Bea & Joe

2006. március 7. kedd |  Nyomtatás

Buenos Aires utáni következő célállomásunk a Valdes Nemzeti Park volt, amely védett öblei miatt különösen kedvelt a tengeri állatok körében. Aki egy helyen akar látni természetes környezetben fókát, pingvint és kardszárnyú delfint, annak ide kell ellátogatnia! A hidegebb hónapokban a bálnák is erre úszkálnak, itt szülik meg kicsinyeiket és az öbölben maradnak addig, míg az utódok el nem érik az “utazóméretet”. A félszigetig azonban még 1300 kilométert kellett megtennünk déli irányba. Mivel a fővárosból csak délután indultunk el, aznap már nem sokat tudtunk haladni, a San Miguel tó partján töltöttük az éjszakát egy kempingben. Ez volt utazásunk 166. napja, azaz már több, mint 5 hónapja folyamatosan úton vagyunk, az autóban pedig 32000 kilométerrel mutat többet a számláló. Tehát esedékessé vált egy újabb olajcsere (az előző Equadorban történt, majdnem 10 ezer kilométerrel ezelőtt). Meg is álltunk az utunkba eső első barátságosnak tűnő YPF benzinkútnál, ahol szinte steril környezetben, gumikesztyűvel, fél óra alatt elvégezte a kutas a műveletet. Fizetni itt is csak az olajért kellett, ami nagyon szimpatikus szokás ezen a kontinensen. A tankolás alatt aztán sorra jöttek oda az emberek az autóhoz és érdeklődtek az út iránt. Az utolsó család még meg is puszilgatott minket búcsúzóul. Nem csoda, hogy annyian felfigyeltek az autóra, ugyanis pont a forróvizes automata mellett álltunk, amelynél minden matéivó argentin feltölti termoszát. Már túl voltunk az aznapi 500 kilométeren, mikor egy nagyobb városba értünk, Bahia Blanca-ba. Az USA keze messzire elér: a legnagyobb bevásárlóközpont egy Walmart áruház volt az elkerülő út mellett. Ennek nem tudtunk ellenállni, feltankoltuk élelmiszerkészletünket. Meg is lett a böjtje, ugyanis 30 kilométerrel távolabb egy egészségügyi ellenőrző állomás zárta el az utat. Az ellenőrök azt kutatják, van-e zöldség, gyümölcs, húsáru az utazóknál, ezek által ugyanis könnyen megfertőződhet egész Patagónia! Mivel nálunk többféle is volt a tiltott termékekből (és nem akartuk ezeket a szemetesbe dobni), inkább visszafordultunk és egy benzinkút parkolójában éjszakáztunk. Reggel aztán megettük az almákat, a többi “csempészárut” pedig biztos helyre rejtettük. Szerencsére nem kutattak át minket és a névleges fertőtlenítési díj befizetése után folytathattuk az utat. A nap többi része eseménytelenül telt, néztük a pampát és az út menti madarakat, miközben 700 kilométert vezettünk és megérkeztünk végre a félsziget bejáratához. A belépődíj befizetése után a látogatói központ felé vettük az irányt és még fél óránk maradt zárás előtt, hogy végignézzük az információs táblákat, a kitömött állatokat és a bálna csontvázat. Az öbölben előforduló kardszárnyú delfinekről külön posztert találtunk, mindegyikről láthattunk képet, alatta a nevével. Az uszonya formájáról el tudják dönteni, hogy nőstény vagy hím, fiatal vagy idősebb. A vacsora elkészítése után Puerto Piramid szeles kempingjében hajtottuk álomra fejünket. Tengerparti sétával kezdtük a hétfőt. Szezonban innen indulnak a bálnanéző túrák, de most elég kihalt volt az amúgy hangulatos kis település. Az északi kilátópont, Punta Norte felé indultunk, ahol az oroszlánfókák tanyáznak az év eme részében. A félsziget nem olyan kicsi, mint gondoltuk: az északi csücsökhöz 84 kilométer kavicsos utat kellett legyűrnünk. A parkolóban aztán egy másik világjáró autóra lettünk figyelmesek, amely egy holland rendszámú Toyota Landcruiser volt. Ők