Bea & Joe

2006. június 1. csütörtök |  Nyomtatás

Ezen a hétfő reggelen szinte üres utakon vezettünk az ország közepén elhelyezkedő Alice Springs városba. A település már Northern Territory államban található, ahol nincs sebességkorlátozás. Nem, mintha száguldozni akartunk volna. Tartottuk a 90-100 km/h közötti tempót, próbáltuk a fogyasztást a minimálisra redukálni. A benzin ára a parti városok árainak pontosan másfélszeresébe került ezen a kietlen tájon. El is haladt mellettünk pár benzintartályos “road train”, azaz 3-4 vontatószerelvényes, 50 méternél hosszabb, 100 kerekes teherautó. Mindenki óvva intett minket ezektől az országúti banditáktól, az aszfalton azonban nem jelentenek veszélyt. Alice Springs a repülővel érkező turisták kiindulóhelye az Ayers Rock-hoz. Sokat fejlődött az elmúlt években, igazi “nagyváros” lett a sivatagos táj közepén. Számos őslakost láttunk lődörögni az utcákon. Nem elég, hogy nem dolgoznak, a szaguk alapján hetekig nem is fürdenek. Hagyományaikhoz hűen sikerült megőrizni ezen szokásaikat is. Néhány művész közülük festményeket készít, mások szobrokat. Az Uluru egyik boltjában árulták a műalkotásokat irreális áron. (Pl. tüzes pálcával mintázott faág kígyót 1500 AUD-ért! Több, mint 200 ezer Ft-ot egy faágért? Ki árazza be a “mesterműveket”?) Szóval nem szimpatizáltunk túlzottan az aboriginálokkal. A városban feltöltöttük készleteinket és megtankoltunk; 30 kilométerrel északabbra pedig átléptük a Baktérítőt. Innentől a táj is megváltozott. Minden zöldebb lett és bokrok helyett már fákat, sőt erdőket is lehetett látni az út mellett. A napi 700 kilométer megtétele után egy UFO látogatta kempinget választottunk szállásként. Reggel világosban is szemügyre vehettük a díszítést. Igazán egyedi szörnyek, festmények és UFO szobrok adják Wycliffe Well alaphangulatát. A kávézó falán több újságcikk szól az idegenek látogatásáról. A tulajdonos szerint különösen kedvelik a földönkívüliek a környéket, bár nem tudja, pontosan, mi ennek az oka. Innen egy földhöz ragadt természeti képződményhez indultunk. A Devil’s Marbles az erózió által sok-sok gömb formájúra csiszolt kőgolyóból áll. Méretük különböző, de vannak köztük igazán nagy példányok is. Anyaguk gránit vagy márvány, innen az elnevezés. A turisták által méltán kedvelt hely ez a nagy játszótér. A Baktérítőtől északra nem csak a fák szaporodtak meg, hanem a termeszvárak is. Szinte folyamatos szegélyt alkottak az út mellett és valószínűleg beljebb is, amerre már nem láttunk el. A 10 centistől a 2 méteresig, a vékony oszloptól a tömzsi kupoláig minden előfordult. A vidék kertészeinek tartják ezeket az állatkákat és közelebbi rokonságban állnak a csótánnyal, mint a hangyával. A várak magassága föld alatti otthonuk nagyságával egyenes arányban nő. Délután 5 óra körül szitakötő invázió kezdődött. A szélvédőnk előtti rácson majdnem 40 példányt gyűjtöttünk össze - akaratunkon kívül. Nem is vezettünk tovább, inkább félreálltunk egy parkolóba a többi