Bea & Joe

2006. január 6. péntek |  Nyomtatás

December 27-én búcsút intettünk a Karib-tengernek és Costa Rica-nak, beléptünk Panamába. A határvonalat ismét egy folyó alkotta, az átkelés azonban csak egy keskeny, egy nyomtávú hídon volt lehetséges, amelyet egykor vasúti célokra használtak. Ma már vonat nem jár erre, a sín azonban a híd közepén díszeleg, mellette fapallón egyensúlyozhatnak a gyalogosok, ha elférnek az éppen áthaladó autótól. Mi persze udvariasan behajtottuk a tükröt, nehogy belelökjük szegényeket az egyébként általuk fürdésre és mosásra is használt folyóba. Kis tévelygés következett a túloldalon, ugyanis a térképünkön erre a részre nem volt út jelölve, de a panamaiak már kérdezés nélkül is a helyes irányba tereltek bennünket. Átkeltünk a hegyeken, megpillantottuk a Csendes-óceánt és ismét a pánamerikai úton találtuk magunkat. A főváros felé igyekeztünk, hogy mielőbb fel tudjuk venni a DHL-nél a Carnet de Passages-t. Félúton ránk sötétedett, az útnak azonban csak egy részét építették újjá, a többi szakaszon még a csíkok is hiányoztak, a fényvisszaverőkről nem is beszélve. Szerencsére, Costa Rica-val ellentétben, itt legalább a lyukakra nem kellett külön ügyelni, elég sima volt az útfelület. Az egyik nagyobb városban éjszakáztunk - motelben, mert a kemping errefelé nem igazán terjedt el és másnap kora délután már a főváros utcáin bolyongtunk. Még térképpel sem egyszerű kiigazodni a sok egyirányú sugárúton, ráadásul a táblák csak a városrészek felé irányítanak és aki nem ismeri őket, az hamar a város másik felén találhatja magát. Persze hogy véletlenül se igazodhassanak ki a külföldiek, nincsenek házszámok, minden épületnek neve van. A DHL irodája a “HSBC torony” nevű épület földszintjén volt, ami messze kimagaslott a többi közül, így hamar ráakadtunk. Az autó útlevele ott várt minket, ennek nagyon megörültünk. Megkönnyebbülve láttunk neki a másik épület megkeresésének, amely a Norton Lilly hajótársaság székhelye. Nos, ezen próbálkozásunk csúnya kudarcba fulladt. Hiába bolyongtunk a megadott utcák kereszteződésében, senki nem tudta, melyik az “Edificio Frontenac”. “Sebaj, majd másnap a taxis biztos odatalál” - gondoltuk. Aznapi utolsó feladatunk következett, garázzsal ellátott szállást találni. Elindultunk a külváros felé, hogy majd ott biztos egymást érik a motelek, de csak boltokat találtunk. Mint kiderült, szállást a belvárosban kell keresni. Az első hely nem fért bele a költségvetésünkbe, a másodikkal azonban hihetetlen szerencsénk volt. Kedvező árú hotel zárt garázzsal, szép szobával, légkondival, tévével, meleg vízzel. Két utcányira voltunk az óceántól, a közelben pedig olcsó üzletek és áruházak sorakoztak. Mivel majdnem két hétig maradunk, nem mindegy, hol töltjük az éjszakákat. Reggel aztán felhívtuk az írek által megadott telefonszámot, ahol elmagyarázták, melyik utcában vannak pontosan. Így már nem volt olyan nehéz dolga a taxisnak, aki szintén nem ismerte ezt az épületet. Mennyivel egyszerűbb a házszámos rendszer! A hajótársaságnál kaptunk egy ajánlatot a konténeres szállításra, amely a gyakoribb és drágább szállítási mód. Komp csak egyszer megy egy hónapban tőlük, de ahhoz New York-ból kellett árajánlatot kérniük. Mivel telefonon nem érték el az amerikai irodát, másnapra ígértek választ. Vissza