már 3 és fél éve úton vannak (igaz, a csaj rendesen elgondolkodott rajta, hogy melyik évben indultak), de eddig még csak Ausztráliát és Új-Zélandot járták be, illetve Dél-Amerika egy kis részét. Nem siették el a dolgot, pár hét múlva pedig már hajóznak vissza Európába. Mialatt beszélgettünk, egy kis armadillo (ismertebb nevén: tatu) környékezett meg bennünket. Aranyos, szürke páncélos állatka és ennivaló után szaglászott. Minden autót körbejárt és a turistákhoz is közel merészkedett. Nem volt egy félénk típus! Az óceán partján lustán heverésztek az oroszlánfókák. Kellett a távcső, mert a kerítést nem helyezték túl közel hozzájuk. Jó pár kölyköt láttunk, hímeket nem sokat, pedig azok a hatalmasak. A hollandok már 5 napja vártak a kardszárnyú delfinekre (gyilkos bálnákra), amelyek dagálykor teljesen a partra úsznak, hogy elragadják az óvatlan fókabébiket. Mi is vártunk egy darabig, de nem volt olyan mázlink, hogy aznap jöjjenek (a fókák szerencséjére). Láttunk azonban róka komát, a bokrok között üldögélt, a kerítésen túl és kíváncsian szemezett a turistákkal. A következő látnivaló Punta Cantor, pár kilométerrel délebbre, ahol a Magellán-pingvinek tanyáznak. Szerencsére néhányan megmászták a domboldalt és a kerítés közelében álltak, ahonnan jól láthattuk őket, de a parton lévőkhöz itt is előkerült a távcső. Nem messze innen található az elefántfókák parti szakasza, amelyekből összesen 37 darabot sikerült megszámolni. Hímek itt sem voltak, csak néhány nőstény és a bébik. Megközelíteni sem lehetett őket, de Kaliforniában már megszereztük ezt az élményt, nem panaszkodunk. A parkban még több helyen láttunk guanacot (láma-féle) és nandut (emunál kisebb futómadár), a madarak szigeténél pedig flamingókat a sekély, sós vízben.
Másnap egy Trelew melletti kempingből indultunk tovább az Atlanti-óceán partján fekvő Cabo Dos Bahias rezervátumba, amely több száz Magellán-pingvin költőhelye. Hamar letértünk a betonútról és újra kavicson vezettünk pár száz kilométert. Más járművel nem találkoztunk, inkább csak állatok futottak el előlünk. Egy nandu nem igazán tudta, merre a vészkijárat és ahelyett, hogy a bozótba menekült volna, előttünk futott az úton. Persze lelassítottunk, nehogy elüssük, de az óránk még mindig 50 km/h-t mutatott, ahogy a madár nyomában haladtunk. Szép teljesítmény! Végül talált egy kis ösvényt, ahova lekanyarodott és valószínűleg kifújta magát a nagy sprint után. A rezervátum felülmúlta várakozásunkat. Rengeteg pingvin tanyázott az öbölben és egyesek 500-800 méterre is eltávolodtak a parttól, hogy fészket rakjanak. A tűző napsugarak elől a bokrok alá feküdtek vagy a gyalogosoknak kiépített híd alatt húzták meg magukat. Az egy évesek éppen tollazatot váltottak, az eddigi barnát feketére cserélték. Ehhez két hétre a partra kell vonulniuk és nem ehetnek semmit. Honnan tudják, hogy mikor érkezett el az idő? Csodálatos dolog az állati ösztön. Azért persze a pingvin alapvetően a vízben érzi jól magát, onnan szerzi táplálékát is, így nem csoda, hogy a vízparton még többen gyűltek össze, mint a szárazföldön. Távcsővel jól látszott, ahogy beletotyogtak a vízbe és hirtelen átváltoztak kitűnő úszóvá, vígan lubickoltak a part közelében. A szomszédos szigeten oroszlánfókák tanyáztak, megközelíteni itt sem lehetett őket. Láttunk még nandut és guanacot, elég sokat találni belőlük errefelé. Ahogy folytattuk az utat délre, elhaladtunk egy tábla mellett, amely azt jelezte, hogy a következő benzinkút 160 kilométerre található. Nem is volt más