lakóautó mellé. Reggel 300 kilométeres vezetéssel kezdtük a napot, de megérte, mert egy gyönyörű helyre, a Mataranka melletti Elsey Nemzeti Parkba érkeztünk. Gyorsan fürdőruhába bújtunk és a pálmaliget belsejében megbújó természetes termálmedencéhez indultunk. A víz kristálytiszta volt, kellemesen meleg, de nem forró. Mialatt áztattuk magunkat közelről is megfigyelhettük, hogyan vadászik a jégmadár. Mozdulatlanul ült egy vízfelszínhez közeli ágon, majd hirtelen lapos szögben lecsapott és kis hallal a szájában röppent vissza. Párszor megcsapkodta, majd egyben lenyelte. Nem mi voltunk azonban az egyetlen magyarok, akik aznap erre a vidékre vetődtek. Egy 20 éve kitelepült ceglédi családdal találkoztunk. Arra panaszkodtak, hogy megdrágult az élet az utóbbi években Ausztráliában és milyen nehéz munkát találni. A termálforráshoz vezető út egy folyó mellett halad, amelynek partján krokodillesbe álltunk. A krokik jól elbújtak, de egy köpőhal család ott úszkált a parti vizekben, őket néztük jó darabig, meg egy kis teknőst. A parkban több helyen is lehet folyóparti sétákat tenni és aki hozza magával motorcsónakját, mint az ausztrálok többsége, az bárhol vízre szállhat. Mi egy botanikus ösvényen kezdtünk egy sétába, de az út folyóhoz közeli részét az áradás miatt nem tudtunk megnézni. Már kifelé vezettünk a parkból, amikor az egyik emelkedő után három óriási kék fejű, fehér testű, fekete szárnyú madár (jabiru) állta utunkat. Kicsivel később pedig két hasonlóan termetes, 1,5-2 méter magas szürke madarat fedeztünk fel az erdőben. Sajnos ők is elrepültek, mire a fényképezőhöz kaphattunk volna. Hasonlóan reagáltak közeledésünkre a bokrok mellett legelő wallabik (1 méteres kenguruk, kisebb fülekkel). Azért már az állatok látványa is nagy változatosságot jelentett az előző napokhoz képest. Este egy 102 kerekű “road train” állt meg rövid pihenőre alvóhelyünk mellett. Hatalmasak ezek a járművek, a kivilágításuk pedig a karácsonyi Coca-Cola reklámra emlékeztet! Csütörtökön megérkeztünk Katherine-be. A város információs központjában végignéztünk egy dokumentumfilmet az esős évszakról. Sok érdekességet megtudtunk a növény- és állatvilágról. Aznapi célunk a Katherine Gorge meglátogatása volt, amely az azonos nevű folyó partján húzódó 13 kanyont foglalja magába. Sajnos ezek bejárásához nem volt elegendő időnk, de egy szép kilátóponthoz elsétáltunk. Már ezen kis sziklafal megmászása is rengeteg energiánkat felemésztette a 32 fokos hőségben. Az autóhoz menet egy kis wallabi ugrált át előttünk a zöld réten. Aznap még egy komoly döntést meg kellett hoznunk. Meglátogassuk-e a világörökség részeként nyilvántartott Kakadu Nemzeti Parkot? Nehéz szívvel ugyan, de ez alkalommal idő hiányában kénytelenek voltunk lemondani a lehetőségről. A másik ok, amely segített a végső döntés meghozatalában, hogy a park nagy részét nem lehet két kerék meghajtású autóval bejárni, a szebb részekre csak terepjáróval lehet eljutni. Majd legközelebb azzal jövünk!
