Bea & Joe

2006. május 1. hétfő |  Nyomtatás

Queenstown gyönyörű helyen fekszik - egy hegyek által körbezárt nagy tó partján. (Nem csoda, hogy itt forgatták a Gyűrűk Ura több jelenetét is.) A város nagyon népszerű a kalandokat keresők körében, a “kültéri sportok fővárosa”-ként emlegetik. A következőket lehet kipróbálni: bungy jumping, jetboating, white-river rafting, river surfing, white water sledging, canyoning, flying, skydiving, paragliding, mountain biking, kayaking, quad, zorbing - soknak még magyar neve sincs, egyszerűbb volt így írni. Mi csak sétáltunk egyet a belvárosban és megnéztük a TSS Earnslaw gőzös érkezését, majd feltankolását a következő adag szénnel, ugyanis óránként egy tonnát fogyaszt el belőle! Húsvét vasárnap érkeztünk a Milford Sound fjordba és befizettünk az első induló hajóra, hogy körbevigyen minket ezen a csodálatos helyen. Felhős idő volt, de legalább az eső nem esett, amit pozitívumként értékelhetünk, ha arra gondolunk, hogy az éves átlag 7000 mm! A fjord 22 km hosszú, meredek sziklafalak közé zárva. A hajó kivitt minket egészen a Tasmán-tengerig. Láttunk szép vízeséseket és néhány fókát is. Sajnos a delfinek nem bukkantak fel, a pingvinek pedig télen vannak itt, de így is nagy élmény volt ez a két óra. Visszaúton Te Anau felé több helyen is láttunk paradicsom kacsákat (paradise duck). Magyarul elképzelhető, hogy más a neve, ugyanis nem piros, mint a paradicsom, hanem a hím fekete, a nősténynek pedig fehér feje van, barna teste. Megálltunk egy sétára a Mirror Lakes-nél is, amely nevéhez hűen, tényleg tükrözi környezetét. Ezután ritkán lakott, füves dombságon hajtottunk keresztül, míg elértük a sziget déli részét. Egy tündéri kisvárosban, Riverton-ban töltöttük az éjszakát - végre puha ágyikóban! A hétfői napot a sziget déli csücskének felderítésével töltöttük. Megnéztük Invercargill múzeumát, ahol először láttunk moa lábcsontot. Pontosan a fejünk tetejéig ért, el voltunk hűlve, mekkora lehetett ez a kihalt futómadár. A leírásokból kiderült, hogy 3,5 méter magasra is megnőtt és akár 200 kg-t is nyomhatott. A maorik pedig szépen levadászták őket, amikor letelepedtek a szigeteken. Miért található Új-Zélandon ennyi futómadár? Nem volt rá szükségük, hogy repüljenek. Új-Zéland ugyanis még az emlősök kialakulása előtt elszakadt a többi kontinenstől, így a madaraknak nem voltak természetes ellenségeik a földön, akik elől a fákon kellett volna menedéket keresniük. Az evolúció során aztán szárnyaik elcsökevényesedtek, lábaik megerősödtek és berendezkedtek a földi életmódra. A probléma a fehér emberrel együtt érkezett, aki hozta magával a menyétet, patkányt, nyestet, kutyát és macskát. Ezek az állatok könnyű prédaként tekintenek a kiwik tojásaira és kicsinyeire, ezért ez a faj is közel került a kihaláshoz. Különböző programokat indítottak a megmentésére és a tojások nagy részét inkubátorokban keltetik, majd a megerősödött kicsinyeket telepítik vissza az erdőbe. Ez a madár az ország büszkesége és a helyiek előszeretettel hívják magukat is ezen a néven, egyszerűen csak kiwiknek. Visszatérve a múzeumra, található itt egy mini sárkánygyíkra emlékeztető “tuatara” nevű hüllő. Érdekessége a harmadik szeme, amelyet bőrlebernyeg takar a homlokán. A múzeum egyik példánya már századik születésnapját is megünnepelhette! Következő megállónkat egy 1884-ben épült világítótoronynál iktattuk be. A Waipapa Point oroszlánfókákat