Bea & Joe

2006. április 15. szombat |  Nyomtatás

Az Air Tahiti Nui légitársaság Airbus 340-es gépével repültünk Auckland-be. Amilyen kicsi ez a cég, olyan jók a szolgáltatásai. Még a turista osztályon is mindenkinek saját monitora van, így kényünkre-kedvünkre válogathattunk a műsorok között. A 6 órás út alatt sikerült két jó filmet végignéznünk. Észre sem vettük, hogy mikor léptük át a dátumválasztó vonalat. Április 1-én reggel 7:15-kor indultunk Tahitiről és április 2-án délelőtt 11:00-kor szálltunk le Új-Zélandon. Elveszítettünk egy teljes napot! Amióta elindultunk Magyarországról, folyamatosan időt nyertünk és mindig később keltünk, mint az otthoniak. Most fordult a kocka, ránk virrad előbb a hajnal jó pár órával. Ráadásul átértünk a Föld túlsó felére. Ha sikerülne egyenesen átfúrnunk bolygónkat, sokkal hamarabb hazajutnánk.:) Új-Zéland és Ausztrália szigetországok, ezért nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne kerüljön szinte zárt rendszerükbe semmilyen kórokozó. Tilos bevinni bármilyen zöldséget, gyümölcsöt, állati és növényi eredetű terméket. Ha valaki mégis megteszi és elkapják a vámosok, komoly büntetésre számíthat. Mi ezzel tisztában voltunk, azt azonban nem tudtuk, hogy gázspray sem kerülhet az országba. Ez csak arról a formanyomtatványról derült ki, amelyet leszállás előtt kellett a repülőn kitölteni. Így történt, hogy landolás után a vámon kötöttünk ki. Nem egy bizalomkeltő hely. Amíg arra vártunk, hogy sorra kerüljünk, volt alkalmunk végignézni, hogy kutatják át egyes utasok bőröndjeit. Mindent szétszedtek, belelapoztak a könyvekbe, átnézték a naplóikat, megkérdezték, kié a telefonszám, amit a tárcájukban találtak. Épp csak a fogkrémet nem nyomták ki a tubusból. A vizsgálat alanyai főleg ázsiaiak és arabok voltak. Végre mi következtünk. Elvették a gázspray-ket és alá kellett írnunk egy jegyzőkönyvet, hogy lőfegyvert koboztak el tőlünk. Szerencsére nem nézték át a hátizsákjainkat, valószínűleg azért, mert önként jelentkeztünk. Ha megtalálták volna a szigeteken összegyűjtött kagylókat, nem biztos, hogy egy aláírással megússzuk a dolgot. Az eljárás így is két óráig tartott. Ezután még le kellett adnunk a sátrunkat átvizsgálásra (ugyebár érintkezett más ország földjével), hátizsákjaink pedig átsiklottak a röntgenkapun. Délután 1-kor léphettünk ki a reptéri várócsarnokba, ahol visszakaptuk sátrunkat is. Ezt a procedúrát! Vajon mi várt volna ránk, ha autóval érkezünk?