Pénteken nagy napra virradtunk, negyedik házassági évfordulónkat ünnepelhettük. Megegyeztünk, hogy a legszebb ajándék számunkra ez a közös út és ennél boldogabbak nem lehetnénk, hiszen már annyi közös élményt gyűjtöttünk, hogy lesz miről beszélgetnünk házasságunk következő 50 évében. Nyugatra indultunk tovább a Victoria Highway-en és csupán a Lagoon Kimberley Parkban álltunk meg rövid időre tóparti madárlesre. Mielőtt beléptünk volna Western Australia államba igazi karantén ellenőrzésen estünk át. Nem csak azt vizslatták az ellenőrök, hogy van-e nálunk zöldség vagy gyümölcs, még egy tükröt is végigtoltak az autó alatt, vajon nem rejtőzik-e ott néhány kártevő béka. A nap lezárásaként ünnepi vacsoránkat Kununurra kempingjében fogyasztottuk el. Reggel a Hidden Valley Nemzeti Parkban túráztunk. 3 méteres fűben vezetett az ösvény a vörös sziklák közé. A völgyben aztán közelebbről is megnézhettük magunknak a mérgező vasfát, a párnatöltetnek használt kapok fát és az errefelé elterjedt boab fát. A városka közepén egy mocsaras tó, a Lilly Creek Lagoon terül el. Nádassal borított partján mocsári madarak lépkedtek és egy kis varánusz vadászott bogarakra. A tó közepén végre megpillantottuk első vadon élő ausztrál krokodilunkat! Egy zsámbékon hasalt mozdulatlanul, tátott száján keresztül hűtötte magát. Mérete alapján édesvízi példány lehetett. Nem messze tőle még egy kroki pihent, neki csak a szeme és a háta állt ki a vízből. Igaz, csak távcsővel láttuk jól a bestiákat, mégis megörültünk, hogy a kenguruk és koalák után őket is felfedeztük. Halls Creek-et elhagyva stílusosan egy krokodil veszélyt jelző folyó melletti pihenőhelyen töltöttük az éjszakát. Vasárnap 912 kilométert vezettünk, talán ez volt eddigi leghosszabb napi szakaszunk. Csupán tankolni álltunk meg pár benzinkútnál és jégkrémmel jutalmaztuk magunkat a sok egy helyben ülés ellensúlyozásaként. Sötétben érkeztünk Broome-ba, amely már az Indiai-óceán partján fekszik. Bevásárlás után a helyi zsúfolt kempingben leltünk szállásra. Másnap aztán személyesen is meggyőződhettünk róla, hogy nem minden alap nélkül választották 2004 legszebb ausztrál strandjává a Cabel Beach-et. A vakítóan fehér homokkal borított partszakasz mögött fokozatosan kékülő tiszta víz csalogatja a megmártózni vágyókat. Mi sem tudtunk ellenállni a kísértésnek, még a tömeg érkezése előtt a hullámok közé vetettük magunkat. A sárga és piros zászló között a Baywatch színészei várták, hogy valaki segítségért kiáltson. Unalmas napjuk volt, egy cápa sem ébredt úgy, hogy ma fürdőzőt fog ebédelni. Délutáni programunk a Malcolm Douglas krokodil farm megtekintése volt. Etetéssel egybekötött túra során ismertetik meg az érdeklődőket a dinók korából itt ragadt hüllőkkel. Legalább 100 példányt dugtak rács mögé ezen a kis telepen. Voltak köztük édes- és sósvízi krokik is. Ez a két féle található ugyanis Ausztráliában. A különbség azonban elég nagy közöttük. Míg az édesvízi max. 3 méteresre nő, általában nem támad emberre, ha mégis, harapása egy kutyáénak felel meg, addig a sósvíziek között nem ritka a 7 méter hosszú egyed, különösen agresszívek és az embert ugyanúgy tápláléknak tekintik, mint minden mást, ami él és mozog. Sajnos a sósvízi krokik nevükkel ellentétben az édesvízben is vígan elélnek és területvédők, ez a fő oka, hogy rács mögött végzik. Hiába viszik őket ugyanis száz kilométerrel távolabbi lakatlan területekre, visszatérnek a strandra vagy az emberek közelébe, ezért csak az a megoldás marad, hogy fogságba ejtik őket. Ehhez hamar hozzászoknak és több évtizedig is képesek elélni a csirkediétán. A krokodilok agya igen kicsi, a túra