Bea & Joe

2006. március 20. hétfő |  Nyomtatás

Egy hónapon belül immár negyedszer léptünk argentin földre. Előtte a chilei vámos még megkérdezte, hogy ki nálunk a miniszterelnök és elmesélte, hogy nemrég ő is ott volt a repülőtéren, amikor a chilei Tűzföldön landolt, majd az Antarktiszra látogatott. Mik derülnek ki! Az eldugott chilei határ után 7 kilométer “senki földje” következett, majd az argentin ellenőrzés és 60 kilométer kavicsos út a következő településig. Ott a benzinkút 8-kor bezárt, kénytelenek voltunk az egész kanna tartalék üzemanyagot beletölteni a tankba és reménykedni benne, hogy kitart a 160 kilométerre lévő Calafate-ig. Közben leszállt az est és sötétben vezettünk a kihalt kavicsúton. Változatosságot csak azok az extrém sportoló nyulak jelentettek, akik azzal szórakoztak, hogy melyikük tud minél később rajtolva átfutni előttünk az úton. Dudálással próbáltuk lohasztani testedzés iránti vágyukat - nem túl sok sikerrel. Végül este 11-kor kopogtattunk szállásért egy belvárosi kempingtulaj ajtaján. Másnap reggel a Los Glaciares Nemzeti Parkba kirándultunk, ahol az 5 kilométer széles, 14 kilométer hosszú és 60 méter magas Perito Moreno gleccser található. A látvány elképesztő. Hatalmas kék jégfal, tetején milliónyi kis csúccsal kúszik le a hegyekből, hogy a nap sugaraitól elolvadva folyamatosan táplálja a Lago Argentino és Lago Viedma tavak vizét. Jól kiépített sétaút vezet egyre lejjebb a jégfolyammal szemközti félsziget végében, ahonnan a turisták órákon keresztül szájtátva bámulják a természet eme csodáját és várják, hogy mikor esik a tó vizébe a következő hatalmas jégdarab. A jelenséget mérettől függő robaj kíséri és mivel a hang lassabban terjed, többnyire már csak azt látni, ahogy a letört jég a vízen ringatózik. Állítólag ez a világ leggyorsabban mozgó gleccsere, ezért fordul elő, hogy naponta többször is látni és hallani, ahogy letöredeznek belőle a darabok. Miután sikerült kiszabadítani magunkat a bűvös kék jég fogságából, visszatértünk a parkolóba, ahol nem messze az autótól, egy nagy termetű, piros fejű harkály vágta maga alatt a fát. Gyorsan és hatékonyan dolgozott, nagy darab forgácsok potyogtak le a fa tövébe. Csoda, hogy van még fa az erdőben! Eme szép napot ünnepi lakomával zártuk, teleettük magunkat egy büférendszerű étteremben. Miután majdnem kipukkadtunk, megfogadtuk, hogy egy darabig kerüljük az ilyen helyeket. Másnap nehezen vettünk búcsút Calafate kellemes hangulatú belvárosától, de hívott minket a következő látnivaló, a 3128 méter magas Fitz Roy. Ez a hegy szintén a Gleccserek Nemzeti Parkban található (amely egyébként a világ egyik legnagyobb édesvízkészletét rejti), de annak északi csúcsán és a tavakat megkerülve, 216 kilométer lakatlan területen át vezetve értünk csak a hegy lábainál fekvő El Chalten falucskába. A parkőrök épp előadást tartottak arról, hogy milyen ösvényeken lehet túrázni a környéken. Mi egy 5 órás utat választottunk, amely egy olyan kilátóponthoz vezetett, ahonnan a Fitz Roy és az El Torre csúcsok is jól látszanak - szép időben. Amikor elindultunk, még aránylag kevés felhő volt, de mire a csúcsra értünk, már alig láttunk valamit a szemközti hegyekből. Azért az ösvény szép mezőkön és erdőkön át kanyargott. Ehettünk áfonyát a bokrokról, a fák között pedig még papagájokat is láttunk. Kora este letáboroztunk az ingyenes kempingben, ahol egy svájci rendszámú