Ezután már sokkal egyszerűbben mentek a dolgok. Vettünk ki pénzt az automatából, majd felszálltunk a buszra, amely közvetlenül a szálláshoz vitt bennünket. A Fat Camel Hostelt választottuk, ahol egy 8 ágyas szobában jutottunk két helyhez. Ami mellette szólt: a belvárosban található és ingyen vacsit osztanak! Letettük a nehéz zsákokat és elindultunk felderíteni a környéket. Az 1,2 milliós Auckland Új-Zéland legnagyobb városa. Régebbi épületei angol behatást mutatnak, felhőkarcolói amerikai stílust tükröznek. Igazi nagyvároshoz illően megtalálható az összes amerikai gyorsétterem hálózat (rögtön felvettük a kapcsolatot egy 12 darabos Dunkin Donuts fánkcsomaggal). A belváros ékessége a 328 méteres Sky Tower, amely a déli földteke legmagasabb építménye. A város mégis inkább vitorlás versenyeiről híres. A kikötőben látható pár különösen szép versenyhajó. Nem csoda, hogy ilyen jó tengerészek (világelsők az egy főre jutó hajók számában), hiszen szigetország és történelme is ide nyúlik vissza. Már a polinézek, a maorik elődei is hajón érkeztek 1000 évvel ezelőtt. Ezután a holland kapitány, Abel Tasman kötött ki a partoknál 1642-ben, de őt a harcos maorik elüldözték. Mégis ő lett az ország névadója. Az angol James Cook 1769-ben ért partot először, majd még kétszer visszatért. Hivatalosan 1840-ben vált Új-Zéland angol gyarmattá, amikor a maorik aláírták a Waitangi Egyezményt. 1893-ban az első ország lett, amely szavazati jogot adott a nőknek és itt vezették be először az öregségi nyugdíjat 1898-ban. Ma már nem gyarmata ugyan Angliának, mégis a királynő képét találjuk minden pénzérmén. Egyik nemzeti ünnepük a királynő születésnapja! Hosszú kóborlásra azonban nem volt időnk a kikötőben, ugyanis legfontosabb dolgunk a megfelelő jármű megtalálása az előttünk álló négy hétre. Információban nincs hiány, a hostelben rengeteg ingyenes szórólap, újság található, csak ki kell tudni választani a megfelelő ajánlatot. Beültünk hát egy internetezőbe és a legtöbb cég honlapján azonnal megtaláltuk a kölcsönzés feltételeit, képet a járműről és a napidíjat. Lakóautóban gondolkodtunk, de a személyautóknak sokkal kedvezőbb árai voltak. Összeírtuk az esélyesek címét, másnap reggel pedig elindultunk, hogy személyesen is megtekintsük a kínálatot. Az első helyen nem volt szabad autó, a második nekünk nem tetszett, a harmadik mellett pedig találtunk egy személyautó kölcsönzőt, ahová kíváncsiságból bementünk ajánlatot kérni. Felkínáltak napi 20 dollárért egy Toyota Corolla-t (1NZD=137HUF), aminek a fogyasztása is alacsony, a csomagtartója is nagy. Ráadásul automata váltós volt, ami igazán kedvező a bal oldali közlekedéssel éppen csak ismerkedő külföldieknek. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, ezt választjuk és az ezzel járó kempingezést. Plusz napi 8 dollárért kötöttünk biztosítást is, amely egy másik autóval való karambol esetén csökkenti önrészünket. Érdekes biztosítási rendszer van Új-Zélandon. Az autón van egy alap biztosítás, amely 2500 dolláros önrésszel érvényes. Ezt minden esetben ki kell fizetni, ha az autó sérül. Az náluk nem számít, hogy ki okozta a balesetet. Tehát megkötöttük ezt a fajta biztosítást, amely 150 dollárra csökkenti önrészünket, akár belénk jönnek, akár mi ütközünk másik autóval. Külön kategóriába tartozik, ha mondjuk egy fába hajtunk vagy sérül a szélvédő. Ennek kivédése már 11 dollárba kerül naponta. Mennyivel jobb a kötelező felelősség biztosítás! Miután letettük a foglalót, visszatértünk a belvárosba. Bevásároltunk, interneteztünk és lerendeztük a