során láthattuk, hogy akárhányszor bedobta a gondozó a vízbe a műanyag gömböt, az állat kivétel nélkül mindig ráharapott. Nem ismerte fel többedszerre sem, hogy a gömb nem táplálék. Egy másik példányon azt szemléltették, hogy nem működik velük a szemet szemért elv, ugyanis lehetetlen kinyomni a látószervüket. A fejbőrük is olyan kemény, mint egy szikla, még Crocodile Dundee is csak filmtrükkel szúrhatta le őket felülről. Kedden ismét csak vezettünk és vezettünk, most már déli irányba, Perth felé. A nap eseménye, amikor Roeburne közelében egy 160 vagonos vasúti szerelvény keresztezte utunkat, tele vasérccel és kővel. Ez volt ám a hosszú vonat! A reggeli nap egy folyóparton virradt ránk. Nagy csiviteléssel köszöntöttek bennünket a fákon tanyázó zöld papagájok. Délután 1-kor végre megérkeztünk Coral Bay-be, amely a nyugati part legszebb korall zátonya, a Ningaloo Reef mellett található. Gyorsan előkerestük a snorkel felszerelést és már indultunk is volna a vízbe, ha nem támad a parton nagy sürgés-forgás. Kiderült, hogy helyi esküvőt tartanak a kikötőben. A menyasszony motorcsónakkal érkezett, a násznép pedig rövidnadrágban, mezítláb asszisztált az ifjú párnak. Nem parázták túl a dolgot, nagyon laza mennyegző lehetett! Mi a kristálytiszta, hideg vízben keresgéltünk korallok és színes halak után. Egy óra után már lila, remegő szájjal jöttünk ki a partra. Nem volt melegünk, a napot felhők takarták. Végül a Bay View kemping sós termálvizes zuhanyzójában melegítettük fel magunkat. Este felfedező sétára indultunk a 10 házból álló faluban. A hely igazából az óriás cápák (whale shark) miatt híres, amelyek márciustól júniusig tartózkodnak a partok közelében. Ekkor virágzik ugyanis a korall és minő meglepő, az óriás cápák nem ragadozók, planktonokkal és a korall virágaival táplálkoznak, itt pedig bőven jut nekik mindkettőből. Még akkor is, ha éppen a ráják legnagyobbika, az ördögrája (manta ray) is pont errefelé úszkál, ugyanezen célból. Ezért található több utazási iroda is a faluban, akik túrákat szerveznek ezen állatok közelebbi szemügyre vételezése céljából. Csakis snorkel túrákat indítanak, búvármerülés nem megengedett az állatok védelmében. Az óriás cápák megközelítéséért irreális árat kérnek, így nekünk maradt az ördögrájákkal együtt úszás. Ez is izgalmasan hangzott! Egy társaságot találtunk, ahol minden nap volt erre lehetőség. Befizettünk a másnapi programra és már alig vártuk, hogy a hajó kifusson velünk. Erre reggel 9-kor került sor. Felvettük a nekünk megfelelő méretű snorkel felszerelést és felsétáltunk a hajóra. A reggeli tea és sütemények után rövid próbaúszás következett még a korallzátonyon belül. Gyönyörű víz alatti világot pillantottunk meg. A korallok ugyan nem voltak színesek, de különböző fajtájúak és alakzatúak, nem lehetett betelni a látvánnyal. Nem csak a vízzel ismerkedtünk, hanem a hajóra felszállást is gyakoroltuk. Nagyon fontos, hogy amikor az ördögrájákat “kergetjük”, ne vegyen el sok időt a vízből való kimászás. Ezután a korallzátony és a nyílt víz találkozásához kormányozta a kapitány a hajót. Elvileg repülőről kapják az információt, hol vannak éppen az óriás ráják. Láttunk is egyet elszállni felettünk, de a közelben már egy másik hajó utasai is a vízben voltak, onnan sem lehetett nehéz kitalálni, merre úsznak éppen. Két csoportra oszlottunk és az egyik túravezető már a vízben kutatta az első példányt. Amikor feltartotta a kezét, indult az első csapat. Mi a másodikban voltunk, begyűjthettük a tapasztalatokat. Sajnos ez a rája elég gyorsan haladt, többen nem is bírták a tempót és visszafordultak, anélkül, hogy megpillantották volna az állatot. Izgatottan vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk. Amikor már azt hittem, hogy soha nem fogjuk utolérni a csapatot (Joe szolidaritásból lemaradt velem), a rája irányt változtatott és felénk kezdett el úszni. Nagy szerencsénk volt! Elölről is láthattuk két szarv szerű nyúlványát, amelyről nevét kapta, valamint az alatta úszó kísérő halakat. 