Bea & Joe

2006. május 15. hétfő |  Nyomtatás

Érkezésünk a déli kontinensre nem volt éppen zökkenőmentes. Amint földet értek a kerekek Sydney repterén az erős szél jobbra billentette a gépet - mindenki megrémült, de szerencsére a kerekek újra talajt fogtak és végül nem a vészkijáraton keresztül kellett távoznunk. Új-Zélandhoz hasonlóan itt is szigorú karantén előírások vannak érvényben, nem hozható be zöldség, gyümölcs, kagyló, stb. Mi kagylóink miatt ismét a vizsgálati zónába kerültünk. Már kezdtünk lélekben búcsút venni gyűjteményünktől, de a gumikesztyűs hivatalnok csak azt nézte, hogy van-e köztük élő darab, majd visszaadta az egészet. Szóval itt mégsem olyan szigorú a rendszer? A határőrök is átengedtek egy sima pecséttel - valószínűleg bent voltak már az adataink a rendszerben, ezért nem kérték a vízum engedélyezéséről szóló levelünket. Egész egyszerűen jutottunk be az országba. Ismét nyertünk két órát, helyi idő szerint délután 3-kor érkeztünk. A reptéri automatából könnyedén jutottunk ausztrál dollárhoz, majd az ingyenes szálláskereső telefonról felhívtuk a hostelt, ahová az interneten keresztül már korábban foglaltunk magunknak két ágyat. Az egyik szempont, amiért őket választottuk az ingyenes transzfer volt (a másik az ingyen reggeli). Csak be kellett jelentkeznünk, hogy megérkeztünk és már küldték is a kisbuszt. A legtöbb ifjúsági szálló a Kings Cross negyedben található, így gazdaságosságból ők összefogtak és egy transzfer járatot üzemeltetnek. Több helyen is megálltunk, mire a Jolly Swagman Backpackers-be értünk. A környék nagyon kultúráltnak tűnt az angol stílusú házakkal, üzletekkel, éttermekkel, zöld fákkal. Első sétánk a boltba vezetett, ahol beszereztük a vacsorának valót. Ha azt írtam, hogy az új-zélandi árak kicsit magasak voltak, akkor az ausztrálokra könnyen ráakaszthatom a csillagászati jelzőt. Minden az európai árak duplája. A vacsora végül pizza lett és mivel az előzetes felderítés közben rábukkantam a konyhában egy muffinsütőre, ismét hódolhattam ezen szenvedélyemnek és 12 almás muffin készült desszert gyanánt. Reggel már korán talpon voltam és kisétáltam a szálló előtti parkba, ahol fehér íbiszek gyűjtötték elemózsiájukat. Fekete bőrfejük és hosszú, kampós csőrük van - furcsának tűnt, hogy városlakók. A mi ingyen reggelink a szokásos vajas kenyér lekvárral és müzli tejjel. Ezután batyuba csomagoltuk a maradék hamuban sült muffint, majd elindultunk a belváros irányába. Vajon mi lett volna úti célunk, ha nem a híres Sydney Operaház? Először elhaladtunk az Embarkation Park mellett, ahonnan szép kilátás nyílt a belváros felhőkarcolóira, majd egy hosszú lépcsősoron leereszkedtünk a Woolloomoolloo-öbölbe, ahol több hadihajó is állomásozott. Az öböl közepén húzódik egy móló, a Finger Wharf, amelyet szépen felújítottak, modern házakkal és drága éttermekkel építettek be. A vízen vitorlások és luxus yachtok ringatóztak. Az operaházról a legjobb képeket a Mrs. Macquaries Point-ról lehet készíteni, egy parkosított félsziget végéből. A fákon szivárvány színű papagájok (rainbow parrots) csücsültek, ők adták a másik fotótémát. Folyamatosan érkeztek a turistabuszok. Kiugrottak a turisták, elkészítették a képeiket, megnézték Mrs. Macquaries sziklába vájt székét (az első kormányzó feleségének kedvenc kilátóhelye) és már mentek is tovább. Mi szép nyugodtan lefényképeztük a napfényben szikrázó fehér