mosást is. Kedd reggel 9-re jöttek értünk a kölcsönzőből, hogy a csomagokkal együtt a telephelyre szállítsanak. Fehér autónk már ott várt minket, frissen mosva, kitakarítva. Lerendeztük az anyagiakat, a papírmunkát, összegyűjtöttük az ingyenes térképeket és kényelmesen elhelyezkedtünk az autóban. Szóval akkor most hogy is van ez? Itt bal oldalon kell vezetni és jobb oldalon van a kormány? Merre kell kikanyarodni? És a körforgalomba behajtani? Na jó, azért ennyire nem volt dramatikus a helyzet, de elég furcsa érzés volt, amikor Joe kihajtott a kétsávos útra. Index helyett rögtön az ablaktörlőt kapcsolta be - miért kellett még ezt is felcserélniük? Aztán szép lassan kezdtünk megnyugodni, amikor csak sodródni kellett a forgalommal. Ráadásul Joe már vezetett bal oldalon Angliában és Japánban is, annyira nem volt idegen neki a dolog. Bezzeg én még utolsó nap is ablakot töröltem kanyarodáskor!:) Felhajtottunk az autópályára és fél óra múlva már messze magunk mögött hagytuk a nagyvárost. Déli irányba indultunk, mert úgy gondoltuk, hogy az őszi időjárás miatt a déli szigeten egyre hidegebb lesz, jobb, ha ott kezdjük a körutat. Az egyik turistáknak készült újságból azonban megtudtuk, hogy Hamiltonban másnap kezdődik egy hőlégballon fesztivál. Ez nagyon érdekesen hangzott, nem hagyhattuk ki, pont útba esett. Már kora délután megérkeztünk ebbe a kisvárosba, amelynek fő látnivalója a Hamilton Gardens. Amint a neve is sugallja, ez az 50 hektáros zöldövezet több kertből tevődik össze. A rózsakertben kezdtünk egy piknikkel, majd következett az angol, a japán, a kínai, az amerikai, az indiai és a mediterrán kert. A sort végül egy veteményes zárta, ahol az eső vetett véget a szép délutánnak. Megkerestük a kempinget, felállítottuk a sátrat, majd megvacsoráztunk és tévéztünk egy kicsit. Akkor még nem tudtuk, hogy Új-Zélandon minden kemping ilyen jól felszerelt. Természetes tartozék a konyha, a kerti grill és a mosoda, legtöbb helyen pedig társalgó és tévészoba fokozza a kényelmet. Később rájöttünk, hogy nem lett volna túl gazdaságos lakóautót kölcsönözni, mivel az összes út menti parkolóban, nemzeti parkban kint van a tábla, hogy tilos ott éjszakázni, tehát a lakóautóval ugyanúgy ki kellett volna fizetnünk a kemping díját, ráadásul kétszer annyiba kerül a kölcsönzése, mint a személyautóé. Persze kényelmesebb is, de az új-zélandi árak mellett nem jöttünk volna ki a napidíjunk kétszereséből sem, ha ezt a megoldást választjuk. (A bolti és éttermi árak a nyugat-európaiakkal megegyezőek és minden nagyon drágának tűnt Dél-Amerika után. Szerencsére a nemzeti parkok ingyenesek!) Szerda reggel korán keltünk és 6:30-kor már a Hamilton-tó partján bámultuk az égre meredve, ahogy a túloldalon egymás után emelkednek a magasba a különböző színű és formájú hőlégballonok. A hagyományos alakú mellett láthattunk macit, Csibikét és egy fát is, aminek ágain madarak ültek. Mire megkerültük a tavat, már csak két ballon készülődött a felszállásra. Mindkettőnek fonott kosara volt és utasokat is vittek magukkal. Egész közelről nézhettük, hogyan kerekedik ki a ballon a belefújt levegő hatására, majd a fűtött levegőtől hogy kezd el emelkedni. Nagyon érdekes, új tapasztalatokra tettünk szert ezen a szép reggelen! A tó mellett visszaúton sikerült lencsevégre kapnunk azt a különös madarat, amelynek fekete háta, sötétkék mellénye és piros csőre van, hosszú lábával pedig biztosan sétál a mocsaras talajon. Az őslakos maorik “pukeko”-nak keresztelték. Hamilton után az óceánpart felé indultunk tovább. Félúton azonban