település addig. Még zárás előtt odaértünk Comodoro Rivadavia városban az olajmúzeumhoz. Rögtön a bejáratnál található az a hely, ahol 1907.12.13-án először találtak olajat. Azóta már több kutat fúrtak és egész Argentína önellátó olajból. Ezért olcsóbb az üzemanyag, mint a szomszédos országokban. A múzeum épületében képek, írások és makettek szemléltetik az iparág helyi fejlődését a kezdetektől napjainkig. A szabadtéri részben a kitermeléshez használt eszközök, szivattyúk, fúróállványok, finomító berendezések, várják az érdeklődőket. Érdekes múzeum volt! Aznap éjszaka nem találtunk kempinget és miután 750 kilométert vezettünk, már elég álmosak voltunk. Végül egy útépítő csapat mellett vertünk tábort, ahol még a sátrat is kinyithattuk. Az égen millió csillag ragyogott, távol voltunk minden lakott helységtől, a fények nem zavarták a látványt. A tejutat különösen jól lehetett látni! A következő nap ismét vezetéssel telt. A táj unalmas volt, kopár, utunk eseménytelen. Csak tankolni álltunk meg és végül a szeles Rio Gallegos-ban aludtunk egy kempingben. A város bejáratánál “Las Malvinas son Argentinas”, azaz “A Falkland-szigetek az argentinoké” felirat fogadott. Az állításnak nem sok a valóságtartalma, ugyanis a ‘80-as években Argentínának csak rövid időre sikerült a szigeteket birtokolni, az angolok hamarosan visszafoglalták őket. Tehát szeretnék, hogy az övék legyen, megpróbálják a köztudatot is ez irányba formálni, sőt a térképeken és a kisgyerekek iskolás atlaszain is argentin fennhatóság alatt jelölik. Érdekes hozzáállás! Csütörtök reggel már 9-kor a város határában voltunk, ahol a helyi rendőr “bye-bye”-al búcsúzott tőlünk autója hangszóróján keresztül. 10:40-kor léptük át a chilei határt. A térképen jól látható, milyen lehetetlen módon osztották fel maguk között az argentinok és a chileiek a Tűzföldet. Argentína legdélebbi részét csak Chilén keresztül lehet elérni. Mivel a Tűzföld egy nagy sziget, komppal kellett átkelnünk a Magellán-szoroson. Ez fél óra ringató hajókázást jelentett. Délután 3-kor ismét Argentína útjait szelhettük. Nem volt a határon semmi problémánk, csupán újabb pecsétekkel gyarapodott útlevelünk és a Carnet de Passage. Összefutottunk egy német motorossal, aki jól felszerelt gépével Dél-Amerika útjait járja. Rio Grande városában megtankoltunk és bevásároltunk, majd folytattuk az utat a sziget déli csücske felé. A táj szerencsére változatosabb lett, mint Patagónia síkságai. Öröm volt újra fákat látni, mégha olyan kicsik is, mint errefelé az átlag, hiszen a nagy szél miatt igyekeznek talajközelben maradni. Amilyen kicsik, olyan szépek: mohásak, vastag törzsűek, csavart formájúak. Az út mentén végig kerítés húzódott, nem tudni, hogy a gazdaságok határait jelölte vagy csak az állatokat próbálta meg visszatartani az úton való átkeléstől. Ez utóbbit nem sok sikerrel, mivel többször is láttunk kerítést átugró guanacokat. Az egyik azonban túl magasnak bizonyult a guanaco csemetének, szegénynek beleakadt a lába a felső drótba és nem tudta kiszabadítani. Persze mi visszafordultunk és Joe elvágta a drótot egy csípőfogóval. Milyen jó, hogy ennyi szerszámot hoztunk magunkkal. A kis állat nagyon félt, amikor megközelítettük, megpróbált elmenekülni, de csak a lába csavarodott egyre jobban. Mikor aztán kiszabadult, anyjához sietett, aki egy kicsit távolabb várta, majd mindketten csatlakoztak az erdő szélén legelő csordához. A kicsi még húzta a lábát futás közben, de reméljük, hamar rendbe jön. Jó érzés volt újra futni látni!