kupolákat, háttérben a Harbour Bridge-dzsel, majd a botanikus kert felé vettük az irányt. Royal Botanic Gardens - kötelező látnivaló Sydney-ben! Ez az óriási park a felhőkarcolók árnyékában különleges növényeknek és állatoknak ad helyet. Először a fehér íbiszeket pillantottuk meg a pálmákon, majd a mocsári tyúkot (swamphen), amely valószínűleg ugyanaz a madár, amit a kiwik “pukeko”-ként ismernek. Ezután jött a csoda: Joe megnyitott egy kerti csapot, hogy igyon belőle, mire egy sárga bóbitás fehér kakadu szállt a kút szélére és azt várta, hogy Joe nyissa meg újra a csapot, hogy ő is tudjon inni. Ezután még két másik vadon élő kakadu érkezett, hogy szomját oltsa. Úgy tűnik, értelmes madarak! Nagyon tetszett, hogy ilyen közel merészkedtek. Sárga bóbitájukat landolásnál széttárják, úgy még szebben mutatnak. Ezzel azonban még nem ért véget a meglepetések sora. A kert belsejében furcsa fekete csomagok lógtak az ágakról. Először gyümölcsnek néztük őket, de közelebbről jól látszott, hogy ezek bizony óriás denevérek. A fa alatti tábláról megtudtuk, hogy hivatalos nevük “grey-headed flying fox”, azaz szürke fejű repülő róka. Nappal a park fáin lógnak, a sötétség leszálltával pedig vadászni indulnak. Sajnos nagyon elszaporodtak a botanikus kertben és teljesen lekopaszítják a fákat, amelyeken tanyáznak, így jelenlétük nem kívánatos többé. Megpróbálják őket kitelepíteni az erdőkbe - egyelőre kevés sikerrel. A Farm Cove öböl partján végigsétálva végre az Operaház kupoláihoz értünk. Közelről is lenyűgöző látvány. Építése 1959-ben kezdődött, miután egy dán építész, John Utzon tervei bizonyultak a legjobbnak a nemzetközi pályázaton. Az épület végül hosszas huzavona és politikai csatározások után 1973-ban készült el és az első közönségnek bemutatott darab “Prokofjev: Háború és béke”-je lett. Érdekes adat még, hogy a kupolák tetejét 1.056.000 darab svéd csempe borítja. Az épület belseje idegenvezetős túra keretében tekinthető meg. Nyugati oldalán a kompkikötő található, a Circular Quay. Itt alapították az első európai települést 1788-ban. Nem messze innen, a Macquarie utcán áll a kormányzó háza, amely egy 1837-45 között épült kastély. Több régi épület is helyet kap ebben az utcában. Mi a parlamentet néztük meg belülről, amely 1829 óta hallgatja New South Wales tartomány honatyáinak csatározását. Ebédidőben feltűnően sok embert láttunk sportolni a belvárosban. Legtöbben futottak, mások bicikliztek, egyesek pedig a konditeremből tértek vissza a munkába (pl. lányok boxkesztyűvel). Úgy látszik, nem csak nézni szeretik a sportot, hanem űzni is. A sok gyaloglás után kicsit megpihentünk a Hyde Parkban, majd megnéztük a St. Mary’s katedrálist, a városházát, a Sydney Tower-t (amely csak 4 méterrel alacsonyabb az Auckland-i SkyTower-nél - nem nehéz kitalálni, melyiket építették előbb) és visszatértünk a kikötőbe. Újabb képeket készítettünk az Operaházról, ezúttal a délutáni napfény megvilágításában. Mivel még mindig nem volt elegendő kilométer a lábunkban, elgyalogoltunk az 1932-ben épült kikötői híd, a Harbour Bridge lábához. Sajnos nem találtunk feljárót a hídra, így csak azokat a turistákat néztük lentről, akik arra vállalkoztak, hogy a hálókkal, korlátokkal és talán még lépcsőkkel is ellátott híd ívét megmásszák (mennyivel más élmény a győri hídmászás). Innen már tényleg csak arra maradt erőnk, hogy visszasétáljunk a szállásra.
