk és csak a vulkán teteje volt felhőben. “Ez a mi napunk!” - gondoltuk és már indultunk is felfedezni az aktív tűzhányót. Az Arenal vulkán 1633 méter magas és 1968-ban volt egy hatalmas kitörése, amikor a forró lávának 80 ember esett áldozatul. A hegyre nem lehet felmászni, de a nyugati oldalán található egy kilátó, ahonnan még szabad szemmel is jól látni a guruló sziklákat és a füstölgő lyukakat a csúcs alatt. Szép karácsonyi ajándék volt az a néhány perc, amikor felhőmentesen, teljes pompájában tornyosult előttünk a vulkán. A déli oldalon, a hegy lábánál az 1992-es kitöréskor lefolyt és megszilárdult lávamezőhöz vezet egy ösvény. Első szakasza cukornád között, a második a dzsungelben, amely bogarak ciripeléstől volt hangos. A lávamező túloldalán pedig sárga csőrű tukánokat láttunk fáról-fára szállni. A vulkán környékén több melegvizű forrás is található. Félúton a falu felé, autók parkoltak az út mentén. Mi is leálltunk, hiszen biztos nem véletlen a csoportosulás. Ahogy kiszálltunk, már hallottuk is a majmok rikácsolását az egyik fán. Volt köztük sárga hasú és teljesen fekete is, amelynek ordítása nem sokkal különbözött az oroszlánétól. Az autók azonban nem ezért álltak meg. Az út vulkán felőli oldalán meleg vizű patak folyt, ebben fürödtek a helyiek. Szenteste lévén, kemping helyett egy hotelt választottunk szálláshelyül. Innen is jó kilátás nyílt a vulkánra. Fürödtünk egyet a medencében, majd beautóztunk a faluba vacsorázni. Helyi ételt választottunk, “casados”-t, amelyben a köret a különleges, rizs, bab, reszelt krumpli, sült banán és tetszés szerint választható hozzá sült hús vagy hal. Italként sört és “batidos”-t ittunk, amely nem más, mint vízzel és jéggel készült gyümölcsturmix. Ünnepi vacsora volt! Karácsony első napját is ünnepi reggelivel kezdtük, sonkás tojással és “gallo pinto”-val, ami tipikus helyi reggeli: rizses bab, sült kolbász, tojás, tortilla, sült banán. Hova is mehetnénk jobb helyre karácsonykor, mint a Karib-tenger partjára? Ismét nyakunkba vettük az országutat és késő délután már a panamai határ közelében lévő Puerto Viejo falucskában kerestünk megfelelő szállást. A “Rocking J” jó választásnak tűnt, sok fiatallal, saját tengerparttal, étteremmel. Ráadásul rögtön a bejáratnál egy másik Land Rover táborozott, a miénkhez hasonló sátorral. Egy ír páré volt az autó, akik két és fél éve indultak útnak, pont fordított irányba, mint mi. Kaptunk tőlük egy jó tippet a Panama-Equador közti hajóúthoz, mivel ők egy hete hajózták át az autót. Lefekvés előtt még tettünk egy sétát a faluban. Éjszaka sajnos ismét esett az eső, felhős-borús napnak néztünk elébe. Ennek ellenére elindultunk a homokos strandra és fürödtünk is a nagy hullámokban, amíg az eső újra rá nem zendített. Teljesen megbolondult az időjárás, hiszen ilyenkor száraz, napos idő szokott már lenni ezen a környéken. Azért így is kellemes hetet töltöttünk Costa Rica-ban: a Csendes-óceánnál, az Arenal vulkánnál és a Karib-tenger partján!

Comments are closed.