is rejteget, egy nőstényt láttunk két kölykével és távolabb még egy nőstény álcázta magát barna színű tengeri növényekkel. A Curio Bay fosszíliáiról híres. Apály idején 160 millió éves megkövesedett fákat és növényi lenyomatokat fedezhetnek fel az éles szemű látogatók a sziklák között. Innen a Roaring-öbölbe siettünk, ahol sötétedés előtt két órával jönnek partra a sárga szemű pingvinek (yellow-eyed penguin) - tükörfordításban, magyar elnevezése valószínűleg más. Mivel a faj veszélyeztetett, ezért viszonylag távolról, csak egy rejtekhely mögül lehet őket megfigyelni. Távcsővel azonban jól látszottak. Először öt példány totyogott ki a vízből, majd pár percre rá még egy megjelent. A homokos partról a sziklák felé vették az irányt. Páros lábbal felugráltak a hegyoldalon és éjszakára a bokrok között húzták meg magukat. Pár száz méterrel távolabb, a Nugget Point világítótornyának tövében már fókák pihentek a sziklákon. Nagyon kedvelt ez a környék a tengeri állatok körében. Másnap a Dunedin szomszédságában húzódó Otago-félsziget csücskében található albatrosz fészkelő helyet szerettük volna megnézni. Sajnos ez csak túrával lehetséges, aminek elég borsos volt az ára, így inkább végignéztünk a múzeum részben egy róluk szóló ismeretterjesztő dokumentumfilmet. Az óceán felőli sziklákon 16 oroszlánfókát (Hooker’s sea lion) számoltunk össze, amiből 8 még bébi volt. Míg a felnőttek napoztak, ők egymással játszottak. Dunedin belvárosában rövid sétát tettünk. Az épületekről még lerí a skót telepesek behatása. Az utcákon több fiatalt láttunk mezítláb közlekedni és nem ez volt rá az első példa. (Lehet, hogy hobbitoknak képzelik magukat?) Bevásároltunk a következő napokra, majd Oamaru felé vettük az irányt, ahol a világ legkisebb pingvinjei, a kék pingvinek, naplemente után egy órával jönnek partra. Természetesen ez a látványosság is magánkézben van és a pingvinek csak azért totyognak ki a vízből, hogy megnézzék, mennyi turista gyűlt össze ismét a többszintes lelátón.:-) Valójában szépen lebetonozták a partra szállás helyét és olyan fénnyel világítják meg a félénk állatokat, amelyet az ő szemük nem érzékel. A nézők izgatott suttogását pedig elnyomja az óceán hullámainak moraja. Mi is történt pontosan azon az április 18-i, keddi estén? 18:30-kor 25 db, max. 30 cm magas pingvin sétált ki a vízből, óvatosságból többször körülnéztek, röviden megálltak szárnyukat szárítani, majd átbújtak a drótkerítés alatt és eltűntek otthonaikban, a föld alatti lyukakban. Ezt látta a sok turista. de vajon mi rejtőzik a hátérben? Oknyomozó riportereink ennek is utána jártak! Alig indultunk el az autóval a parkolóból, mikor mozgásra lettünk figyelmesek az út víz felőli oldalán. Gyorsan félreálltunk, hogy közelebbről is megnézhessük azt a kis pingvint, amely nem a többiekkel érkezett partra. Kb. 30 percig álltunk mozdulatlanul, két méteres távolságra a megfigyelt alanytól és vele együtt vártuk végig, amíg minden autó elhagyja a parkolót és ő végre nyugodtan átkelhet az út túloldalán lévő szállására. Ezután mi is elhagytuk a helyszínt, de alig tettünk meg pár métert, ismét két pingvint pillantottunk meg, ezúttal egy ház tövében. Az még nem zavarta őket, hogy megálltunk a közelükben, de a fényképező infravörös távolságmérő fényére már a csatornába menekültek. Régebben még panaszkodtak a városlakók, hogy a házuk köré fészkelnek a pingvinek, ma már azonban (a