Május 3-án egy szerdai nap virradt ránk. Elérkezett az idő, hogy autót béreljünk Ausztrália meghódításához. Beültünk a közeli internetezőbe (itt megjegyezném, hogy sokkal olcsóbb az elmaradott országokban feljutni a világhálóra), majd nem sokkal később már kaptunk is egy kedvező ajánlatot egy Ezi nevű cégtől. 70 dollár/nap kölcsönzési díjú lakóautójukat most 40 dollár/nap áron kínálták. A problémánk csak a fogyasztással volt, ugyanis a benzin 220 Ft/liter körüli áron mozgott és tudtuk, hogy ez a lakatlan részeken másfélszeresébe fog kerülni. Ezért végigjártuk még a Williams Street-en az autókölcsönzőket, adtunk egy esélyt a személyautóknak is. Hiába, nem éltek vele. Az egyik irodában azonban magyar eladóba botlottunk. Nagyon megörült a találkozásnak, bár ő már itt született, szülei disszidáltak Magyarországról, de ehhez képest igazán jól beszélte nyelvünket. Délután újabb ajánlatot kaptunk az Ezi-től, amelyben a napidíj megemelésével 5000 dolláros baleseti önrészünket 2500 dollárra redukálta. Eredeti elképzelés szerint leemelték volna az 5000 dollárt a számlánkról és csak a kölcsönzés lejárata után utalták volna vissza. A 2500 dolláros megoldásnál azonban csak lezárolják pár napra a pénzt, majd újra használhatjuk. Ez már jobban hangzott, így ezt a változatot fogadtuk végül el. Mennyivel egyszerűbb volt az új-zélandi bérlés, ahol csak a kártyaszámunkat kellett megadni! Az internetezőből aztán a boltba siettünk, hogy bevásároljunk vacsorára. Mivel vendégeket vártunk, bort akartunk venni, de kiderült, hogy itt is külön üzletekben árulják az alkoholt. Végül sikerült beszerezni egy üveg vöröset és este 7-kor izgatottan vártuk Zsuzsát és francia férjét, Greget, akik már pár éve Sydney-ben élnek. Egy kedves volt kollégám révén hallottunk róluk és írtunk nekik pár soros mailt, hogy jó lenne találkozni. Szerencsére beleegyeztek! Mielőtt azonban megérkeztek volna, összefutottunk egy régebben Németországba származott földinkkel, Tamással, aki most éppen Ausztráliában tanyázik egy darabig. Nagyon élvezte, hogy ismét magyarul beszélhet, hiszen egy ideje nem volt rá lehetősége. Nemsokára befutottak Zsuzsáék is és hoztak magukkal még egy magyar lányt, Anikót. Végül az asztaltársaság 5 magyarból és 1 franciából állt. Több, mint 2 órát beszélgettünk az egy üveg bor mellett. Mivel ők már bejárták az ország egy részét, kaptunk tőlük pár hasznos infót, illetve mi is meséltünk az utunkról, mert úgy tűnt, érdekli őket. Hamar elszaladt az idő. Nagyon örültünk a találkozásnak, mert egy kedves, vidám párt ismerhettünk meg. Ezután befutottak Tamás haverjai, egy olasz, egy angol és egy német koma. Ez utóbbi egy elegáns étteremben pincérkedik és azzal dicsekedett, hogy két hete szolgált fel Russel Crowe-nak (aki ugyebár ausztrál származású színész). Végül elfogyott az ő boruk is és éjfélkor nyugovóra tértünk egy kellemes este lezárásaként. Másnap reggel kijelentkeztünk a szállásról, felültünk az emeletes vonatra a hátizsákokkal és elutaztunk a kölcsönzőbe, hogy felvegyük a lakóautót. Az első kellemes meglepetésük az volt, hogy nem fizethetünk kártyával, mert nem az ő cégüké az autó. Jó, elmentünk a közeli bankba pénzt kivenni, majd visszatértünk és készpénzben kifizettük a kölcsönzés díját. Ezután jött a következő lépés: zárolni akarták a 2500 dolláros biztosítékot a számlán, de ezt csak dombornyomott bankkártyával lehet, azon pedig nem volt ennyi pénzünk és a telefonos engedélyeztetésnél ez rögtön kiderült. Addig pedig nem vihetjük el az autót, mert a biztosító nem engedi. A 10 órás időeltolódás miatt ők pont akkor zártak, amikor a magyar bankok nyitottak volna, tehát ezt a napot már