4-5 méteres mélységben lehetett és innen már normál tempóban tudtuk követni még kb. 5 percig. A legnagyobb ördögrája akár 9 méter széles is lehet. A miénk “csak” egy 4 méteres példány volt, de ez is nagyszerű látvány volt, ahogy fenségesen emelgette lebernyegét. Egyszer csak egy rózsaszín medúza jött szembe, fej nagyságú, de alig bírtam kikerülni. Számomra elég ijesztő volt, hiszen Ausztrália partjainál található a “box jellyfish”, amelynek érintése halálos! Ezek után már csak azt figyeltem, nehogy a medúzáknak ütközzem. Elvétve csípéseket is éreztem, de a túravezető szerint ez egy átlátszó élőlénytől származik és nem veszélyes. Amikor a vezető “megálljt” parancsolt, összegyűltünk egy helyen és ott vártuk meg, amíg értünk jó a hajó és felvesz minket. Nem sokkal később újra a vízben voltunk, a második rájánkat üldöztük. Ez még mélyebben úszott, mint az első példány és nem is követtük olyan hosszú ideig. Persze mindenki kifáradt a hajszában és visszatértünk a korallzátonyon belülre, ahol a teknősök szentélyét céloztuk meg. Itt nem lehet együtt úszni velük, de a hajóról láttunk néhány menekülő példányt. Még egy tintahal csapatot is felfedeztünk a vízben! Az ebédet egy cápákat rejtő korallcsoport közelében fogyasztottuk el, miközben azon tanakodtunk, vajon az első csoportot nem pont most eszi-e meg ebédre a közeli cápacsapat. Nem így történt, ugyanis baj nélkül visszatértek és mi következtünk. Egy szűk átjárón kellett átúsznunk, ahol elég erős volt a szembeáramlat, majd a túloldalon megpillanthattuk a mélyben a cápaklinikát. Azért járnak ide ugyanis a tenger ragadozói, hogy a szájukba úszó kis halakkal kitisztíttassák fogaikat. Tehát egy fogorvosi rendelőt láttunk a korallszirtek között. A veszélytelen cápák (black tip reef shark) 10-12 méter mélyen úszkáltak és állítólag jobban tartanak az embertől, mint mi őtőlük. Ezt nehéz volt elhinni, de az már megnyugtatóbb volt, hogy a kutyánál ő sem tud nagyobbat harapni, túl kicsi hozzá a szája. Hosszra is csupán 2,5 méteresre nőnek meg. Láttunk ugyan pár példányt, de nem túl tisztán, ugyanis mélyen úsztak és az áramlat miatt homokos volt a víz. Bezzeg a korallok itt is vitték a pálmát és a színes halak is előbújtak rejtekhelyükről. Miután mindenki visszatért a hajóra, megkezdődött a bombák ugrálása a felső szintről. Gondoltam, ebben én nem vagyok jó, inkább búvárkodom még egy kicsit a hajó körül. Kiderült, nem kellett volna messze úsznunk, ha cápát akarunk látni, pont alattam bukkant fel egy fekete uszonyos egyed. Itt nem volt olyan mély a víz, talán 6 méterrel mélyen lehetett és sokkal tisztábban látszott. Az első ijedtség után követtem egy darabig, de nem akartam messzire kerülni a hajótól és azért akármilyen érdekes a látvány, kettesben a nagy csöndben egy cápával - nem leányálom. Szóval visszaúsztam és elújságoltam, hogy még itt is van cápa. Ezzel végére is értünk a szuper kirándulásnak. Kikötöttünk a parton, beszereztünk pár szép képeslapot és továbbálltunk. Újra áthaladtunk a Baktérítőn, ezúttal a Déli Sark irányába. Most már gyakrabban bukkantunk benzinkútra, de az árak nem csökkentek ezzel arányosan. Ismét egy út melletti pihenőhelyen hajtottuk álomra a fejünket, miután megcsodáltuk a fejünk felett szikrázó csillagokat.