turizmus miatt) ők a város szeme-fénye. Reméljük, ez így is marad! A szerdai napot a Mt. Cook Nemzeti Parknak szenteltük. Előtte még útba ejtetünk egy forgatási helyszínt Twizel közelében (Plain of Rohan, lovas jelenet, 2.rész). Egy helybéli kérdezés nélkül megmutatta a pontos helyet. Biztos sokan megnézték már! A Mt. Cook Új-Zéland legmagasabb csúcsa, 3755 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Korábban találkoztunk egy amerikai párral, akik arra panaszkodtak, hogy egy hetet töltöttek a környéken, mégsem bírták megpillantani a hegyet. Nekünk igazán szerencsénk volt az időjárással, mert szikrázó napsütésben érkeztünk a parkba. Nem csak a hegy fenséges, a környéke is különösen szép. Pár órás túrára indultunk a 3000 méteres hegyek lábainál. Átkeltünk két függőhídon, láttunk gleccsertavat, gleccservíz táplálta patakot és több gleccsert is. Utunk végén pedig a Mt. Cook-ra való közeli kilátás lett a jutalmunk. Nehéz volt betelni a látvánnyal! Az esti naplemente hasonlóan gyönyörű helyen ért minket, bár valamivel északabbra (LOTR -Edoras). Egy kellemes kempingben töltöttük az éjszakát, Rakaia faluban. Másnap délelőtt 11-kor indult egy túra a Christchurch-i Air Force Museum-ban, amelynek során végigvezettek minket a repülőgép restauráló műhelyen és egy régi repülőgépeket tároló hangáron. A belvárosban megnéztük a katedrálist és a Canterbury múzeumot, amelynek egyik kiállítása az Antarktiszról hazahozott kutatóbázis - szemetével együtt. Sajnálatos módon, a kutatóbázis telepítése leszűkítette a pingvinek életterét, akiknek száma pár év alatt 62 ezerről 37 ezerre csökkent. A múzeum mellett található a város botanikus kertje, amely szintén megér egy sétát. Már sötétedés után értünk Goose Bay kempingjébe, ahol egy kedves maori asszonyság először elemlámpát akart adni sátrunk felállításához, majd ellátott bennünket vacsorával. Nem tudtuk, mire vélni a dolgot, de jóízűen elfogyasztottuk a grillezett husikat. Végül egyik közmondásuknak tudtuk be a dolgot: “Mi a legfontosabb a világon? Az ember, az ember, az ember.”. Mi csak örülhetünk, ha így gondolkodnak.
Reggel már 7:30-kor elindultunk Kaikoura-ba, hogy időben lefoglaljuk helyünket a következő bálnanéző túrára. 10 perccel indulásunk után furcsa mozgásra figyeltünk fel az óceán felől. Alig akartunk hinni a szemünknek - tényleg delfinek ugrálnak ki a vízből? De nem egy-kettő, hanem egy százas csapat! Két hajó körül cikáztak, amiről az emberek a vízbe ugráltak, hogy együtt úszhassanak velük. Kb. 100 méterre lehettek a parttól. Nagyon élénknek tűntek, folyamatosan bukfenceztek, szaltóztak, feldobták magukat a levegőbe. Hihetetlen látvány! Annyira lekötötték a figyelmünket, hogy szinte alig láttuk meg a lábunknál heverő fókákat. Ők csak pár méterre feküdtek tőlünk a parti sziklákon. Készítettünk róluk is pár fotót és siettünk tovább a falu felé. Röviddel nyitás után érkeztünk, de általában ezeket a túrákat előre lefoglalják telefonon vagy interneten, így már csak a 11 órásra volt hely. Nem baj, a lényeg, hogy nemsokára a hajón leszünk! Addig is bevásároltunk, megreggeliztünk és sétáltunk a falu főutcáján. Jóval indulás előtt az irodában toporogtunk, ahol egy dokumentumfilmet nézhettünk végig bálnákról és delfinekről. Majd busszal vittek minket és kb. másik 30 embert a kikötőbe, ahol várt ránk a jól felszerelt hajó. Már indulás előtt rémisztgettek minket a nagy hullámokkal és