elvesztettük. Szomorúan tértünk vissza a belvárosba, ahol újra szállást kerestünk. Mivel az átutalás több napot is igénybe vett volna a két bank között, számunkra egyetlen megoldás létezett, ha valaki befizeti a számlánkra készpénzben a fedezeti összeget. Ezúttal Joe nővére, Gabi sietett segítségünkre, aki késlekedés nélkül megoldotta problémánkat. Milyen jó, hogy segítőkész, szerető család áll mögöttünk! Biztonságból azért felhívtuk a bankot, hogy lehet-e még valami akadálya a pénz zárolásának. Biztosítottak róla, hogy semmi nem állhat már utunkba. Másnap megismétlődött a reggeli vonatozás és azzal a gondolattal érkeztünk a külvárosba, hogy egy óra múlva már roboghatunk újra a bal oldali forgalomban. Azért ez ilyen gyorsan nem jött össze. Bankkártya, telefon, rossz hír. Nem tudják zárolni a pénzt. Teljesen magunkba roskadtunk. Ez nem lehet igaz, hiszen most tényleg rajta van a szükséges összeg. Ezúttal már a kölcsönzősök is megsajnáltak minket és felajánlották, hogy hívjuk fel az ő telefonjukról a bankot. Szerencsére volt 24 órás segélyszolgálat, ahol kiderült, hogy a kártyára vásárlási limit van beállítva és emiatt nem tudják a pénzt levonni. Még jó, hogy előző nap biztosítottak róla, hogy ez nem lehet probléma. Gyorsan feloldattuk a limitet és fél óra múlva végre sikerült a tranzakció. 10-kor átvettük az autót, egy lakóautóvá épített és 2,5 méter magasra bővített Toyota Hiace típust, ami 2,4 literes, benzines és sebességváltós volt. Jó pár kilométer külvárosi út után magunk mögött hagytuk Sydney-t. Nyugat felé indultunk és nemsokára egy Aldi boltba botlottunk. Nem hihetetlen, hogy az USA-ba és Ausztráliába is eljutott ez a hálózat? A választék nem volt olyan bőséges, mint Európában, de az árak itt is alacsonyabbak, mint a helyi boltokban, úgyhogy be is vásároltunk az első napokra. A Blue Mountains Nemzeti Park csupán 100 kilométerre található Sydney-től, első látnivalója pedig a Wentworth vízesés, amely eső hiányában épphogy csak csordogált. A Kék-hegység névadója az eukaliptusz fák olaja, amely az erdők felett vibráló levegőt kékesre színezi. A park leghíresebb kilátója az Echo Point, ahol a Three Sisters (Három Nővér) kőoszlopok teszik különlegessé a látványt. Az erre vezető út legmagasabb pontja az 1043 méter magas Mt. Victoria. Ezen áthaladva az elhagyatott déli útra fordultunk és 17:30-kor megpillantottuk első kengurunkat. Nem is számítottunk rá, hogy errefelé is vannak, hiszen mindkét oldalon kerítés húzódott, marha- és birkafarmok váltották egymást a mezőgazdasági területekkel. Mivel rövidítő utat választottunk még egy kavicsos szakaszon is át kellett küzdeni magunkat. Sötétedés után nem sokkal egy kis falu parkjában megláttuk a pihenőhely táblát és mivel más autók is táboroztak a fák között, úgy döntöttünk, ez nekünk is megfelelő lesz. Két lakóautó utasai tábortüzet raktak, mások pedig még a sátrat is felállították. Nekünk ez volt az első éjszakánk a lakóautóban. Sikerült meleg vacsorát készíteni, miután megtaláltuk a gázcsapot a ruhásszekrényben. Addig nem tudtuk, mi a probléma, hiszen kívülről megnyitottuk a palack csapját, belül azonban nem tudtuk begyújtani a tűzhelyet. Hát a nap végén a köztes csap titkára is fény derült. Vacsora után kényelmes ágyat varázsoltunk az étkezőből és gondtalan álomba merültünk. Már az első éjszaka után úgy gondoltuk, hogy érdemes volt lakóautót választani, hiszen így teljesen önellátóvá váltunk. A berendezés része volt egy hűtő, egy mikrohullámú sütő, egy két fejes gáztűzhely grillezővel, mosogató, konyhai eszközök, szekrények és kényelmes, nagy étkező asztallal. Ez nekünk az új-zélandi sátrazás után kész luxusnak számított!