egy kilátópont csábított minket rövid sétára. Itt szerettünk bele először Új-Zélandba. A kilátóhoz egy kisebb dombra kellett felkapaszkodnunk az erdőn keresztül. Ahogy beléptünk a fák alá, úgy éreztük, mintha egy elvarázsolt világba csöppentünk volna. A sűrű, mohás erdőben a hatalmas fák között pálmák és páfrányok emelkedtek a magasba. Ez utóbbi mintha a dinoszauruszok korából maradt volna itt, hosszú törzse végén a pálmához hasonlóan terültek szét a levelek. Még sehol nem láttunk ilyen páfrányt. A neve “silver fern”, azaz ezüst páfrány és ez Új-Zéland szimbóluma. Következő pihenőnk Raglan városa mellett volt esedékes, ahol a dombok tetejéről nézve a végtelenbe veszett a hullámok által ostromolt homokos óceánpart. A környék a Gyűrűk Ura filmtrilógia rajongóinak lett volna ismerős, a környező magaslatok Széltetőhöz voltak hasonlatosak. (Aki nem tudná, J.R.R.Tolkien könyvét Peter Jackson rendező vitte nagy sikerrel filmvászonra: 11 Oscar lett az eredménye az Új-Zélandon forgatott mozifilmnek! “One movie to rule them all!”) Ezután útba ejtettünk egy 55 méteres vízesést, a Bridal Veil Falls-t, amely tényleg lenyűgöző látvány. Még egy parti településnél álltunk meg, mielőtt ismét a szárazföld belseje felé vettük volna az irányt. Kawhia tengerpartja arról híres, hogy apálykor megáshatod magadnak saját termál medencédet. Mi pont dagálynál érkeztünk, így ez elmaradt, de helyette gyűjtöttünk pár szép tintahal vázat a fekete homokdűnék lábainál. A szeles időben a Tasmán-tenger vize zöldes árnyalatot öltött. Valószínűleg azért bírnánk akár órákig is bámulni a parton megtörő hullámokat, mert Magyarországon erre nincs lehetőségünk. Sötétedés előtt még egy vízesésre maradt időnk, a Marokopa Falls szintén megérte a hozzá vezető rövid erdei sétát. Az éjszakát a Juno Hall ifjúsági szállás kempingjében töltöttük. Nagyszerűen felszerelt konyha és kényelmes társalgó várt minket, ahol nagy egyetértésben nézték a “Spy Game” című filmet (Magyarországon is forgatták) a különböző nemzetiségű fiatalok. Másnap az északi-sziget egyik fő látnivalóját készültünk megtekinteni. Ez nem más, mint a Waitomo barlang, ahol világító férgek (glow worm) csalogatják a mélybe a sok turistát. YHA kártyánkra 10 százalék engedményt kaptunk a belépő árából - ez is új-zélandi specialitás, külön kedvezmény jár a hátizsákos turistáknak, azaz esetünkben az ifjúsági szállást (youth hostel) igénybe vevő tagoknak. 45 perces túra keretében tekintettük meg a cseppkőbarlangot, maori idegenvezetővel, a körséta végén pedig csónakba szállhattunk és teljes sötétségben, minden zaj nélkül siklottunk a föld alatti tavon. Fejünk felett, mint milliónyi csillag ragyogott a sok lárva. Mi ennek a magyarázata? Ez a szúnyoghoz hasonlító rovar kb. 9 hónapig lárvaként él és úgy táplálkozik, hogy fényt bocsát ki, amivel magához csalogat más rovarokat. Ezek aztán nem tudnak szabadulni a ragadós nyúlványoktól. Amelyik féreg legjobban világít, az a legéhesebb! Kifejlett állapotában azonban nincs szája, csak pár napig él, amit szaporodásra használ fel. A csónakos rész kb. 10 percig tart csak, de addig mindenki néma csöndben és szájtátva bámulja a természet eme csodáját. Délben aztán folytattuk utunkat déli irányba. A Tongariro Nemzeti Park nyugati felén haladtunk el és az időjárás oly kegyes volt hozzánk, hogy egy-két fotót sikerült készítenünk a 2797 méter magas Mt. Ruapehu-ról és a 2287 méteres Mt. Ngauruhoe vulkánról (LOTR - Mt. Doom, azaz a Végzet Hegye). Egy órával később már ismét felhőbe burkolóztak a hegyek. Az éjszakát a parktól