Utazásunk 256.napját egy Ocean Park nevű magánkézben lévő helyen kezdtük, ahol két úriember annak szenteli mindennapjait, hogy bemutassák az érdeklődőknek a környék víz alatti élővilágát. Már építettek két medencét, amelybe maguk fogják a halakat és most készül az óriás akvárium, a park leendő fénypontja. A kisebb tartályoknál kezdtük a túrát. Az egyikben kishalak úszkáltak, a másikban két kicsi teknős, akiket az áramlat a hidegebb vizekre sodort és futók találtak rájuk a parton. A harmadikban mérgező tengeri kígyókat simogathattunk, majd a kinti medencében fiatal citromcápát és ásó orrú ráját nézhettünk meg közelről a többi hal között. Az igazán nagy cápák egy kisebb tóban rejtőztek. A tengerbiológus Ed, aki jó idegenvezetőként érdekes információkat osztott meg velünk, most belógatott egy halfejet a hídról a vízbe és a cápák szinte rögtön megjelentek két nagy tőkehal társaságában. Mindkettőnknek nagyon tetszett ez a hely. Délután értünk a Shark Bay fő látnivalójához, Monkey Mia-hoz, ahol vadon élő delfinek jönnek nap, mint nap a part közelébe, hogy interaktívan kommunikáljanak a rájuk kíváncsi turistákkal. Mi már lemaradtunk erről, ugyanis a látogatás a reggeli órákban esedékes, viszont megnéztünk egy ismeretterjesztő filmet a környékről. A közelben aludtunk és már 6:30-kor talpon voltunk, hogy le ne maradjunk a palackorrúak érkezéséről. 7 óra után jelentek meg az első példányok. Térdig mehettünk a vízbe, a rangerek ügyeltek a delfinek biztonságára és csendben élveztük, ahogy ezek az értelmes lények szinte karnyújtásnyi távolságból figyelnek bennünket. Joe lábát még meg is simította egyikük az uszonyával! Már több, mint 40 éve tart a hagyomány, azóta minden egyes nap megjelennek az állatok a part mentén és utódaikat is erre nevelik. Aznap 10 delfin érkezett, 3 nőstény és 7 borjú. A reggeli látogatások fénypontja természetesen az etetés. Csak a felnőtt nőstények kapnak halat, a kicsiknek meg kell tanulniuk maguktól vadászni. Megtudtuk, hogy egy nap akár 10 kiló élelmet is elfogyasztanak, aminek egyharmadáért nem kell megdolgozniuk. Az etetők beleállnak a vödrökkel a vízbe és kiválasztanak két-három turistát, aki maga teheti a halat a delfin szájába. A harmadik etetésnél végre én is sorra kerültem! Hiába tettem azonban a halat a delfin szájába, ő nem harapott rá, az áramlat pedig visszasodorta az eledelt a lábamhoz. Ekkor a velem egykorú nőstény a lábamhoz úszott és a szandálomról vette el finoman a halacskát. Lehet, hogy játszani akart? Nagy élmény volt ilyen közelről figyelni ezeket a különleges állatokat! A parton szép pelikánokat és kormoránokat is láttunk. A félszigetről kivezető úton megálltunk a Shell Beach-en, amelynek partját homok helyett apró, fehér kagylók milliói alkotják. Annyi van belőlük, hogy teherautókkal szállítják el és építkezéseken használják fel őket. A Shark Bay azonban nem emiatt lett a világörökség része. A sok csodálatos víziállaton kívül itt találhatók legnagyobb számban az első élőlények, a 3,5 billió évvel ezelőtt létrejött stromatolitok. Senki nem gondolná ezekről a kövekről, hogy élnek, pedig mikrobák alkotják nagy részüket! A Hamelin Pool strandján egy víz felett kiépített sétaútról vehetők közelebbről szemügyre a törékeny életformák, amelyek a különösen magas sótartalmú vizet kedvelik. Aznap még emukat és fekete kakadukat láttunk az