is tértünk másnap, amely az év utolsó munkanapja volt, de semmi hír az USA-ból. Abban maradtunk, hogy a konténert ráérünk január 3-án lefoglalni, várjunk addig, hátha megérkezik az árajánlat. Így lett pár szabad napunk, amit Panama felfedezésére szánhattunk. Az ország széles, de nagyon keskeny. Csupán 70 kilométer szárazföld választja el a két óceánt egymástól. Elindultunk ismét a Karib-tengerhez, Portobelo faluba, ahol a spanyolok hagyták nyomaikat egy katedrális és egy erőd formájában. Ezek szépek voltak, de pár házon kívül mást nem találni itt. A turizmusnak sem látszik nyoma, csupán két szálláshelyre bukkantunk. Az egyik tele volt, a másik pedig drága. Egy rövid fürdőzés után úgy döntöttünk, inkább visszatérünk Panamába, ami két óra autóval. Szűk 5 órás kirándulás után, este 8-kor már ismét a főváros utcáit róttuk. Jó kis kiruccanás volt, de a szilveszter a nagyvárosban érdekesebbnek ígérkezik. December 31-én még javában nyüzsgött a város, az üzletek sötétedésig nyitva voltak. Mi este 10-kor indultunk óévbúcsúztató sétánkra az üzleti negyed, azaz a konszolidáltabb városrész felé. Az utcák teljesen kihaltak, még autók is alig közlekedtek. A boltok, éttermek zárva. Mikor egy kávézóra leltünk és le akartunk ülni, közölték velünk, hogy ne tegyük, mert nemsokára zárnak. Hogy ünneplik itt a szilvesztert? Éjfél előtt fél órával, sikerült leinteni egy taxist, akivel visszavitettük magunkat az óceán parti sétányra. Tőle tudtuk meg, hogy a helyiek diszkóban vagy házibuliban szórakoznak és csak 2-3 óra körül özönlik el az utcákat. Éjfélkor aztán megkezdődött a csinnadratta. Nem volt egy központi, városi tűzijáték, hanem mindenki fellőtte, amit éppen be tudott szerezni. A szállodák magasabbra, a helyiek csak a háztető környékére. Mi az öbölben álltunk, balra tőlünk az új városrész, jobbra az óváros. Nehéz volt eldönteni, merre kapkodjuk a fejünket. Végül egy órás “tűzharc” után visszaindultunk a szállodába, hogy végre pezsgővel is koccintsunk az új év eljöttére. Persze kis autónkat sem hagytuk ki, ő is kapott egy kortyot a chilei epres finomságból. Az új év első napján szokatlan csend ült a város felett. Az örökké nyüzsgő, dudálástól hangos utcákon megállt az élet. Mi elindultunk felfedezni a régi városrészt. Félúton meglepődve láttuk, hogy egy középkorú pár megáll autójával minden hajléktalan mellett és ételt-italt osztanak nekik. Ez aztán a nemes cselekedet, követendő példa! A spanyol gyarmatosítók által épített negyed rövid földnyelven nyúlik be az óceánba. Szépen restaurált és karbantartott házak, templomok sorakoznak a macskaköves utcákon. Itt található a miniszterelnöki rezidencia is, sorompókkal, katonai őrizettel. A parton azonban felfedezni egy félig lerombolt házat, amely az 1989-es amerikai katonai invázió eredménye. Az USA természetesen megpróbált minden térségbeli állam életébe beavatkozni, Panama sem volt ez alól kivétel. Levették a trónról az akkori zsarnok Noriega-t és demokráciát “ültettek” a helyére. Végül 1999.december 31-én vonultak ki az országból, amikor Panama átvette az irányítást a csatorna felett. Az új év második napján mi is kíváncsian indultunk a XX. század egyik legnagyobb építészeti csodájához. A franciák az 1880-as években kezdték el építeni, de a trópusi betegségek olyan ütemben tizedelték a