délre található Ohakune faluban töltöttük, ahol még DVD-t is kölcsönözhettünk a recepcióstól. (Mi mást néztünk volna, mint a Lord of the Rings - LOTR egyik lemezét? Nem, mintha nem láttuk már volna jó párszor, de mégiscsak itt vagyunk, ahol forgatták! Joe nem olyan nagy rajongó, én azonban még reggel is korábban keltem, hogy megnézhessem az extrákat ) Másnap borús, esős időben indultunk neki a Whanganui Nemzeti Parknak, de később kisütött a nap és végre élvezhettük a mellettünk kanyargó folyó alakította völgy szépségeit. Még egy régi vízimalmot is útba ejtettünk. Pont délután 2 órakor értünk Wanganui városába, így sikerült elcsípnünk az akkor induló gőzöst és a helyi múzeumot is megnéztük, ahol század eleji gőzhajókat restaurálnak. Nem messze innen egy út menti tábla hívta fel figyelmünket egy repülős múzeumra. Kiderült, hogy másnap nyílt napot tartanak Ohakea működő katonai légibázisán, ezért úgy döntöttünk, a falu kempingjében éjszakázunk. Itt egy hentessel vitattuk meg a hazai politikai és gazdasági helyzetet (nagyon csodálkozott, hogy Magyarországon alig esznek birkahúst, ellenben jól emlékezett volt miniszterelnökünk nevére), majd a légibázis egyik irányító tisztjével kezdtünk el beszélgetni, akivel végül megnéztünk egy repülős légi bemutatón készült DVD-t, utána pedig megmutattuk neki az eddigi repülős képeinket. El volt ragadtatva tőlük! Másnap az egész délelőttöt a repülőtéren töltöttük. A nagy szél miatt sajnos nem szálltak fel a gépek, de így is volt sok látnivaló a hangárokban. Képviseltette magát a légierőn kívül a hadsereg és a tengerészet is. Teljes haditechnikai bemutatót láthattunk, tengeri kutató-mentő felszereléseket, páncélozott járműveket, lövegeket, rakétákat, fegyvereket, komplett futóműveket, gázturbinát, stb… Benézhettünk egy Boeing 757-es és egy C-130-as Herkules belsejébe és be lehetett ülni a Bell Iroquise és Sioux típusú helikoptereibe. A hőlégballonos nap után ez már a második véletlen, hogy pont jókor vagyunk jó helyen, hiszen csak két évente tartanak nyílt napot ezen a légibázison és mi pont itt voltunk! Mielőtt a fővárosba, Wellingtonba értünk volna, még megnéztünk egy 2000-ben épült holland szélmalmot Foxtonban, illetve egy autós múzeumot Paraparaumuban. Nagyszerű hely ez az Új-Zéland, hiszen egy nap ennyi mindent láthatunk! Ráadásul még elértük az este 7-kor induló kompot a déli szigetre. Érdemes minden újságot, prospektust átlapozni, ugyanis a repülőtéren kapott Travellers Card kártyával 10 százalékkal került kevesebbe az átkelés, ami pedig nem olcsó mulatság! A négy órás út alatt 2 filmet néztünk végig és nem is vettük észre, mennyire ringatja a hajót a hullámzás.
A déli szigetet az órajárással ellentétes irányban kerültük meg. Délelőtt 10-kor már Nelson hangulatos belvárosában sétáltunk. Virágvasárnap lévén sikerült eljutnunk a templomba is, amelyet az ünnep tiszteletére pálmákkal díszítettek. A könyvesboltban szert tettünk egy komolyabb autós térképre - Gyűrűk Ura forgatási helyszínekkel! Délután értünk Motueka-ba, ahol vettünk végre egy matracot, eddig ugyanis csak egy takarót terítettünk esténként a hálózsákok alá. A hűvös éjszakát az Abel Tasman Nemzeti Park bejáratához közeli kempingben töltöttük. A nemzeti park Új-Zéland 12 nagy sétaútja közül az egyiknek a helyszíne. Ezek a több napos túrák nagyon népszerűek és a feltételek is adottak a teljesítésükhöz. Mi csak egy pár órás sétára vállalkoztunk, amely páfrányos erdei úttal kezdődött és több homokos strandot is érintett. Az Appletree Bay-ig jutottunk, ahol érdekes