néhányan rosszul is lettek a nyílt tengeren. A 3 és fél órás túra célja megtalálni az év nagy részében (októbertől áprilisig) itt található ámbrás ceteket! A kereséshez passzív szonárt használnak, amely képes bemérni, hogy milyen irányból jön a bálnák által kibocsátott víz alatti hang. Ezután abba az irányba indul a hajó és a továbbiakban szabad szemmel keressük, merre bukkan fel a levegőzéskor kifújt jellegzetes vízsugár. Indulás után fél órával megtaláltuk az első cetet. Kísérőink be is azonosították: a Tiaki nevű hímre bukkantunk. (Nőstényeket hiába keresnénk, ők ugyanis borjaikkal a melegebb vizeken maradnak, míg a hímek több ezer kilométerrel távolabb szabadon kóborolnak.) Kaikoura Új-Zéland déli szigetének keleti partján található. A bálnák azért szeretik különösen ezt a részt, mert a parttól nem messze, a kontinentális és az óceáni talpazat találkozásánál a víz mélysége hirtelen 90 méterről 800 méterre változik (ezt nagyon jól láttuk a hajó belsejében elhelyezett szemléltető képernyőn). Az ámbrás cet, eltérően a többi bálnától, nem planktonokon él. Fő tápláléka az óriás tintahal, illetve más halak és rákok. Képes több ezer méteres mélységbe is lemerülni. Ez az emlős a világ legnagyobb ragadozója. Az általunk látott példány 10 percen keresztül volt a víz felszínén és 20 másodpercenként tört elő az orrából a szökőkút. Hatalmas feje végig kikandikált a vízből, majd merüléskor begörbítette a hátát és farokfelcsapással búcsúzott a lelkesen fotózó turistáktól. Hála a modern technikának, pár perc múlva vadul nekiiramodott a hajó az óceánnak és hamarosan kivehető volt másik két vízsugár a távolban. Sajnos az egyiknek már csak a farkát láttuk, pont lemerült, de a másik még jó darabig a felszínen levegőzött. Ő volt Kaupapa, hatalmas fejével és széles hátával túltett Tiaki méretein. Tovább folytattuk a keresést, de bálnát már sajnos nem találtunk. Ellenben a part felé vettük az irányt és szinte ugyanarra a helyre kormányozta a kapitány a hajót, ahol reggel mi is láttuk a delfineket (dusky dolphin). Még mindig ott voltak és örömmel üdvözölték az új hajó érkezését. Körbeúszkálták, kiugráltak és végül szaltókkal búcsúztak. Így ért véget ez a nagyszerű kirándulás. Kaikoura programjainak egyike a fókákkal való úszás. Mi erre nem fizettünk be, de elmentünk az öböl déli végébe, ahol láttunk ebben az élményben részesülőket (jó hideg volt a víz!). A fókák többsége már a parton napozott, néhányan egész közel a parkolóhoz, behúzódtak a bokrok alá. Jól tűrték a turisták zaklatását - szinte folyamatosan csattogott közelükben a fényképező. Végül elérkezett számunkra az indulás ideje. Úgy időzítettünk, hogy elérjük az este 7-kor induló kompot vissza az északi szigetre. Szokásunkhoz híven jól kicentiztük ismét a dolgot: negyed órával indulás előtt próbáltuk megvenni a jegyet - sikertelenül, ugyanis valamilyen titokzatos oknál fogva nem tudták levonni a bankkártyánkról a pénzt. Spuri vissza Picton központjába, ahol megkönnyebbülésünkre a készpénz kiadó automata a mi oldalunkon állt és így 5 perccel indulás előtt mégis a kezünkben tarthattunk a beszállókártyákat. Három és fél óra múlva újra megpillantottuk a fényárban úszó Wellingtont. A hajóból kijárva megcéloztuk a belvárosi kempinget. Ezalatt egy ifjúsági szálló zsebkendőnyi területű füves kertje értendő. Elfoglaltuk az utolsó parkolóhelyet és felállítottuk a sátrat a maradék két hely egyikére.