munkásokat, hogy kénytelenek voltak feladni a projektet. Végül az USA folytatta a munkát 1904-ben és 10 évvel később már áthaladhatott az első hajó a két óceánt összekötő zsiliprendszeren. Ha északról érkezik a hajó, először a 3 kamrás Gatún-zsilipen emelik fel a Gatún-tó 22 méteres szintjére, majd a tó déli végén a Pedro Miguel zsilipen süllyesztik egy lépcsőt, kicsivel odébb pedig a két lépcsős Miraflores-zsilipen leereszkedve ér végül a Csendes-óceán vizére. Érdekes, hogy a két óceán között fél méteres szintkülönbség van! A látogatókat a Miraflores-zsilipnél kiépített kilátótorony várja reggel 9-től délután 5-ig. Egy harmadik emeleti teraszról látni rá legjobban a két párhuzamos zsiliprendszerre. A világ minden tájáról utaznak ide, hogy lássák a csodát. Mi két hajó zsilipelését néztük végig, utána pedig a múzeum és a mozi következett. Sok információval gazdagodtunk ezen a helyen. A tavalyi évben több, mint 14 ezer hajó kelt át a körülbelül 80 kilométer hosszú csatornán. Az útvonal nem egyszerű, ezért a hajó nagyságától függően több irányító segíti az úszó járműveket átvezetni a vízi “labirintoson”. Sőt, erre a szakaszra a kapitány kénytelen átadni a parancsnokságot egy helyi specialistának! A hajógyárak világszerte a zsilip méreteinek megfelelő óceánjárókat építenek. Az általunk látott konténerszállítók csupán fél méteres oldaltávolságot hagytak a 34 méteres zsilip két szélétől. Mivel ilyen szűk helyen lehetetlen a navigáció, mindkét oldalon csörlőkkel ellátott különleges kapacitású, egyedi gyártású mozdonyok segítik az átkelést. Tényleg mérnöki csoda, amit itt véghezvittek.
Végre elérkezett január 3-a, mikoris első utunk a hajótársaság irodájába vezetett. A kompról továbbra sem érkezett hír, azonban nem várhattunk tovább, lefoglaltuk és kifizettük a konténert. A hajó január 9-én, hétfőn indul Colón kikötőjéből, Manzanilla-ból és csütörtökön már az equadori Guayaquil kikötőjébe érkezik. Három napunk maradt a szükséges papírok beszerzésére és az autó leszállítására a kikötőbe, ugyanis szombaton repülünk tovább Quito-ba, Equador fővárosába. Az árban a vámügyintézés is benne volt, másnap reggelre vártuk a vámügynököt a hotelünk elé. Persze két órás késéssel érkezett, így csak 10-re értünk a rendőrségre, ahol igazolást kell kérni arról, hogy az autó a miénk! Micsoda bürokrácia! Mivel a belépéskor nem írták rá a vámosok az alvázszámot az ideiglenes importengedélyre, azt nem fogadták el a rendőrök, újat kell beszerezni a vámhivatalban. Szerencsére vámügynök segítőnk jóban volt a vámos hölgyikével és viszonylag hamar megkaptuk az új dokumentumot. Siettünk vissza a rendőrségre, ahol nagy kegyesen eltekintettek a motorszám behatóbb vizsgálatától, mivel ahhoz csak alulról lehet hozzáférni, befeküdni pedig még ők sem akartak. A szemrevételezés azonban délig tartott, elérkezett az ebédidő. Jó, visszajövünk egy óra múlva. Ezalatt szépen lemosattuk az autót, az ebéd nekünk kimaradt. Hiába mentünk vissza 1-re, hiányzott a rendőrfőnök, akinek okvetlenül alá kell írnia az igazolást. 