Estére végre elértük a világ legdélebbi városát, Ushuaia-t. Az éjszakát a Tierra del Fuego (Tűzföld) Nemzeti Parkban töltöttük, ahol egy hangulatos erdei tisztáson nyitottuk ki a sátrat. Mivel 8 után érkeztünk, már belépőt sem kellett fizetnünk. Délelőtt bejártuk a parkot, sétálgattunk az óceán öbleinek partján, fényképezkedtünk a 3-as út végén, amely 3700 kilométerre található Buenos Airestől. Piknikeztünk a Rio Pipo partján, majd visszatértünk a városba, ahol bejártuk a kikötőt és megnéztük a turistákra szakosodott boltok kirakatait. A kempingből nagyon szép kilátás nyílt a városra és az öbölre. Elég sok vendég volt, többek között azok a csehek és svédek, akik busszal járják a környéket és már többször láttuk őket az elmúlt napokban. Ez 3 busznyi embert jelentett és azt, hogy a konyhában nem volt szabad hely. Egy kínai levest azért sikerült főznünk, de a lényeget másnapra halasztottuk. Kb. 20 amerikai palacsinta készült reggelire, majd megfőztük a paprikás krumplit, amihez először meg kellett sütni a kolbászt. Egyszerűen nincs szárazkolbász a boltokban. Délben aztán kijelentkeztünk a kempingből és a Martial-gleccser meghódítására indultunk. Felvitettük magunkat az ülőlifttel az étteremig, majd megkezdtük a gyaloglást a túraösvényen. Egész meredek volt, a vége pedig sziklamászásba torkollott. Végül ott álltunk a gleccser aljában, ahol az olvadó jég kis patakká változva csordogált le a mélybe. Rámászni veszélyes lett volna, de elég volt megérinteni és arra gondolni, milyen régen tömörödhetett össze a természet ezen alkotása. Sajnos a globális felmelegedés miatt a gleccserek mérete folyamatosan csökken. Ki tudja, meddig láthatjuk még őket? Pazar panoráma nyílt fentről az öbölre és a városra. Ezután búcsút intettünk Ushuaia-nak és visszafordultunk északi irányba. (Jó lett volna felülni az egyik Antarktiszra induló hajóra, de nem sikerült a helyi bank kirablása, így lemondtunk róla.) Ehelyett a Lago Fagnano partján fekvő Tolhuin kempingjében fejeztük be a napot, ahol fa házikóban melegedhettünk a kandallónál, miközben (ottani szokás szerint) elkészítettük és kiszögeztük saját emléktáblánkat a menedékház falára. Reggel több érdeklődő is összegyűlt az autónál, a tulajdonostól, Roberto-tól pedig saját kalandjáról szóló könyvet kaptunk ajándékba (megkerülte a tavat egy házilag barkácsolt vizibiciklivel). A szél akkora erővel fújt a tó felől, hogy amíg mi reggeliztünk, magától összecsukta száradó sátrunkat. A határ előtt még teletankoltuk az autót az olcsó argentin üzemanyaggal és bevásároltunk a következő napokra, ugyanis mindenkitől azt hallottuk, milyen drága Chile. Persze a gyümölcsről és húsáruról lemondtunk, mivel ezeket szigorúan ellenőrzik mindkét oldalon. Újabb pecséteket szereztünk a határőröktől, sőt, az argentintól még cukorkát is kaptunk! Kedves közeg! A kompozás már ismerősen zajlott, a szoros másik oldalán azonban nyugat felé vettük az irányt. Egy szellemváros mellett