Visszaérkeztünk hát az északi szigetre! A szombati napot a Te Papa múzeumban kezdtük. Véletlenül éppen egy hete kezdődött a Gyűrűk Ura filmről szóló kiállítás, amit a nagy sikerre való tekintettel ismételtek meg. Sajnos sem fényképezni, sem filmezni nem lehetett, pedig lett volna mit! A szereplők ruhái, fegyverei, díszletek, páncélok, kardok, zászlók, makettek mellett fény derült pár forgatási trükkre és több kisfilmet is vetítettek az érdeklődőknek. A múzeum többi emeletén is találni azonban sok érdekességet. A “Made in New Zealand” részlegen híres találmányok, termékek és a bevándorlók emlékei kaptak helyet, a “Maori” részen az őslakosok épületei, hajói, népművészete, tollruhái és tetoválásai, míg az “Earth and Fire” szekció földünk szerkezetét, klímaváltozásait, földrengéseit és élővilágát demonstrálta. A “Museum of City and Sea” konkrétan Wellingtont mutatta be megalakulásától napjainkig, illetve a környék és a betelepülők hajózásának történetét. Ebédre a helyiek egyik kedvencét ettük, hasábkrumplit sült hallal (fish & chips), szigorúan újságpapírba csomagolva. Természetesen nem hagyhattuk ki a piros drótkötél vasutat sem (”cabel car”), amelynek végállomása a hegy tetején, a botanikus kert bejáratánál található. Szép kilátás nyílt a kikötőre és a városra, de az idő kicsit borongós volt. A botanikus kerten keresztül sétáltunk vissza a városközpontba, majd sötétedés után a Mt. Victoria kilátójából csodáltuk az éjszakai látványt. Végül elindultunk északi irányba és Upper Hutt kempingjében tértünk nyugovóra. Másnap végre elértük az első helyet (Kaitoke Regional Park), ahol nem nekünk kellett keresgélni a LOTR forgatási helyszínt, hanem kitáblázták a tündék lakhelyét, Rivendell-t. Sajnos nem sokat tudtunk sétálni a parkban, mert eleredt az eső. Először csak permetszerűen, szép szivárvánnyal, de aztán rázendített és inkább továbbálltunk. Featherstone-ban végre megreggeliztünk: az angol időkből itt ragadt népeledelt, pitét, azaz “pie”-t. Sokféle ízesítéssel árulják, de az igazi kedvenc a mentás-bárányhússal töltött és a sajtos-marhahúsos. Internetet Masterton városában találtunk, amely az évente megrendezésre kerülő “Arany Olló” versenyről híres. Mivel Új-Zélandon vagyunk, ez nem varrónők vetélkedése, hanem birkanyíróké. A múzeum előcsarnokában láthatjuk a győzteseket nyírás közben. Egyikük 16-szor nyerte el az arany ollót 1986 óta. Fürge keze lehet! Utunkat a Tongariro Nemzeti Park (LOTR - Mordor) mellett folytattuk, ezúttal keletről kerültük meg. Szerettük volna megcsinálni a “Tongariro Crossing” elnevezésű egynapos gyalogtúrát, de sajnos akkora felhők tornyosultak az égen, hogy ez lehetetlennek tűnt. Azért a közeli kempingben vártuk meg a másnapot, hátha kisüt a nap és megnézhetjük közelebbről a vulkánokat, de nem volt akkora szerencsénk. A Taupo-tó mellett haladtunk tovább, amely egy 26500 évvel ezelőtti vulkánkitörés eredménye. Olyan nagy erejű volt a robbanás, hogy az egész északi szigetet beterítette a forró hamu - 100 méter vastagon! Még a 800 kilométerrel távolabbi Chatham-szigetekre is jutott belőle 11 centis takaró. A tó északi felénél megcsodáltuk a nagy vízhozamú Huka-vízesést, majd a “Craters of the Moon” elnevezésű termál terület gőzölgő nyílásai és fortyogó sármedencéi között sétáltunk. A környék utolsó látnivalójaként egy mézboltba tértünk be, ahol üvegfal mögé rejtett kaptárokon keresztül nyertünk közelebbi betekintést a méhcsaládok életébe. 