jelenséget figyelhettünk meg. Elkezdett szitálni az eső, de csak a szárazföldre esett! A tenger felett továbbra is kék volt az ég. Nem is áztak el a kajakosok! A víz már hideg volt a fürdéshez, mi csak kagylókat gyűjtöttünk a parton és közben élveztük a szép táj látványát. Kedd reggel korán útra keltünk. A közeli reptéren még épp láthattuk az utolsó két tandem ejtőernyős landolását. Ez az ország a különleges sportokat kedvelők paradicsoma, de amatőrök is kipróbálhatnak mindent, ha elég vastag a pénztárcájuk. Ebédünket egy gleccser tó partján költöttük el. A Rotoroa-tó a Nelson Lakes Nemzeti Parkban található. Felszínén kacsák és fekete hattyúk úszkáltak békésen, a hátteret havas hegyek tették varázslatossá. Csak azok a fekete, harapós legyek (sandfly) ne támadtak volna le minket! Azonban segítségünkre sietett egy kismadár (fantail), amely centiméterekre tőlünk kapkodta el a levegőben a rovarokat. Hihetetlenül közel merészkedett hozzánk, még ránk is szállt néha pár pillanatra! Cape Foulwind partszakasza felé folytattuk utunkat, ahol egy fókakolónia (fur seal) megtekintése volt a célunk. Jókor érkeztünk, mert 40-50 példány napozott a sziklákon, többségük kölyök. Amíg a mamák pihentek, ők ügyesen egyensúlyoztak a sziklákon vagy a sekély vízben játszadoztak. Kora este egy újabb híres természeti képződményhez érkeztünk, a Palacsinta sziklákhoz. Az erózió olyan formájúra alakította a köveket, mintha sok-sok vékony palacsinta lenne egymásra téve. Található itt két “blowhole” is, amely nem más, mint “szűk keresztmetszetű prüszkölő lyuk”. Miután a tenger hullámai alulról feltöltik a járatot, a víz csak egy keskeny nyíláson át tud a szabadba jutni és úgy tör elő, mint egy periodikus szökőkút. Állítólag dagálykor a legaktívabb a “blowhole”, a következő pedig másnap reggel 10-kor volt esedékes, így a közeli kempingben szálltunk meg. Jó kis zivatar kerekedett estére. Reggelre azonban eltűntek a felhők és a többi turistával versenyezve kerestük a parkolóhelyet a bejárat közelében. A sziklák szépek voltak, a “blowhole” azonban nem produkálta magát kellőképpen. Előző délután a szél miatt sokkal nagyobb hullámok ostromolták a partoldalt és a szökőkút is magasabbra tört. Ennyit a dagály teóriáról. Délebbre haladva elértük a déli sziget nyugati oldalának legnagyobb városát. Greymouth a Grey-folyó torkollatánál fekszik és 13500 lakosa van. Néha delfinek is felbukkannak a környéken, de úgy látszik, rosszkor érkeztünk. Estére Franz Josef faluban voltunk. Furcsa név egy angol nyelvű országban, ugye? A magyarázat a következő: egy osztrák hegymászó fedezte fel a gleccsert 1865-ben és az akkori uralkodóról nevezte el. A név pedig átragadt a falura is. A kempingekben érdekes módon nem volt füves terület, így végül egy hostel udvarát választottuk, ahol az apró kavicsokra műfüvet terítettek, ez lett a sátorhely. Az ingyen vacsora zöldségleves volt. Hajnali kettőkor éles sziréna ébresztett legszebb álmainkból. Már két perce szólt, mire hajlandók voltunk kimászni a sátorból. Mások is így tettek, össze is gyűltünk az udvaron, de senki nem tudta, mi a helyzet. A sziréna közben elhallgatott, majd valaki megjegyezte, hogy csak azt tesztelik, mennyi időbe telik, mire mindenki elővánszorog a lakhelyéről. Állítólag már máshol is volt ilyenben része. Eme incidens után nem volt könnyű a kihűlt hálózsákokat újra bemelegíteni. Reggel 9-kor megkezdtük a sétát a Franz Josef gleccser lábához. Egész közel lehetett menni hozzá és láttuk a turista csoportokat is, akik egy előre kialakított útvonalon a kék jégre merészkedhettek. Délután 1-kor már a közelben lévő Fox gleccsernél fagyoskodtunk. 