Szombati első megállónk Goulburn városa volt, ahol az út melletti hatalmas betonbirka kedvéért mindenki beiktat egy fényképezős megállást. Mi kíváncsiságból be is mentünk a birka közepébe, ahol rögtön kiderült, hogy magyarok építették a város díszét. Megnéztük a gyapjúmúzeumot és nem hagytuk ki a kilátót sem, ahonnan a birka szemén keresztül láthatjuk a környező világot. A “Big Merino” 1985-ben épült, 18 méter hosszú, 15 méter magas és 98 tonnát nyom! Ezután Canberra, a főváros következett. Ausztrália államai 1901-ben tömörültek szövetségbe és a két rivális, Sydney és Melbourne között diplomatikusan félúton állapították meg az ország fővárosának helyét. Canberra az őslakosok nyelvén “találkozóhelyet” jelent. A kormány végül 1927-ben költözött át Melbourne-ből. A leghíresebb látnivaló itt az új parlament épülete, amely 1988-ban készült el. Érdekessége, hogy egy domboldalba épült és a föld nagy részét az építés után visszahordták rá, hogy minél kevésbé változtassák meg az eredeti környezetet. Ingyenes túrákat indítanak óránként, de az épület belsejét egyénileg is be lehet barangolni. Az alsóház és felsőház termei modern stílust tükröznek. A főváros másik híres épülete a modern Nemzeti Múzeum. Szintén ingyenes, informatív kiállításokkal és labirintust megszégyenítő belső elrendezéssel. Nekünk különösen tetszett a forgószínpad, amely három mozit kötött össze, mindegyikben különböző szemszögből mutatva be Ausztráliát több tévé képernyőjére koreografált műsorral. Még egy magyar vonatkozású érdekességre is bukkantunk a bevándorlókat bemutató részlegen. Az öt részletesen taglalt emigráns egyike John volt, Szombathelyről! Ezt a meglepetést! Melbourne innen már csupán 640 kilométeres távolságra fekszik. A táj nem volt túl izgalmas, a száraz füves síkságot elszórt eukaliptuszfák tették változatosabbá. Az út mentén tehenek, birkák legeltek, nagy ritkán láttunk egy-két kengurut, néhány kakadut és sok papagájt. Ez utóbbiak elég excentrikusak voltak, folyamatosan mutogatni akarták kék-zöld-piros tollazatukat és mindig megvárták, mire elég közel érünk az autóval és pont előttünk röppentek át a túloldalra. Holbrook városában, ahol egy igazi tengeralattjáró van kiállítva, végre közelebbről is szemügyre vehettük a rózsaszín fejű szürke testű kakadukat. Csapatosan szálltak egyik fáról a másikra és a pázsiton is kutattak táplálék után. 15:30-ra már Melbourne belvárosában kerestünk parkolóhelyet. Ezután felpattantunk a turista villamosra, elvitettük magunkat a városházáig, majd onnan elsétáltunk a St. Patrick katedrálishoz, ahol éppen orgonakoncertet tartottak. Megnéztük még a belváros nevezetességeit és amikor már sötétben kifelé tartottunk a városból, akkor láttuk csak, milyen szép a kivilágított toronyházakkal a folyóparti rész. Végül 120 kilométerrel távolabb fejeztük be a napot az óceán partján, miután 4 kengurut is láttunk az út mentén. Reggel lesétáltunk a déli Csendes-óceánhoz és néztük a háborgó vizet. Még egy reggeli sétát beiktattunk, kicsit távolabb a Split Lighthouse világítótoronynál. A helyi krónikák szerint az itt tanyázó egyik toronyőr lyukat vágott a lámpa falu felőli árnyékolójára, hogy a kocsmából is jól láthassa, vajon működik-e még a jelzőfény. Innen már a Great Ocean Road-on, azaz a “Nagy Óceán Úton” haladtunk tovább. Több helyen is láttunk az út mellet kenguru és koala jelenlétre emlékeztető táblát, mígnem az egyik kanyargós szakaszon végre meg is pillantottunk egy szürke gombócot az erdőben. Gyorsan félreálltunk és akkor láttuk, hogy az eukaliptuszok között egy több főből álló koala csapat tanyázik. Néhányan az út menti fákon bóbiskoltak, 3-4 méterre a föld felett. Akkor sem rémültek meg, amikor teljesen közel mentünk hozzájuk fényképezni. Sőt, álmosan néztek pár percig gombszemükkkel, majd szép lassan előrebukott a fejük és elaludtak. Az egyik távolabbi példány kb. 20 méter magasan ült a fa tetején és olyan vékony ágba kapaszkodott, ami csoda, hogy elbírta a súlyát. Hihetetlen élmény volt vadon, természetes környezetükben látni ezeket a bojtos fülű játékmackókat. Tényleg olyan édesek, mint a filmeken, de hosszú, éles karmaik elriasztottak minket a közelebbi kontaktustól. Dél körül a turisták által kedvelt Apollo Bay part menti falvában álltunk meg egy rövid pihenőre, majd a Gibson Steps sziklába vájt lépcsőin ereszkedtünk le a sárga homokos strandra. Sajnos borús időben érkeztünk, pedig ez a partszakasz Ausztrália egyik legnagyobb látványossága. Itt található a Tizenkét Apostol, amely az erózió által a szárazföldtől elszakított vízben álló magányos sziklák elnevezése. A partszakaszt kisebb-nagyobb öblök tarkítják és nehéz megunni az óceán hullámainak ostroma által nyújtott előadást. A sziklaformáció napsütésben és naplementében szép igazán, de ez a rossz idő miatt aznap elmaradt. A közelben azonban még több érdekes látnivaló is várja a turistákat: természetes kőhíd, barlang és változatos öblök kiépített sétaúttal.