2-kor végre előkerült, megkaptuk a szignót. Ez azonban nem volt elég, irány a szemközti épület, ahol még két másik főmuftinak kellett hitelesíteni a papírt. Ez alapján kiállítottak egy újabbat, az aláírtat pedig 15 fénymásolat csatolásával lefűzték (valószínűleg tetemes méretű) irattárukba. Az egész napos procedúra eredménye, egy rendőrségi igazolás arról, hogy a miénk az autó (ami egyébként a forgalmi engedélyből egyértelműen kitűnik). Utolsó állomásként visszatértünk a vámhivatalba, ahol kijelentették az autót az országból és kipecsételték az útlevélből is. Ezen iratokkal felszerelkezve indultunk másnap a kikötőbe. Nem az autópályán haladtunk, hanem a csatorna mentén, ahol megnézhettük a középső zsilipet, majd egy esőerdőn keresztül jutottunk ki az észak-déli főútra. 11-kor értünk a kikötőbe, ahol a vámpapírok leadása után megkaptunk a szállítólevélre az első pecsétet. Ezután meg kellett várnunk azt az e-mailt, amelyben a hajóstársaság megkéri a kikötői személyzetet, hogy tegyék konténerbe a járművet. 2 után végre minket szólítottak. Kiderült azonban, hogy úgy gondolták, mi leadjuk nekik a kocsikulcsot, ők pedig másnap bejárnak a konténerbe. Hogyisne! Tele van az autó “expedíciós felszerelésünkkel”, már csak az kellene, hogy valaminek lába keljen félúton! Ragaszkodtunk hozzá, hogy ott lehessünk a konténerbe rakásnál, illetve a kulcs is nálunk maradhasson. Mivel a hajó hétfőn fut ki, ők csak pénteken kezdik a konténerek priorizálását, addig nem lehetséges a berakodás. Rendben, akkor holnap újra eljövünk, 10 órára beszéltünk meg találkát emberünkkel. Este még a biztonság kedvéért felszereltünk 4 zárat a dobozokra, ezek a későbbiekben is jól jöhetnek. Reggel korán útra keltünk és 9:45-kor még láttuk, amint ügyintézőnk elhajt egy másik ügyféllel a konténerek felé. Végül 4 órás várakozás után mi is sorra kerültünk. Megkaptuk az ideiglenes belépőkártyát a rakodóterületre, narancssárga-zöld látogató mellényt húztunk és vihettük az autót az előkészített konténerhez. Ezután 20 perces kutyás drogkeresés következett. Újabb várakozás, majd megérkeztek a rámpákkal a berakodó legények. Végül teljesült óhajunk, bejárhattunk a konténerbe, bezárhattuk az autót, sőt még saját lakatunkat is felhelyezhettük. Felírtuk a konténer és a záróplomba számát, elkészítettük a biztonsági fényképeket, majd megkönnyebbülve hagytuk el a kikötő területét. Most már csak azért kell izgulni, hogy ne felejtsék le a konténert a hétfői hajóról. Fogtunk egy taxit, ami bevitt minket a buszállomásra és meg is mutatta, melyik buszok indulnak a fővárosba. Szerencsére a tömegközlekedésre nem lehet panaszunk. A buszok elég sűrűn járnak és viszonylag olcsók. Két órás zötykölődés után, a szállodától egy sarokra tett ki minket a sofőr. Megvacsoráztunk kedvenc áruházunk legfelső emeletén található menzáján, majd nekiláttunk összepakolni a hátizsákot a repülős utazáshoz. Szombaton 9:45-re kellett kiérnünk a Tocumen Nemzetközi Repülőtérre. Valószínűleg túl korán keltünk, esetleg a busz volt túl gyors, de egy órával korábban érkeztünk. Éppen modernizálják a repteret, sok látnivaló nem volt. Végül beálltunk a sorba, hogy megkapjuk új repülőjegyünket, amit még Guatemala-ban módosíttattunk. Ott kilátásba helyeztek egy 56 dolláros büntetést, amit a reptéren kell befizetnünk. Ezen felül elvileg 20 dollár kilépési illeték megfizetése is kötelező. Nekünk akkora szerencsénk volt, hogy megúsztuk mindkettőt! Nem tudjuk, hogy lehetséges, de nagyon örültünk neki. Minden jó, ha jó a vége! Közép-Amerika átszelése végül jól fejeződött be!