100 kilométerrel távolabb, Rotorua városának közelében sikerült megtalálnunk Kerosene Creek-et, egy forró vizű patakot egy csodás esőerdő közepén. Páfrányokkal körülvett természetes medencéjébe vízesés formájában érkezik a termál víz. Ez a hely a természet ajándékainak egyike! Kötelező program! Rotorua alap “illatát” a kén adja. Belvárosi parkjában a vulkáni tevékenység ékes példáit figyelhetjük meg: gőzölgő termál tó, bugyogó sármedencék, mini gejzírek váltják egymást. Rövid sétával elérhető innen a szépen faragott maori közösségi ház és a vele szemben található, szintén maori belső dekorációjú anglikán templom. A Kiwi Paka YHA hostel udvarán kempingeztünk és lefekvés előtt még két órát áztattuk magunkat a csupán enyhén szagos termál medencében a csillagos égbolt alatt. Éjszaka aztán hatalmas zivatar keletkezett, mely reggelre sem hagyott alább. Nem elég, hogy bokáig süllyedtünk a vízbe, ahogy kiléptünk a sátrunkból, még le is kellett azt bontani és pár perc alatt úgy bőrig áztunk, hogy csavarni lehetett a pólónkból a vizet. Matamata felé menet maximum fűtést produkáltunk az autóban és próbáltuk szárítani a nedves holmikat. Miről vált híressé ez a kis település? A közelében építették fel Hobbitfalva díszleteit. A falu központjából húzós árú túrákat indítanak a magánkézben lévő telekre. Hogy nézhetnénk meg mégis? A magyar leleményesség nem ismer határokat. Követtük a túrabuszt egészen a leláncolt bejáratig, majd a következő domb tetején megálltunk és onnan már távcsővel egész jól láthattuk a hobbit lyukak bejáratát, körülötte pedig a Megyét! Ez az álmom is teljesült, mehetünk tovább a Coromandel-félszigetre! Az út a Hauraki-öböl mellett kanyarog festői kis falvakon keresztül. A naplementét már Whitianga strandján nézhettük végig, a félsziget keleti partján, ahol szörfösök próbálták a dagály hullámait meglovagolni. Reggel korán elindultunk a “Cathedral Cove” elnevezésű természeti képződményhez és elsőként értük el az erózió által a sziklába vájt alagutat. A korai séta után a Hot Water Beach homokos strandjára vezettünk, ahol már több ember ásta saját termál medencéjét a sziklák közelében. Mi nem vittünk ásót, de elég volt a lábunkat a homokba fúrni ahhoz, hogy megérezzük a felszín alatt rejtőző 64 fokos forró vizet. Vissza is kaptuk rögtön a lábunkat! Egy kis tengervízzel vegyítve biztos kellemes fürdőt lehet összehozni. Délután ismét Auckland-ben jártunk. Ezúttal csak átutazóban és egy rövid megállót iktattunk be a Mt. Eden vulkán krátere melletti kilátónál, ahonnan körpanoráma nyílik a családi házai miatt nagy kiterjedésű városra. 5-kor már Warkworth-ben fotóztunk egy 800 éves kauri fát és megjártuk a 25 perces erdei sétautat. Whangarei kempingjében éjszakáztunk, majd reggel a vitorlásokkal teli kikötőben elmélkedtünk a hajós utazás előnyeiről. Ki kell próbálnunk ezt is? Bejártuk a városi páfrányházat és a 26 méteres vízeséshez is eljutottunk. Kawakawa faluban mi is beálltunk a sorba és elkészítettük képeinket a világ legtöbbet fotózott WC-jéről. Mi teszi érdekessé? Tervezője az osztrák Hundertwasser, aki itt töltötte életének utolsó éveit. Minden kormánytól jövő felkérést elutasított, de a falusiak kedvéért a nyilvános WC-t hajlandó volt megtervezni és felépítését is felügyelte. Innen már közel volt a Bay of Islands, ahol szintén lehet delfinekkel együtt úszni. Az időjárás azonban ismét eldöntötte a kérdést. Kénytelen-kelletlen letettünk róla, ugyanis közeledtek a viharfelhők és jó kis vihar kerekedett mennydörgéssel, villámlással. Addig vezettünk északi irányba, amíg már csak egy 25 kilométeres földút választott el minket Cape Reinga-tól, az ország legészakibb pontjától. Úgy időzítettük az ébredést, hogy a napfelkeltét a világítótoronynál nézhessük végig. Ezen a ponton találkozik egymással a Csendes-óceán és a Tasmán-tenger. A kettő összecsapásából hatalmas hullámok kerekedhetnek. Különleges látványt nyújtottak a dombok közt megrekedt reggeli párafelhők és a felkelő nap sugarainak narancsos fénye. Az északi horizonton a végtelen messzeségben olvadt össze a tenger sötétkékje az ég világos színével. Lassan megérkezett a többi turista is, mi pedig visszaindultunk Auckland felé. Beiktattunk egy rövid megállót a “Ninety Mile Beach”-en, amely nagyon népszerű a négykerék meghajtásos autók körében, ugyanis apály idején a homokos parton lehet száguldozni. Igaz, a bejáratnál kint volt egy 100 km/h sebességkorlátozó tábla, de ki mérné be az engedetleneket? (És ki tud annyival menni a homokban?) Dagály idején azonban veszélyes ez a szakasz, több autót is elsodortak a hullámok. Mi a bérautóval szigorúan el voltunk tiltva a strandoktól, így egy rövid séta után a félsziget nyugati oldalának betonútján vezettünk tovább. Kisebb-nagyobb öblök taglalják ezt a részt és mivel nem akartunk nagyot kerülni, igénybe vettük Kohukohu kompját. 