Land Rover lett a szomszédunk. Gazdái 3 éve indultak el otthonról és tavaly Equadorban megszületett a kis trónörökös is, azaz most már hárman utaznak. Ahogy mi megismertük Equadort, nem biztos, hogy a legjobb hely gyereket szülni, legalábbis nem erősségük a higiénia. Mi inkább várunk vele, míg hazaérünk.:) A szeles éjszaka után megreggeliztünk a frissen vásárolt pékárukból, majd 10 körül csodás napsütésben hagytuk magunk mögött a Fitz Roy magasba szökő csúcsait. Egész nap vezettünk a kihalt 40-es úton, az első helység 340 kilométert követően bukkant fel előttünk és 50 főnél itt sem lakhattak többen. 710 kilométert sikerült azon a pénteki napon megtennünk, ebből 100 kilométert borított csak beton, a többi kavicsos volt. A nap csúcspontját az jelentette, amikor tankolásnál vettünk 2 alfajor-t (tipikus argentin édesség - 3 rétegű isler karamellkrémmel töltve). Szombaton újabb 600 kilométert haladtunk, de a táj már nem volt olyan kihalt, élvezhettük az Andok csúcsainak és fenyőerdeinek látványát. Elértük a tavak körzetét, este pedig már San Carlos de Bariloche városában, a Nahuel Huapi tó partján kempingeztünk. A vasárnapot városnézéssel és pihenéssel töltöttük ebben a turistaparadicsomban. A főutcán rengeteg ajándékbolt, étterem és csokoládébolt invitálta az arra sétálókat. Ez utóbbinak nem álltunk ellen, összeválogattunk egy kisebb zacskóval a különböző típusú és ízesítésű csokikból, mint Gombóc Artúr tette volna és a nap végére el is tüntettük a tartalmát.
Március 13-án, egy hónappal Bolíviából való megérkezésünk után, kicsit nehéz szívvel, végleg búcsút intettünk Argentínának és ismét beléptünk Chilébe. Az egészségügyi ellenőr megpróbálta jól átvizsgálni az autót, utólag mégis észrevettük, hogy sikerült átcsempésznünk egy citromot. Meg is ettük gyorsan egy konzerv makrélával. Tavak, hegyek, vulkánok, termálfürdők és gyümölcsültetvények mellett haladtunk el, mire kiértünk az autópályára. 600 kilométeren kilencszer fizettünk autópályadíjat, ami nem kis összeg volt, vetekedett a mexikói útdíjjal. Végül mások példáját követve egy autópálya melletti pihenőhelyen nyitottuk ki éjfél után a sátrunkat. Fontos volt, hogy mielőbb a fővárosba érjünk és elkezdjük intézni az autó feladását, hiszen már csak egy hetünk volt a repülő indulásáig. Jó időt futottunk, kedd délben már Santiago de Chile üzleti negyedének üvegpalotái között parkoltunk és a hajótársaságok irodáinak keresésére indultunk. Korábban már kaptunk e-mail-ben pár ajánlatot az autó Ausztráliába hajóztatására, de annyira sokba kerülne, hogy jobban megéri ott autót bérelni és a sajátunkat Malajziába küldeni. Hiába sajnáljuk, hogy nem jöhet velünk koalanézőbe, ésszerűen kell gondolkodnunk, ha haza akarunk érni a saját zsebünkből. Elsőként a Hamburg Sud képviseletét kerestük fel, akikkel korábban már váltottuk e-mailt. Kedvesen fogadtak és másnapra ígértek egy ajánlatot. Az utca túloldalán hiába kopogtattunk a MAERSK-nél, ők elküldtek azzal az indokkal, hogy csak cégekkel foglalkoznak. Szerencsére egy helyre koncentrálódnak ezek a társaságok, csak pár métert kellett megtennünk az NYK irodájának épületéig, ahol szintén megkapták elektronikus lekérdezésünket és már dolgoztak az ajánlaton. Sőt, bevezettek egy óriási bőrfoteles tárgyalóterembe, majd pár percen belül hozták az igen kedvező konténeres árat és amikor megtudták, hogy egy hónapig tárolni kellene az