út mellett és megjelentek az első búzamezők is, tehát már közeledtünk a civilizációhoz! Vasárnap két pitét reggeliztünk egy tengerparti falucskában, majd Jurian Bay-ben futottunk egy kirakodó vásárba. Dél körül értünk a Pinnacles nevű természeti képződményhez, amely a Nambung Nemzeti Park fő látnivalója. A sárga homokos sivatagban termeszvárakhoz hasonló kőoszlopok ezrei emelkednek ki a földből. Az erózió formálta különböző méretűre és alakúra a tornyokat. Egy óra alatt körbejárható ez az érdekes hely. Innen már csak 264 kilométert kellett megtennünk és megérkeztünk Perth-be, ausztrál utunk végállomásához. Állítólag ez a legnaposabb Ausztrália államainak fővárosai közül, mégis szinte folyamatos felhő borította az eget itt tartózkodásunk alatt. A kempingbe érkezve megkezdtük a pakolást, mert másnap vissza kellett szolgáltatnunk megfelelő állapotban a gépjárművet. Hirtelen eleredt az eső, így a végső simítások reggelre maradtak. 10:30-kor gurultunk ki a kempingből a kívülről-belülről tiszta lakóautóval, majd megkerestük a hátizsákos szállást, ahol nagy nehezen sikerült két ágyhoz jutnunk és letenni csomagjainkat. Telt ház volt! Innen még elautóztunk a város strandjára, a Cottesloe Beach-re, ahol magunkhoz vettük az itteni kötelező csemegét, a sült halat. Rögtön meg is jelentek a sirályok felettünk, hátha nekik is pottyan, pardon, repül egy kis alamizsna. (Feldobják sült krumpli és nem esik vissza, mi az? Sirályeleség!) Fél 1-kor végül sikerült minden sérülés nélkül a telephelyre kormányozni az autót és érzékeny búcsút vettünk egymástól. Jó szolgálatot tett nekünk az elmúlt 24 napban! Az egyetem érintésével sétáltunk vissza a belvárosba. Nagyon szép, kultúrált helyen tanulhatnak a diákok, öröm lehet így ilyen intézménybe járni. A szállásunkra az ingyenes belvárosi kék járattal utaztunk, amely mentesíti a várost a forgalmi dugóktól. Másnap internetezéssel töltöttünk majdnem összes szabadidőnket. Eddigi leghosszabb, 4 órás maratoni idő alatt sikerült az új-zélandi képeket feltölteni. Szerdán ellátogattunk Western Australia múzeumába. A felújítás után is meghagyták az épület régies belső kialakítását. Sok érdekességet olvashattunk a helyi élővilágról és az eddig látott madarak nagy részét is sikerült beazonosítani. Éjszaka eszünkbe jutott, hogy még nem foglaltunk szállást Malajziába. Gyorsan felcsatlakoztunk a netre és a legjobb visszacsatolásokkal rendelkező belvárosi vendégházban foglaltunk le egy szobát a következő hétre. Június 1-én elérkezett utolsó napunk OZ-ben. Tömegközlekedéssel nem lehet kijutni a nemzetközi reptérre, így maradt a taxi, ami két embernek kicsivel olcsóbb, mint a privát shuttle buszjárat. A sofőr arra panaszkodott, hogy nem sikerült jegyet kapnia a foci világbajnokságra, pedig bejutottak az ausztrálok és szívesen megnézte volna őket. Kicsit későn kapott észbe! Amúgy olasz származású volt és a magyar foci kapcsán rögtön Puskásra asszociált. Helyjegyet a jobb oldali ablakok mellé kértünk és szinte végig láttuk a nyugati partot, ahol pár napja még autóval utaztunk. Óriási ez az ország és megismeréséhez jóval több időre lenne szükség. Mi átrohantunk rajta és egy általános képet sikerült szereznünk az erszényesek földjéről. Ezzel terveink szerint befejeztük a csatangolást a déli féltekén. Legközelebb az Egyenlítőtől északra lépünk újra a szárazföldre.