20 perc alatt megérkeztünk a túloldalra és nemsokára már az óriás kauri fák között sétáltunk az erdőben. Itt található Te Matua Ngahere, azaz az “Erdő Atyja”, Új-Zéland legidősebb és legvastagabb törzsű kaurija, amely kb. 2000 éves és törzsének átmérője eléri az 5 métert. Délebbre egy kavicsos úton keresztül jutottunk a Trounson Kauri Park területére, ahol egy fél órás gyalogtúra alatt még többet láthattunk ezekből a hatalmas növényekből. Este még készítettünk pár fotót a kivilágított Auckland-ről az öböl északi felén lévő Devonport vulkánjának tetejéről, majd kipakoltunk az autóból, mert sajnos lejárt a kölcsönzési idő és másnap reggel vissza kellett szolgáltatnunk a Toyotát. Kiderült, hogy négy hét csak arra elég Új-Zélandon, hogy folyamatosan haladva megnézzük a látnivalókat. Jó lett volna egy-egy helyen pár nappal tovább maradni, jobban körülnézni, kicsit pihenni! Most, hogy már ezt is tudjuk, vissza kell térnünk hosszabb időre! Csak a nappal kell majd vigyázni, ugyanis rengeteg a bőrrákos megbetegedés az ózonlyuk elvékonyodása miatt.
Szombat reggel visszavittük az autót az ACE kölcsönzőbe. Sikerült 6551 kilométert belehajtanunk és 440 liter üzemanyagot beletankolnunk. A benzin ára 10 százalékkal lett magasabb a körút végére. Kaptunk egy fuvart a városi múzeumhoz, ahol megnéztük a télikertet, majd a különböző kiállításokat. A szokásos maori kultúra és az élővilág mellett itt helyet szorítottak a háborús emlékeknek is és érdekességként a “Mi történne, ha kitörne egy vulkán Auckland-ben?” katasztrófafilm szó szerint megrázó élményében részesültünk (az egész szoba elkezdett mozogni, majd kialudtak a fények, ahogy romba dőlt a város). Ekkor még nem sejtettük, hogy pár nap múlva tényleg megremeg a föld és tsunami fenyegeti a környéket! Nyugodtan visszasétáltunk a kikötőbe, ahol kis gőzösök fuvarozták a tengerészeti múzeum vendégeit. Délután 3-kor kifutott egy száz éves gőzhajó, majd visszatért az American Cup versenyvitorlása. Vasárnap megkezdtük a felkészülést Ausztráliára. Mostunk, összepakoltunk és olvasgattuk az útikönyvet. Délután fellifteztünk a Sky Tower-be, amelynek kilátójában üveglapon lehet a város felett sétálni. Egyesek le is ugranak egy drótkötélre függesztve (base wire jump), de mi az ára miatt ezt most kihagytuk. Inkább a naplementében gyönyörködtünk a magasból, majd a kivilágított belvárosban. Abból azonban hiányzott a legjobb rész - a kékes fénnyel megvilágított torony, ami előző este olyan jól látszott az öböl túloldaláról. A búcsú után ismét pakolás következett és hajnali kettőkor sikerült végre elaludnunk. Reggel a munka ünnepére ébredtünk, amit itt mindenki munkával ünnepelt. Semmi vörös zászlós felvonulással nem szembesültünk az utcákon, de még csak lufit sem vehettünk, a körhintáról nem is szólva. Ráadásul az Ádit sem tudtuk megnézni a győri görhoki meccseken. Így a mulatozás elmaradt, ellenben buszra szálltunk a nagy hátizsákokkal és 11-kor már a reptéren voltunk. Jó, hogy időben elindultunk, ugyanis ismét megváltoztatták a járat indulásának időpontját. Ez a hátránya, hogy több hónappal korábban megvettük a repülőjegyet. Mostantól ezt is ellenőriznünk kell. Végül annyit késlekedtek a felszállással, hogy mégis az általunk ismert időpontban 13:35-kor emelkedtünk a magasba. Nehéz szívvel figyeltük az ablakból, hogy kerülünk egyre messzebb ettől a földi paradicsomtól, ahol annyi élményben részesültünk és ahová bármikor szívesen visszatérünk!