autót, az operatív részleg főnöke már hívta is a kikötőt, hogy egy jó árat alkudjon ki nekünk. Úgy éreztük, megtaláltuk a megfelelő céget. Azért még meg akartuk várni a másik társaság ajánlatát is, így kértünk egy nap gondolkodási időt. Ez a nap a mi napunk volt, még a hostelnek is volt parkolója a belvárosban, ahol szinte lehetetlenség megállni. Így nyugodt körülmények között kezdhettük el kipakolni az autóból a 10 hétre elegendő felszerelést. Nem volt könnyű eldönteni, mit vigyünk magunkkal ilyen hosszú időre két hátizsákban! Az ingyenes esti koktél után könnyedén ment az elalvás az emeletes ágyakban. Másnap 11-kor volt találkánk a Hamburg Sud képviselőivel. Csupán egy órát késtünk, mert éppen nem volt szabad parkolóhely a környéken. Föld alattiak lettek volna, de oda kicsit magas volt sátrastól az autónk. Az ajánlatuk 600 dollárral volt több a másikénál, hamar befejeztük a tárgyalást. Kerestünk gyorsan egy internetezőt és átutaltuk a hajóztatás, a tárolás és a konténerbe pakolás díját. Kinyomtattuk erről a magyar nyelvű bizonylatot (igazán fejleszthetne kicsit az OTP) és 3 után már az NYK recepcióján toporogtunk. A pénzügyi részleg megbízottja simán elfogadta a magyar nyelvű bizonylatot, megbeszéltük, hogy melyik hajóval szeretnénk küldeni az autót és megkaptuk, kit keressünk a kikötői képviseleten a vámpapírok intézése miatt. Ment minden, mint a karikacsapás és Adriana, az ügyintézőnk, puszival búcsúzott tőlünk, mikor végeztünk. Még aznap elindultunk a kikötőbe. A kivezető út melletti hipermarketben vettünk egy ultrakönnyű sátrat (1,8 kg), majd a mellettünk haladó autós segítségére hagyatkoztunk, aki kivezetett minket a városból. Félúton megállítottuk a forgalmat, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy az elkerülő út alagútjába csak a szélvédőre ragasztott kártyával lehet behajtani, de mi csak legyintettünk, hiszen befelé is anélkül jöttünk. Próbáljanak megtalálni egy magyar rendszámú autót!
A kikötő, Valparaiso, nincs messze a fővárostól, este 9-kor már a belvárosban kerestük a megfelelő szállást. Parkolósat nem találtunk, de az egyik hostel egy zsákutcában volt, a környék nem tűnt veszélyesnek és a recepciós is pont az autóra látott az ablakból. Sőt, végül mi is olyan szobába kerültünk, amelynek az ablaka az utcára nézett. Reggel 9-kor már az NYK helyi irodájában voltunk, ahol két főnök fogadott minket. Elmagyarázták, mi a teendő és biztosítottak róla, hogy a vámügynök (ami itt kötelező), nem fog sokba kerülni. Ők majd mindent elintéznek, nekünk nem kell semmivel sem foglalkozni. Ez jól hangzott, de nem igazán mertünk bízni benne az eddigi tapasztalatok alapján. Délután kellett újra hívnunk őket, de tárgyaláson voltak, nem tudtunk velük beszélni. Közben találtunk egy Shell kutat, ahol lecserélték a differenciálművekben az olajat, majd tisztára csutakolták a csatalovat. Még a kerekeket is megkenték szilikonnal - komolyan veszik itt az autóápolást! Végül sikerült elérnünk telefonon Francisco-t, akivel másnap reggelre beszéltünk meg találkát. Este a hostel konyháján a maradék kanadai babból még összeütöttünk egy jó kis chilit. Belaktunk belőle, mielőtt nyugovóra tértünk. Péntek reggel kicsit izgultunk, hogy vajon sikerül-e egy nap alatt mindent elintéznünk. A belvárosból elsétáltunk a vámra, ahol kiderült, hogy először a kikötőbe kell vinni az autót, majd az ott kapott papírokkal kell