Mit is tapasztaltunk ezekben az országokban? Egyáltalán nem olyan nagy az elmaradottság, mint ahogy mi képzeltük. A városok csak a nyomornegyedekben különböznek az átlagos európaitól, amúgy minden kapható, minden megtalálható és az életszínvonal is jóval magasabb a vidékinél, ahol az emberek a napi megélhetésért dolgoznak. Földet művelnek, állatot tartanak, tűzifát gyűjtenek, a folyóban mosnak és ez kitölti minden napjukat, teljes az életük. Mi szegénynek gondoljuk őket, pedig boldognak látszanak, leköti őket a gyermeknevelés és a napi munka. Teljesen más az életfelfogásuk, mint egy városi embernek. Jól szemlélteti ezt az a kérdés, amit egy maja tett fel, miután egy amerikai megjegyezte: “Az idő pénz!”. “Miért lenne az? Hiszen az idő végtelen!”. Nem sietnek, nem rohannak, nem hajszolják az anyagi javakat. Merőben más élet, mint amit a nyugati ember elképzel. Amivel nem tudnak mit kezdeni, az a szervetlen szemét. A műanyag zacskók, palackok, dobozok, üvegek. Minden az utcán hever. Nem gyűjti össze senki, nem viszi a szemétégetőbe (újrahasznosítás sajnos szóba sem kerül). Nem az államnak kellene megoldani ezt a problémát? A másik fele ugyanennek a témának, hogy nem érzékelik a helyzet súlyosságát. Megisszák az üdítőt és a palackot az úttestre dobják vagy kihajítják a busz ablakán. Nincsenek tudatában, hogy mennyi idő, amíg lebomlik. Úgy tűnik, a látvány sem zavarja őket. Csak a városokban láttunk kukát az utcán, utcaseprőket pedig csak a jobb negyedekben. Reméljük, idővel sikerül túllépni ezen a helyzeten. A “nagy testvér”, az USA befolyása mindenhol érződik. Az elmúlt században szinte mindegyik ország politikáját befolyásolta, hol közvetve (pl. panamai katonai invázió 1989-ben) , hol közvetetten, valamelyik küzdő fél titkos támogatásával (Nicaragua 1980-as évek). Onnan érkeznek a használt autók, gallonban mérik az üzemanyagot, ugyanazt a feszültséget használják, sőt, még a kilincsek is amerikai módra nyílnak (zár felé fordítva nyitható gomb). A fűtéssel nem kell törődniük, hiszen a mi telünk és a hó ismeretlen fogalmak errefelé. A tipikus ház ablaka nem üveg, hanem mintákkal átlyukasztott építőelem, amelyen át szabadon áramlik a levegő. Láttunk azonban lábakon álló faházakat is, amelyek teteje pálmalevéllel volt borítva, derékmagasságtól felfelé pedig csak a sarki oszlopok zavarták a kilátást. A sziesztát általában függőágyban töltik, amelyet vagy a ház teraszán, vagy a mezőn, két fa közé feszítenek ki. Az ökrös szekér és a lovon való közlekedés itt nem a turisták szórakoztatására történik. Árusokat úton-útfélen látni. Gyümölcsöt, gyümölcslevet, hideg kókuszlevet, jégkását kínálnak a legtöbben, de ebédidőben előkerülnek a “lacipecsenyések” is. A közlekedési szabályokat a rendőrök sem veszik komolyan, minden következmény nélkül továbbintik a platón 20 álló embert szállító kisteherautót. A buszok nem menetrend szerint közlekednek, hanem szinte folyamatosan és bárhol le lehet inteni őket. Minden sofőr mellett van egy kikiáltó, aki közzéteszi az útirányt, felsegíti az utasokat és beszedi a menetjegy árát. A vasúti közlekedés minimális, de látni bicikliseket és motorosokat. Taxi helyett falun a háromkerekű triciklit használják, amellyel két-három utas szállítható egyszerre. Gyárakat csak elvétve látni (Mexikó kivételével), inkább a mezőgazdaság a domináns ágazat. A cukornád mezők közelében mindig található egy cukorgyár (vagy rumfőzde). Rengeteg banánültetvényt láttunk, kevesebb ananászföldet és jó pár marhafarmot. Kezdik felismerni a turizmusban rejlő gazdasági lehetőségeket is, egyre több a rendőr, megpróbálják javítani a hírhedten rossz közbiztonságot. A mi tapasztalatunk alapján, ez utóbbit sikerrel teszik, csak ajánlani tudjuk mindenkinek ezen régió látogatását. Személyes kedvencünk Guatemala, de látnivaló akad bőven Costa Rica-ban és Panamában is! Sajnos nekünk csak egy hónap állt most rendelkezésünkre, hogy megismerjük ezen országokat, pedig mindegyikben el lehetne tölteni több hetet is! Vannak tippjeink, hova jöjjünk vissza legközelebb!