Május 9-én elhagytuk Victoria államot és beléptünk South-Australia területére. Nagy táblák hirdették az út mentén, hogy tilos átvinni az államhatáron mézet, növényeket, zöldséget és gyümölcsöt. Az első város ebben az államban Mt. Gambier volt, ahol korábbi vulkanikus tevékenység miatt több krátertó is keletkezett. Vizük annyira tiszta, hogy ebből vezetik a háztartásokba az ivóvizet. Az egyik parkban azonban nem telt fel vízzel a megsüllyedt gödör (sinkhole), ebből szép kertet varázsoltak száz évvel korábban és a hagyományt ma is őrzik. Miután megtankoltunk, bevásároltunk és egy jó nagy pizzát is eltüntettünk ebéd gyanánt, továbbálltunk. Az esős, borongós idő tovább üldözött bennünket. Az erdőszélen két emucsapatot is láttunk, majd betértünk a Coorong Nemzeti Parkba (kavicsos úton), ahol egy wombat futott át előttünk az úton. A wombat leginkább a mormotához hasonlít, de súlya akár a 35 kilót is elérheti és ezáltal ő a legnagyobb föld alatti járatokban élő növényevő. Egy darabig még vártunk a wombat lyuknál, hátha ismét előjön, de sajnos nem mutatkozott újra, így kidöcögtünk a parkból. Az éjszakát végre kempingben töltöttük. Feltöltöttük a vízkészletünket, a laptopot, a fényképező elemeit, kimostuk a ruhákat és megfürödtünk! Egy szép tó partján ébredtünk reggel. A stégen óriás pelikánok tollászkodtak; még nem láttunk ekkora példányokat. Délben már a millió lakosú Adelaide város melletti Mt. Lofty hegyről csodáltuk a kilátást. Ezután leereszkedtünk a város szintjére és sétáltunk egyet a Himaji japán kertben. A belvárosban leparkoltunk, megnéztük a főutca épületeit, a katedrálist, majd az ingyenes buszjárattal visszavitettük magunkat az egyetemhez. Estére már outback jellegű tájra értünk, vörös földdel, szavannával. Reggel a lakóautó ablakán keresztül néztük a gyönyörű napfelkeltét. Az ország belseje felé igyekeztünk, az Ayers Rock-hoz. Útközben láttunk egy 80 szerelvényes vonatot és két emut. Coober Peddy közelében opálbányák sorakoztak az út két oldalán. Sokan jönnek ide szerencsét próbálni, 45 nemzetiség képviselteti magát. Minket egy hong-kongi bányatulaj invitált be a boltjába, ahol kiderült, hogy a bánya társtulajdonosa Attila nevű magyar honfitársunk. Éppen nem tartózkodott a városban, de az üzlet falán kint feszült Magyarország térképe. A hely amúgy egy porfészek, ahol nyáron gyakran 40 fok fölé kúszik a hőmérséklet. Egyetlen előnye számunkra az info központban található ingyenes internet. Valószínűleg olcsón lehet opálhoz jutni, de ebben nem voltunk érdekeltek. 650 kilométer vezetés után ismét egy út menti parkolóban éjszakáztunk. Már másik 8 jármű érkezett előttünk, ők valószínűleg túl voltak a vacsorán. Ezek a megállók direkt a hosszú út során megfáradt vezetők számára készültek. Legtöbbjében található pottyantós WC, információs tábla és egy felirat, hogy 24 órás kempingezés megengedett. Másnap 500 kilométer megtétele után érkeztünk az Ayers Rock-hoz vezető elágazáshoz. A komoly település egy benzinkútból, egy kávézóból és egy kempingből állt. Innen már “csupán” 270 kilométert kell az elhagyatott vidéken megtenni az Uluru-hoz (Ayers Rock elnevezése aboriginal nyelven). Azért annyira nem unatkoztunk: láttunk egy kengurut, amint éppen átbújt az út menti kerítés drótjai között, illetve lefotóztuk a Mt. Connor hegyet, amely egy szintén méretes, kalap formájú vörös szikla. Nagyon jó időt futottunk aznap, hiszen időben odaértünk a világ legnagyobb monolitjához, hogy elkészíthessük a híres naplementés fotókat. Majdnem egy órán keresztül követtük a színek változását - tényleg csodálatos látvány. Hát még amikor a telihold is kibukkant a hegy mögül - varázslatos hangulatot teremtett. Első