visszajönni a vámra, de ők csak délig vannak nyitva. Nem volt megnyugtató, hogy Francisco abszolút nem tudta, mi a teendő (pedig ő a dokumentációs osztály vezetője). Gyorsan elmentünk az autóért, majd visszatértünk az irodába, ahol az egyik ügynökük kísért minket a kikötőbe. Megvizsgálták kívülről az autót, mindent rendben találtak és félreállítottak, amíg a papírok készültek. Mi addig gyorsan beletöltöttük az üzemanyagtartályba a maradék kanna dízelt. Erről teljesen megfeledkeztünk, pedig nem szabad a hajóra vinni. Végre elkészültek a papírok, az autót lezárva a kikötőben hagytuk, mi pedig az ügynökkel visszamentünk a vámra. Ott még reklamáltak pár fénymásolat miatt, de azokat ráértünk egy óra múlva beadni, amikor már elkészülnek a mi iratainkkal. Ebben a maradék egy órácskában rövid városnézésre indultunk. Valparaiso földrajzi fekvése elég érdekes. Az óceán mellett szinte rögtön emelkedni kezd a partoldal, de ez nem zavarta a városalapítókat, sok-sok dombra építették a települést, majd a közlekedést megkönnyítendő, az 1900-as évek elején külső, drótköteles felvonókat létesítettek (a budai siklóhoz hasonló rendszerűt). A vám épülete mellett pont kipróbálhattunk egy ilyen felvonót. Mivel szerves része a városi közlekedésnek, egyáltalán nem volt drága a jegy. A felújítására eddig nem költöttek sokat, pedig pár éve az Unesco a világörökség részévé nyilvánította ezeket a felvonókat. A domb tetejéről csodás kilátás nyílt a kikötőre. Hamar eltelt nézelődéssel az egy óra. A vámon alá kellett írni pár papírt és mehettünk is vissza a kikötőbe. Az ottani vámon azonban ebédszünet volt 3-ig, addig nem volt senki, aki foglalkozzon velünk. Visszatértünk hát a hostelbe ebédelni, majd fogtunk egy buszt, amely a kikötő felé indult. Az egyik megállónál felszállt egy középkorú férfi és a mögöttünk átlósan lévő ülésen foglalt helyet. Egyszer csak éreztem, hogy valaki a pulcsim bal zsebénél matat. Odanyúltam megnézni, hogy be van-e húzva rajta a cipzár és éreztem, hogy valakinek ott vannak az ujjai. Hátranéztem, de a szomszéd bájosan mosolygott rám. Alighogy visszafordultam, újra éreztem a matatást, most már biztos voltam benne, hogy a zsebem cipzárját próbálja lehúzni. Ráütöttem a kezére, majd kinyitottam a zsebemet és megmutattam neki, hogy a kulcsomon kívül nincs ott más. Ezután levetettem a pulcsimat és az ölembe vettem. Többen ültek mögöttünk, mégsem szóltak egy szót sem. Emberünk továbbra is szépen mosolygott, majd amikor Joe rászólt, egy számunkra ismeretlen nyelven kezdett el dühösen magyarázni. Még neki állt feljebb! Szerencsére leszállt a következő megállónál, nem kellett vele tovább foglalkoznunk. Mire a kikötőbe értünk, már a konténer is megérkezett. Ismét kék színűt kaptunk. 16:15-kor végre minden papírmunkán túljutva bejárhatott Joe a konténerbe. Lekötötte az akkumulátort, a többiek pedig rögzítették az autót. Felírtuk ismét a konténer és a plomba számát, majd saját lakatunkkal is lezártuk a konténert. Nehéz szívvel hagytuk a kikötőben, de reméljük, minden rendben lesz az április 18-i hajóra rakással és júniusban viszontláthatjuk egymást Kuala Lumpur-ban. Hitetlenkedve tértünk vissza az NYK irodájába. Tényleg egy nap alatt elintéztünk mindent? Ott ráadásul kiderült, hogy csak a felét kell kifizetnünk az ügynöki díjnak. Kellemes meglepetés! Készítettünk még egy közös fotót a csapattal, majd tőlük is búcsút vettünk.