két roncshajóra bukkantunk. Este 7-kor értünk Punta Arenas-ba, ahol végül sikerült chilei pesohoz jutnunk az egyik bankautomatából. Szállást is próbáltunk keresni, de a kempinget nem találtuk meg, a hotelt drágállottuk, úgy döntöttünk, továbbállunk ebből a nem túl érdekes városból. Már éppen kezdtünk eltévedni, amikor rátaláltunk egy hipermarketre. Saját szemünkkel is megbizonyosodhattunk róla, hogy Chile a legdrágább ország Dél-Amerikában. Aznap végül még 100 kilométert sikerült haladnunk északi irányba, mikoris legyűrt minket a fáradtság és egy kis falu melletti pihenőhelyen töltöttük az éjszakát. A szinte lakatlan területet átszelve hétfőn 11-kor érkeztünk Puerto Natales-be, ahol 1000 Ft/óra áron sikerült internetezőt találnunk és 3 óra alatt feltölteni a képeket. Nem olcsó mulatság a weboldal frissítése!;-)
Délután végre megláthattuk a Torres del Paine Nemzeti Park felhőbe burkolózott csúcsait. Nem ezt vártuk! Miért nincs jó idő? Kifizettük a 10 ezer pesos belépőt, majd az eső miatt ismét az autóban aludtunk. Másnapra legalább az eső elállt, de továbbra is felhők borították az eget és iszonyatos szél tombolt. Úgy döntöttünk, lemondunk a több napos, 70 kilométeres gyalogtúráról, amely W alakban húzódik a hegyek között és amit ilyen időben kínszenvedés lenne végigcsinálni, inkább autóval járjuk be a parkot. Először a Salto Grande vízeséshez látogattunk. Érdekes módon, a felhők mind a hegyek felett sorakoztak, a tónál még kék eget is találtunk, a vízesésnél pedig szivárványt. A szél olyan erősen fújt, hogy a dombon felfelé szinte felröpített bennünket hátulról, úgy ugrálhattunk a kövek felett, mint az űrhajósok a Holdon. A vízesés melletti tavon naponta járnak a kompok, amelyek a túrázókat szállítják az egyébként csak két nap gyaloglással megközelíthető völgybe. Már elindult a hajó, amikor a mellettünk álló autóból előpattant három hátizsákos lány és nagy integetésbe, kiabálásba kezdtek. És láss csodát, a hajó visszafordult! Felsőfokú szolgáltatás! Következő programunk a Grey-tó végében lévő gleccser megtekintése. Már a parkoló melletti szálloda teraszáról is lehetett látni a távoli jégfolyamot, de egy óra sétával átkelhettünk egy kavicspadon, amely a szárazföldet köti össze egy kis szigettel. A sziget gleccser felőli végében pedig egy óriási letört jégdarab úszik a vízen. Megérte a fáradtságot, mert formája és kék színe is egyedi volt. Visszafelé az erdőn keresztül rikácsoló hangra kaptuk fel a fejünket és még épp láttuk a zöld papagájcsapatot elhúzni a fák felett. Papagájok, ennyire délen és ilyen hidegben? Nem gondoltuk volna, de ismét tanultunk valamit. Később, a hegyek közelében pedig kondorkeselyűket láttunk körözni a magasban. Messziről látszott fekete testükön a fehér gallér. A park híres tornyai még kirándulásunk után sem bújtak elő a felhők közül, úgy gondoltuk, nem fogunk rájuk tovább várni, inkább visszatérünk Argentínába, ahol még sok szép látnivaló vár ránk.