1872-ben az akkori miniszterelnök látogatott ide, ezt róla nevezték el. Felületén sok volt a kőhordalék, ezért nem tűnt olyan tetszetősnek, mint a Franz Josef. Tettünk még egy rövid sétát a Lake Mattheson partján, ahonnan az ország legmagasabb csúcsát, a Mt. Cook-ot és a mellette lévő Mt. Tasman-t is láthattuk, majd ismét a sziget belseje felé vettük az irányt. Haast és Wanaka között keltünk át az Alpok vonulatain. Vízesések és a naplemente által narancssárgára színezett havas hegycsúcsok között kanyargott az út. Több birka- és őzfarm mellett haladtunk el. Nekünk kicsit furcsának tűnhet, de itt az őzeket és szarvasokat háziállatként tartják, mint a rénszarvasokat a skandinávok. A birkákon nem lepődtünk meg, hiszen az ország 4 millió lakosa mellett 40 millió birka él a két szigeten! Végre Wanaka-ba értünk, amely tömve volt látogatókkal. Nem csoda, hiszen másnap kezdődött a két évente megrendezésre kerülő második világháborús repülők légi bemutatója. Ismét jókor, jó helyen! Gyönyörű, napos reggel köszöntött ránk, havas hegyekkel a háttérben és amint kiértünk a reptérre, egy F-111-es húzott át alacsonyan a kifutópálya felett, sugárhajtóművével megsüketítve a gyanútlan nézőket. Ezután még több figurát bemutatott, majd visszaindult Christchurch-be - ez a leszállópálya túl rövid volt neki. Egy ilyen kezdést nehéz felülmúlni, de a többiek mindent megtettek, hogy sikerüljön. A DC-3 és a Catalina utasokat vittek egy-egy körre. Műrepülő kötelékek tartottak bemutatót oroszoktól és kínaiaktól vásárolt Jak repülőkkel, illetve a hazai légierő gyakorlógépeiként használt Harvardokkal. Ezután következtek a második világháborús ászok: az angolok részéről a Hurricane és a Spitfire, amerikai oldalról a P40-es Kittyhawk, a Corsair és a Mustang, a németek részéről pedig csupán egy Messerschmitt 108-as futárgép. Az igazi különlegesség az oroszoktól beszerzett Polikarpov Rata és a kétfedelű Chaika - mindkettő ritkaság. Közben megjelent az égen két világbajnok műrepülő - Szuhoj típusú gépeikkel olyan manővereket hajtottak végre, hogy még a hozzáértő nézők gyomrát is felforgatták. A női látogatókat pedig egy égre rajzolt szívvel kápráztatták el. Nagy meglepetés volt még a gázturbinás hőskorszakból megjelent Dragonfly, Vampire, illetve egy Albatros, amit a csehek gyártottak és a magyar hadsereg is használt. A földi kiállítás részeként olyan első világháborús repülőket láthattunk, mint az angol Sopwith Camel, a német Fokker és a francia Bleriot. Ami a hab a tortán, hogy az eddig felsorolt repülők kivétel nélkül mind magánkézben vannak és szakértők szerint jobb állapotban, mint gyártásuk idején! Akinek a látvány nem volt elég, vásárolhatott magának a helyszínen utángyártott Mustang vagy Spitfire repülőket (ez utóbbit 90 %-os méretben, 128000 USD áron). Ismét egy olyan napot tudhattunk magunk mögött, amikor egyedülálló élményben részesültünk, hiszen hol láthatnánk más helyen ilyen ritkaságokat együtt repülni? Az “air show” után Queenstown felé indultunk tovább. Útba ejtettünk egy “bungy jumping”-os hidat. (Nem azért, mintha ugrani akartunk volna, viszont az alatta kanyargó folyón forgatták a LOTR azon részét, amikor csónakokkal áthaladtak a két kő király között az Anduin folyón.) Arrowtown kempingjében aludtunk, amelynek fái már őszi színekben pompáztak (szintén LOTR helyszín). Pontosan két hét telt el megérkezésünk óta és eddig nagyon tetszett, amit láttunk. Vajon ennyi látnivalót tartogat a második két hét is?