Szombat délelőtt végre nyugodtan indulhattunk felderíteni a chileiek kedvenc üdülőhelyét. Felszálltunk a metróra és elutaztunk Vina del Mar-ba, a szomszéd városba. A helyiek Valparaiso-t San Francisco-hoz hasonlítják, Vina del Mar-t pedig Miami-hoz (ez a hasonlat inkább csak Dél-Amerikában állja meg a helyét). Előbbi sürgő-forgó kikötőváros színes házakkal, utóbbi inkább nyugodt nyaralóhely, homokos stranddal, napozó emberekkel. Vina del Mar-ban található egy érdekes kis múzeum, amely a régészeti és természettudományi kiállítások mellett a Húsvét-szigetekről ad bővebb információt. Erre kíváncsiak voltunk, ugyanis kedd délben már ott fogunk landolni. Ezután sétáltunk egy kicsit a tengerparton, néztük a strandolókat. A vízben nem sokan voltak, ahhoz ősszel már túl hideg, de a homokban napoztak, játszottak és néhány fiatal a hátraszaltót gyakorolta. Innen visszametróztunk Valparaiso-ba és mivel a metró a tengerparti részen a föld felett halad, még a konténerünket is láthattuk egy pillanatra. Valparaiso-ban a kikötőt találtuk érdekesnek és a belvárosban sétáltunk egy kicsit, mielőtt a felvonóval (amiből végül 3 különbözőt sikerült kipróbálnunk) visszavitettük magunkat a szállásunk közelébe. Ott felkaptuk jól megtömött hátizsákjainkat, majd irány a buszállomás. Délután 5-kor már a fővárosba tartó buszon ültünk. Nagyon elégedettek voltunk, hogy ilyen egyszerűen sikerült leadnunk az autót. Most már csak azon izgulunk, hogy április 18-án ne felejtsék el feltenni a konténert a hajóra! Időközben e-mailt váltottunk egy Santiago-ban élő magyar emigránssal, aki egyik kedves volt kollégámnak a rokona és Győrben élt 18 éves koráig. Vasárnap délben hozzá voltunk hivatalosak ebédre. Pali bácsi értünk jött a szállásra, majd elfuvarozott minket a városon kívül eső zöldövezeti részbe. Pazar, hegyoldalban fekvő házukból még pazarabb kilátás nyílt a városra. Kicsit késve érkezett Piroska lánya családjával, akinek kisebbik fia a 14.unoka, ezért a nagypapa csak XIV. Miklósnak hívja. Felesége német származású, de a többiek csak spanyolul és angolul beszéltek, így az ebédnél angolul folyt a társalgás. Nagyon ízletes volt a perui házvezetőnő háromfogásos ebédje. Szieszta helyett Pali bácsi meglepő ajánlattal állt elő: elvisz minket magánrepülőjével egy körre a szomszédos 5000 méteres csúcsok közé és megmutatja nekünk, hol szoktak síelni. Ilyen csábító invitálásnak nem tudtunk ellenállni. Búcsút vettünk a családtól és nem sokkal később már az 5 személyes Beechcraft típusú kisrepülőt toltuk ki a hangárból. Közben megtudtuk, hogy ő is résztulajdonosa a repülőtérnek és ezzel a kis géppel szoktak nyaralni menni a párszáz kilométerre lévő tóparti házukhoz, korábban pedig már beutazták kisrepülővel egész Dél-Amerikát. Felszálláskor elhaladtunk egy lovaspóló pálya felett és nemsokára már a hegyek között repültünk. Nagyon szép kilátás nyílt fentről a városra és a sípályák felvonóit is nagyszerűen láttuk a magasból. Újabb repülős élménnyel gazdagodtunk! Visszafelé a szállásunkra további érdekes részleteket tudtunk meg a háború alatti és utáni győri életről. Végül elbúcsúztunk: megköszöntük a vendéglátást és a kedves fogadtatást. Két évenként jönnek Magyarországra, természetesen meghívtuk őket, hogy látogassanak meg bennünket is, ha lesz rá idejük. A hétfőt Santiago belvárosának felderítésével töltöttük. Sétálgattunk a budapestihez hasonlító épületek között, majd délután egy kilátóból csodáltuk a többi szerelmespár mellett a naplemente ragyogó színeit. Ez volt utolsó esténk Chilében és Dél-Amerikában. Kicsit sajnáljuk, hogy nem töltöttünk több időt Chilei déli részén, de talán egy későbbi alkalommal, vastagabb pénztárcával sikerül bepótolnunk a kimaradt részeket. Március 21-én, kedden már 6:30-kor a metró előtt vártuk, hogy kinyissák a kaput. Ezek szerint itt nem kelnek korán az emberek, ha 6:30-kor megy az első szerelvény. Pár megálló után buszra kellett szállnunk. Az első busz rendőri kísérettel érkezett, mindenkit leszállítottak róla, nem tudjuk, mi történhetett, de 10 perc múlva jött a következő és még ezzel is időben kiértünk a reptérre. 7:30-kor már becsekkoltunk és 9:10-kor intettünk végleg búcsút az amerikai kontinensnek.