pillantásra is lenyűgöző a hatalmas vörös hegy a semmi közepén. Hogy került ide? Miért pont itt nőtt ki a földből? Az őslakosok szent helyként tisztelik és a környező területet pár éve visszakapták a kormánytól (korlátozott feltételekkel). A park területén tilos éjszakázni, így egy bekötő úton vártuk meg, hogy ránk virradjon és 6:30-kor már indultunk vissza a szikla túlsó felére, hogy a napfelkelte színeit is megörökítsük. Na, ez már keményebb diónak bizonyult. Rengeteg turista nyüzsgött a parkolóban, mindenféle nemzetiségűek, de a probléma abban rejlett, hogy a bokrok eltakarták a kilátást és csupán egy nagyon rövid szakaszról látszott jól az Uluru, mindenki oda akart állni. A naplemente szebb volt és tovább is tartott. Innen az információs központba autóztunk, ahol egy szépen fotózott filmet néztünk meg a nemzeti parkról. Más érdekességre nem bukkantunk, kivéve egy könyvet, amelyben a “kővisszaküldők” leveleit gyűjtötték szép csokorba. Vicces gyűjtemény! Voltak olyanok, akik több évtizede vittek magukkal a “szent helyről” egy darab követ és úgy gondolják, amiatt érte őket annyi baj. Arra kérik a rangereket, hogy tegyék vissza a követ a szikla mellé. Válaszlevelet nem láttunk, de a falon kint volt egy közlemény, hogy a köveket nem tehetik vissza az esetleges fertőzésveszély miatt. Remélhetőleg ezt nem közlik az “átok sújtotta” delikvensekkel. Délelőtti programként körbesétáltuk a 3,6 kilométer hosszú, 348 méter magas hegyet. Ez egy 9 kilométeres reggeli testedzés, sok léggyel és kevés fotózási lehetőséggel. Majdnem minden kiszögellésnél kint volt a tábla, hogy “Szent hely, tilos fotózni!”. Azt persze nem árulták el, hogy miért szent, de később megtudtuk, hogy még az aboriginalok közül sem tudja mindenki, csak a kiválasztottak. Az őslakosok kérésére mi nem másztuk meg a hegyet, bár gyakorlatilag nincs akadálya (az erős szelet és a több infarktust leszámítva). Délután az 50 kilométerrel nyugatra található “The Olgas” sziklacsoportot fedeztük fel. A helyiek “Kata Tjuta”-ként emlegetik, amely nyelvükön “sok fejet” jelent. A név találó, a vörös monolitok alakja tényleg földből kiálló fejekre hasonlít. Ezek közül a legmagasabb hegy a Mt. Olga, amely 200 méterrel tesz túl az Ayers Rock-on. Két kilátóhoz sétáltunk el, majd végre itt is elérkezett a naplemente fotózás ideje. Hasonlóan szép színeket vett fel a sziklacsoport, mint az Ayers Rock. Nem volt túl sok turista, de az egyik busz vendégeinek kitoltak egy kis asztalt és arról szolgálták fel a pezsgőt, bort, üdítőt. Mi csupán egy órával később tudtunk feltankolni benzinnel és “fish and chips”-el a park bejáratánál lévő Yulara településen. Végül Curtin Springs ingyenes kempingjében aludtunk. Ez egy 1 millió hektáros birtok része, ahol ketrecben láthattunk reggel emukat és papagájokat is. Nem késlekedtünk azonban sokat, hiszen aznap még várt ránk a Kings Canyon Nemzeti Park, amely 100 kilométerre található az Ayers Rock-tól légvonalban, közúton azonban 300-ra! Félúton lehettünk, amikor egy legelő tevecsordára bukkantunk az út mellett. Ez nem számít akkora csodának, hiszen kb. fél millió található belőlük elszórva a sivatagban. Még a korai telepesek hozták be őket Afrikából és a számukra kedvező éghajlat miatt hamar elszaporodtak. Legtöbbjük vadon él, csupán néhány példányt háziasítottak újra turista programokhoz. A legnagyobb hőségben érkeztünk a kanyonhoz. Megebédeltünk és vártunk egy órát, hogy kicsit lejjebb szálljon a hőmérő higanyszála. Ezután magunkhoz vettünk egy palack ivóvizet, feltettük légybiztos kalapunkat és megkezdtük a túrát a hegyekbe. Először egy meredek, lépcsős szakaszon kellett felküzdeni magunkat a kanyon peremére, ahonnan már szép kilátás nyílt a környékre. Ezután kupola formájúvá erodálódott vörös sziklák között haladtunk, fehér törzsű eukaliptusz fákat és gyíkokat láttunk, majd újra a peremről nézhettünk le a 100 méteres mélységbe. Leereszkedtünk az “Édenkertbe” is, ahol pálmák, páfrányok és egy kis medence várják a megfáradt túrázót. Innentől a völgy túloldalán vezetett az út ősi cikászok között. Itt történt, hogy Joe majdnem rálépett egy kígyóra. Nem tudjuk, mennyire lehetett veszélyes, de szerencsére ő ijedt meg jobban és gyorsan besiklott a bokrok közé. Persze mi távolról nyomon követtük: a bokor túloldalán kibújt és kifeküdt a turisták számára készült fahídra napozni. Kénytelenek voltunk megzavarni ismét a pihenésben, ugyanis pont arra kellett továbbhaladnunk. Amint közelebb léptünk hozzá, észbe kapott és tovább tekergőzött a sziklák közé. (Később láttunk egy táblázatot a környék kígyóiról és ez a barna példány leginkább a “Common Brown Snake”-hez hasonlított, ami a világ egyik legerősebb mérgű példánya. A másik variáció, hogy annyira veszélytelen ez a fajta, hogy fel sem került a plakátra. Talán egyszer egy szakértőtől megtudjuk.) Az út ettől kezdve már csak lefelé vezetett. Megálltunk fotózni és utolért minket egy turistacsoport. Az élen szaladó kislány olyan tempót diktált, hogy még mi sem bírtuk követni. Végül 2 és fél óra alatt teljesítettük a 6 kilométeres Kings Canyon Walk túrát. Nagyon szép helyeken vitt az út, megérte a kanyon a kitérőt! Naplemente előtt még betértünk egy kis farmra, ahonnan helikopteres túrákat indítanak a sziklák fölé. Kerítés mögött kengurukat is tartanak, végre közelebbről is szemügyre vehettük őket, nem ugráltak el folyton. Sőt, kézből lehetett etetni őket! Ami azonban még ezen is túltesz: két kismama is volt köztük, akiknek erszényében ott rejtezett “Zsebibaba”. Arra bizony várni kellett, amíg a kicsik kidugták fejüket a zsákból. Volt, hogy csak a farka lógott ki az egyiknek, a másik izgett-mozgott belül, de a nyíláson nem dugta ki egy testrészét sem. Végül türelem kiskengurut terem: megjelent két kis kéz, lassan a fej is előbukkant és két nagy ártatlan barna szem nézett ránk anyuka pocakja elől. A természet újabb csodája! De vajon hogy kerül a kis kenguru az erszénybe? Ezt is megtudtuk (2 héttel később, a Perth-i múzeumban)! 35 nappal a megtermékenyülés után a 2 cm-es embrió kimászik a szülőcsatornából és megkezdi útját a 15 cm-re lévő erszénybe. Kb. 3 percig tart, amíg a 0,8 grammos! csemete felkapaszkodik a 30 ezerszer! nehezebb anyuka hasán. 7 hónapos koráig ott is marad, majd kibújik és megtapasztalja, mennyivel könnyebb volt mással vitetni magát, mint páros lábbal a földön ugrálva követni a csapatot. A kenguruk azonban nem bíznak semmit sem a véletlenre! Miután a kis kenguru felmászott az erszénybe, megtermékenyül egy újabb példány, amely kb. 200 napig képes fejlődés nélkül a méhben maradni. Ha azonban elveszik az erszényből a bébi, megkezdődik ennek az embriónak a fejlődése és ez a folyamat ismétlődik újra és újra. Nem hihetetlen, mire képes a természet? Ezt az éjszakát a Lasseter Highway egyik parkolójában töltöttük. A rövidítő útról lemondtunk, miután pár métert próbáltunk vezetni az aszfalt nélküli rázós, göröngyös vörös földúton. Majdnem szétesett a lakóautó, minden csörgött, zörgött. Itt nagyon jól jött volna a Landi, sajnáltuk, hogy nincs velünk. Az esti vezetés sem veszélytelen errefelé: 15 kenguru és 2 teve kényszerített minket fékezésre. A nappali 20-25 fokból a sötétség leszálltával hirtelen már csak 8 maradt. Jól be kellett takaróznunk, hogy ne fázzunk a hidegben! Így telt el az első két hetünk a kenguruk és koalák földjén.